EURÓPAI JOGI FIGYELŐ
DR. VIDA SÁNDOR*
Az Európai Bíróság védjegyügyekben hozott ítéleteinek hatása a Benelux jogra
Benelux védjegyjog
2001. évi törvénymódosítás
Megkülönböztető képesség vizsgálata
A védjegyjog gyakorlása
Hollandia a 9. helyen áll Magyarország legfontosabb kereskedelmi partnerei között, Belgium pedig a 15. helyen.1 Ezenfelül a két ország külön-külön, nagyságrendjét illetően jobban összehasonlítható hazánkkal, mint az EU nagy területű és nagy lélekszámú országai, amilyenek Németország, Franciaország vagy Nagy-Britannia. Ezért, függetlenül attól, hogy az Európai Bíróság is éppen Luxemburgban működik, érdemes ezeknek a kisebb, de figyelemre méltó jogi tradíciókkal rendelkező országoknak védjegyjogába is bepillantani.
Benelux védjegyjog
Nem sokkal a Római Szerződés (EGK-szerződés) aláírását követően Belgium, Hollandia és Luxemburg gazdasági unió (Union économique) létrehozását határozta el az 1958. február 3-án aláírt szerződéssel. E "kis gazdasági unió"2 létrehozásának logikus következménye volt, hogy a gazdaság szempontjából fontosnak tartott jogi normákat egyesítették.
A jogegyesítés keretében a védjegyjog az elsők között került napirendre: a három ország kormánya 1962. március 19-én egységes Benelux védjegytörvény-javaslatot fogadott el, amely az országonként történt ratifikálást követően 1971. január 1-jén lépett hatályba, s azt az 1983. évi, 1992. évi és a 2001. évi módosításokkal korszerűsítették: az 1992. évi módosítás az EU Védjegyjogi Irányelvének adaptációját jelentette, a 2001. évi módosítás pedig alapvetően az Európai Bíróság joggyakorlatára figyelemmel történt. Az egységes törvény hatályos szövegét A. Braun-nak E. Cornu közreműködésével írott Précis des marques c. monográfiája (4. kiadás, Bruxelles, Larcier Kiadó, 2004) a függelékében közli - amely a jelen cikk megírásához is az impulzust adta.
Minthogy az egységes Benelux védjegytörvény anyagi jogi rendelkezései - hasonlóan az EU régi és új tagállamaihoz - az EU Védjegyjogi Irányelvét követik, azok nem sok eltérést mutatnak a többi tagállam anyagi védjegyjogától.
Más a helyzet az eljárási joggal, különös tekintettel arra, hogy három olyan országról van szó, amely a "kis gazdasági unió" mellett függetlenségét - hasonlóképpen mint az EU, illetve a NATO többi tagállama - megtartotta.
A védjegybejelentés benyújtása a Benelux Védjegyhivatalnál (Bureau Benelux des Marques), Hágában történik. A hivatal elutasító határozata, illetve az 1992. évi novellával bevezetett felszólalás egymástól nemcsak független, de más-más országban működő Fellebbviteli Bíróság (Cour d'Appel) bírálja el: a Brüsszeli, a Hágai és a Luxemburgi Felsőbíróság a bejelentő, illetve annak képviselője lakcímétől függően, és persze más-más nyelven.
Ezek után az sem meglepő, hogy a három Felsőbíróság egyes esetekben más-más mércével is mér: Hágában alig van esély a Benelux Védjegyhivatal határozatának megváltoztatására, Brüsszelben más a helyzet. (Braun, p. 156.)
Az egyes országok Felsőbíróságainak határozatai ellen az adott ország Legfelsőbb Bíróságánál lehet felülvizsgálati kérelmet (cassation) benyújtani, a felülvizsgálati eljárás halasztó hatályú.
Mind a védjegyjog megszerzése, mind annak megszűnése (törlése stb.) mindhárom Benelux állam területére (ensemble du territoire) kiterjed. Ugyanez a helyzet persze a nemzetközi védjegybejelentés esetén is, az oltalomkiterjesztési kérelem mindhárom Benelux államot felöleli.
Az egységes Benelux védjegytörvény (az 1992. évi módosítással bezárólag) rendelkezéseiről már korábban beszámoltunk a Braun-monográfia 3. kiadásának ismertetése alkalmával.3 Ezért a következőkben csupán az Európai Bíróság gyakorlatának recepciójáról adunk néhány szemelvényt.
2001. évi törvénymódosítás
Különösen frappáns példája a bírósági gyakorlat recepciójának amikor az törvénymódosítást eredményez, amint ez a Benelux védjegytörvény 2001. december 11-i módosításával történt. Ez persze nem újdonság, a jog különböző területein számos példát találunk erre, az adott esetben mégis figyelemre méltó. Az említett törvénymódosítás egyik fő célja ugyanis az volt, hogy az egységes védjegytörvénybe beépítse az Európai Bíróságnak az asszociációs hatásnak az összetéveszthetőség vizsgálatával kapcsolatos tanítását - amit a Benelux gyakorlat addig túldimenzionált -, és ezáltal "helyre tegye" ezt a fogalmat. Nevezetesen az Európai Bíróság először a Sabel/Puma-ítéletben4 mondta ki, majd ezt követően a Canon-, Lloyd-, valamint az Adidas/Marca-Mode-ítéletekben5 megerősítette, hogy
(18) ... a gondolati képzettársítás (asszociáció) nem alternatívája az összetévesztés valószínűsítésének, hanem ez utóbbi körének meghatározására szolgál. Ezért ez a rendelkezés (gondolattársítás) nem alkalmazható, ha az összetévesztés veszélye (egyébként) nem áll fenn.
(26) A pusztán asszociációs gondolattársítás, amely alkalmas lehet arra, hogy a két védjegy közötti tartalmi megegyezésre tekintettel a forgalom az ezek közötti kapcsolatra következtessen, önmagában nem alapozza meg az összetévesztés veszélyét. (Sabel)
Másként kifejezve: az asszociációs kapcsolat csupán az egyik szempont az összetéveszthetőség vizsgálatánál.
A Benelux védjegytörvénynek e tárgyban történt módosítása már csak azért is figyelemre méltó, mert az összetéveszthetőség vizsgálatának ez a szempontja az EU Védjegyjogi Irányelvébe éppen a korábbi Benelux joggyakorlat tapasztalataira figyelemmel került felvételre, s a Benelux államokban folytatott joggyakorlat keretében az asszociációs hatást elkülönítve vizsgálták, az összetéveszthetőséggel egyenrangú szempontként. A 2001. évi törvénymódosítás ezért útját állta az addigi joggyakorlat folytatásának.6 Megjegyzendő, hogy lényegileg ugyanezt az intézkedést tette a magyar jogszabályalkotó az illeszkedési törvénnyel7 - anélkül, hogy az a hazai joggyakorlatban olyan "megrázkódtatást" okozott volna, mint a Benelux joggyakorlatban - ahol ez a jogszabály-alkotói intézkedés radikális fordulatot eredményezett.
A 2001. évi törvénymódosítással a jogszabályalkotó persze néhány más célt is követett, nevezetesen a) a felszólalási eljárás bevezetését, b) a jogi képviselők jegyzékének felállítását, c) a közismert védjegy oltalma feltételeinek pontosítását - amelyek sem az EU Védjegyjogi Irányelvére, sem az Európai Bíróság joggyakorlatára nem voltak visszavezethetőek, hanem az Európai Közösségen belüli jogközelítés eredményeként értékelhetők.
Az ismertetett jogszabály-módosítás a Benelux államokban 2004. január 1-jével lépett hatályba.
Megkülönböztető képesség vizsgálata
A Benelux államokban követett védjegyjogi gyakorlatra vonatkozóan, a Braun-féle kommentárból nagyszámú ítéletről szerezhetünk tudomást,8 elsősorban persze a Brüsz- szeli, valamint a Hágai Felsőbíróság ítéleteiről (Luxemburg Felsőbíróságának csak egy ítéletét említi). Témánk szempontjából érdekes a Brüsszeli Felsőbíróságnak a WECOVER-ügyben hozott ítélete, amelyet azzal említ, hogy abban az Európai Bíróság által a Baby Dry-ügyben9 hozott ítélet nyomai ismerhetők fel. Ez talán kissé szerény megfogalmazás, mivel a határozat expressis verbis utalásokat tartalmaz a Baby Dry-10 és a Bravo-ítéletekre.
A WECOVER-ügyben a Brüsszeli Fellebbviteli Bíróság által 2000. december 20-án hozott ítélet11 alapját az képezte, hogy ezt az angol nyelvű szóösszetételt, amelynek magyar jelentése "mi fedezzük", biztosítási szolgáltatásokra jelentették be. A Benelux Védjegyhivatal ideiglenes oltalommegtagadó végzésében azt mondotta, hogy ez a szóösszetétel biztosítási szolgáltatások tekintetében leíró jellegű, nevezetesen arra utal, hogy a védjegyjogosult ilyen vagy olyan kockázatokkal szemben fedezetet nyújt a biztosítási szerződés aláírójának, ami a biztosítási ügylet lényege, s ezért ilyen szolgáltatások tekintetében a védjegy leíró jellegű. Az eljárás során a bejelentő hivatkozott rá, hogy az Európai Bíróság főügyésze a hasonló Baby Dry-ügyben ezzel ellentétes álláspontot foglalt el. A Benelux Védjegyhivatal azonban álláspontját fenntartotta, és a bejelentést elutasította.
A bejelentő fellebbezése eredményre vezetett: a Brüsz- szeli Felsőbíróság a védjegy megkülönböztető képességével kapcsolatosan az EU-irányelv 3. cikk 1. bekezdéséből indult ki, amely szerint az olyan megjelölések, amelyek kizárólag leíró jellegűek, nem jegyezhetőek be védjegyként.
Hivatkozott továbbá az Európai Bíróságnak a Baby Dry- ügyben kifejtett tanítására, s ennek megfelelően az eljáró bíróság azt vizsgálta, hogy a bejelentett megjelölés kizárólag leíró jellegű-e.
E vonatkozásban az ítélet azt mondja, hogy a szóösszetétel első tagja "we" (mi) semmiféle leíró elemet nem tartalmaz. A szóösszetétel egésze, "we cover" (mi fedezzük) pedig, anélkül, hogy az ige tárgyát megjelölné, egyáltalán nem leíró azon szolgáltatások tekintetében, amelyek vonatkozásában a védjegyet bejelentették.
Ezenfelül ez a szóösszetétel nem is szokásos módja azon szolgáltatások megjelölésének, amelyeket a bejelentő azokkal jelölni kíván, ezt a Benelux Védjegyhivatal sem bizonyította. A "we" és a "cover" szavak alatt a mindennapi nyelvhasználatban nem a biztosítási szolgáltatások megjelölését értik. Ráadásul teljesen szokatlan valamely terméket vagy szolgáltatást egy személyes névmást tartalmazó szóösszetétellel kínálni.
Végül megjegyzi a határozat, hogy a Benelux Védjegyhivatal nem tudta alátámasztani azt az aggályát, hogy a "we cover" szóösszetétel akadályozná a versenytársakat e kifejezés, vagy annak fordításai (= francia, flamand, holland) használatában, amikor azok biztosítási ajánlatokat tesznek vagy hirdetnek.
A Braun-féle kommentár helyesli a bíróság állásfoglalását. Az ítéletet részletesen ismertető szaksajtó pedig úgy minősíti azt, hogy "leíró jelleg: nem, szuggesztív jelleg: igen".
A védjegyjog gyakorlása
Az Európai Bíróság nálunk is kellőképpen ismertetett Hag II ítéletében már kifejtette a védjegyoltalom gazdasági funkcióját12, valamint a "közös eredet" tanát, illetve annak feltételeit. Majd az Ideal Standard-ítéletben13 sarkítva is megismételte megállapításait, nevezetesen, hogy miként érvényesül a védjegyjog olyan esetben, ha a védjegyet az egyik tagállamban, nevezetesen Franciaországban a jogosult vállalatok megosztották egymás között, mégpedig fűtőberendezésekre egyrészről, egészségügyi berendezésekre másrészről, s a megosztást követően ugyanezt a védjegyet az érintett vállalatok ennek megfelelően más-más árukra használják.
Ítéletében az Európai Bíróság - az Európai Bizottság álláspontjával ellentétben - a védjegy territoriális jellegével kapcsolatban a következőket mondta:
(22) A védjegyjogok alapvetően territoriális jellegűek. A territorialitás elve, amelyet a nemzetközi szerződések joga elismer, azt jelenti, hogy a védjegy oltalmát annak az országnak a joga határozza meg, amelyben az oltalmat igényelték. Ugyanakkor a nemzeti jog csak a szóban forgó ország területén elkövetett jogellenes cselekményeket szankcionálja.
(23) A Római Szerződés 36. cikke, amely kivételt enged az importkorlátozások tilalma alól, abból indul ki, hogy az ilyen cselekményekre alapvetően azon ország törvényei irányadók, ahová az árut behozzák. Az importkorlátozási előírás, amelyet ezen ország jogszabályai lehetővé tesznek, persze nem mentesít a Római Szerződés 30. cikkének (importkorlátozási) tilalma alól, hacsak nem esik a Római Szerződés 36. cikkében meghatározott kivételek körébe.
(24) Az egyes országokban biztosított védjegyoltalmi jogok ezenfelül függetlenek egymástól.
(25) A védjegyek függetlenségének elve a Párizsi Uniós Egyezmény 6. cikkének 3. bekezdésében jut kifejezésre, amely szerint az unió valamelyik országában szabályosan lajstromozott védjegy független az unió többi országában lajstromozott védjegyektől.
(26) Ez az elv annak felismeréséhez vezetett, hogy a védjegy egyik országban átruházható, anélkül, hogy azt annak jogosultja a másik országban is átruházza...
Az Európai Bíróság idézett állásfoglalását először a megkereső német bíróság, a Düsseldorfi Fellebbviteli Bíróság alkalmazta 1994. december 6-i ítéletében,14 majd a Milanói Törvényszék,15 s ezeket követően a Brüsszeli Fellebbviteli Bíróság,16 amikor abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy eltiltsa-e az IDEAL STANDARD védjeggyel ellátott francia eredetű egészségügyi berendezések importját.
A jogvitában mind az elsőfokú, mind a másodfokú bíróság marasztaló ítéletet hozott, és megtiltotta a francia alperesnek, hogy IDEAL STANDARD védjeggyel ellátott egészségügyi berendezéseket importáljon, illetve forgalmazzon a Benelux államok területére. (Ugyanakkor használat hiánya miatt fűtőberendezések vonatkozásában megszüntette a német-amerikai tulajdonban álló IDEAL STANDARD védjegy oltalmát.)
Ítéletében a Brüsszeli Fellebbviteli Bíróság az összetéveszthetőség veszélyéből indult ki, s tekintettel arra, hogy azonos védjegyekről volt szó, amelyek valamikor egy tőről fakadtak, az áruk hasonlóságának vizsgálatára korlátozódott. Ennek keretében hivatkozott az Európai Bíróságnak a Sabel-, Canon-, Lloyd-ítéleteiben előírt átfogó mérlegelés szabályára, majd a tényállás részletes elemzése és a bizonyítékok (hirdetések, fogyasztói megkérdezés, Arany Oldalak stb.) mérlegelése alapján - az elsőfokú bírósággal egybehangzóan - arra a következtetésre jutott, hogy a fűtőberendezések és az egészségügyi berendezések közös származási helyének feltételezése vonatkozásában a fogyasztói összetévesztés veszélye nem zárható ki.
Figyelemmel az Európai Bíróság ítéletére a védjegy megosztásának, illetve territorialitásának kérdése a másodfokú bíróság ítéletében már nem is szerepel. Ettől függetlenül persze igaza van Braunnak, amikor hangsúlyozza az Európai Bíróság ismertetett ítéletének a német, olasz és Benelux joggyakorlatra kifejtett hatását.
Általában is mutatja az Európai Bíróság ítélkezésének a tagállamok védjegyjogára gyakorolt hatását, hogy a Braun-féle kommentár külön-külön ismerteti a Sabel-, Canon-, Lloyd-, Adidas-Marca-Mode-ítéleteket, ami jelzi, hogy az azokban kifejtettek - hasonlóan az EU Védjegyjogi Irányelvéhez - a Benelux védjegyjog integráns részeivé váltak.
Befejezésül egy stílusbeli jellegzetességet említünk: a Brüsszeli Fellebbviteli Bíróság az Európai Bíróság ítéleteire hivatkozik ugyan, de azokat nem idézi olyan részletességgel, mint például a precedensjogon nevelkedett angol vagy azt némileg követő német bírák. Belgiumban tehát a francia ítéletszerkesztési stílus nyomai fedezhetők fel - ami persze korántsem meglepő.
Lábjegyzetek:
* Jogtanácsos, Danubia Szabadalmi és Védjegy Iroda
1 (2002. évi adatok) www.mfa.gov.hu
2 Ennek, a szerző által "kis gazdasági unió"-nak nevezett laza szövetségnek az EU integrációjának magas fokán ma már alig van gazdasági jelentősége.
3 Külgazdaság, Jogi Melléklet, 1996, 2. szám
4 Ismerteti: dr. Árva Katalin: Szemelvények az EU Bíróságának a Tanács Első Védjegyjogi Irányelvéhez kapcsolódó joggyakorlatából. Védjegyvilág, 2002, 1. szám, p. 9
5 Vö. dr. Vida Sándor: Védjegyek összetéveszthetőségének veszélye az EU Bíróságának ítélkezésében. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, 2003, 6. szám, december, p. 25
6 Braun, p. 389, 391, 399
7 2003. évi CII. törvény 6. § (2) bekezdése, amely a Vt. 4. § (4) bekezdését módosította.
8 Braun, p. 156
9 Ismerteti: dr. Szigeti Éva: Szemelvények az Európai Bíróság és a Közösségi Védjegyhivatal lajstromozási gyakorlatából. Védjegyvilág, 2002, 2. szám, p. 12
10 Megjegyzendő, hogy a Baby Dry-ügyben hozott kategorikus hangvételű ítéletet az Európai Bíróság nem helyezte ugyan hatályon kívül, de lényegesen enyhítette a Doublemint-ítéletben (2004 ETMR 9, p. 121)
11 Ingenieur Conseil 2002, p. 347
12 Vt. Indokolása: Általános indokolás 4. pont. Szabadalmi Közlöny és Védjegyértesítő, 1997, 4. szám. p. XXXVIII; továbbá dr. Boytha György in: Az Európai Közösség kereskedelmi joga (Szerk.: dr. Király Miklós). Budapest, 2003, p. 353
13 C-9/93, 1994. június 22.
14 Az ítéletet más vonatkozásban ismerteti: dr. Vida Sándor: Az EU Bírósága gyakorlatának hatása a német ítélkezésre. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, 108. évf., 2003, 5. szám, október, p. 42
15 1995. július 22-i ítélet, nincs közzétéve
16 Ingenieur Conseil 2000, p. 370