JEDLIK ÁNYOS

(1800 - 1895)

1800. január 11-én Komárom megyében, Szimőn született, földműves szülők gyermekeként. A keresztségben az István nevet kapta. Az írást, olvasást faluja iskolájában tanulta, s azután tanulmányait a nagyszombati, majd a pozsonyi gimnáziumban folytatta. 1817-ben a Szent Benedek-rend növendékei közé lépett, és novíciusként Anianus (magyarosan Ányos) néven az 1818. évet már Pannonhalmán töltötte. Ez életének meghatározó lépése volt. Kezdete nemcsak tudományos pályájának, hanem egyénisége alakulásának, jelleme fejlődésének is. A rendíthetetlen hit, a tudomány szeretete, az emberi bajok iránti érzékenység, az önzetlen hazaszeretet, a tanári attitűd olyan vonások, amelyek Jedlik jellemében rendjének hagyományai mentén indultak fejlődésnek és erősödtek meg.

Először doktorátusa megszerzésével volt elfoglalva: 1821-ben tette le Pesten a szigorlatot matematikából és fizikából, 1822-ben filozófiából és történelemből. Huszonöt éves korában szentelték pappá, s a következő években Győrben tanított.

Harmincas éveit a pozsonyi akadémián töltötte: tanított, szertárat fejlesztett, kísérleteket végzett, nem politizált. Az 1834-es és 1835-ös év nyári tanítási szüneteiben szakmai tanulmányutakat tett Ausztriában. Pestre szeretett volna kerülni, az egyetem fizika tanszékére. Hosszadalmas pályázati procedúra után végül 1840 márciusában kezdhette meg egyetemi tanári előadásait Pesten. Az egyetem épületében, a fizikaszertár közvetlen szomszédságában kapott lakást. Kísérleteiről naponta aprólékos feljegyzéseket készített - ha éjszaka eszébe jutott egy ötlet, felkelt, átment a szertárba, hogy kipróbálja.

Pestre kerülése után egy évvel verbuválódott a Magyar Természettudományi Társulat. Jedlik az elsők között írta alá az ívet. Ugyanebben az évben, 1841-ben tartották a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók első és második nagygyűlését, ennek a munkájába szintén azonnal bekapcsolódott. Két előadást is tartott: az egyikben a még Győrben feltalált s azóta továbbfejlesztett szódavízgyártó eljárását ismertette, a másikban elektromágneses jelenségeket mutatott be.

1844-ben hirdették ki a törvényt, amely szerint magyar lett a közoktatás nyelve. Jedlik, akit az 1846/47-es tanévtől kezdve három évre dékánná választottak az egyetem bölcsészkarán, magyarul és e szavakkal szólt az évnyitóra összesereglett hallgatósághoz 1846-ban: "... Nincs egyéb hatalom tehát e földön, mint a tudományok varázsereje, melly mind egyeseknek, mind köztársaságoknak annyira óhajtott jóllétét eszközölhetné és biztosíthatná." Hasonló, tanulásra buzdító szavakkal fordult a hallgatósághoz 1848 márciusában, de a józanságra intő beszéd ellentétes hatást váltott ki az ifjúságból. Az 1848/49-es tanévben Jedlik már nem tarthatott előadást az egyetemen, még a szertár kulcsát is elvették tőle.

A tanításban beállt kényszerszünetet Jedlik két dologra használta. Hazafias érzéseinek sugallatára beállt nemzetőrnek. Őrséget állt, árkot ásott, ott segített, ahol szükség volt rá. Megmaradó idejében egyetemi tankönyvének kéziratát rendezgette. Az első kötetnek, amelybe mechanika, hangtan és kémia került, a "Súlyos testek természettana" címet adta. A könyvet 1850-ben, saját költségén jelentette meg. Elkezdte a második részt is, de félbehagyta. Pannonhalmán, a Jedlik-hagyatékban őrzik azt a kőnyomatos jegyzetet, amelynek címe: "Jedlik Ányos: A súlytalanok természettana. Első szakasz: Fénytan." Hasonlóképp kéziratban maradt fenn többféle hőtanjegyzet, akárcsak a fénytan 1851-ből, illetve még korábbról.

Jedliket ugyan visszavették az egyetemre, tarthatott újra - németül - előadásokat, de már szinte alig volt kinek. 1850-től kezdve a műszaki képzést leválasztották az egyetemről, az egyetemi Institutum Geometricumot  az Ipartanodához csatolták.

A forradalom előtti tudományos mozgalmak elhaltak, az egyesületek csak vegetáltak. A Magyar Tudományos Akadémia 1858-ig nem tartott nagygyűlést. Ezekben az években Jedlik a szertárban elmerülten kísérletezett: a Bunsen-elem javításán dolgozott, egyenáramú forgógépet fejlesztett, amellyel meghajtotta optikai rácsosztó gépét, rácsokat állított elő. Az 1855-ös párizsi kiállításra 100 elemes telepet küldött, de ezek a gondatlan szállításban, tárolásban összetörtek. 1856-ban Bécsben tartották vándorgyűlésüket a Német Természetvizsgálók, Jedlik elment és bemutatta a javított Bunsen-elemet, valamint az általa feltalált forgonyt.

Végül az 1858-as év meghozta számára a Magyar Tudományos Akadémia hivatalos elismerését:  "Súlyos testek természettana" című egyetemi tankönyvét akadémiai nagyjutalommal tüntették ki, őt magát pedig az 1858. december 15-i naggyűlésen az Akadémia rendes tagjává választották. Kutatási témáit maga választhatta meg, bár az Akadémia megbízásából is végzett vizsgálatokat.

A hatvanas években már elismert tudós itthon, 1863/64-ben az egyetem rektora. A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók újra megtartott vándorgyűlésein Jedlik általában megjelent és beszámolt saját kutatásairól.

1863-tól kezdve tizenöt éven át volt tagja a Tanárvizsgáló Bizottságnak. Ő vizsgáztatta fizikából azokat, akik magyar középiskolában kívántak tanítani. Már Eötvös József a kultuszminiszter és az Akadémia elnöke, amikor Jedlik Ányost királyi tanácsosi címmel tüntették ki.

1871 szeptemberében Jedlik tanulmányútra ment Németországba. Felkereste a híres és új egyetemeket, gyűjtötte a tapasztalatokat, hogy megtervezhesse itthon a legjobb előadótermet, a hozzá tartozó szertárat, elokészítő helyiséget, laboratóriumot. 1872-re készen voltak a tervek. 1873-ban a bécsi világkiállításon a Siemens vezetésével működő bírálóbizottság a Haladás érmével tüntette ki Jedlik "villamfeszítő" berendezését (feszültségsokszorozóját).

1878-ban nyugdíjazását kérte, s a 78 éves professzor helyét a tanszék élén átvette a 30 éves Eötvös Loránd. Jedlik Ányos nyugdíjas éveit Győrben, a rendházban töltötte. Itt is dolgozott, amennyire a szűk hely és fizikai állapota megengedte. 91 éves korában lett a megalakuló Mathematikai és Physikai Társulat 1. számú tagja. 1895. december 13-án, 95 éves korában halt meg.

Fontosabb találmányai

Villanymotor

Fiatal tanárként, 1827-től kezdett elektromágnesekkel (szóhasználatában: "villámdelej", "villamdelej", "villanydelej") kísérleteket végezni a győri gimnázium fizika szertárában. 1829-ben azt vizsgálta, milyen erőhatások lépnek fel az árammal átjárt tekercsek között. Az elektromágneses vonzás (forgatás) törvényszerűségeit vizsgálva felismerte, hogy az elektromágnes mezőjében lévő tekercs jobban kitér, mint egy iránytű, sőt megfelelő áramváltás esetén ez az elfordulás folytonos forgássá is alakítható.

Egy olyan készüléket is készített, amelyben egy külső, nagyobb tekercs belsejében helyezett el egy tűcsapágyon feltámasztott másik, belső, kisebb, de vasmagos tekercset. Ha a tekercseket áram járta át, a belső tekercs az áramok irányától függően elfordult, és a keletkezett erők hatására meghatározott helyzetbe állt be. Mindez addig is ismert volt, Jedlik azonban tovább lépett. Felismerte, hogy ha megtartja a külső tekercs állandó gerjesztését, de a belső "villamdelej" sarkítását fordulatonként oda-vissza felcseréli, folyamatos forgómozgásra késztetheti a belső szolenoidot. Tudta, hogy a vasmagos "villamdelej" mágneses polaritását a benne folyó áram iránya határozza meg, ez pedig átkapcsolással könnyen megfordítható. Szüksége volt tehát egy olyan eszközre, amely forgás közben is folyamatosan biztosítja az áram folyását a belső tekercsben, mégpedig úgy, hogy fél-fordulatonként ellenkezőjére váltja az átfolyó áram irányát. Erre egy szellemes, nagyon egyszerű megoldást ötlött ki. A vasmagos belső szolenoid kivezetéseit osztott, gyűrű alakú, higannyal töltött vályúba lógatta, a higanyszegmenseket pedig állandó módon csatlakoztatta a külső áramforráshoz. Galvánelemmel táplálva a belső tekercs gyors, folyamatos forgómozgást végzett.

Ez volt a "villamdelejes önforgony", az elektromotor őse. Megtalálható benne a mai egyenáramú motor mindhárom alapvető eleme: a tekercselt állórész, a tekercselt forgórész és a kommutátor.

Dinamó

A korabeli galvánelemek hiába adtak áramot (8-10 A), előállításuk vesződséges és költséges volt, és az egyre növekvő villamosenergia-igényt nem tudták kielégíteni. Ezért már ezek fejlesztése közben (az 1850-es évek elejétől) Jedlik sokat foglalkozott egy újfajta áramfejlesztő, az acélmágneses egyenáramú generátor tökéletesítésével. A kiindulópont az indukció törvénye volt, amit 1831-ben Faraday fedezett fel. Az első gépek az ún. mágneses-elektromos gépek voltak, amelyekben a mágneses mezőt állandó mágnes (patkómágnes) szolgáltatta. Ilyen volt Pixii 1833-as gépe is. Első változata azonban még váltakozó áramot adott, tehát nem pótolta a galvánelemeket. Ampere tanácsára rövidesen kommutátorral szerelte fel, és ezzel megszületett az acélmágneses egyenáramú generátor. Ilyen gépet rendelt Jedlik is egy bécsi műszerésztől, méghozzá saját tervei alapján tökéletesített változatban. A teljesítményt kezdetben a mágnesek méretének növelésével fokozták. Az 1850-es években már hatalmas, 2-3 tonnás gépek készültek világítási célokra. Ilyennel szerepelt Edison is az 1882-es párizsi világkiállításon. A teljesítményt azonban az acélmágnes gyenge mágneses tere korlátozta. A mező erősítését eleinte galvánelemről táplált, a mágnes köré tekercselt áramjárta huzallal biztosították. Felmerült az az ötlet is, hogy több gépet kellene összekapcsolni, és az utolsó már nagy áramot termelhetne (1851). Mindezekből egyetlen felismerés hiányzott: az elektromágnes táplálható közvetlenül a generátor áramával. Ez az öngerjesztés, vagy közismertebb nevén a dinamóelv.

A gondolatot először a dán Hjorth vetette fel 1851-ben, de ő még megtartotta a patkómágnest, és gépe áramát csak a mágnes erejének növelésére kívánta használni. Ez a megoldás azonban nem vezetett jelentős eredményre, mert az acélmágnes anyaga nem felelt meg az elektromágnesnek, így az öngerjesztés előnyös hatása nem érvényesült. Jedlik ismerte fel elsőként, hogy az acélmágnest teljesen el lehet hagyni. Arra is rájött, hogy a vasanyag visszamaradó (remanens) mágnessége elegendő az öngerjesztési folyamat megindításához. "...a delej forgatása folytán a sokszorozó huzalban villanyfolyam indíttatik, mely a forgatott delej tekercsein átmenvén, a delejt erősebbé teszi, ez pedig ismét erősebb villamfolyamot indít" - írja 1859-ben. 1861-ben már a gép is megvolt a pesti egyetem szertári leltárának tanúsága szerint: "Unipolar-inductor. Kigondolva lőn Jedlik Ányos által, elkészítve pedig Nuss pesti gépész műhelyében. Beszerzési ideje 1861." Gépe nem a mai értelemben vett dinamó volt, hanem kommutátor nélküli unipoláris generátor. Mivel viszonylag kis feszültséget adott, nem felelt meg az ívlámpás világítás igényeinek, nem bizonyult kedvezőbbnek, mint az akkor használatos mágneses-elektromos generátorok. Bár Jedlik elsőbbsége vitathatatlan, az öngerjesztés elve nem lépte át laboratóriumának határait.

Az áttörés 1866-ban következett be, amikor gyakorlatilag egyszerre (néhány héten belül) hárman is megjelentek működőképes dinamóval (Varley, Wheatstone, Siemens). És bár a gerjesztőtekercs elfogyasztotta a gép teljesítményének kb. egyharmadát, a maradék még így is sokszorosan felülmúlta az azonos méretű mágnes-elektromos gépek teljesítményét.

Jedlik dinamójával kapcsolatban 1860 körül még egy jelentős felismerésre jutott: ha gépébe kívülről vezet áramot, akkor az mint elektromotor forgásba jön. Kezdettől fogva használta is dinamóját erre a célra, vele hajtatta ugyanis az optikai rácsokat készítő gépét. Mások erre is csak később jöttek rá, és az 1873-as bécsi világkiállításon szerepeltettek is két összekapcsolt Gramme-féle gyűrűs forgórészű gépet.

Szódavíz

1826-ban szerkesztette meg "apparatus acidularis" nevű berendezését, amellyel mesterséges szénsavas víz volt előállítható. Az apparátust magyarul "savanyúvízi készület"-nek nevezte. Ennek alapján létesült az első szikvízüzem.

Jedlik szavaival: "Egyik palaczkban foglaltatik a savanyú vizeknek legegyszerűbbike, mellyben a közönséges vizen, és avval egyesült szénsavon kívül semmi más ásványos rész nem találtatik. Ezen víz nagyobb mértékben bírja magában tartani a szabad szénsavat, mint az, mellyben a szénsavon kívül még többféle savak is felolvadvák; pohárba töltetvén szüntelen szénsav buborékokat hány, még a szénsav nagyobb része el nem röpül; legjobb tehát a poharat azonnal, hogy megtöltetett, ki is üríteni, különben a víz sokat vesztene kellemes csípősségébül."

A szódavízgyártó gép leírását Jedlik Bécsbe küldte, a Zeitschrift für Physik und Mathematik című folyóiratnak. A latin nyelvű cikket német fordításban "Bereitung Künstlicher Säuerlinge" címmel jelentették meg.

Hullámtan, optika

1814-ben Fraunhoffer felfedezte, hogy a hevített anyagok sajátos színtartományokban bocsátanak ki fényt. Az így létrejött vonalak pontos elemzéséhez azonban folytonos színképre is szükség volt. Ezt Newton óta a fehér fény prizma segítségével való bontásával oldották meg. Optikai rácsok alkalmazásával azonban használhatóbb, szélesebb színképet kaptak.

Jedlik 1832-ben vásárolt egy bécsi műszerésztől egy osztógépet, de nem volt megelégedve az egyszerű szerkezettel. Új gép konstruálásába fogott, ami folyamatos fejlesztőmunkává alakult, és három évtizeden át tartott. Eközben a neki dolgozó műszerésszel lényegében lerakták a magyar finommechanikai műszergyártás alapjait.

Az 1840-es évek elején külföldön megjelentek a milliméterenként 300-400 vonást tartalmazó rácsok. A vonalak távolsága azonban nem volt egyforma, így nem kaptak tökéletes színképet. Jedlik ezért nem a vonalak számának növelését tűzte ki célul, hanem a karcolások közeinek egyenletességét. Az évtized közepére már pontosan dolgozó gépe volt. Sok módosítás után 1860-ra elkészült az osztógép, ami ekkor már a dinamóval hajtva önműködően dolgozott. Többféle rácstípust is készített: vonalas-, kereszt-, körkörös rácsokat. A rácsok előállítása komoly kémiai ismereteket és sok kísérletezést kívánt (az üveget bevonattal látták el, ezt karcolták és a karcolt felületet maratták), míg végül is Jedlik rátalált a legmegfelelőbb anyagokra.

Kitűnő optikai rácsai ismertté és keresetté váltak. Egy párizsi optikus - akitől hajdan Jedlik egy óraműves szabályozású ívlámpát vett - lett a fő terjesztő. A Jedlik-rácsok pontosságukkal és nagy fényerejükkel vívták ki a szakértők elismerését. Segítségükkel a színképspektrum nanométer alatti hullámhosszfelbontása volt elérhető. Osztógépe rendkívül finom mechanikai szerkezet volt, amely abban is különbözött a többitől, hogy nem a gyémántcsúcsot mozgatta az üveglemezen, hanem az üveglemezt mozgatta a gyémántcsúcs alatt. Egy-egy vonal meghúzása kb. 10 másodpercig tartott, azután a tű felemelkedett, s a gép a következő vonal végének megfelelő pontot tolta a tű alá. Egyetlen rács elkészítése - 12 ezer vonal meghúzása - több napig tartott, ezért egy másik találmányát, a villamos motort állította be a gép meghajtására.

Jedlik rácsaival még egy érdekes kísérletet végzett: létrehozta a hősugarak interferenciáját. Hogy a rácsokon létrejövő elhajlást magyarázni tudja, mechanikus rezgéskeltő készülékeket szerkesztett, amelyekkel meg lehetett mutatni a hullámok találkozásakor létrejövő állóhullám-képeket.

A hullámgépeket rajzolószerkezettel egészítette ki. A részletes elemzés érdekében olyan gépet is szerkesztett, amivel a mozgást tetszés szerint le lehetett lassítani, figyelemmel lehetett kísérni. Fogaskerekekkel és excenterekkel megoldotta két merőleges rezgés összegzését (1872, Lissajous-görbe). Bonyolultabb rezgésképek felvételére alkalmas gépet 1876-ban készített, amelyik két rezgés és egy haladó mozgás eredőjét adta. Felajánlotta, hogy tegyék rá a papírpénzekre ezeket a mintázatokat a hamisíthatóság kivédésére. Akkor elvetették ötletét.

Galvánelemek és villanyvilágítás

Az 1840-es évektől kezdve - az ívlámpás világítás nagy áramigénye miatt - kezdett Jedlik az elemek tökéletesítésével foglalkozni. A kor legjobb telepeit, a Bunsen-elemeket vizsgálva jött rá arra, hogy a belső ellenállás csökkentésével érheti el célját. Az addig használatos egysavas merítőelemek helyett kétfolyadékos battériákat készített, amiben a kétféle savat előbb agyagdiafragma, majd később impregnált papír választotta ketté. Ilyen elemeket küldött ki az 1855-ös párizsi világkiállításra, de ezek a hanyag szállítás miatt tönkrementek. Néhány épen maradt cellát tudott csak a bizottság megvizsgálni, és ezek hatását erősebbnek találták a megfelelő Bunsen-telepeknél. Ezt az eredményt bronzéremmel jutalmazták, Pesten pedig üzemet hoztak létre a gyártáshoz. Telepei ismertek és keresettek voltak, Párizsba, sőt Konstantinápolyba is szállítottak belőlük.

Az elemeket és az ívlámpás világítást 1856-ban Pannonhalmán is bemutatta - erről Kruesz Krizosztom főapát naplójában így olvashatunk: "Este az ősmonostor négyszög udvarában 22 elemből álló Jedlik-féle villanytelepet szerepeltettünk. A fény olyan erős volt, hogy dacára a holdtöltének, a templom tornya égni látszott, és a szentmártoniak már a hegy felé tartottak, hogy a tüzet eloltsák."

Csöves villámfeszítő

Jedlik az 1860-as, 1870-es években fordult a nagyfeszültségű jelenségek irányába. Problémát jelentett a nagyfeszültség megbízható, reprodukálható előállítása. Már rendelkezésre álltak a dinamoelektromos elven működő villamos gépek, amelyek alkalmasak voltak üzemszerűen villamos energiát termelni. A feszültség növelése tekercselési menetszámok növelésével - elvileg - korlátlanul lehetséges volt, komoly gátat jelentettek azonban a rendelkezésre álló lehetséges szigetelő anyagok. A villamos szilárdság, a kúszóáramok, a rostos anyagok nedvességérzékenysége korlátozta a lehetőségeket. Az egyetlen járható út a méretek növelése volt. Jedlik anyagi lehetőségei azonban nem tették lehetővé, hogy erre a megoldásra gondoljon, ezért elvetette az induktív elven történő nagyfeszültség-előállítást.
Figyelme az elektrosztatikus elven működő influenciagép felé fordult. Szigetelési problémák itt is keserítik a konstruktőr életét, de a szükséges szerkezeti elemek egyszerűbbek, kezelhetőbbek, az adott méret- és alakparaméterek mellett.

A korábban alkalmazott üveg, illetve ebonit helyett Jedlik impregnált papírt használt szigetelőként, ami kitűnően bevált az adott célra. Felhasználta továbbá a feszültségsokszorozás elvét. Influenciagépével ugyanis kondenzátorokat töltött fel párhuzamos kapcsolásban az átütés határáig, majd pedig a párhuzamos kapcsolást felbontva a feltöltött kondenzátorokat sorba kapcsolta. Kezdetben töltéstárolóként leydeni palackokat alkalmazott, majd pedig ezeket saját "csöves villámszedőivel" váltotta ki. Négy oszlopban 50-50 csövet használt kondenzátortelepként. Ezzel a berendezéssel 60, majd 90 cm hosszúságú kisüléseket sikerült előállítania levegőben.

1863-ban publikálni akarta eredményét az Annalen der Physik und Chemie című folyóiratban, de a szerkesztő a cikket terjedelme miatt nem tartotta leközölhetőnek. Az 1873-as bécsi világkiállítás azonban meghozta a sikert. A Siemens elnökletével vezetett nemzetközi bizottság legnagyobb elismerését, a "Haladásért" érdemrendet nyerte el.

Jedlik találmányait nem szabadalmaztatta, ezért a tudománytörténet, főleg pedig a nemzetközi közvélemény sajnos, a mai napig nem kezeli tényleges érdemei szerint. Az okokat egyrészt a korabeli magyar viszonyokban, másrész pedig Jedlik Ányos személyiségében kereshetjük. Az ő korában Magyarországon még nem állt rendelkezésre nemzeti szabadalmi rendszer. Az első magyar szabadalmi törvény 1895-től (Jedlik halálának évétől) datálódik. Tőlünk nyugatra már létezett, és a jelentősebb ipari kultúrával rendelkező országokban jól működött ez az oltalmi forma.

Igaztalan lenne Jedlik Ányost valamiféle szobatudósnak beállítani. Kísérleti fizikus volt, gyakorlati érzékkel, konstruktőri vénával. Ma úgy mondanánk: kitűnő mérnöki szemlélettel. Azt sem állíthatjuk, hogy nem gondolt találmányainak gazdasági értelemben vett hasznosítására, hiszen például javasolta összetett rezgései rajzolatának bankjegyeken történő elhelyezését, amit akkor elvetettek. Mégis elsősorban tudós tanár volt, nem pedig üzletember, aki ráérez a potenciális haszonnak arra a nagyságrendjére, amit egy elkövetkező ipari forradalom kínál annak, akitől az elsőbbség elvitathatatlan. Jedlik puritán életvitelétől a pazarló fényűzés távol állt. Vagyongyűjtés és (katolikus pap lévén) utódokra örökítés sem motiválhatta. Visszafogottsága pedig személyének dicsfénybe burkolása ellen tiltakozott.

Nagy tisztelője, Eötvös Loránd írta róla: "Szerzetesi életéből származott azonban egy nagy hibája is, a félénk zárkózottság, amely akadályozta, hogy másokkal érintkezése által tudományos látóköre bővüljön, és hogy viszont ő tudományával másokra éltető hatással legyen..."

Tény, hogy két legnagyobb horderejű találmánya jelentőségét maga Jedlik sem ismerte fel időben. Az elektromos motor és a dinamó utóbb technikatörténeti mérföldkőnek bizonyult. Ezekkel a találmányokkal a villamosság kora köszöntött be, amelyet az általános emberi történelem "második ipari forradalom" fejezetcímen jegyez.

Győr városa Jedliknek díszsírhelyet adományozott. Legfontosabb eszközeire a Műszaki Múzeumban, írásos hagyatékára a Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár Kézirattárában vigyáznak. Munkásságáról a német Siemens Múzeum is megemlékezik. Emlékét több köztéri szobor és emléktábla őrzi. Nevét innovációs díj, társaság, egyetemi kollégium, két középiskola és több utca viseli.

Jedlik Ányosról további információk találhatók a Jedlik Ányos Társaság honlapján.  

 

Források:

http://mek.oszk.hu/00500/00567/html/v_mons4.htm

http://www.feltalaloink.hu/tudosok/jedlikanyos/html/jedanyindex.htm

http://www.mek.iif.hu/porta/szint/termesz/fizika/jedlik/html/v_mons3.htm

Ferenczy Viktor: Jedlik Ányos István élete és alkotásai I- IV.Győr, 1936, MTA Levéltár, RAL 4/1856.
Radnai Gyula: Jedlik Ányos, Mons sacer.  Pannonhalma, 1996, p. 264- 279.
Fekete Gézáné: Az Akadémia 1831- 1858 között alapított jutalomtételei és előzményei. MTAK, Bp., 1988
Fekete Gézáné: A Magyar Tudományos Akadémia tagjai. MTAK, Bp., 1975
Mayer Farkas: Jedlik Ányos mint tanár,kézirat
Mayer Farkas: Megjegyzések Jedlik Ányos életrajzához. Horizont, 1995, XXXVIII. OKFTA, Eger, 1995

JEDLIK ÁNYOS (1800 - 1895)

Jedlik Ányos arcképe

 

Forgony

  

Dinamó

   

Szódavízgyártó gép

   

Mechanikus rezgéskeltő

    

Szénrudas, szabályozott ívlámpa

    

Csöves villámfeszítő