Klímavédelem, katasztrófadesign és szolgáltatástervezés - a Design Világnapja 2010-ben

Klímavédelem, katasztrófadesign és szolgáltatástervezés - a Design Világnapja 2010-ben

2010. június 29.

Az Ipari Formatervezési Társaságok Nemzetközi Tanácsa (Icsid) megalakulásának 50. évfordulója alkalmából, 2007. június 29-én hirdette meg első ízben a Design Világnapot. Ezen a napon együtt ünnepelnek a designerek és a designrajongók a világ számos pontján.

A 2010-es Design Világnap témája: „Design: Ember alkotta megoldások egy öngyógyító világ kialakítására”, melyről a Magyar Formatervezési Tanács is megemlékezett, a Medence Csoporttal közösen műhelybeszélgetést szervezett a design és a társadalmat foglalkoztató problémák kapcsolatáról. A MakettLabor galériában tartott rendezvény, mely a Medence Csoport tízéves fennállása alkalmából indított Műhely/beszélgetések sorozat első eseménye volt, a design műfaji kérdéseit és az ezzel is összefüggő ökológiai fenntarthatóság témáját helyezte a középpontba. A négy előadó és a diskurzusba egyre inkább bevonódó résztvevők-beszélgetőtársak legkülönbözőbb szempontjai találkoztak. Az előadások és a hozzájuk kapcsolódó beszélgetések a klímavédelem és a formatervezés viszonyát, a katasztrófadesignt, valamint a hajléktalanok életterére megoldást kínáló művészetet tárgyalták.

Az első előadó, Dr. Barcza Dániel (aki e témában jelenleg Kopek Gábor úr közvetlen munkatársa a MOME-n)2°C – klímavédelem és design című előadása rávilágított, hogy éppen a mélyszegénységben élőknek és a fejlődő világnak volna szüksége az ún. klímadesign intézményére, ám a designerek több mint 90 %-a még mindig a világ leggazdagabb 10 %-ának tervez. A Földön a klímamenekültek száma ma 26 millióra tehető, ami jól alátámasztja, hogy a tervezők kreativitását ebben a témakörben érdemes mozgósítani. Ha a századforduló végére 2°C-nál magasabb átlaghőmérséklet-emelkedést ér el Földünk, fenntarthatatlan állapot következik be (jelenleg 0,7°C -nál tartunk). A MOME új képzési programot integrál a művészeti oktatásba, amely kifejezetten a klímavédelemre és a fenntarthatóságra koncentrálva remélhetőleg végigkíséri a diákok egyetemi éveit, és e tárgykörben szólítja meg kreativitásukat. Szomorú aktualitása az árvízi katasztrófavédelemnek, hogy az egyetemi programot vezető előadó elmondta, pár hónapja kísérleti workshopon már születtek olyan egyedi és kivitelezhető megoldások, mint például a közösségi széf, amely a vízen lebegve menti egy utca, falu vagy család legféltettebb vagyonát. Az ehhez hasonló ötletek kivitelezéséhez persze szükség lenne egy tőkeerős donorszervezetre – véli az előadó, majd külföldi példákkal támasztotta alá optimizmusát, mely szerint némi társadalmi elmozdulás, a forporfit és nonprofit szféra közeledése sokat segíthetne a magyar klímavédelem és design ötletgazdag ötvözetén.

Az Újirány Csoport képviselője, Pozsár Péter a sikeres 2009-es Moholy-Nagy László ösztöndíjprogramját felhasználva Katasztrófa-design címmel mutatta be a csoportja által tervezett pavilont, amelyet katasztrófamentőkkel konzultálva dolgoztak ki. Az autók gyártósorán elkészíthetők, gyorsan és könnyen csomagolhatók, továbbá könnyen szállíthatók akár repülőgépen, akár autón. A pavilonokat rövid idő alatt felépíthetik a katasztrófa sújtotta területre érkezők szerszámok és különösebb technikai bravúr nélkül, így a gyakorlatilag sokkos állapotban eltöltött katasztrófa utáni pár órában máris ideiglenes hajlékként, tehát életmentőként szolgálhatnak. Gyártóval és forgalmazóval jelenleg is folynak az egyeztetések. Pozsár Péter az előtte szólóhoz hasonlóan hangsúlyozta: „A szavak helyett a tettek ideje van itt. A felelősségvállalás nem működhet úgy, hogy először az ember csak a profitorientált tevékenységre figyel, és majd később cselekszik felelősségteljesen. A kettő egyenértékű.”

Művészeti design – a súlytalanság állapotában? című előadás indításaként Timár Katalin kommunikációkutató, a Ludwig Múzeum kurátora a New York utcáin bevásárlókocsit tologató hajléktalanok fotójával nem egy katasztrófa, hanem a társadalmi marginalizálódás által az utcára került emberek akut társadalmi problémájára hívta fel a figyelmet. A hajléktalanokkal együtt kísérletező művészek a toló- és alvókocsi variációktól kezdve a légkondicionáló kimenetére csatlakoztatva felfújható és egyedi igényekre szabott sátorig gondolkodtak, és kiderül, hogy magyar ötletek is születtek. Ám tartós megoldást mindezidáig nem sikerült találni azon társadalmi konszenzus nevében, hogy a hajléktalanokat legszívesebben láthatatlanná tennénk, illetve a hajléktalanok maguk szeretnének-e láthatók lenni. Felmerül ugyanakkor a kérdés, hogy az ilyen és ehhez hasonló művek, valamint az egyre szaporodó közösségi művészeti események hogyan kerülhetnek a helyileg és konceptuálisan is többé-kevésbé behatárolt múzeum területére. Szintén az alulról jövő kezdeményezések, a multidiszciplináris megközelítések fontosságát hangsúlyozta az előadó, melyben megkerülhetetlen a társadalmi-etikai kérdések összehangolása.

A program zárásaként Gross András a Medence Csoport – a vizuális művészetek minden műfajában alkotó művészcsoport – elmúlt tíz évének legfontosabb alkotásait ismertette meg a közönséggel. Munkájuk éppen alkalmazott művészeti jellegéből merítkezik, vagy – ahogyan Pozsár Péter említette korábban – abból, hogy nem tárgyakat, hanem eseményeket, vagy talán még inkább életciklusokat (az újra-felhasználásra célozva) terveznek.