KÖNYV- ÉS FOLYÓIRATSZEMLE
Papp-Váry Árpád: Magyarország története térképeken.
R. M. Sainsbury: Paradoxonok.
Graham Hancock & Santha Faiia: Égi tükör - Elveszett világok emlékezete.
Papp-Váry Árpád: Magyarország története térképeken.
Kossuth Kiadó/Cartographia, 2002; ISBN 963 09 4387 5
A térképkészítés kiemelkedő intellektuális teljesítmény. Mindenekelőtt, már a legprimitívebb térképek megalkotása is igen magas fokú absztrakciós képességet igényelt. Minden ismeretek egyik legfőbb kútfője, az Encyclopaedia Britannica meghatározása szerint a térkép grafikus megjelenítése a Föld vagy bármely más égitest egy térsége jellemző - általában földrajzi, geológiai vagy geopolitikai - vonásainak, amelyet méretarányosan rajzolnak, általában egy lapos felületre. Jellemző a térképben megtestesülő intellektuális teljesítmény nagyságára, hogy a Britannica meghatározása szerint a térképészet a térképkészítés tudománya és egyben művészete. Valóban, a térkép elkészítéséhez úgy kell jelzések segítségével megjeleníteni egy kisebb-nagyobb vidék alkotóelemeinek - domborzati elemeinek, vizeinek, felismerhető vonatkoztatási pontjainak, s ha vannak, emberi településeinek, nagy, ember alkotta műtárgyainak - az elhelyezkedését, és e jelzéseket egy többé-kevésbé kicsiny lapon elrendezni, hogy abból a hozzáértő szemlélő maga elé tudja képzelni a vidéket, tájékozódni tudjon azon, sőt útvonalakat tudjon tervezni a kívánt pontjai között. Már maga a tény, hogy háromdimenziós felületet kell két dimenzióban leképezni, jelentős absztrakciót és megfelelő technikákat követel. Mindebből pedig már az is következik, hogy nem csak a térképkészítés igényel nagy szellemi teljesítményt, hanem többé-kevésbé a térkép olvasása is, hiszen az absztrakt, jelentősen leegyszerűsített képből kell tudni rekonstruálni a valóságos viszonyokat. Növeli a térképolvasás szellemi teljesítmény iránti igényét, hogy - ritka kivételektől eltekintve - olyan tájat kell magunk elé képzelni, amelyről a valóságban ilyen áttekintést sohasem kaptunk. Kivétel az, "ki géppel száll fölötte", mert annak - Radnóti szavaival - valóban "térkép e táj", és persze legújabban a műholdas felvételek.
A térkép már igen régóta az emberiség nélkülözhetetlen eszköze. Amióta az ember a fejlődése során tudatára ébredt, mennyire fontos lehet, hogy képes legyen bizonyos helyekre utóbb ismét visszajutni és ezt az útbaigazítást másnak is megadni, eszközöket készít ehhez. Ilyen eszköz a térkép. Az eddig ismert legrégebbi, térképet ábrázoló festményt egy mintegy nyolcezer éves településen találták.
A térkép nélkülözhetetlen a távolabbi tájakkal való gazdasági kapcsolatok fenntartásában, az utazásban, valamint a Föld felszínére vonatkozó információink igen jelentős hányadának rögzítésében. A rossz térkép ugyanakkor nagy károkat okozhat annak, aki belőle akar tájékozódni. Tudunk nemrég fennállt hatalomról, ahol nemzetbiztonsági megfontolásból tudatosan rossz térképeket adtak ki az országról.
E könyv borítóján olvashatjuk, hogy a térkép a történelem leghűbb lenyomata. Nem biztos, hogy ez valóban így van, de egészen biztos, hogy egy-egy régió geopolitikai viszonyait feltüntető térképnek az idők folyamán bekövetkezett változásai nagyon sokat elmondanak az ottani országok, népek történelméről. Teljes bizonyító erejű, és sajnos egyáltalán nem vidító példával szolgál erre Magyarország térképeinek itt látható sora.
A könyv bevezetőül felvázolja a térképkészítés mesterségének néhány alapvető elemét. Megtudhatjuk, mi a felirati dísz vagy kartus, és miért kell és hogyan lehet vetületet alkalmazni. Kitér a földrajzi koordináták meghatározására, és néhány érdekes információval szolgál a kezdő hosszúsági körök hajdani kitűzéséről is. Itt olvashatjuk például, hogy Magyarországon az első csillagászati mérésen alapuló hosszúsági kört Nagyváradon határozták meg 1461-ben. Összefoglalja a méretarányok alkalmazását, majd részletesen ismerteti a térképek sokszorosítására használt technikák fejlődését.
A következő rész Magyarország térképezésének története. Ezt olvasva rájövünk, hogy a térképezés fejlődése az ország történelmének, és benne gazdasági fejlődésének lenyomata. A Kárpát-medence első térképi ábrázolása a római korból maradt ránk. Klaudiosz Ptolemaiosz i. sz. 140-150 körül írt Földrajzi segédlet c. művében három térképen ábrázolja az akkori római tartományokat, Pannóniát, Dáciát, Illyriát és környezetüket. A magyarországi földmérés kezdeteinek a határjárások során készült határleírásokat kísérő határrajzokat, illetve a földterületek közötti határvonalak mérőlánccal való kitűzését tekinthetjük. A határjárás során a határ leírását a jellemző és szembeötlő természeti adottságokhoz (vízfolyás, jellegzetes szikla, egyedülálló fa stb.) kapcsolták, vagy közösen létesített mesterséges jelhez kötötték. A XIV. században hét, a XV. században négy oklevél említ földmérési munkákat, a kizárólag Magyarországot ábrázoló, első és egyetlen példányban fennmaradt térkép pedig 1528-ban jelent meg Ingolstadtban. A Magyarországon készült első térképek áttekintését a török hódítás korának térképeié követik, benne a vár- és ostromtérképek műfajának összegezésével. A további, ismeretekben gazdag és érdekes fejezetek sorából megemlítjük itt Magyarország első katonai felvételét a XVIII. század harmadik harmadából; a vízrajzi, vízszabályozási térképek készítéséről szólót; Magyar Ország Nagy Mappáját; az első magyar térképkiadó vállalat történetét Kogutowicz Manó ma is sokaknak ismerős nevével; és Magyarország hozzájárulását a világ térképészetéhez olyan nevekkel, mint Johannes Honterus, akinek 1542-ben Brassóban kiadott kis atlasza a XVI. század derekának legismertebb térképészeti alkotása és a világ első zsebatlasza volt, Lóczy Lajos, akinek tudományos munkásságát a Britannica is szócikkben méltatja; nagy magyar felfedező utazók: Reguly Antal, Magyar László, Teleki Sámuel; s végül Cetz János, aki az 1948-as szabadságharc leverése után vándorolt ki Argentínába, s ott a Térképészeti Intézet elnöke lett.
A további, a könyv háromnegyedét kitevő részben a főszerepet a képek veszik át: Magyarország térképeken, természetesen minden térképhez szakszerű és részletes magyarázó szövegekkel. A sort a híres Seuso-tál Balaton-ábrázolása nyitja i. sz. 336-ból, és a 2002. évi országgyűlési választások eredményének térképi bemutatása zárja. Minden itt szereplő térkép a hozzá tartozó ismertetéssel önmagában is tanulságos és érdekes olvasmány, történelmünk egy sajátos szelete. Emellett ékesszólóan mutatják a térképészet gondolkodásmódjának, az ábrázolás módszertanának és technikájának fejlődését is.
Mivel a Kossuth kiadványáról van szó, már magától értetődő, hogy a könyv nagyon elegáns, szép - az a fajta, amit jó kézbe venni, tallózni benne.
Dr. Osman Péter
* * *
R. M. Sainsbury: Paradoxonok.
Typotex, 2002; ISBN 963 9326 526
Minél kevesebbet használják, annál inkább kopik - mi az? Az elménk. A paradoxonokkal való foglalkozás egyaránt szolgálhat tartalmas, és olykor igencsak kemény szellemi teljesítményt igénylő intellektuális szórakozásul, elménk élesítésére, gondolkodási és főként problémamegoldási képességeink fejlesztésére, s úgyszintén eszközül a világ működésének, különböző összefüggéseinek jobb megismerésére. Amint itt több példán is láthatjuk, a paradoxon alkalmazható mintegy szondaként: beküldjük egy elméletbe, gondolat- vagy szabályrendszerbe, és megnézzük, hogyan működik.
Klasszikus tudásbázisunk, a Pallas Nagy Lexikona hajdan a következőképpen összegezte a paradoxonok mibenlétét: Paradoxon (görög) annyi, mint látszólagos képtelenség vagy hihetetlenség; a sztoikus filozófusoknál olyan mondások, melyek első tekintetre képtelenségeknek látszanak, kivált avatatlanok előtt, jobban meggondolva azonban igazaknak tetszenek. A paradoxon azzal vési az emlékezetbe az igazságot, hogy ily szokatlan formát ad neki s majdnem a képtelenséggel teszi határossá; benne mindig valami meglepetés van. Sainsbury művéből hamar rájövünk, hogy a paradoxonok ennél jóval többre is szolgálnak. Minden tudásbázisok egyik legnagyobbika, az Encyclopćdia Britannica az alábbiakban összegezi a paradoxonok mibenlétét: látszólag önmagának ellentmondó kijelentés, amelynél a mögötte álló jelentés csak alapos elemzéssel tárható fel. A paradoxon célja, hogy megragadja a figyelmet és új gondolatokat provokáljon. Példa erre "a kevesebb több" (azaz többet ad, jelent, képvisel) kijelentés. Egy korai irodalmi példa Francis Bacon mondása: a leginkább javított példányok általában a legkevésbé korrektek. George Orwell Animal Farm c. negatív utópiájában a kommuna első parancsolata szellemes paradoxont alkot: "minden állat egyenlő, de vannak, akik másoknál egyenlőbbek". Sajátos megjelenési formája a paradoxonnak az ún. oximoron, amely azt két szóban foglalja össze - pl. harsány csend, élő halott, magányos tömeg. A Britannica bemutatja az egyik legismertebb, leginkább szembeötlő fogós paradoxont, amelyet Sainsbury is részletesen elemez e könyvében: Epimenidész paradoxonát, más szokásos elnevezéssel a hazug paradoxonát. Ezt Sainsbury a legnehezebben kezelhető problémák egyikének nevezi, s fejtegetései nyomán hamar be is látjuk, hogy miért. Ennek egyik megfogalmazása az az állítás, hogy "ez a mondat hazug". Epimenidész, az i. e. VI. századi krétai filozófus jegyzett fel elsőként ilyen paradoxont. Közismert másik megfogalmazása ennek a "minden görög hazudik - mondja egy görög". Az önellentmondás mindkét változatban könnyen felfedezhető.
Az ókori görög filozófustól, az i. e. V. században élt Zénóntól származik minden idők egyik legismertebb paradoxona, amelyet a Britannica szintén kiemel, és amelyet itt Sainsbury igen alaposan elemez. Eszerint a Gyorslábú Akhilleusz és a teknős futóversenyre keltek úgy, hogy a teknős valamivel előbbről indult, Zénón pedig azt vezeti le, hogy a fürge hős soha nem érheti utol a vánszorgó hüllőt. Sainsbury bemutatja, hogy ez a paradoxon, és szintúgy Zénón további paradoxonai sokkal többre szolgálnak, mint tornagyakorlatokként az elme számára. Szellemi eszközök a világ megismerésére - Akhilleusz paradoxona és úgyszintén Zénón további paradoxonai, például, a mozgás tér- és időbeli sajátosságainak, fizikájának vizsgálatára, folytonos és ugyanakkor mozzanatos jellegének szembeállítására és elemzésére.
Sainsbury, aki a kortárs analitikus filozófia egyik legbefolyásosabb alakja, e művében a paradoxonok számos típusát mutatja be és elemzi, igen komoly apparátust felvonultatva. Az egyes paradoxonoknál felvázolja, hogy milyen fontosabb megoldások, illetve megoldási törekvések születtek reájuk. Nemegyszer újabb kételyeket ébreszt az olvasóban azzal, hogy a látszólag kialakult megoldást itt-ott megcsavarva újabb mélységeket tár fel, amelyek áthidalására ez a megoldás már nem tűnik alkalmasnak. Amint mondja, minél súlyosabb a paradoxon, annál kényesebb kérdéseket vet fel a megoldás. Megmutatja azt is, hogy a valóban nehéz problémáknál a különböző megoldási javaslatok között súlyos, nemegyszer feloldhatatlan ellentétek feszülnek. Nem állítanánk, hogy műve könnyed olvasmány, s bizonyos, hogy nem lehet csak olykor belekapkodva tanulmányozni. Nagyon is elmélyült figyelmet igényel, hogy követni tudjuk a gondolatmenetét, a felsorakoztatott érveket, következtetéseket, ellenérveket, a logikai csavarokat. Figyelmet nagyon is - filozófiai, formális logikai előképzettséget viszont nem elengedhetetlenül követel az olvasótól, tehát a könyvvel bárki sikeresen megbirkózik, akit igazán érdekel a téma. A nehézségekkel való küzdelemben segítenek a szerző elegáns gondolatmenetei, szellemes magyarázatai, s hogy többnyire úgy állítja elénk az alapproblémát, hogy az olvasó könnyen átlátja annak lényegét - bár azután arra is hamar rávezet, hogy a felszín alatt gyakorta nagyobbak a mélységek, mint gondolnánk.
A bemutatott paradoxontípusokból ízelítőül, csupán példálózva emelünk itt ki kettőt. Az ún. szóritész-paradoxonok lényegével a napi életünkben is gyakorta találkozhatunk, másrészt viszont a mérési és az osztályozási technológiák egyik alapproblémáját is jelentik. Az ókori görögök - boldog emberek, akiknek kedve is, lehetősége is volt, hogy ilyen gyakorlatoknak szenteljék magukat - a szóritész-paradoxonok problémáját a következőképpen foglalták össze: ha egy homokkupacból elveszünk egyetlen szemcsét, a maradék továbbra is joggal tekinthető kupacnak, hiszen egyetlen szemcse elvétele nem változtathat egy kupacot olyasmivé, ami már nem az. Ez a látszólag igaz és ellentmondástól mentes feltevés viszont elvezet odáig, hogy az egyetlen homokszem is kupac, sőt... Hasonló módon, ha a 1,90 méteres ember magas, akkor a csupán egy milliméterrel alacsonyabb is az. A szó szerint kétségbe ejtő folytatás ugyanaz, mint előbb. És még következnek az elmosódott határú kifejezések paradoxonai...
A másik paradoxon az ún. fogolydilemma, amellyel gyakorta szembekerülhetünk a társadalmi, politikai életben, és úgyszintén üzleti kapcsolatainkban. Sainsburytől erről is sokat tanulhatunk. A saját szellemi fegyverzetünk fejlesztése érdekében is érdemes megtenni.
Dr. Osman Péter
* * *
Graham Hancock & Santha Faiia: Égi tükör - Elveszett világok emlékezete.
Alexandra Kiadó, 2002; ISBN 963 368 353 X
A tudományok egyik nagy kihívása, hogy valósághű magyarázatot adjanak arra, hogyan váltak képessé távoli őseink, számos korai civilizáció hatalmas teljesítményekre a természettudományok és műszaki tudományok terén, így - amit a fennmaradt alkotások mutatnak - az építészetben és a csillagászatban.
Graham Hancock több nagy sikerű könyvet írt, s ezekben szívós kitartással és hatalmas ismeretanyag felvonultatásával az emberi civilizációk közös gyökereit kutatja. Amint itt a fülszövegben olvashatjuk, az ezt megelőző könyvei - Istenek kézjegyei, Jel és pecsét, A Mars-rejtély - eddig húsz nyelven, négymillió példányban jelentek meg. Ehhez érdemes rögtön megjegyezni, hogy művei igen tartalmas olvasmányok, amelyek jelentős figyelmet, végső soron a tanuláshoz mérhető szellemi erőfeszítést igényelnek az olvasótól. A magas példányszám így bizonyságul szolgál, hogy e művek olyan olvasók körében értek el jelentős sikert, akik intellektuálisan igényesek, komoly szellemi tartalmat, ismereteket és gondolatébresztő, esetleg új felismerések lehetőségét is ígérő felvetéseket kerestek bennük.
Magáról a szerzőről a magyar kiadások keveset mondanak: a világ egyik legtekintélyesebb gazdasági hetilapja, a The Economist egykori kelet-afrikai tudósítója és a The Traveller magazin szerkesztője, aki beutazta az egész világot. Nem tudjuk tehát, van-e formális tudományos képzettsége, művei viszont kétségbevonhatatlanná teszik, hogy nem az alkotók ama sajátos fajtájához tartozik, akiknél a képzelőerejük szárnyalását semmilyen alaposabb tárgyi tudás nem akadályozza. Leírásai, elemzései, hivatkozásai egyértelműen tanúsítják, hogy Hancock igen nagy ismeretanyaggal bír a hajdani korok civilizációiról, azok fennmaradt emlékeiről, a kutatásukkal foglalkozó szaktudományok eredményeiről, és a kapcsolódó szakirodalomról.
Könyvei lényegében ugyanazt a témát vizsgálják, elemzik, az ismétlésektől sem visszariadva: makacsul és nagy meggyőződéssel igyekszik felmutatni és tényekkel alá is támasztani egy radikálisan új elméletet az emberi civilizációk közös gyökereire vonatkozóan. Ennek lényege, hogy a ma ismeretlenség ködébe vesző régmúltban létezett a Földön egy nagyon fejlett civilizáció, amelyről semmit nem tudunk, amelynek a puszta létezéséről sem tudnak a mai szaktudományok, sőt ez utóbbiak jelenlegi tanításai szerint semmi ilyen nem is létezett.
Számos civilizációnak a saját gyökereire vonatkozó emlékei, hagyományai körében végzett szerteágazó kutatásai, valamint a régmúlt építészeti emlékeinek elemzése alapján Hancock arra a mind szilárdabban hangoztatott következtetésre jutott, hogy - amint itt kifejti - amit manapság "történelem előtti kornak" nevezünk, az nem más, mint az emberiség szinte teljes emlékezetvesztésének másik neve, amelyben fajunk közel 40 000 éve szenved. Ez az emlékezetvesztés az anatómiailag a mai emberrel megegyező alkatú ősünk megjelenésétől az első "történelmi emlékekig", az i. e. harmadik évezredben keletkezett sumér és egyiptomi szövegek lejegyzéséig terjed. Ez az emlékezetvesztés bizonyos fennmaradt legendák, valamint szövegek többé-kevésbé homályos utalásaitól eltekintve teljesen kitörli a mai emberiség ismereteiből, tudatából a tényt, hogy létezett a fent említett civilizáció, és szintúgy minden olyan kapcsolódást, kulturális és ismeretekbeli örökséget, amely az ismert történelem népeit, civilizációit ahhoz köti. Felsorakoztatott bizonyítékai a különböző ismert civilizációkban fellelhető azonosságokból igyekeznek kimutatni a közös gyökerek valószínűségét, és az eredetlegendák, valamint a filozófiák egymással feltűnően összecsengő elemeitől az építményekből kielemezhető csillagászati ismeretek meghökkentő egybeeséséig terjednek. Így például egyebek közt bizonyítani igyekszik, hogy az indiai szent szövegekben, az Upanisadokban megjelenő kijelentések nem a hindu vallásfilozófiából erednek, hanem egy sokkal korábbi, ősi spirituális tanításból valók, amely India mellett szintúgy elterjedt Mexikóban, Egyiptomban, Indokínában, a csendes-óceáni szigetvilágban és Dél-Amerikában. A bizonyítás egy másik ágán a Föld számos különböző táján található ősi kőépítmények közös gyökereit igyekszik felmutatni, és meggyőzőnek ható tényeket sorakoztat fel arra vonatkozóan is, hogy ezek valójában sokkal régebbiek lehetnek, mint azt ma tudni véljük.
A feltételezett hajdani civilizáció örökségét kutató, e könyvében bemutatott vizsgálódásai elvisznek Mexikóba, Egyiptomba, Kambodzsába, a Csendes-óceán szigetvilágába, Peruba, Bolíviába. Rengeteg tény, adat bemutatásával, és ezekhez kapcsolódó elemzésekkel és következtetésekkel igyekszik alátámasztani meggyőződésének igazát, hogy az emberiség történelmének legalább egy nagy fejezete a feledés homályába merült, hogy a legutolsó jégkorszak végén elpusztult egy civilizáció, s hogy annak öröksége, az ismeretlen időkből és ismeretlen helyről eredő tudás, bölcsesség jelentős részben vezette a később jövőket szerte a Földön.
Érvrendszerének egyik fő pillére, hogy a vizsgált civilizációk, közös vonásukként, rendkívül magas színvonalú csillagászati ismeretekkel rendelkeztek, amelyeket látszólag nem maguk fejlesztettek ki, hanem készen kaptak. Kitüntetett szerepet kapnak e levezetéseiben, a hajdani, feltételezett civilizáció örökségének kimutatásában a Föld egy csak hosszú időtávon felismerhető és elemezhető sajátosságára, tengelyének precessziós mozgására utaló ismeretek, és mindaz, amit ő ezen ismeretek megjelenítéseként értelmez. Meg kell ugyanakkor jegyeznünk, hogy elemzéseiben és következtetéseiben itt végig meghatározó szerepet játszik egy sajátos tényező: a kör 360 fokra történő beosztása - erre támaszkodik az a szerinte világszerte fellelhető jelrendszer, amelynek létezését egyik alapvető bizonyítékként kimutatni igyekszik.
Higgyünk neki? A saját utalásai is arra engednek következtetni, hogy állításait a szaktudományok még (?) nem fogadták el. Tudjuk ugyanakkor, hogy a szaktudományok hivatalos képviselői a legtöbbször konzervatívak, főként ha egy új elmélet nem ismeretbeli űrt igyekszik kitölteni, hanem már elfogadott elmélet helyébe akar lépni. Tény az is, hogy a tudományok hivatásos művelői fokozottan óvatosak a kívülállókkal, s még inkább az amatőrökkel szemben. Gondoljunk viszont Hamlet örök igazságára is: "több dolgok vannak földön és egen...., mintsem bölcselmetek álmodni képes", s arra, hogy a tudománynak kevés dolog árthat többet, mint a rendíthetetlen meggyőződés az elfogadott elméletek tökéletességében. Mindenesetre, a könyvet mindenképpen érdemes elolvasni, még ha nem is adjuk meg Hancocknak a kétkedés jótéteményét, a feltevést, hogy esetleg több-kevesebb igaza is lehet. Hatalmas kultúrtörténeti ismeretanyagot kínáló érdekes, tanulságos olvasmány, nagyon sok szép felvétellel az eredeti helyszínekről, régészeti emlékekről.
Dr. Osman Péter