DR. VÖRÖS IMRE
A szabadalom fordításának nyelve - alkotmányossági kérdések*
I. Jogszabályi háttér
II. A nyelvi probléma: a fordítások kérdése
III. A Londoni Egyezmény szabályai
IV. Az európai közösségi szabadalomról szóló rendelet tervezete
V. Közbenső összegezés
VI. A fordítási kötelezettség, a nyelvi probléma két külföldi ítélet tükrében
B) Az Európai Bíróság ítélete
VIII. A nyelvi probléma: a szabadalmak fordítási kötelezettségének alkotmányossági megítélése
IX. Összefoglalás
A) Az ESZE-csatlakozás kérdése
B) Az EU-csatlakozás kérdése
I. Jogszabályi háttér
1. Az iparjogvédelmi szabályok közösségi jogi kontextusai kezdettől fogva számos problémát vetettek fel: ezek közül csak kettőt említünk. Egyrészt a nemzeti iparjogvédelmi szabályok és a közösségi versenyjog konfliktusát, másrészt a közösségi iparjogvédelmi jog kialakítására tett erőfeszítéseket.
Az első probléma lényege az a konfliktus, amely általában is fennáll a közösségi jog és a tagállamok nemzeti jogai között: erre nézve az Európai Bíróság joggyakorlata kidolgozta a közösségi jog elsőbbségének elvét (ld. Costa v. E.N.E.L, vagy par excellence a versenyjogokra nézve: Walt Wilhelm v. Bundeskartellamt).
2. A második probléma lényegét azok a törekvések képezik, melyek az iparjogvédelem szabályozását közösségi dimenzióba kívánják vonni. Mint annyi - a több, elkülönült jogrenddel bíró nemzetállam gazdasági és politikai integrációját célzó - törekvés, ez is komoly nehézségek leküzdését igényli. Az európai szabadalomról szóló egyezmény - az 1975-ben kidolgozott ún. Luxemburgi Egyezmény - szövegét ugyan - legutóbb 1989-ben revideálva - elkészítették, de ennél több - annak időnkénti hangsúlyozásán kívül, hogy európai szabadalomra mint intézményre szükség lenne (ld. a Bizottság 1997-es Zöld Könyvét) - nem történt.
3. Ha nem is a közösségi jogi, de - paradox módon az EU-tól független, szélesebb körű - európai iparjogvédelmi jog kialakulása mindezzel együtt komoly előrehaladásról tanúskodik: 1973-ban Münchenben megszületett az Európai Szabadalmi Egyezmény, amely 1977-ben lépett hatályba. Az egyezmény (továbbiakban: ESZE) az "európai szabadalom"-nak nevezett, a szabadalom megadására vonatkozó egységes európai eljárást szabályozza: lehetővé teszi, hogy egyetlen szabadalmi eljárással lehessen találmányokra a tagállamok nemzeti szabadalmi oltalmát elnyerni. Az egységes szabadalmi eljárás, ideértve a szabadalmazhatóság feltételeit és azt is, hogy mikor nem lehet szabadalmat adni, jelentősen megkönnyíti a területi hatálya alá tartozó tagállamok területén a szabadalom megszerzését, mivel egyenértékű a tagállamok bármelyikében tett nemzeti bejelentéssel, mivel a bejelentés elsőbbséget élvez.
Az ESZE 64. cikkelye azonban egyértelművé teszi, hogy az európai szabadalom a tagállamok bármelyikében ugyanolyan jogokat biztosít tulajdonosának, mint a nemzeti szabadalom. Ez a tétel a régime nationale elvét szögezi le, vagyis nem nyújt többet - és ez persze nem kevés - mint a belföldiekkel való jogegyenlőséget, azaz tagállamról tagállamra különböző jogi tartalmú védelmet.
Az európai szabadalom tehát tartalmilag nem önálló intézmény, tartalmilag nem önálló kategória, hanem a régime nationale elvének az iparjogvédelem területén való alkalmazása, tükröződése. Így előfordulhat az, hogy a nemzeti szabadalmi jog szerint az egyik tagállamban szabadalomként védik a találmányt, a másikban viszont nem, így annak harmadik által történő hasznosítása ellen legfeljebb és esetlegesen a tisztességtelen verseny elleni nemzeti jogszabá-lyok nyújtanak védelmet. Az "európai szabadalom" tehát arra vonatkozik, hogy egyetlen szabadalmi eljárással, egységes előírások szerint lehessen találmányok nemzeti oltalmait elérni: azaz nem autonóm jogintézmény, hanem a nemzeti szabadalmak foglalata (ld. Az Európai Közösség kereskedelmi joga. Budapest, 1998. VII. fejezet. Boytha György: Iparjogvédelem, szerzői jog. 351-353. old.), nem szupranacionális kizárólagos jogosítvány.
Az Egyezmény alapján, az általa teremtett egységes eljárás intézményi-szervezeti feltételeinek megteremtésére jött létre az Európai Szabadalmi Szervezet (továbbiakban: ESZSZ), illetve annak keretében az Európai Szabadalmi Hivatal (továbbiakban: ESZH) és az Igazgatótanács.
4. Sikerrel járt viszont a kifejezetten közösségi jogi intézményként a védjegyek egységes szabályozására irányuló törekvés. Igaz, hogy ezt nem nemzetközi egyezménynyel, hanem az Európai Tanács rendeletével teremtették meg (a Tanács 1993. december 20-i 40/94 rendelete). Ez valóban új, autonóm közösségi jogi intézményt teremtett meg, amely nem a nemzeti védjegyjogi jogosultságok foglalata, hanem önállóan szabályozza ennek a kizárólagossági jognak a tartalmát.
5. Nyilván okulva az európai szabadalomra irányuló nemzetközi egyezményes megoldás nehézségeiből, a Bizottság 2000-ben elkészítette egy - a közösségi szabadalomra vonatkozó - tanácsi rendelet tervezetének szövegét [COM (2000) final, 2001, augusztus 1.; 2000/0177 (CNS) - Proposal for a Council Regulation on the Community Patent]. A tervezet autonóm jogintézményként kívánja megteremteni ezt a kizárólagossági jogot, azaz függetlenítené tartalmát az EU tagállamainak nemzeti jogától. Az önálló jogintézmény önálló intézményi-szervezeti keretét is meg kívánják teremteni egy hivatal felállításával, amely mindazonáltal az ESZH-val együttműködve és az ESZE kereteit szét nem feszítve fejtené ki tevékenységét. Az új intézmény létrejövetele mindazonáltal kihatna az ESZE folyamatban lévő felülvizsgálatára.
II. A nyelvi probléma: a fordítások kérdése
1. A szabadalmi leírás fordításának kérdése szorosan kapcsolódik a szabadalmi bejelentés hatályához. Ha ugyanis a bejelentés egy adott ország hivatalos nyelvén nem hozzáférhető, a szabadalom bitorlása, és az ebből adódó kártérítési problematika jogilag nehezen, pontosabban aligha értelmezhető. Az ESZE 14. cikkelye a szabadalmi bejelentés közzétételével kapcsolatban tartalmazza azokat a nyelvi követelményeket, amelyek a szabadalom megadásánál érvényesítendők. Eszerint a szabadalmi leírást az eljárás nyelvén (vagyis az ESZH valamelyik hivatalos nyelvén - angol, francia, német) teszik közzé, míg az igénypontokat a másik két hivatalos nyelven is közzé kell tenni.
Az ESZE 65. cikkelye tovább szabályozza ezt a kérdést úgy, hogy a tagállamoknak felhatalmazást ad nemzeti hivatalos nyelvük védelme, az információkhoz ezeken a nyelveken való hozzájutás érdekében további - az európai szabadalom területükön való érvényességére kiható - követelményeket támasztani. A cikkely - abból kiindulva, hogy az ESZH-nak három hivatalos nyelve van - három kérdést szabályoz (a szabadalmi leírás fordítása, közzététele és az ennek elmulasztása miatt beálló jogkövetkezmény), aminek megfelelően három tételt állít fel:
a) bármely tagállamnak szabad keze maradt abban a vonatkozásban, hogy előírhatja az ESZH-hoz benyújtott szabadalmi leírásnak a saját hivatalos nyelvén történő fordításban a saját nemzeti szabadalmi hivatalához való benyújtását is;
b) bármely tagállamnak szabad keze maradt a tekintetben, hogy e fordításnak a bejelentő vagy a szabadalomtulajdonos költségére történő közzététele kötelezettségét írja elő;
c) mindezt annak érdekében, hogy bárki az adott országban megismerhesse a szabadalmi leírást - ezt a szempontot az ESZE-t aláíró és ratifikáló szerződő államok olyan fontosnak tartották, hogy az ESZE 65. cikkely (3) bekezdésében az ex tunc semmisség szankciójával való fenyegetés előírását tették lehetővé bármely tagállam számára arra az esetre, ha az a) és b) szerint esetleg meghozott nemzeti jogszabályait-előírásait figyelmen kívül hagynák. Ilyenkor tehát a nemzeti hivatalos nyelven történő benyújtás és közzététel elmulasztása azzal a következménnyel jár, hogy az ESZE alapján megadott új, vagy módosításokkal fenntartott, már korábban megadott szabadalom keletkezésére visszamenőleges hatállyal nem létezőnek tekintendő.
2. Az ESZE 65. cikkelyéhez tehát komoly gazdaságpolitikai és jogpolitikai okok szolgáltatnak alapot. E szempontokat fűzi tovább a 67. cikkely: eszerint a bejelentés közzététele napjától járó ideiglenes oltalom ugyan megilleti a bejelentőt, azonban a szerződő államok az ideiglenes oltalom beálltát ugyancsak egy fordítási feltételtől tehetik függővé. Itt azonban korlátozottabb a tagállam mozgási szabadsága: az ideiglenes oltalom beálltához nem írhatja elő - nemzeti jogszabályában - annak feltételeként a teljes szabadalmi leírás, csupán az igénypontoknak az állam hivatalos nyelvére történő lefordíttatását, és a nyilvánosság számára történő hozzáférhetővé tételét, vagy a találmányt hasznosítóval való közlését.
3. Az ESZE 19 szerződő államából 17 élt a fentiekben írt lehetőséggel (Ausztria, Belgium, Ciprus, Dánia, Finnország, Franciaország, NSZK, Görögország, Írország, Olaszország, Lichtenstein, Hollandia, Portugália, Spanyolország, Svédország, Svájc, Egyesült Királyság), míg mindössze kettő (Luxemburg és Monaco) számára volt e lehetőség - érthető okokból - érdektelen.
Az említett 17 szerződő államban tehát az a helyzet, hogy a fordítás és közzététel kötelezettsége nemzeti jogszabályokon alapszik és e nemzeti szabályok megsértésének az a következménye, hogy az adott tagállam vonatkozásában az esetleg az ESZE keretében az ESZH által megadott szabadalomnak nincs hatálya. Más szóval ezekben az államokban a nemzeti jogszabályok megsértése folytán szabadalom bitorlásáról - érvényes szabadalom híján - adott esetben nem lehet beszélni.
A fordítás benyújtására a 65. cikkely háromhónapos határidőt szab, amelynél hosszabb határidőt a szerződő államok megállapíthatnak (egyedül Írország élt ezzel a lehetőséggel). Ez a határidő elvileg - az ESZE értelme szerint - jogvesztő, azonban a tagállamok többségének a 65. cikkely alapján kibocsátott nemzeti szabályozása szerint mégis van lehetőség a határidő túllépése esetén a mulasztás orvoslására.
4. Az ily módon megalkotott európai szabadalmi bejelentéssel megadott oltalom az eljárás egyszerűsége, a bejelentéssel járó elsőbbség miatt vonzóvá vált ugyan, azonban az említett nemzeti jogszabályi előírásokon alapuló fordítási és közzétételi kötelezettséggel járó költségek tetemesek. Az ESZSZ tagállamai kormányainak 1999. június 24-25-én Párizsban tartott konferenciája ezért megbízott egy munkacsoportot azzal, hogy készítsen javaslatot a szabadalmi eljárás költségeinek mintegy 50%-os csökkentésére. A munkacsoport felhatalmazást kapott arra, hogy ezzel összefüggésben javaslatot készítsen az ESZE revíziójára két lehetőség figyelembe vételével és megvizsgálásával: vagy kötelezzék magukat a tagállamok, hogy megelégszenek - a 65. cikkely által jelenleg biztosított nemzeti jogalkotás mozgásterének radikális szűkítésével - a szabadalmi leírás angol nyelvre való lefordításának előírásával, vagy pedig azzal, hogy az ESZSZ három hivatalos nyelvének általuk választott egyikére való fordítást tehetik csak kötelezővé.
4.1. A 2000. október 16-17-én Londonban tartott kormányközi konferencián a munkacsoport javaslatai alapján egyezményt fogadtak el, amely - az említettek közül a második lehetőségre építve - alapvetően revideálja az ESZE 65. cikkelyét. Az egyezményt a 19 tagállamból 7 ország képviselői írták alá (Dánia, NSZK, Lichtenstein, Monaco, Hollandia, Svédország, Svájc, Egyesült Királyság), majd később aláírta Hollandia és legújabban - 2001. június 29-én - Franciaország is. Az egyezmény - az ún. Londoni Egyezmény - ugyan opcionális jellegű, azaz a nem csatlakozó tagállam kötelezettségeire változatlanul a 65. cikkely rendelkezései irányadóak, azonban aláírásának két körülmény folytán Magyarország szempontjából nagy jelentősége van. Egyrészt Magyarország megfigyelőként már most is részt vesz az ESZSZ munkájában, csatlakozásunk pedig 2003-ban várható. Másrészt a Londoni Egyezményhez nem fűzhető fenntartás (5. cikkely).
4.2. Tovább bonyolítja a helyzetet a jogfejlődés várható iránya: a Bizottság fentebb (I.5. pont) említett rendelettervezete ugyancsak kitér a nyelvi problémára: a Preambulumon kívül három helyen is (11., 44. és 58. cikkely) foglalkozik a szabadalmi leírás fordíttatásának kötelezettségével.
III. A Londoni Egyezmény szabályai
1. A Londoni Egyezmény 1. cikkelye szerint a szerződő államok kötelesek eltekinteni a 65. cikkely (1) bekezdése szerinti fordítási követelmény nemzeti jogukban történő előírásától.
Az egyezmény 1. cikkelye két lehetőség között különböztet: az egyik lehetőség az, ha az adott ország hivatalos nyelve az ESZSZ valamelyik hivatalos nyelve (angol, francia, német). Ez esetben a szabadalomnak a kérdéses országbeli érvényességéhez nincs szükség a 65. cikkely szerinti fordításra és közzétételre (ilyen országok a Londoni Egyezményt aláírók közül jelenleg: Egyesült Királyság, Franciaország, NSZK és Svájc).
2. A másik lehetőség az, ha az érintett ország hivatalos nyelve nem azonos az Európai Szabadalmi Szervezet valamelyik hivatalos nyelvével: ilyenkor ez az ország már nem írhatja elő nemzeti jogszabályában a saját hivatalos nyelvén történő benyújtást saját szabadalmi hivatalánál, csupán választhat egyet az ESZSZ három hivatalos nyelve közül, és ezen követelheti meg a fordíttatást és benyújtást (közzétételt saját költségén) a 65. cikkely egyéb rendelkezéseinek érintetlenül hagyása mellett.
A Londoni Egyezmény tehát nem érinti a 65. cikkely (2) és (3) bekezdését, azonban radikálisan korlátozza a szerződő államnak az (1) bekezdésben biztosított jogalkotási lehetőségét a szabadalmi leírás saját hatóságánál történő benyújtása nyelvének meghatározásában: ez a jövőben nem lehet más, mint angol, francia vagy német. Jóllehet a Londoni Egyezmény ratifikálása és hatálybalépése legalább kétéves folyamat, következményeivel már most számolni kell.
IV. Az európai közösségi szabadalomról szóló rendelet tervezete
1. Az európai közösségi szabadalomról (továbbiakban: közösségi szabadalom) szóló tanácsi rendeletnek a Bizottság által előterjesztett tervezete (továbbiakban: Rt) a nyelvi problémát a Preambulumon kívül három helyen érinti: a szabadalmi bejelentés közzététele és a szabadalom megadása közötti időben a bejelentőt megillető ideiglenes védelem (11. cikkely), a szabadalombitorlás miatt követelhető kártérítés (44. cikkely) és a már megadott szabadalom tulajdonosának a fordítás benyújtására vonatkozó - nem kötelező, csak választása szerinti - lehetőségével kapcsolatban (58. cikkely).
2. A bevezetni tervezett közösségi szabadalom jelentősen különbözik az ESZE szerinti "európai" szabadalomtól (inkább: szabadalmaztatási eljárástól), mivel anyagi jogilag egységes és autonóm kizárólagos jogot teremtene, vagyis egy par excellence közösségi jogintézményt.
A Rt szerinti közösségi szabadalom a Luxemburgi Egyezmény nyomdokaiban jár, de attól számos vonatkozásban különbözik is: mind a jogalkotási eljárás, mind az alkalmazott anyagi jogi megoldások (a szabadalom, mint kizárólagos jog tartalma) tekintetében.
2.1. A Bizottság - okulva az egyezmény kudarcából - egyfelől a jogalkotási eljárás vonatkozásában nemzetközi egyezmény kötése helyett a tanácsi rendelettel való bevezetést javasolja, hasonlóan a közösségi védjegyhez.
2.2. Másfelől viszont a tervezet tartalmilag-anyagi jogilag abban jelöli meg a Luxemburgi Egyezmény kudarcának két oka közül az egyiket, hogy az egyezmény előírta a közösségi szabadalomnak minden közösségi tagállam nyelvére történő lefordíttatásának kötelezettségét. Tekintettel a szabadalmi leírások szövegének bonyolultságára és a szöveg műszaki jellegére, a fordítások igen jelentős költséggel járnának, így e kötelezettség előírását az érintettek kezdettől fogva túlzottnak tartották. A nyelvi probléma tehát a tervezet egyik kardinális kérdése. Ez az egyik olyan pont, ahol a tervezet és a Londoni Egyezmény egymással szorosan összefügg, egymást átfedi már csak azért is, mert a tervezett közösségi szabadalom intézménye amúgyis az ESZE-vel és az ESZH-val szoros kapcsolatban van megkoncípiálva.
2.3. A tervezett egységes és autonóm - a nemzeti oltalomtól kizárólagossági jogként eloldott - közösségi szabadalom mint jogintézmény célja az, hogy megszüntesse a verseny eltorzításának a nemzeti szabadalmi jogok különbözőségeiből adódó lehetőségét. Ez egyben azt is jelenti, hogy ezzel az intézménnyel az áruk szabad mozgásának szabadságát is biztosítani kívánják: összességében tehát arról van szó, hogy a belső piacon mozgó vállalatok számára az eddigiekhez képest sokkal inkább lehetővé válik az, hogy termelő és kereskedelmi tevékenységüket az európai dimenziókhoz igazítsák
2.4. A közösségi szabadalom intézménye nem a nemzeti és az ESZE szerinti "európai" szabadalom helyébe, hanem - harmadikként - azok mellé lépne: a feltalálónak joga lenne választani, hogy melyik védelmet kéri. Párhuzamos védelem kérésére azonban nem lenne mód.
2.5. A Rt értelemszerűen felveti az ESZE-hez való viszony kérdését.
Az alapelv az, hogy amíg az ESZE szerinti "európai szabadalom" (inkább: a szabadalom megadására irányuló eljárás) klasszikus nemzetközi jogi (a nemzetközi szerződési jog körébe tartozó) instrumentum, a közösségi szabadalom a közösségi jog intézménye lenne. Ennek megfelelően az EK-nak csatlakoznia kellene az ESZE-hez. Ez annyit jelent, hogy a közösségi szabadalom intézménye a nemzeti szabadalmak mellé lépve funkcionálna, amelyet abban az esetben lehetne kérni, ha valaki az EK területére - és nem valamely uniós tagállam, vagy azon kívüli, de ESZE-tagállam területére - vonatkozóan kíván szabadalmat szerezni.
A szabadalmat ilyenkor is az ESZH adná meg az ESZE szerinti eljárásban, de a kizárólagossági jog tartalma értelemszerűen a Rt szerinti lenne. Más szóval: azt, hogy milyen feltételekkel lehet szabadalmat szerezni, változatlanul az ESZE határozza meg, viszont azt a kérdést, hogy egy már megadott szabadalomnak mint az EU területére kiterjedő kizárólagos jognak mi a konkrét tartalma, a Rt döntené el (aminthogy az egyes ESZE- vagy EU-tagállamok tekintetében ma is nemzeti szabadalmi jogaik döntik el).
Mindez az ESZE módosításának igényét is felveti, azonban a Rt készítői szerint - figyelemmel az ESZE amúgyis folyamatban lévő felülvizsgálatára - ez nem okoz különösebb nehézséget. Az ESZH ugyanis nem az EU/EK szerveként látná el a Rt-ből adódó feladatokat, hanem változatlanul az ESZE szerveként. Csupán az alapul fekvő európai (nem közösségi tagállami!) anyagi szabadalmi jogok száma nőne eggyel. Az ESZH tehát eddigi joggyakorlata alapján alkalmazhatná az ESZE-t, feltéve, hogy az nem ütközik a Rt-vel (ezeket az ütközéseket kellene az ESZE felülvizsgálata során és értelemszerűen a Rt végleges formába öntése folyamán kiküszöbölni, vagy a kollízió megoldásának módjait kimunkálni.
2.6. A Rt ezzel együtt tartalmaz olyan újszerű megoldásokat, melyek eltérnek az ESZE szabályaitól, különösen a szabadalmi leírások fordításai, és az ezzel kapcsolatos költségek tekintetében.
2.6.1. A közösségi szabadalom - mint említettük - egységes és autonóm jogintézmény lenne. Egységes lenne annyiban, amennyiben az EU egész területére egységes joghatással rendezné a szabadalom mint kizárólagos jog tartalmát, és autonóm annyiban, amennyiben teljesen elszakadna a tagállamok nemzeti szabadalmi jogától: a jogosult már nem olyan oltalmat nyerne, ahogyan az adott tagállamban (azaz: tagállamról tagállamra adott esetben különböző módon) védik, hanem a szabadalom tartalmára csak és kizárólag a Rt és a közösségi jog alapelvei lennének alkalmazandóak.
Mindezzel együtt a Rt tartalmilag nem tér el jelentősen a nemzeti szabadalmi jogoktól, mivel azokat már az eddigiek során is jelentősen közelítették, így pl. az ESZE-hez való csatlakozás, valamint a Luxemburgi Egyezmény megalkotása körüli munkálatok mellékhatásaként, valamint a TRIPS-hez való csatlakozással.
Összefoglalva: a szabadalom megadására, a szabadalmaztathatóság feltételeire az ESZE, a már megadott szabadalom tartalmára, joghatásaira, a szabadalom bitorlásának megítélésére viszont a Rt lenne alkalmazandó.
2.6.2. A Rt további jelentős újítása a szabadalmi leírások fordításának problémáját, azaz a nyelvi kérdést érinti, értelemszerűen a szabadalombitorlás, különösen az ennek alapján támasztott kártérítési perek kérdését. Ezzel foglalkoznak a Rt korábban említett 11., 44., és 58. cikkelyei.
a) A kiindulás az, hogy az ESZE 65. cikkelye alapján a feltalálót-bejelentőt terhelő fordítási kötelezettség (minthogy az ESZE-tagállamok két kivétellel éltek a fordítási kötelezettség nemzeti jogukban való előírásának lehetőségével) jelentős többletköltséggel jár. Az ESZE alapján lebonyolított európai szabadalmi eljárás költsége becslések szerint a teljes költség kb. 39%-át teszi ki. A Rt indokolása szerint a költségek 1/8-ra csökkenthetők azáltal, hogy az ESZE szerinti fordítási kötelezettséget radikálisan szűkítik.
A Rt alapelve az, hogy nem a Luxemburgi Egyezmény szerinti megoldást kellene követni, hanem meg kellene elégedni az ESZE amúgyis alkalmazandó 11. cikkely (1), (2) és (7) bekezdése szerinti követelménnyel, vagyis azzal, hogy a szabadalmi leírás az ESZH három hivatalos nyelve közül az egyiken álljon rendelkezésre, az igénypontokat pedig a másik két hivatalos nyelvre is le kell fordítani. Minthogy a Rt az Európai Közösségek csatlakozásával az ESZE szabadalom megadására vonatkozó rendelkezéseinek hatálya alá helyezné a közösségi szabadalom intézményét, ezek a szabályok értelemszerűen alkalmazandók lesznek az ESZH eljárásában, így a Rt nem is ismétli meg e követelményeket. Ezen túlmenő igényeket csak akkor kellene támasztani, ha jogvita keletkezik - ezt a Rt meg is fogalmazza.
A Rt indokolásában a Bizottság kifejti, hogy a javasolt konstrukció a fordítási költségek szempontjából mind az európai, mind pedig a Luxemburgi Egyezményhez képest vonzóbbá tenné a közösségi szabadalmat. A költségek mindenekelőtt a kis- és középvállalkozások gazdasági-üzleti jövőképe, versenyképessége, az innovatív gazdálkodás szempontjából döntő fontosságúak.
Az ESZE-hez képest azért olcsóbb ez a megoldás, mert a Rt nem tartalmaz a 65. cikkelyhez hasonló - akár a Londoni egyezménnyel szűkített - nemzeti jogalkotói mozgásteret. A Rt fordítási-nyelvi szabályai tehát lex specialis-ként vannak elgondolva, amelyek közösségi jogként megelőznék az ESZE 65. cikkelyének (a Londoni Egyezménnyel opcionálisan korrigált) lex generalis-át - természetesen csak az EK-tagállamok egymás közötti viszonyában.
Az indokolás ezzel összefüggésben külön is utal arra, hogy az EU kibővítése még súlyosabbá tenné ezt a problémát (ti. újabb országok hivatalos nyelvére való lefordíttatás kötelezettsége - hacsak a Rt nem enyhíti egyfajta lex specialis-ként az ESZE 65. cikkelyének rendelkezéseit - tovább emelné a szabadalmi eljárás költségeit).
b) A Rt Preambulumának (5) pontja csak azt rögzíti, hogy az ESZE alapján megadott szabadalom érvényes az EU egész területén azon a nyelven, amelyen megadták. Más szóval: a szabadalom érvényességének - az ESZE 14. cikkelyében írt követelmények alkalmazásával - a fordítás tekintetében csak az a feltétele, hogy a szabadalmat az ESZH valamelyik hivatalos nyelvén adják meg és tegyék közzé azzal, hogy az igénypontokat a másik két nyelvre is le kell fordítani)
c) A Rt 44. cikkelye a 11. cikkellyel összefüggésben csak arra az esetre írja elő a teljes szabadalmi leírásról fordítás készítésének kötelezettségét, ha jogvita keletkezik. A két cikkely részleteiben az alábbi megoldást tartalmazza.
ca) A 44. cikkely szerint kártérítés jár szabadalombitorlásért:
- az állítólagos bitorló javára szóló megdönthető vélelem azonban az, hogy nem tudott (és nem is volt ésszerű oka arra, hogy tudjon) arról, hogy bitorolja más szabadalmát,
- feltéve, hogy székhelye vagy üzleti tevékenységének központja olyan tagállamban van, amelynek hivatalos nyelve ugyan az EU valamelyik hivatalos nyelve, de ez nem azonos azzal, amely nyelven a szabadalmat megadták, vagy amelyiken a szabadalom fordítását - figyelemmel a Rt 58. cikkelyére is - közzétették.
cb) Az ideiglenes oltalom tekintetében a 11. cikkely kártérítésre ad jogot abban az esetben (a bejelentés közzététele és a szabadalom megadása közötti időre), ha
- a bejelentő közölte a találmány használójával, vagy az ESZH-hoz benyújtotta az igénypontok fordítását, és ezt az ESZH közzé is tette, mégpedig
- azon a nyelven, amely a használó székhelye (vagy üzleti tevékenységének központja) szerinti állam hivatalos nyelve,
- feltéve, hogy a használat bitorlást valósítana meg.
cc) A Rt 58. cikkelye opcionális lehetőséget kínál a bejelentőnek: választása szerint az EU valamelyik vagy összes hivatalos nyelvén benyújthatja az ESZH-nak a szabadalom leírásának szövegét - az ESZH köteles azt a közönség számára hozzáférhetővé tenni.
d) A Rt tehát a következő rendszert alakítja ki.
da) Azt a bitorlással gyanúsítottat, akinek nem volt lehetősége arra, hogy a saját székhelye szerinti állam hivatalos nyelvén (amely egyben az EU valamelyik hivatalos nyelve kell legyen) hozzáférjen a szabadalmi leírás szövegéhez, megdönthető vélelem védi jogvita esetén. A vélelem - melyet tehát a bejelentőnek kell megdöntenie, rajta van a bizonyítási teher - az, hogy az állítólagos bitorló nem tudott arról, hogy más szabadalmát megsértette volna. További védelmet nyújt az, hogy addig az időpontig, amíg a bejelentő nem adja át a használónak a fordítást, nem követelhet kártérítést.
A rendszer nem a fordítási kötelezettség mindenáron történő és költséges erőltetésével, hanem az információhoz való hozzájutás biztosításával igyekszik kiutat találni a "minden nyelvre lefordítás - garantált információ - magas költség" zsákutcájából.
db) A Rt továbbá a bitorlási ügyekben is eljáró - létrehozandó - szellemi tulajdoni ügyekre hatáskörrel bíró speciális közösségi szabadalmi bíróság kötelességévé teszi azt, hogy a kártérítés megállapításánál minden tényező gondos mérlegelésével járjon el. A Rt 44. cikkely 2. pontja szerint ilyen körülmény pl. a bejelentőt, szabadalomtulajdonost ért sérelem gazdasági következményeinek felmérése, a felek magatartása, jó- vagy rosszhiszemű volta, és az, hogy a kártérítés nem lehet büntető jellegű.
e) A Rt indokolásában a Bizottság kifejezetten is hivatkozik végül a tervezett rendszer helyességének alátámasztásához arra, hogy az összhangban van az ESZE felülvizsgálatával kapcsolatos törekvésekkel. A Londoni Egyezmény két hónappal későbbi elfogadása igazolja a Bizottság törekvéseinek irányvonalát.
1. Az ESZE 65. §-ával és az annak nyomán meghozott nemzeti jogszabályokkal való elégedetlenség oka az, hogy a fordítási kötelezettség miatt a szabadalmi eljárás költségei magasak, ezért - különösen az EU gazdaság- és társadalomfilozófiájában előkelő helyen álló - kis- és középvállalatok számára nem vonzó. A költségigényes szabadalom ellene hat az innovációnak, fékezi a versenyképesség megszerzését és fenntartását a globális világgazdasági versenyben.
2. Az ESZE tagállamaiban megérlelődött az igény, hogy a költségeket valamilyen módon csökkentsék. Ennek már megvalósult, de még nem ratifikált útja a Londoni Egyezmény, de alapvető gazdaságpolitikai és jogpolitikai célként fogalmazódik meg a Rt szabályaiban is.
3. A jelenlegi helyzetben a tendencia feltartóztathatatlannak látszik: így vagy úgy a költségcsökkentésre jogalkotás útján sor fog kerülni, a nemzeti jogalkotónak az ESZE 65. cikkelyében ma még biztosított mozgástere középtávon sem látszik fenntarthatónak.
4. Meg kell azonban vizsgálni azt, hogy e törekvések összhangban vannak-e a jogbiztonság követelményével. Azzal a követelménnyel, amelyet az 1999-es londoni kormányközi konferencia résztvevői közül is többen szóvá tettek. Nem csak arról van szó, hogy a teljes szabadalmi leírás fordításban való hozzáférhetővé tételének kötelezettsége csak jogvita esetében állna fenn, hanem arról is, hogy a gazdasági élet szereplői nem tudják magatartásuk következményeit előre látni. Teljes körű információhoz csak a jogvita megindulása után, adott esetben jelentős beruházások eszközlése, üzleti kapcsolatok kiépítése, érvényesen megkötött és teljesítendő szerződések kötelezettségével terhelten jutnak.
Ebben a tekintetben nem megnyugtató az, hogy pl. a Rt a kártérítés követelését a fordításnak a használóval való közlését megelőző időre kizárja - nemcsak ez ugyanis az ő problémája, hanem az is, hogy mit sem tudva egy folyamatban lévő szabadalmi eljárásról beruházást eszközölt, anyagi és szellemi tőkét fordított egy általa szabadalmi szempontból - jóhiszemű lévén, alappal - aggálytalannak tartott konstellációból kiindulva.
Általában is felmerül tehát az a kérdés, hogy alkotmányossági szempontból ezek a törekvések hogyan értékelhetők. A jogbiztonság szempontja ugyanis a jogállamiság szerves része, Európa bármelyik állama alkotmányának sarkalatos szabálya, alapelve.
Tekintsünk át ezért egyfelől két külföldi példát (melyekre Dr. Gödölle István szabadalmi ügyvivő hívta fel figyelmemet), másfelől pedig a magyar Alkotmánybíróság releváns gyakorlatát.
VI. A fordítási kötelezettség, a nyelvi probléma két külföldi ítélet tükrében
A) A Német Szövetségi Legfelsőbb Bíróság ítélete
1. 1987-ben a Német Szövetségi Legfelsőbb Bíróság (BGH) ítéletet hozott egy szabadalom megsemmisítése iránti eljárásban - akkor tehát, amikor az NSZK még nem élt az ESZE 65. §-ában biztosított lehetőséggel és nem írta elő azt, hogy 3 hónapon belül német nyelven is be kell nyújtani a szabadalom teljes leírását a Német Szabadalmi Hivatalnak. Az ítélet szempontunkból azért tanulságos, mert a BGH az eljárás során alkotmányjogi kérdéseket is vizsgált (a BGH 1987. november 3-i ítélete: "Kehlrinne" - BGHZ 102, 118. ; GRUR 1988. 4. 290.).
2. A tényállás szerint az alperes tulajdonosa egy európai szabadalomnak, melyet az ESZH a NSZK-ra is kiterjedő hatállyal adott meg 1977-ben. A szabadalmi leírást angol nyelven nyújtották be, az igénypontokat pedig németül is.
2.1. A felperes szerint a szabadalomnak az NSZK-ban nem lehet jogi hatálya, mivel a szabadalmi leírást nem németül nyújtották be, azon kívül kötelező erővel csak az angol nyelvű változat bír. Az ESZE 65. §-a szerinti nyelvi szabály ellentétben áll a német alkotmány (Grundgesetz - GG) több rendelkezésével, így különösen a közhatalom átruházásával kapcsolatos 24. cikkellyel, a 2., 3., 12. és 103. cikkely (2) bekezdésben rögzített alapjogok (személyiség szabad kibontakozása, foglalkozás szabad megválasztásához való jog, megkülönböztetés tilalma) lényeges tartalmát érinti (korlátozza), végül pedig a jogállamiságból következő jogbiztonság követelményét is sérti. Az eljáró bíróság elutasította a keresetet, mely a felperes fellebbezése folytán a BGH-hoz került.
2.2. Fellebbezésében a felperes kérte a szabadalom megsemmisítését - többek között - azért, mert az annak jogi alapjául szolgáló jogszabály - az ESZE - a 65. § által lehetővé tett német nemzeti továbbszabályozás hiányában alkotmányellenes. Kérte ezért az eljárás felfüggesztését és a kérdésnek bírói felterjesztés révén a német Szövetségi Alkotmánybíróság általi eldöntését.
2.3. A BGH megállapította, hogy a szabadalmat angol nyelven nyújtották be, és az ESZE 14. § (1), (3) és (7) bekezdései alkalmazásával angol nyelven adták meg és tették közzé, az igénypontok német nyelvű fordításával együtt. Az ESZH tehát az ESZE rendelkezéseinek megfelelően járt el, német jogszabályok megsértése már csak ezért sem merülhet fel, de azért sem, mivel az ESZH nem német hivatal, nem német felségjogokat, nem német közhatalmat gyakorol, hanem az ESZE alapján a tagállamok által ráruházott hatáskörben, államok feletti felségjogot gyakorolva jár el az európai szabadalmak megadása során. A BGH-nak azt az alkotmányjogi kontextusban felmerülő előkérdést azonban vizsgálnia kell, hogy a jogvita tárgyát képező jog az NSZK területén egyáltalán érvényesen létrejöttnek tekinthető-e avagy sem. A BGH ezért saját maga hatáskörrel bír annak az alkotmányjogi kérdésnek az eldöntésére, hogy általában érvényesen létrejöttnek tekinthetőek-e olyan európai szabadalmak az NSZK területén, amelyek német nyelven teljes szövegükben nincsenek közzétéve, nem hozzáférhetők.
A BGH abból indult ki, hogy az NSZK területére megadott európai szabadalom nyelvi követelményei tekintetében az ESZE 14. és 70. §-ai alkalmazandóak és irányadóak. A bíróság erre építve nem tudott egyetérteni a felperessel abban, hogy a német jogalkotónak azon álláspontja, miszerint a 65. § szerinti felhatalmazással - akkor még! - nem élt, alkotmányellenes helyzetet (mulasztást) idézett volna elő.
2.4. Az ESZE megkötésével az NSZK európai szabadalmak megadása tekintetében felségjogait a GG 24. cikkelyével teljes összhangban átruházta az Európai Szabadalmi Szervezetre, azon belül az ESZH-ra. Az államközi együttműködés irányába való nyitottságnak azonban maga a GG szab korlátokat, melyek a következők:
a) felségjognak nemzetközi egyezménnyel történő átruházása nem érintheti a német alkotmányos rend alapjait,
b) az általa konstituált alapvető struktúrákat a nemzetközi együttműködés oltárán nem lehet feladni, és azokat nem lehet kiüresíteni,
c) a GG által konstituált alkotmányos rend alapjaihoz tartozó alapjogok lényeges tartalmát a felségjog átruházása nem érintheti, illetve nem teheti viszonylagossá ("nicht relativiert ... werden").
Az alapjogok sem választhatóak el a GG-be foglalt más alkotmányos értékektől, mint pl. az egyesült Európa iránti elkötelezettség, vagy az államok közötti-feletti együttműködés.
Fentiekre tekintettel önmagában az, hogy az NSZK területén iparűzéssel foglakozók számára a jogérvényesítés egyes vonatkozásokban bizonyos fokig megnehezül, nem képezheti akadályát egy - az államközi együttműködést szolgáló - nemzetközi intézmény kialakításának. Az ezzel együtt járó, az iparűzők számára jelentkező időbeli és anyagi többletráfordítás önmagában véve nem érinti a német alkotmányos rend alapjait. Az tehát, hogy a német jogalkotó nem élt az ESZE 65. §-a szerinti továbbszabályozás lehetőségével, nem ütközik a GG 24. §-ába, nem alkotmányellenes.
Ugyanígy nem jelenti a felhívott alapjogok, vagy a jogállamiságból adódó jogbiztonság követelményének sérelmét az, hogy a szabadalmi leírást csak az ESZH valamelyik hivatalos nyelvén nyújtják be és teszik közzé, ha az igénypontokat német nyelven is közzéteszik. A GG nem írja elő azt, hogy az NSZK területén iparűzéssel foglalkozókat érintő valamennyi magatartási szabályt németül minden részletében nyilvánosságra hozzanak, hozzáférhetővé tegyenek. Az igénypontok német nyelven történő közzététele a jogbiztonság követelményét kielégíti. Kétség (pl. jogvita) esetén amúgyis lehetőség van arra, hogy az érintett a teljes szabadalmi leírást beszerezze és lefordíttassa. Ez azonban nem olyan aránytalan megterhelés, amelyet az adott területen kialakított nemzetközi együttműködés szükségességére tekintettel ne lehetne elviselni. Az igénypontok német nyelven való közzététele és a közzétételkor csatolt egyéb információk (azonosítást megkönnyítő technikai megjelölések) lehetővé teszik az érintettek számára azt, hogy a bejelentett szabadalom tárgyával nagy vonalakban tisztába kerüljenek. Ennek alapján módjuk van arra, hogy a teljes szabadalmi leírás beszerzéséről és lefordíttatásáról saját költségükre gondoskodhassanak. Ez a költségtöbblet az európai szabadalom intézményének megalkotásához képest nem tekinthető aránytalannak
2.5. Fentiekre tekintettel a BGH nem tekintette alkotmányellenesnek azt, hogy a jogvita tárgyát képező szabadalmat olyan jogszabályi alapon, környezetben adták meg, amelyben a német jogalkotó nem élt az ESZE 65. §-a szerinti megszorító nyelvi szabályozás lehetőségével, nem áll fenn tehát alkotmányellenes helyzetet teremtő jogalkotói mulasztás.
2.6. Meg kell jegyezni: az ítélet visszatérő gondolata annak hangsúlyozása, hogy az igénypontokat benyújtották és közzé tették német nyelven is. Ez azért lényeges, mert a BGH értelemszerűen nem emelte ki azt, hogy a német nyelven történő közzététel nem abból következik, mintha a felperes székhelyének állama szerinti hivatalos nyelv ez lenne. A német nyelven történő közzététel abból következik, hogy a német az ESZH egyik hivatalos nyelve, így az ESZE 14. § (7) bekezdése alapján a közzététel ezen a nyelven egyezményes kötelezettség. Az adott esetben tehát az ESZE egyik hivatalos nyelve és az érdekelt fél székhelye szerinti állam egy és ugyanaz. A valódi probléma - amire azon országok többsége reflektált, amely élt az ESZE 65. cikkelye szerinti felhatalmazással - abban az esetben keletkezik, amikor valamely állam hivatalos nyelve nem esik egybe az ESZE három hivatalos nyelvének egyikével sem.
2.7. Tekintettel arra, hogy Magyarország adott esetben 2002-ben az ESZE tagjává válhat, a kérdést - bár függetleníteni nem, mindenesetre - el kell oldani az EU-csatlakozástól: a problémával már most szembe kell nézni. A probléma: a szabadalmi leírás tagállami nyelven való hozzáférhetőségének hiánya ugyanis fennáll, függetlenül a Londoni Egyezmény által fenntartott lehetőségtől, ti. hogy az azt aláíró tagállamok az igénypontok tekintetében továbbra is a 65. cikkely szerinti szabályokat alkossanak, azaz az igénypontok nemzeti nyelven saját hivatalukhoz történő benyújtását előírhatják.
Ugyanez a lehetőség viszont már nem fog nyitva állni az EU-csatlakozás után, hiszen az esetleg megalkotandó Rt-t - mint az acquis részét - kötelezően át kell majd venni.
3. A másik ítéletet az Európai Bíróság (továbbiakban: EB) hozta (1999. szeptember 21-i ítélet; C-44/98, BASF v. Präsident des Deutschen Patentamts). Az ítélet (ld. GRUR Int. 1999. 10. 896.) központi kérdése az, hogy az ESZE 65. cikkelye alapján meghozott nemzeti jogszabály nem sérti-e az EK-Szerződés (továbbiakban: EKSz) 28. (ex 30.) cikkelyét. Ez az ítélet tehát az után született, hogy az NSZK megalkotta az előbb elemzett BGH-ítélet idején még hiányzó nemzeti jogszabályát, amely az ismert fordítási kötelezettséget rótta az európai szabadalom iránti kérelmet benyújtó feltalálóra. Az ítélet éppen ezt a szabályozást veti össze a közösségi joggal: annak a közösségi joggal való összeegyeztethetősége felől foglal állást.
3.1. A jogvita alapjául szolgáló tényállás szerint az ESZH 1996. július 24-én tette közzé angol nyelven az Európai Szabadalmi Közlönyben egy - többek között az NSZK területére is szóló - szabadalom megadását. A Német Szabadalmi Hivatal nem sokkal később, 1997. május 5-én végzésében megállapította, hogy a német törvények, mindenekelőtt az ESZE 65. cikkelyének felhatalmazása alapján hozott jogszabály alapján a szabadalom hatálya Németország területére nézve kezdettől fogva nem állt be, mivel a bejelentő elmulasztotta a törvényes 3 hónapos határidőn belül a szabadalmi leírás német nyelvű fordításának a Német Szabadalmi Hivatalhoz történő benyújtását.
A szabadalom tulajdonosa, a BASF konszern a végzés bírósági felülvizsgálatát kezdeményezte azzal az indoklással, hogy a német jogszabály - igaz, hogy az ESZE felhatalmazásán alapul, de - összeegyeztethetetlen a közösségi joggal.
[Mint ismeretes, az EKSz 28. cikkelye szerint tilos a tagállamok közötti, áruk/szolgáltatások behozatalára vonatkozó mennyiségi korlátozás és az azzal azonos hatású intézkedés. A szabály tehát az áruk szabad mozgásának szabadságát garantáló alapvető fontosságú szabály.]
Az eljáró német bíróság előzetes kérdést intézett az EB-hez kérve az összeegyeztethetőség kérdésében állásfoglalását.
3.2. Az EB - a BASF, a Bizottság, valamint 13 tagállam meghallgatása után - a következő álláspontra helyezkedett. Úgy ítélte meg, hogy egy ilyen jogszabályi rendelkezés nem minősül az áruk szabad mozgása akadályozásának, a közösségi joggal nem összeegyeztethetetlen. A feltaláló szabadon dönthet abban, hogy nemzeti szabadalmi oltalmat igényel vagy az ESZE alapján európai szabadalmat kér. E döntésében a védett terület nagysága éppen úgy szerepet játszik, mint az esetleges fordítási költségek. Az természetes, hogy a szabadalmi oltalom terjedelme kihat a tagállamok közötti árumozgásra is, azonban ebből önmagában véve nem következik az, hogy a jogszabály maga van hatással: a döntést ugyanis a feltaláló hozza meg, az árumozgás milyensége alapvetően ennek következménye. A vita tárgyává tett jogszabálynak az áruk szabad mozgására gyakorolt hatása, a kettő közötti összefüggés olyan bizonytalan és közvetett, hogy a jogszabály nem tekinthető olyannak, amelynek a behozatali mennyiségi korlátozással azonos hatása lenne. A szabályozás - amellyel, mint láttuk az EU-ban az NSZK nem áll egyedül - ennek megfelelően összeegyeztethető a közösségi joggal.
4. Összefoglalva a fentieket, a következőket lehet megállapítani.
4.1. Német szemszögből, a német alkotmány (GG) szempontjából azért aggálytalan az ESZE 65. §-a szerinti nemzeti szabályozás esetleges hiánya, mert egyrészt a felségjog, a közhatalom gyakorlásának államközi együttműködés keretében nemzetközi egyezmény kötése révén történő átruházása magán a GG-n alapult. Másrészt viszont az alapjogokat ugyan érintő, gyakorlásukat korlátozó jogszabályi helyzet nem ró a vállalkozókra aránytalan terhet, összevetve az ugyancsak az alkotmányon alapuló államközi együttműködés elérni kívánt adott konkrét céljával (európai szabadalom intézményének megteremtése).
4.2. Az európai dimenzióban viszont azért nincs összeegyeztethetőségi aggály, mert az ESZE 65. cikkelye szerinti nemzeti szabályozás nem képez az EKSZ 28. cikkelye alá vonható, annak tilalmát sértő mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedést.
4.3. Az európai dimenzió a magyar csatlakozás esetében is irányadó, ez az aspektus tehát a továbbiakban problémát nem okoz.
Problémát inkább - további elemzéseink irányát is megszabva - az okoz, hogy egyfelől a Londoni Egyezmény a csatlakozók tekintetében, az ESZE folyamatban lévő felülvizsgálata valószínűsíthetően általános érvénnyel valamennyi tagállamra nézve a szabadalmi leírás, a Rt pedig az igénypontok tekintetében is megszünteti az ESZE 65. cikkelyében biztosított lehetőséget. A magyar jogalkotó tehát az ESZE-hez való csatlakozás, de különösen az EU-csatlakozás után ezzel a lehetőséggel - a felülvizsgálat eredményétől függően - csak korlátozottan vagy egyáltalán nem élhet.
Másfelől viszont fontos tanulságokkal szolgál a német ítélet, amely a kérdés alkotmányossági oldalára helyezi a hangsúlyt. A várható magyar jogszabályi helyzet ugyanis az ESZE-hez történő 2003-as csatlakozásunk után pontosan ugyanaz lesz, mint amely a BGH-ítélet alapjául szolgált: a nemzeti hivatalos nyelven a nemzeti szabadalmi hivatalhoz való benyújtás hiánya. Magyar vonatkozásban a kérdés már csak azért is alapos elemzést igényel, mivel a BGH-ítélet gerince éppen az volt, hogy az igénypontokat németül - az ESZE hivatalos nyelveként - amúgyis közzétették, így az NSZK-ban gazdasági tevékenységet kifejtők már ezek alapján is be tudták azonosítani azt az iparűzési kört, amelynek szabadalmi tisztaságára különös figyelmet kell fordítaniuk.
Egy Magyarországon gazdasági tevékenységet kifejtőt aligha vigasztal, hogy angolul, franciául vagy németül az igénypontokat az Európai Szabadalmi Közlönyben minden körülmények között - az ESZE 14. cikkelyénél fogva - közzé kell tenni, és nemzeti jogalkotója a 65. cikkely alapján előírhatja minimum az igénypontok nemzeti nyelven történő közzétételét is. Egyrészt magára a szabadalmi leírásra vonatkozó informálódási problémáját a háromnyelvű közzététel nem oldja meg, így könnyen "beleszalad" egy szabadalombitorlásba. Másrészt ha gyanút is fog, az európai belső piacon mindenképpen gazdasági szempontból - a fordítási költségek miatt - a versenyben hátrányba kerül azon tagállamok vállalkozóival szemben, amelyek székhelye szerinti ország hivatalos nyelve megegyezik az ESZE valamelyik hivatalos nyelvével (ilyen pl. éppen az NSZK, az Egyesült Királyság, Franciaország vagy Svájc). A Rt esetében pedig még az igénypontok nemzeti hivatalos nyelvre történő lefordíttatása sem írható elő.
A magyar Alkotmány és a GG kétségtelen hasonlósága ellenére sem bizonyos tehát, hogy ugyanazok az alkotmányossági érvek, amelyeket a BGH használt, a magyar alkotmányossági vizsgálat szempontjából is perdöntőek. Elengedhetetlennek látszik ezért a magyar Alkotmány releváns szabályainak és a magyar Alkotmánybíróság gyakorlatának áttekintése.
VII. A magyar Alkotmány szabályai és az Alkotmánybíróság gyakorlata
1. A fent vázolt problematika összefüggésében a magyar Alkotmány következő rendelkezései relevánsak.
1.1. A 9. § (2) bekezdése kimondja, hogy a Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát.
Ez a rendelkezés két témát érint tehát: megfogalmaz egy alapjogot és egy ún. államcélt - a kettő különbségére alább kitérek.
1. 2. Az Alkotmány 70/A §-a tiltja a diszkriminációt kimondva, hogy a Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodók számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely, faj, szín, nem, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti megkülönböztetés nélkül.
1. 3. Általános megfogalmazásban az Alkotmány a jogállamiságot deklarálja ismert 2. § (2) bek. -ében, kimondva, hogy a "Magyar Köztársaság ... demokratikus jogállam". Ebből a tételből vezette le az Alkotmánybíróság a jogbiztonság alkotmányossági követelményét.
Vegyük szemügyre egyenként ezeket a rendelkezéseket.
2. Az Alkotmánybíróság (továbbiakban: AB) állandó gyakorlata szerint a vállalkozás jogának két oldala, két aspektusa van: egyrészt a vállalkozóvá válást garantálja az esetleges állami beavatkozással, korlátozással szemben [54/1993 (X. 13.) ABh (ABH 1993, 341. s köv. old.], másfelől annak gyakorlását [194/B/1998 ABh (ABH 1999, 665.].
2.1. Az első kérdést illetően az AB vezető ítéletnek, leading case-nek tekintett 54/1993 (X. 13.) AB határozatában dolgozta ki a vállalkozás joga mint alapjog egyik oldalát, aspektusát. Eszerint: a vállalkozás joga a foglalkozás szabad megválasztásához való alkotmányos alapjog [70/B § (1) bek.] egyik aspektusa, annak egyik, a különös szintjén történő megfogalmazása. A vállalkozás joga annyit jelent - de annyit alkotmányos követelményként feltétlenül -, hogy az állam ne akadályozza meg, ne tegye lehetetlenné a vállalkozóvá válást (ABH 1993, 340-342.). A vállalkozás joga tehát a vállalkozás joga - esetenként szakmai szempontok által motivált feltételekhez kötött, korlátozott - biztosítását jelenti. A vállalkozás joga tehát nem abszolutizálható, nem korlátozhatatlan: senkinek sincs alanyi joga meghatározott foglalkozással kapcsolatos vállalkozás, sem pedig ennek adott vállalkozási formában történő gyakorlásához.
2.2. Ettől különbözik - bár a vállalkozóvá válással összefügg - az a kérdés, hogy a vállalkozó milyen közgazdasági feltételrendszerbe lépve gyakorolhatja a vállalkozás alapjogát. "E feltételrendszerrel kapcsolatban különösen az az alkotmányossági követelmény, hogy a feltételrendszer . . . megfeleljen a piacgazdaság Alkotmány rögzített (9. § (1) bek.) követelményének. . . " [54/1993 (X. 13.) ABh (ABH 1993, 342)]. A feltételrendszer meghatározása tehát általában a jogalkotó szabadságában áll, azonban az Alkotmányra figyelemmel kell lennie, így a piacgazdaságról szóló rendelkezés mellett a diszkrimináció tilalmát is figyelembe kell venni.
Adott esetben az áfa visszaigénylésével kapcsolatban benyújtott indítvány alapján döntve az AB azt hangsúlyozta, hogy a vállalkozó a hatályos jogszabályok, köztük az adójogszabályok ismeretében szabadon vállalkozik egyes gazdasági tevékenységi fajták elvégzésére, és ezzel dönt a tevékenységével járó kockázatok felől. Minthogy az áfa visszaigénylésének szabályai a konkrét esetben diszkriminatívak nem voltak, az AB [a gazdaságpolitikai mérlegelés körébe tartozó] célszerűségi kérdésnek tekintette a szabályozás tartalmát, mikénti kialakítását, mely a jogalkotó szabadságában áll: nem vet fel alkotmányossági kérdést [276/B/1997 AB határozat, ABH 1997, 736, 739]. Ugyanígy az egészségügyi hozzájárulás jogszabályi előírását az AB nem tekintette a közgazdasági feltételrendszer olyan elemének, amely a vállalkozás jogának gyakorlása oldaláról alkotmányossági problémát vetne fel, mivel nem különböztet a vállalkozók között [37/1997 (VI. 11.) AB határozat, ABH 1997, 234, 243.)].
3. A gazdasági verseny szabadságát az AB nem tekinti alapjognak, ezért nem is részesíti az alapjogoknak kijáró védelemben [Alkotmány 8. § (2) bek.]. E védelem annyit jelent, hogy az alapjog lényeges tartalma korlátozhatatlan, nem lényeges tartalma pedig csak annyiban, amennyiben más alkotmányos alapjog, alkotmánybeli cél vagy érték érvényre juttatása érdekében a korlátozás elkerülhetetlenül szükséges (a másik alapjog, cél stb. másként nem juttatható érvényre) és az elérni kívánt célhoz képest arányos is.
A gazdasági verseny szabadsága az AB gyakorlata szerint nem alapjog, hanem a piacgazdaság olyan feltétele, amelynek meglétét és működését biztosítani az Alkotmány 9. § (2) bekezdése értelmében az államnak is feladata. A gazdasági verseny szabadságának állami elismerése és támogatása megköveteli a vállalkozás joga, a piacgazdaság megvalósulásához szükséges többi alapjog intézményvédelmi oldalának kiépítését. [21/1994 (IV. 16.) AB határozat, ABH 1994, 120]. Elsősorban ugyanis ezeknek az alapjogoknak az érvényesítése és védelme által valósul meg a verseny szabadsága.
Az AB ugyanis már korábban [19/1991 (IV. 23.)AB határozat, ABH 1991, 401-403] kifejtette, hogy a piacgazdaság alapvető létformája a gazdasági verseny, ezért a piacgazdaságra alapozott társadalmi és gazdasági rend létfontosságú érdeke a gazdasági verseny kibontakozása és védelme. Az Alkotmány 9. § (2) bekezdése tehát a gazdasági verseny jogszabályalkotással történő korlátozása ellen is védelmet nyújt. E védelem mikéntjét, a korlátozás alkotmányossági szempontjait dolgozta ki azután az AB a fent elemzett 21/1994 (IV. 16.) AB határozatban, kifejtve, hogy elsősorban az Alkotmányban megfogalmazott alapjogok nyújtotta védelmet kell biztosítani.
Az AB tehát nyitva hagyta azt a kérdést, hogy a gazdasági verseny szabadsága voltaképpen milyen helyet foglal el az Alkotmány rendszerében. A jelek szerint ugyanolyan államcélról van szó, mint a piacgazdaság esetében - olyan intézményről, amely alkotmányossági problémát szélső esetben vet fel.
4. A diszkrimináció tilalma az Alkotmány sarkalatos rendelkezése: a 70/A §-sal kapcsolatban már az AB működése kezdetén felmerült, hogy vajon az vonatkozik-e jogi személyekre is.
4.1. A hátrányos megkülönböztetés tilalmát az Alkotmánybíróság számtalan esetben alkalmazta és értelmezte. Az alkotmánybírósági gyakorlat szerint a megkülönböztetés általános tilalmával állunk szemben, mivel a tilalom a probléma negatív megközelítését fogalmazza meg. Pozitív megközelítésben általános jogegyenlőségi tételről: a személyek, ezen belül a személyek egyenlőként kezeléséről van szó.
A hátrányos megkülönböztetés tilalma azt jelenti, hogy az állam mint közhatalom és mint jogalkotó az azonos típusú jogviszonyokon belül az alanyi jogok elosztását illetően nem különböztethet az Alkotmány 70/A §-ában felsorolt szempontok (faj, nem, vallás stb. vagy egyéb helyzet) szerint. Az egyenlőség követelménye tehát a jog által egyenlőként történő kezelésre irányuló alkotmányos elv, mely az azonos (homogén) szabályozási körbe vont jogalanyoknak a jogokból való egyenlő részesedését védi (881/B/1991 AB határozat).
4.2. A 70/A § szóhasználata, ti. hogy "személyek" közötti megkülönböztetésről szól, vetette fel azt a problémát: vajon a tilalom csak a természetes személyekre vonatkozik, vagy alkalmazható-e jogi személyek tekintetében is. A kérdésnek különös jelentősége van a gazdasági élet szereplői, iparűzők tekintetében. Az Alkotmánybíróság számára az jelentett problémát, hogy a 70/A § az egyenlőként kezelés maximáját emberi jogi-állampolgári aspektusból fogalmazza meg. A tiltott megkülönböztetésre vonatkozóan felhozott példák (faj, szín, nem, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti megkülönböztetés) első látásra azt a benyomást kelthetik, mintha emberek közötti, tehát természetes személyek közötti megkülönböztetést tiltana, azaz csupán emberek egyenlőként kezelését írná elő az Alkotmány.
Erről azonban - a nem teljesen szerencsés megfogalmazás ellenére - szó sincs. A szóban forgó felsorolás kifejezetten példálódzó, azaz nem zárja ki utolsó fordulatában a felsorolt szempontokon túl "egyéb helyzet" szerinti megkülönböztetés lehetőségét, illetve ennek tilalmát sem. A jogalkotó által választott szabályozási koncepció indokolt, hiszen a diszkrimináció fajai - ezek felsorolásáról van itt szó - előre meghatározottan és a jövőre nézve is lezártan nem rögzíthetők. Fenn kell tartani annak a lehetőségét, hogy az egyenlőként kezelést a felsoroltakon túlmenően más, eddig nem ismert oldalról fenyegeti veszély. Ennek megfelelően a felsorolás csak példákat sorol fel, az "egyéb helyzet" pedig szélesre tárja a kaput az alkotmányozáskor még ismeretlen tényállások beáramlása, illetve ismeretlen tényálláson alapuló megkülönböztetések tilalma előtt.
Az "egyéb helyzetre" utalás ugyanakkor eltávolítja a tényállást az emberi jogi-állampolgárság-centrikus megközelítéstől is. Egy vállalatot ugyan nem lehet bőrszíne alapján diszkriminálni, de lehet székhelye: a bejegyzés helye, honossága ("faja") alapján. Az Alkotmány tehát nagyon szerencsésen kerülte a diszkriminációtilalom személyi körének meghatározásánál a "természetes személyekre" korlátozást: egyszerűen és általánosságban személyekről beszél. Ez a körülmény, valamint az, hogy a 70/A § a megkülönböztetés tényállásainak felsorolásánál beiktatja az "egyéb helyzet"-et, egyértelművé teszi, hogy az alkotmányozó nem kívánta a diszkrimináció tilalmát a természetes személyekre korlátozni.
4.3. A fenti részletező eszmefuttatás mellőzésével - de kétségkívül ebben a gondolatkörben mozogva - ezért az Alkotmánybíróság 1990 őszén a mezőgazdasági szövetkezetek tulajdonában álló termőföld tulajdonjogának tervezett kisajátítás nélküli elvonásával kapcsolatos absztrakt alkotmányértelmezés kapcsán leszögezte: "Az ilyen eljárás ugyanakkor az Alkotmány 70/A §-ába foglalt jogegyenlőség elvének sérelmét is jelenti, mivel ez az elv nemcsak a természetes, hanem a jogi személyekre is vonatkozik. " [21/1990 (X. 4.) AB határozat (ABH 1990. 73, 82)]. A fenti tételt az Alkotmánybíróság a későbbiekben többször is megerősítette, így az következetes, állandó gyakorlattá vált. A 7/1991 (II. 28.) AB határozat ugyancsak a mezőgazdasági termelőszövetkezetek vonatkozásában alkalmazta - azok egyenlőként kezelése érdekében - a 70/A §-t kimondva, hogy az adott esetben alkalmazott jogszabályi korlátozás "sérti az Alkotmány 70. § (1) bekezdésében megfogalmazott állampolgári egyenlőség elvét, az itt deklarált megkülönböztetési tilalmat is" (ABH 1990 22, 28). E felfogást ismételte - bővebb kifejtés nélkül - a 28/1990 (VI. 3.) AB határozat (ABH 1991. 88, 107).
A 7/1991 (II. 28.) AB határozat megfogalmazásának nem túl szerencsés voltán azután a 28/1991 (VI. 3.) AB határozathoz írott terjedelmes különvélemény segített hangsúlyozva, hogy "Az Alkotmányban meghatározott alapjog-kategóriák (mint pl. ... a 70/A §-ában írt diszkrimináció tilalma...) - annak ellenére, hogy az Alkotmány azokat állampolgári aspektusból fogalmazza meg - a jogi személyekre is vonatkoznak ...., így a jogi személyek számára is biztosított, hogy alkotmányos jogait bármely megkülönböztetés nélkül érvényesíthesse" (ABH 1991. 88, 114).
Összegezve megállapítható tehát, hogy az Alkotmány diszkriminációtilalmat megfogalmazó 70/A §-a a jogi személyekre is, így különösen a gazdasági élet, a piac szereplőire, vagyis a gazdasági jogi-kereskedelmi jogi viszonyokra is vonatkozik. A jogszabályok alkotmányosságának tehát ezek egyenlőként kezelése is feltétele.
4.4. A fentiek rámutatnak arra, hogy a gazdasági tevékenység kifejtése során a természetes vagy jogi személy az Alkotmány 70/A §-ának védelme alatt áll. Jogszabállyal a jogalkotó nem tehet közöttük különbséget. Természetes az is, hogy a megkülönböztetés tilalmának csak egyik aspektusa a vállalkozási-iparűzési tevékenységet kifejtő személy, a tilalom maga sokkal általánosabb: minden - a Magyar Köztársaság területén tartózkodó - személyre nézve és bármely konstellációban egyenlőként kezelendők (megkülönböztetés tilalma "egyéb okból").
4.5. A tilalom értelmezése-alkalmazása során az AB mindenekelőtt konkretizálta azt a kört, amelyre a tilalmat az adott konkrét esetben vonatkoztatni kell. Ennek során került sor a "homogén csoport" fogalmának kimunkálására. "Homogén csoport" ("egynemű csoport") alatt az AB gyakorlata az adott ügy szempontjából egynemű, egymással összehasonlítható tagokból álló csoportot ért, amelyen belül a csoporthoz tartozók között tilos a megkülönböztetés. Ilyen csoport pl. a tulajdonosok csoportja [90/B/1990/9. AB határozat, 21/1990 (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 77-79.], a hiteladósok és a lakásbérlők [32/1991 (VI. 6.) AB határozat, ABH 1991. 161-162.], az élettársak csoportja stb. [14/1995 (III. 13.) AB határozat, ABH 1995. 85-86.].
A homogén csoport határainak meghúzása igen nagy jelentőségű: azok a személyek, amelyek ezen belül vannak, egyenlőként kezelendők, akik viszont azon kívül kerülnek, különböző jogokat élvezhetnek anélkül, hogy arra hivatkozhatnának: a jogalkotó tiltottan tett közöttük megkülönböztetést.
4.6. A megkülönböztetés tilalma tartalmilag ugyanis azt jelenti, hogy jogszabály a homogén csoport tagjait egyenlőként köteles kezelni. A tilalom azonban nem abszolutizálható: az AB már korán kifejtette, hogy nem lehet szó diszkriminációról, ha a megkülönböztetésnek "kellő súlyú alkotmányos indoka van" [21/1990 (X. 4.) AB határozat, ABH 1990. 77-79.]. Ebben a határozatában az AB első ízben foglakozott a kárpótlási törvényhozással és kifejtette: ha ennek során egyes személyek volt tulajdonát - a volt földtulajdonosokét - reprivatizálják, másokét pedig nem, ez a tulajdonosok homogén csoportján belüli alkotmányellenes megkülönböztetésre vezetne. A megkülönböztetésnek ugyanis nincsen alkotmányos indoka.
Ennek kiegészítéseként vezette be az AB azt a szempontot, amely ugyancsak mentesít a tilalom, az alkotmányellenesség alól: ha ugyanis a megkülönböztetésnek akár a homogén csoporton belül is tárgyilagos mérlegelés szerint ésszerű indoka van, vagyis nem önkényes, az alkotmányellenesség nem állapítható meg [35/1994 (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994. 280.].
4.7. Az AB ezen túlmenően mindig is elutasította azt, hogy a 70/A § tilalmát a gazdasági-vagyoni egyenlőség mint alkotmányossági követelmény kimondására használják fel: kimondta, hogy a rendelkezés nem a gazdasági egyenlőségre, hanem a jogokból való egyenlő részesedésre vonatkozik [32/1991 (VI. 6.) AB határozat, ABH 1991. 161-162.]. Ugyanígy elutasította az AB azt is, hogy a tilalmat úgy értelmezzék, mintha az a személyeknek általában véve is a jogon kívüli egyenlőségét testesítené meg.
A magánszemélyek jövedelemadójával kapcsolatban vizsgálódva az AB kifejtette, hogy az ember hivatása, képzettsége, kereseti viszonyai szerint különbözhet és ténylegesen különbözik is más embertől. A jogalkotás ezért jogosan veszi figyelembe a tényleges különbségeket, mivel a 70/A§ nem mindenfajta, hanem csak az emberi méltósághoz való jogot [Alkotmány 54. § (1) bekezdés] sértő megkülönböztetést tiltja. Ennek a követelménynek megfelel pl. az, hogy a vagyoni helyzetből adódó különbségeket figyelembe veszik az adószabályok megállapításánál. A jogegyenlőség lényege ugyanis az, hogy az állam, mint közhatalom s mint jogalkotó köteles egyenlő elbánást biztosítani a területén tartózkodó minden személy számára. Ebből következik a tilalom általános érvénye: az AB a 61/1992 (XI. 20.) AB határozatban (ABH 1992. 280- 282.) kimondta, hogy a tilalom - amennyiben sérti az emberi méltósághoz való jogot - kiterjed az egész jogrendszerre, nem pedig csupán az emberi és az állampolgári jogokra.
4.8. Egy, a szabadalmi ügyvivőkről szóló jogszabály kapcsán az AB kimondta: "az a tény, hogy - a vállalkozás, illetőleg a foglalkozás szabad megválasztásához való jogával élve - valaki belép egy, az állam által az adott tevékenységre vonatkozóan megállapított feltételrendszerbe, amely az adott tevékenység végzésére eltérő lehetőségeket kínál fel, és e többféle lehetőség között választ, önmagában nem ütközik a hátrányos megkülönböztetés tilalmába". Az AB ezért a társas és az egyéni szabadalmi ügyvivők jogállásának eltérő szabályozását nem tekintette önmagában véve alkotmányellenesnek. Tegyük hozzá: a homogén csoportot ebben az esetben az AB nem általában és tágan a szabadalmi ügyvivők csoportjaként, hanem két csoportot képezve húzta meg: egyfelől a társas, másfelől az egyéni szabadalmi ügyvivő csoportját alakította ki. Az AB tehát úgy találta, hogy a megkülönböztetés nem önkényes, annak ésszerű indoka van.
5. A jogállamiság [Alkotmány 2. § (2) bek.] és az abból levezetett jogbiztonság követelménye adott esetben szorosan összefügg a diszkrimináció tilalmával. Így volt ez az alább vizsgálandó adókedvezmény ügyében is. A középpontba mégis a jogbiztonság követelménye került.
5.1. A jogbiztonságról az Alkotmány kifejezetten nem szól, az AB azonban abból a követelményből, hogy a Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam, arra a következtetésre jutott, hogy a jogállamnak szerves része, alapvető értéke a jogbiztonság.
Ez azt a követelményt fejezi ki, hogy "a jog egésze, egyes részterületei és egyes szabályai is világosak, egyértelműek, hatásukat tekintve kiszámíthatóak és a norma címzettjei számára ... előreláthatóak legyenek [11/1992 (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 84.]. Másutt az AB hangsúlyozta: "a jogállamiság egyik alapvető követelménye, hogy a közhatalommal rendelkező szervek a jog által meghatározott szervezeti keretek között, jog által megállapított működési rendben, a jog által a polgárok számára megismerhető és kiszámítható módon szabályozott korlátok között fejtik ki tevékenységüket" [56/1991 (IX. 8.) AB határozat, ABH 1991, 393].
5.2. A külföldi vállalkozók, beruházók adókedvezménye szinte végigkísérte az Alkotmánybíróság tevékenységét 1991 óta. A kérdés értelemszerűen vetette fel ezek egyenlőként kezelésének problémáját, jóllehet a diszkrimináció kérdése gyakran csak mögöttes problémaként merült fel, az előtérben más, különösen a jogbiztonságra és a vállalkozás jogára vonatkozó alkotmányossági aggályok álltak.
5.2.1. Vezető határozattá, precedenssé vált a külföldiek adókedvezményeivel foglalkozó 9/1994 (II. 25.) AB határozat, majd az annak elveit továbbfejlesztő 16/1996 (V. 3.) AB határozat.
a) A 9/1994 (II. 25.) AB határozat (ABH 1994. 74, 75) egy külföldi beruházó - egyébként német nyelven megfogalmazott és az Alkotmánybírósághoz eljuttatott - indítványa tárgyában született. Az indítványozó kifogásolta, hogy a külföldi beruházókat megillető egyik fajta adókedvezmény igénybevételének lehetőségét újabb, későbbi törvényhozás révén korlátozták. Az 1988-ban a külföldi beruházások ösztönzése végett bevezett adókedvezmény mértéke a tevékenység első öt évében 100%-os, a hatodik évtől pedig - időbeli korlátozás nélkül - 60%-os volt. Ezt a határidő nélküli kedvezményt - amely tehát valójában azt jelentette, hogy külföldi honos beruházók által létesített magyarországi vállalatok meghatározatlan ideig, az idők végezetéig 60%-os adókedvezményben részesültek - 1990-ben módosították. Az új szabályozás a kedvezményt a hatodik évtől a tevékenység tizedik évéig maximálta, vagyis az időtlen időkig történő kedvezményezettséget eltörölte és a 60%-os kedvezmény időtartamát meghatározott időre - öt évre - korlátozta.
A határozat az indítványt nem tartotta megalapozottnak. Az indokolás mindenekelőtt visszautalt a - fentebb elemzett - 137/B/1991 AB határozatra ismét hangsúlyozva, hogy az adókedvezmények a gazdaságpolitika eszközei, melyekkel a jogalkotó lényegesnek tartott célok elérését kívánja elősegíteni. Ennek megfelelően - amint azt az Alkotmánybíróság korábban [182/B/1992 AB határozat (ABH 1992.588, 590)] - megállapította, adókedvezmény biztosítása, korlátozása vagy megvonása önmagában véve gazdaságpolitikai mérlegelés körébe tartozó kérdés, így önmagában véve alkotmányossági aspektussal nem bír, alkotmányossági problémát nem képez. Minthogy adókedvezményre senkinek sincs az Alkotmányon alapuló alanyi joga, az államnak jogában áll az adókedvezmények mértékét, alkalmazási körét, igénybevételi lehetőségének időtartamát a jövőre nézve korlátozni, sőt a kedvezményeket akár meg is szüntetni.
Más azonban a helyzet akkor, ha az állam kifejezetten valamely gazdasági-beruházási tevékenység ösztönzése érdekében bocsát ki meghatározott kedvezményeket kilátásba helyező jogszabályokat. Ilyenkor a jogalkotónak figyelemmel kell lennie arra, hogy a kedvezmény módosítása, esetleges megvonása nem lehet visszamenőleges hatályú - mivel ez a jogállamiságot [Alkotmány 2. § (1) bekezdés] sértené a jogbiztonság sérelme okán -, de arra is, hogy a módosítás hatálya nem terjedhet ki azokra a természetes vagy jogi személyekre, akik vagy amelyek a módosítás hatályba lépése előtt kezdtek hozzá a kedvezményezett gazdasági-üzleti beruházási tevékenységhez. Az ilyen módosítás ugyancsak sértené a jogbiztonság követelményét, ezen keresztül a jogállamiság maximáját.
Az adott esetben az okozott problémát, hogy az állam, a jogalkotó a hatodik üzleti évtől meghatározatlan időre, vagyis örökre 60%-os adókedvezményt biztosított (meghatározott feltételek teljesítése esetében) külföldi honos beruházóknak. Az Alkotmánybíróság felhívta a jogalkotó figyelmét arra, hogy a kedvezmény időtartamát célszerű a jogszabályban előre rögzíteni. Ha ezt a jogalkotó elmulasztaná, akkor is alkotmányosan van lehetősége a kedvezmény időtartamának meghatározásán keresztül a kedvezmény mértékének csökkentésére. Ekkor azonban feltétel az, hogy az érintetteknek, akik a kedvezményben bízva kezdtek hozzá gazdasági tevékenységükhöz, megfelelő - méltányos - felkészülési időtartam álljon rendelkezésére az új feltételekhez való alkalmazkodásra, felkészülésre, a szükséges intézkedések megtételére. Az eredetileg határidő nélkül, tehát örök időkre nyújtott adókedvezmények korlátozása vagy megvonása tehát csak oly módon történhet, hogy a jogalkotó hosszabb felkészülési időt biztosít a módosítás kihirdetése és annak hatályba lépése között.
Az adott esetben a kedvezmény igénybevételére még tíz évig volt lehetőség, így ez az időtartam méltányos felkészülési időtartamnak tűnt az Alkotmánybíróság számára, ezért alkotmányellenességet nem állapított meg.
Nem tartotta megalapozottnak az Alkotmánybíróság a visszamenőleges hatályra vonatkozó indítványt sem, mivel a már igénybe vett kedvezményeket nem kellett visszafizetni: a megvonás, csökkentés csak a jövőre nézve lépett hatályba.
b) Alkotmányellenes adókedvezmény-megvonást állapított meg viszont az Alkotmánybíróság az ugyancsak leading case-zé, vezető határozattá vált 16/1996 (V. 3.) AB határozatában (ABH 1996. 61).
Az ügy szerves folytatása a fent elemzett 9/1994 (II. 25.) AB határozatban vizsgált adókedvezmény jogi szabályozásának. Az adótörvények - nagy port felvert - 1994-es módosítása ugyanis a fentebb említett, a gazdasági tevékenység első öt évére biztosított 100%-os, és a második öt évben biztosított 60%-os adókedvezmény mértékét - különféle technikákkal - már a módosítás hatályba lépésének évére nézve is alkalmazandó módon csökkentette.
Az indítványozók ebben, a kedvezmények utólagos és visszamenőleges hatályú megvonásában (csökkentésében) az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében megfogalmazott jogállamiság maximájából levezetett jogbiztonság sérelmét látták. Az indítványozók úgy látták, hogy a jogszabály azokra is kiterjedően vonja meg utólag a korábban kilátásba helyezett adókedvezményeket, akik a kedvezményekben bízva kezdtek hozzá a kedvezményre jogosító tevékenységhez. Az indítványozók szerint a jogszabálynak különbséget kellett volna tenni aszerint, hogy az adóalanyok mikor szereztek jogosultságot az adókedvezményre. Megítélésük szerint azokat, akik már megkezdték a kedvezményre jogosító tevékenységet, az eredetileg ígért tízéves időtartamra megilleti az adókedvezmény. Úgy vélték, hogy a jogszabályi rendelkezések azon adójogviszonyok vonatkozásában, amelyek még a kedvezmények eredeti formájukban való fennállta idején jöttek létre, szerzett jogok utólagos megvonása miatt alkotmányellenesek.
Az Alkotmánybíróság megismételte azt az álláspontját, miszerint adókedvezményre senkinek sincs az Alkotmányban biztosított joga, ezért ezek bevezetése, módosítása, vagy visszavonása önmagában véve nem képez alkotmányossági problémát. A megvonás, módosítás módja viszont annyiban képez alkotmányossági problémát, hogy ezzel a jogalkotó nem sért-e meg valamely Alkotmányba foglalt rendelkezést. Ilyen lehet pl. az a körülmény, ha a jogalkotó nem biztosít - a 9/1994 (II. 25.) AB határozatban előírt - kellő felkészülési időt az átállásra. Ilyen lehet az a körülmény is, ha a módosítás hatálya azokra is kiterjed, akik az állami garanciában bízva a kedvezményezett tevékenységhez a módosítás előtt kezdtek hozzá, mivel ez is a jogbiztonság elvét sértené.
Az adott ügyben abból adódott az alkotmányossági probléma, hogy a jogalkotó egy tartós, folyamatos jogviszonyba avatkozott be, azonban az adókedvezmény módosítása ez esetben nem a határidő nélkülinek tízéves (illetve ötéves) időtartamra való csökkentésében állt. Az adókedvezmény 5-5 évre volt igénybe vehető, amelynek fenntartása mellett a határozott idejű és már igénybe vett kedvezmény mértékét csökkentette a jogalkotó. Az alkotmányossági kérdés tehát abban állt, hogy a jogalkotó az egyszer már határozott időre szólóan biztosított kedvezményt az azt már megszerzettek-igénybe vettek számára a tevékenység megkezdésekori, azaz a kedvezmény megszerzésekori feltételekkel biztosítani köteles-e. A pénzügyminiszter véleményében azzal indokolta a változtatásokat, hogy az ország pénzügyi helyzete romlott és ilyen módon lehetőség van az adóbevételek növelésére.
Az Alkotmánybíróság a tisztánlátás érdekében elvi megállapításokat tett az adójogviszony mint sajátos tartalmú pénzügyi-közjogi jogviszony tekintetében. Mint korábban, itt is abból indult ki, hogy különbséget kell tenni az adónemek megállapítása és az adókedvezmények bevezetése, módosítása között. Az előbbi tekintetében az adóalanyt az adófizetés kötelezettsége terheli, azonban az utóbbi esetben meghatározott jogok és kötelezettségek hordozója. Az adóalany jogaival élve adott esetben maga is alakítja az állammal, mint az adójogviszony másik alanyával fennálló adójogi jogviszonya tartalmát, ami meghatározott választási lehetőségek igénybe vételében jelenik meg. Ilyen választási lehetőség pl. az adókedvezmény igénybe vétele. Amíg tehát az adózás - mint ex lege fennálló közjogi kötelezettség - tekintetében az adóalanynak nincs jogviszonyalakítási lehetősége, az adókedvezmények igénybevétele nem ex lege kötelessége, hanem joga.
Az adókedvezmények jogi természete ezért az adókötelezettség általábani jogszabályi megállapításától, keletkeztetésétől jogi-pénzügyi jogi (adójogi) természetét tekintve jelentősen különbözik. Míg az adókötelezettség ex lege jön létre, az adókedvezmény igénybevételéhez az adóalany egyoldalú nyilatkozatára van szükség - ennyiben a jogviszony tartalmát maga alakítja. Az adóalany egyoldalú jognyilatkozata a jogviszony szerves részévé válik. Végül is a jogviszony másik alanya, az állam már előzetesen nyilatkozott, amikor rögzítette a kedvezmények feltételeit. Ezeket fogadja el erre következő nyilatkozatával az adóalany, így a jogviszony egyedivé, személyileg is - az adóalany meghatározása révén is - meghatározottá válik. Ennek az egyediesült jogviszonynak a tartalma tehát ezután már mindkét felet kötelezi.
A kedvezmények visszamenőleges hatályú megváltoztatása - melyet már a 9/1994 (II. 25.) AB határozat is alkotmányellenesnek tekintett - az egyedileg meghatározott, a jogviszony alanyait tekintve indivualizált adójogi jogviszony tekintetében azzal jár, hogy a jogviszony egyik alanya, az állam (a jogalkotó) egyoldalú aktusával módosítja az adóalany jogállását, az őt megillető jogokat és kötelezettségeket. Már igénybe vett adókedvezmények utólagos megváltoztatása ezért felveti a jogbiztonság adójogban való érvényesülése vizsgálatának szükségességét.
Az Alkotmánybíróság úgy vélte, hogy a jogbiztonság - az adójogviszonyok sajátosságaira figyelemmel - ebben a körben sajátos értelemmel, tartalommal bír, a jogalkotással szemben sajátos követelményeket támaszt. E sajátosságok szempontjából fontos körülmény az, hogy az adókedvezmény milyen időtartamra terjed ki. Különösen rövid időtartamú kedvezmények esetében a jogbiztonság követelménye a módosításnak általában útját állja: az ilyen módosítások általában alkotmányellenesek. Hosszabb időtartam esetében azonban kivételesen még igénybe vett adókedvezmények esetében is lehetőséget kell biztosítani a jogalkotónak arra, hogy - az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének jogállami keretei között maradva és a jogbiztonság követelményére figyelemmel - kedvezményeket csökkentsen, akár meg is vonjon. Ez a helyzet különösen akkor, ha - különösen a gazdasági-pénzügyi helyzetben bekövetkezett - változások a kedvezmények fenntartását az állam számára kedvezmények megadásakori helyzethez képest aránytalanul terhessé, vagy kifejezetten lehetetlenné teszik. Hosszú időtartamra biztosított adókedvezmények csökkentésének vagy megvonásának a jogbiztonság szempontja általános és elvi jelleggel nem állja útját, mivel ez a jogbiztonság követelményét abszolutizálná. Vizsgálni kellett ezért, hogy a jogbiztonság az adójogviszonyok körében mennyiben jelent kivételt nem tűrő, feltétlen változatlanság iránti igényt.
Az Alkotmánybíróság úgy vélte, hogy ebben a körben a jogbiztonság igénye, alkotmányossági követelménye nem a változatlanságot, hanem a viszonylagos állandóságot, kiszámíthatóságot fogalmazza meg igényként. Az Alkotmánybíróság ezért az adókedvezmények vonatkozásában kifejtette a viszonylagos jogbiztonság tételét. Eszerint a jogalkotó mozgástere egyenesen arányos a kedvezmények igénybevételének időtartamával: minél hosszabb időtartamra ígérték azokat, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy az alapul vett körülmények időközben jelentősen megváltoznak. A nagyobb valószínűséggel arányosan csökken az elvárhatósági mérce, amelynek alapulvételével a kedvezmények fenntartása az államtól (a jogalkotótól) még elvárható.
A jogbiztonság oldaláról ez azt a követelményt juttatja kifejezésre, hogy a jogbiztonság alkotmányos követelménye az egyszer megadott kedvezmények igénybevétele lehetőségének időtartamával együtt, ennek hosszabbodásával együtt válik egyre viszonylagosabbá. Minél hosszabb az igénybevétel lehetőségének időtartama, annál viszonylagosabb - csökkenő mértékű - állandóság iránti követelményt fogalmaz meg a jogbiztonság alkotmányossági szempontja.v
A jogbiztonság viszonylagosabbá válását az adójogi jogviszonyokban azonban ellensúlyozza az, hogy az Alkotmánybíróság megerősítette a megfelelő felkészülési idő biztosításának alkotmányossági követelményét, amely az adókedvezmények módosítása alkotmányosságának változatlanul feltétele.
Az Alkotmánybíróság álláspontját összegezve megállapította, hogy határozott időre szóló és egyszer már megszerzett adókedvezmények általában nem vonhatók meg, nem módosíthatók. Kivételesen azonban: hosszabb időtartamra adott adókedvezmények esetében a jogalkotónak lehetősége van arra, hogy a fentiekben körülírt feltételek fennállta esetében alkotmányosan módosítson: csökkentsen, vagy akár vonjon meg korábban adott kedvezményeket.
A jogbiztonság alkotmányos követelményének adott jogterületen való viszonylagossá válását, a jogbiztonság viszonylagos értelmezését figyelembe véve és a konkrétan vizsgált esetre alkalmazva az Alkotmánybíróság megállapította, hogy 5-5 évre adott, tehát viszonylag rövidebb időtartamú kedvezményekről van szó. A kedvezményeket gazdasági tevékenységük megkezdése révén már megszerzett adóalanyoknak az Alkotmány 2. § (1) bekezdése alapján, a jogbiztonság követelményére figyelemmel jogos várományuk van az adórendszer vizsgált részének állandóságára. A gazdasági élet résztvevőinek, a piaci szereplőknek a beruházási döntések közgazdasági feltételrendszere - így az adókedvezmények rendszere - viszonylagos állandóságához alkotmányos igénye fűződik: a már megszerzett, viszonylag rövidebb időtartamra vonatkozó adókedvezmények az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének védelme alatt állnak.
Minderre tekintettel az adókedvezmények csökkentéséről szóló jogszabályi rendelkezést az Alkotmánybíróság a 2. § (1) bekezdését sértőnek, így alkotmányellenesnek minősítette és megsemmisítette.
5.3. Összefoglalva megállapítható, hogy az AB nem abszolutizálja a jogbiztonság igényét, azt nem azonosítja a jogrendszer bebetonozottságával, változatlanságával. A dinamikusan értelmezett jogrendszer mindazonáltal együtt értelmezendő - és csak együtt értelmezhető - a jogbiztonság követelményével: enélkül a jog mint társadalmi intézmény értelmét veszti, rendeltetését ugyanis - az előreláthatóság, kiszámíthatóság biztosítását - nem tudja betölteni. Ez alapfeltétele annak, hogy a személyek magatartásukat - a jog szabályait ismerve - a jog előírásaihoz, szabályaihoz igazítsák, azokat önként kövessék.
6. A vizsgálat tárgyát képező szabadalmi-nyelvhasználati probléma szempontjából végül két további kérdésre kell egy pillantást vetnünk: a nemzetközi jog-belső jog viszonyára és az európai uniós csatlakozások által felvetett kérdésekre.
6.1. A nemzetközi jog és a belső jog viszonyáról az Alkotmány - szemben más európai - így közép- és kelet-európai alkotmányokkal - nem rendelkezik világosan és egyértelműen. Hírhedt 7. § (1) bekezdése meglehetősen zavaros fogalmazásban csak annyit mond, hogy "A Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, biztosítja továbbá a nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját." Ez a fogalmazás nem mondja ki - szemben más alkotmányokkal - a nemzetközi jog elsőbbségét a belső jog felett, ezért az AB több határozatában kísérelte meg ezt az elsőbbségi tételt mintegy "beleértelmezni" az Alkotmányba - kevés sikerrel, szakmailag elnagyoltan, sőt, a szakirodalom bírálata szerint hibásan. Az AB ugyanis egyszerűen nincs abban a helyzetben, hogy "felülírja" a 7. § (1) bekezdés elmosódó szövegét. Az eredmény nem megnyugtató, mégis figyelemre méltó.
6.2. Az 53/1993 (X. 13.) AB határozat (ABH 1993, 327., 332-335.) úgy foglalt állást (anélkül, hogy ezt az álláspontot az Alkotmány szövege alátámasztaná), hogy háromszintű hierarchia áll fenn a jogszabályok között: legfelül helyezkedik el az Alkotmány, az alatt a nemzetközi jog szabályai, ez alatt pedig a belső hazai jogrendszer szabályai. Ezek ebben a hierarchiában nem lehetnek egymással ellentétesek. "Az Alkotmány 7. § (1) bekezdése azt is jelenti, hogy a Magyar Köztársaság az Alkotmány rendelkezésénél fogva részt vesz a nemzetek közösségében; ez a részvétel tehát a belső jog részére alkotmányi parancs. Ebből következik, hogy az Alkotmányt és a belső jogot úgy kell értelmezni, hogy a nemzetközi jog szabályai valóban érvényesüljenek."
Megjegyezzük, hogy a nyugat-európai alkotmányok mellett pl. az Orosz Föderáció alkotmánya is egyértelműen fogalmaz: "A nemzetközi jog általánosan elismert elvei és szabályai és az Orosz Föderáció nemzetközi szerződései jogrendszerének alkotórészei. Ha az Orosz Föderáció nemzetközi szerződése más szabályokat állapít meg, mint amelyeket a törvény rendel, a nemzetközi szerződés szabályait kell alkalmazni." Hasonlóképpen egyértelműen rendelkezik a szlovén, a horvát, az észt stb. alkotmány is.
6.3. A magyar Alkotmány szövege ehhez képest eklektikus, zavaros. Az AB nem véletlenül tért vissza a problémára - most már a hierarchia kérdése mellett - azt helyezve vizsgálódása középpontjába, hogy a nemzetközi szerződéseket közvetlenül - tehát a nemzeti jogba való transzformáció nélkül, pusztán a szabályszerű kihirdetés tényénél fogva közvetlenül alkalmazni kell-e, vagy pedig kötelező voltához a hazai jogrendbe való inkorporációra - az Országgyűlés általi "becikkelyezésre" is szükség van-e. Az idézett alkotmányok erre a kérdésre is választ adnak: mind az elsőbbség, mind a közvetlen alkalmazhatóság kérdését igenlőleg megválaszolják. A magyar Alkotmány szövege sem egyik, sem másik kérdésre nem ad választ.
Az AB 4/1997 (I. 22.) AB határozatában ezért nem tehetett mást, mint azt, hogy más országok álláspontjára, alkotmányának rendelkezéseire, bíróságainak gyakorlatára analógiaként hivatkozva "úgy tett", mintha a magyar jogrend is az elsőbbség és a közvetlen alkalmazhatóság alapján állna (ABH 1997, 51-52.). Mindez azonban nem ad elegendő alapot arra, hogy megnyugtatóan úgy foglaljunk állást: a nemzetközi szerződésnek tényleg elsőbbsége van a belső joggal szemben. A kérdés rendezéséhez alkotmánymódosításra lenne szükség.
Ugyancsak hiányzik az a rendelkezés, amely ténylegesen alkotmánybeli parancsként fogalmazná meg azt, hogy a Magyar Köztársaság "részt vesz a nemzetek közösségében" - a 7. § (1) bekezdése erre nézve sem mond semmit. A 6. § (2) bekezdése ugyan kijelenti, hogy a Magyar Köztársaság együttműködésre törekszik a világ valamennyi népével és országával, azonban ez a bekezdés a 6. § (1) bekezdéssel együtt szerepel, azzal együtt értelmezendő. Az (1) bekezdés viszont másról, arról szól, hogy a Magyar Köztársaság elutasítja a háborút és tartózkodik más államok függetlensége elleni erőszak alkalmazásától.
6.4. Végül arra a hiányosságra kell felhívni a figyelmet, hogy az Alkotmány egyáltalán nem tartalmaz az európai integrációhoz való csatlakozással kapcsolatos szuverenitás-hatáskörátruházás kérdéséről semmit sem. Az AB az Európai Közösségekkel kötött társulási megállapodás, az Európai Megállapodás vizsgálata kapcsán ezért két problémával is szembe került. Egyrészt azzal, hogy van-e hatásköre nemzetközi szerződés utólagos normakontrolljára, másrészt azzal, hogy az Alkotmány szövege kifejezetten erre az esetre nézve hallgat, támpontot ily módon csak a nemzetközi jog-belső jog összhangjáról rendelkező - az említett zavaros - 7. § (1) bekezdés nyújthatna, de erre - mint láttuk - nem alkalmas. A saját hatásköre kérdésében az AB annak ellenére döntött úgy, hogy nemzetközi szerződés utólagos normakontrolljára van hatásköre, hogy az alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 1. § (1) bekezdése kifejezetten úgy rendelkezik: nemzetközi szerződéssel kapcsolatban csak előzetes normakontrollra van lehetőség. Az AB ugyanis - ellentmondásosan érvelve - úgy vélte, hogy az adott nemzetközi szerződést, az Európai Megállapodást az 1994. évi I. törvény inkorporálta a magyar jogba, így annak - mint "magyar" jogszabálynak - utólagos normakontrollja már lehetséges.
Másrészt az Európai Megállapodás kapcsán az AB érdemben azt szögezte le, hogy mindaddig, amíg az Alkotmány a jogalkotási szuverenitásról való bizonyos fokú lemondásról nem rendelkezik (márpedig jelenleg nem rendelkezik), magyar jogalkalmazó szervek számára nem lehet előírni azt, hogy a magyar versenytörvényre vonatkozó jogalkalmazási gyakorlatukban figyelembe vegyék a közösségi versenyjog alkalmazási gyakorlatát. Ez ugyanis sérti az Alkotmány 2. § (1)-(2) bekezdéseit, melyek szerint a Magyar Köztársaság egyfelől független, demokratikus jogállam, másfelől a Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, mely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja.
6.5. A fentiekben elemzett kérdéskörből adódó tanulságot az alábbiakban foglalhatjuk össze: az Alkotmány hatályos szövege nem igazít el egyértelműen abban a kérdésben, hogy a nemzetközi jog elsőbbséget élvez-e a belső joggal szemben, arról pedig nem szól, hogy az európai integrációban való részvétellel járó szuverenitás-korlátozás alkotmányossága hogyan ítélendő meg. Az AB kísérletei e kérdések megoldására pozitív jogi alap híján nem tekinthetők sikeresnek, de a kudarc nem az AB hibája: az Alkotmány átfogó felülvizsgálatára lenne szükség.
Nincs tehát lehetőség arra, hogy egy - a magyar Alkotmány szerint - esetleg pl. alapjogi sérelmet okozó, ezért alkotmányellenességet eredményező nemzetközi szerződés (mint pl. az ESZE), vagy egy európai közösségi jogszabály (mint pl. az esetlegesen hatályba lépő Rt) alkotmányosságát e nem létező - de más alkotmányokba belefoglalt - rendelkezések figyelembe vételével lehessen vizsgálni, és "megmenteni". A megítélés mércéje egyedül a hatályos Alkotmány merev szövege.
VIII. A nyelvi probléma: a szabadalmak fordítási
kötelezettségének alkotmányossági megítélése
1. A hatályos Alkotmány szövege alapján kell tehát állást foglalni a következő kérdésekben.
1.1. A Londoni Egyezmény opcionális, azaz csak a résztvevő államok számára kötelező, a többiek megmaradhatnak az ESZE eredeti 65. cikkelyének felhatalmazása alapján a fordítási kötelezettség nemzeti jogszabállyal való fenntartása mellett. Magyar csatlakozás esetén tehát Magyarország is hozhat a szabadalmi leírás fordítására és közzétételére vonatkozó kötelezettséget tartalmazó szabályt.
Az ESZE-ben érvényesülő tendencia azonban érzékelhetően az, hogy a Londoni Egyezmény szabályait az ESZE felülvizsgálata során valamilyen formában beépítsék, hiszen az európai szabadalommal kapcsolatos egyik fő kifogás, a költségesség kérdését csak ez oldaná meg. Megítélésünk szerint arra kell tehát számítani, hogy a tagállami jogalkotó hatáskörében csak az igénypontok nemzeti hivatalos nyelven történő benyújtásának kötelezettségét lehet az európai szabadalom adott tagállamban való érvényessége feltételeként előírni.
1.2. Bonyolultabb problémát vet fel a Rt abban az esetben, ha elfogadják, és az a közösségi jog részévé válik. A csatlakozással egy olyan szabályozás válik a magyar jogrendszer részévé - minthogy a teljes acquis átvételére kell kötelezettséget vállalnunk--, amely a hatályos magyar Alkotmány szempontjából többszörösen is problematikus. A Rt alapelve, miszerint a szabadalmi leírást az ESZE egyik hivatalos nyelvén kell benyújtani, és az igénypontokat is csak a másik két hivatalos ESZE-nyelven, és a tény, hogy ez a leendő szabályozás "felülírná" az ESZE 65. cikkelyének a Londoni Egyezmény szabályait követő esetleges szűkítő jellegű módosítása után még megmaradó (az igénypontokra korlátozott) lehetőséget
- megnehezíti magyar természetes és jogi személyek gazdasági-üzleti és jogi pozícióját,
- a szabadalmakkal kapcsolatos tájékozódási lehetőségeit a jelenlegi helyzethez képest szűkíti,
- a bejelentett és megadott szabadalmakkal kapcsolatos tájékozódásuk csak jelentős fordítási többletköltségek vállalásával válik lehetségessé,
- jóhiszemű eljárásuk mellett is könnyebben "csúsznak bele" egy szabadalombitorlásba, mivel a bejelentő-szabadalomtulajdonosnak a szabadalmi leírásra vonatkozó fordítási kötelezettsége csak az esetleg már megindult jogvita idején konstituálódik.
2. A vállalkozás jogához - amint arra fentebb utaltunk - szervesen hozzá tartozik annak a jogszabályi feltételrendszernek az alkotmányossága is, amelyben a vállalkozás jogát gyakorolják. Egy olyan jogszabály, amely nem teszi lehetővé azt, hogy a Magyar Köztársaság területén magyar nyelven, törvényi kötelezettség alapján, mintegy "hivatalból" - és ne csak a már megindult jogvita következtében és ennek feltételével - rendelkezésre álljon egy Magyarország területére vonatkozóan is bejelentett, illetve megadott európai, illetve közösségi szabadalom magyar nyelvű fordítása, feltétlenül korlátozza a vállalkozás jogának gyakorlását. Az érintett személy ugyanis két lehetőség közül választhat még akkor is, ha a lehető - elvárható - legnagyobb gondossággal jár el.
Az egyik lehetőség az, hogy saját költségén lefordíttatja az ESZE hivatalos közlönyében közzétett teljes szabadalmi leírást.
A másik lehetőség az, hogy "megvárja" a jogvita kialakulását és egy olyan helyzetben jut hozzá - most már a felperes költségére - a fordításhoz, amikor már egy folyamatban lévő perben szabadalombitorlással gyanúsítják. Igaz, hogy a Rt szerint ilyenkor védi egy megdönthető vélelem, és nem kötelezhető kártérítésre addig az időpontig, ameddig a fordítást meg nem kapta, de ez nem jelent számára vigasztalást a már eszközölt beruházásai, anyagi ráfordításai, kialakított üzleti, különösen szerződéses kapcsolatai tekintetében, elgondolt üzleti stratégiájának, kialakított üzleti-termelési profiljának teljes kudarcára figyelemmel.
Más szóval: hiányzik, vagy csak jelentős költségráfordítással biztosítható az az információ, az előrelátáshoz, a gazdasági-üzleti stratégia kidolgozásához feltétlenül szükséges. Egy ilyen jogszabály az Alkotmány 9. § (2) bekezdésébe foglalt vállalkozás jogának gyakorlását jelentősen megnehezítené, alkalmasint lehetetlenné tenné, ezért az AB - fentiekben vázolt gyakorlatára tekintettel - nagy valószínűséggel alkotmányellenesnek minősítené.
3. A gazdasági verseny szabadsága ugyan nem alapjog, de a magyar Alkotmány szempontjából nem is hagyható figyelmen kívül. Az AB éppen az állam kötelességévé teszi annak az alapjogi védelemnek az érvényre juttatását, mely a gazdasági verseny szabadságát - mint a piacgazdaság intézményi feltételét - biztosítja. Ha a vállalkozás jogának gyakorlása csorbát szenved, nincs megfelelően biztosítva a gazdasági verseny szabadsága sem, így alkotmányossági aggályok emiatt mintegy "járulékosan" is megfogalmazhatóak.
4. A fentiek már érzékeltetik, hogy a magyar hivatalos nyelven való hozzáférhetőség hiánya a hátrányos megkülönböztetés tilalmába is ütközne. A jogszabály ugyanis ésszerű indok nélkül tenne különbséget, és hozna egyenlőtlen helyzetbe egyazon homogén csoportba tartozó személyeket anélkül, hogy ennek ésszerű, különösen pedig alkotmányos indoka lenne. Az a tény, hogy a jogszabály maga biztosítana egyenlőtlen jogokat pusztán annál a ténynél fogva, hogy valamely személy ismeri-e az ESZE három hivatalos nyelve közül legalább az egyiket, vagy nem, nélkülöz bármiféle alkotmányos indokot és a jogok egyenlőtlen elosztásához vezet, így az alkotmányossági aggály emiatt is fennáll.
5. A legnagyobb problémát azonban az okozza, hogy komoly sérelmet szenved a jogállamiság és a jogbiztonság követelménye. Ezt a követelményt, a jogszabályok világos, áttekinthető, az előreláthatóságot, áttekinthetőséget biztosító voltának követelményét az AB - fentiekben bemutatott gyakorlata szerint (még az adott esetben viszonylagosként felfogott értelmezéssel is) - nagyon világosan és nagyon konzekvensen juttatja érvényre.
Emellett azonban a hivatalos nyelv intézménye és a jogszabályok és gyakorlatuk, a közhatalmat akár átruházottan gyakorló szerv eljárásának a hivatalos nyelven való hozzáférhetősége a jogállamiság és a jogbiztonság szempontjából ugyancsak alapvető jelentőségű. Ez az AB-nak az Európai Megállapodással kapcsolatos határozatából - jóllehet az más aspektusban gondolkodik, a szuverenitás-közhatalom átruházása dimenziójában mozog - mégis egyértelműen kikövetkeztethető.
A Magyar Köztársaság területén tartózkodó személyek ilyen körülmények között csak korlátozottan láthatják előre magatartásuk jogkövetkezményeit, annak hatását - ideértve a gazdaságiakat is - nem tudják felmérni és a jog követelményrendszeréhez nem tudnak igazodni. A kérdésnek a jogvita stádiumába való "áttolása" nem oldja meg, csak másik szinten és súlyosabb jogi pozícióban "visszakérődzi" a problémát. A jogvita híján - azt megelőzően - ugyanis a jogbiztonság csak "saját zsebre", saját költségráfordítással biztosítható. Egy ilyen jogszabály alkotmányellenességét az AB nagy valószínűséggel megállapítaná.
6. A jogszabály a fentiekben valószínűsített alkotmányellenességektől a kérdés nemzetközi kontextusai miatt sem "menthető meg". Nincs olyan rendelkezés a hatályos Alkotmányban, amely akár a nemzetközi együttműködésben való részvétel alkotmányos parancsát intézményesítené, de olyan sem, amely az uniós csatlakozás esetére alapjogok korlátozásából adódó alkotmányellenességet erre tekintettel - pl. alkotmányosnak minősülő hatáskör-átruházás címén - közömbösítené.
A fentiekben elemzett német ítélet tanulsága ugyanis nem az, hogy egy nemzeti jogszabály hiánya egy sokban a magyarhoz hasonló alkotmány alapján nem alkotmányellenes, hanem az, hogy egy olyan országban nem alkotmányellenes, ahol az igénypontok közzétételének az ESZE által meghatározott egyik hivatalos nyelve és az állam hivatalos nyelve egybeesik. A német természetes és jogi személyek tehát az Európai Szabadalmi Közlönyből minimum a szabadalmi bejelentés igénypontjairól a hivatalos nyelven értesülhetnek, a bejelentés tárgyáról és tartalmának főbb vonalairól informálódhatnak, és ezen a Rt megalkotása sem változtatna.
A fentiekben elemzett EB-ítélet ugyancsak nem oldja meg a magyar Alkotmányból adódó problémát. Ennek középpontjában ugyanis az áruk szabad mozgása szabadságával, ezen keresztül az EKSZ-szel való összeegyeztethetőség kérdése állt. Önmagában tehát az, hogy a fordítási kötelezettség tagállami jogszabályban történő fenntartása összeegyeztethető a közösségi joggal, mert nem sérti az EKSZ 28. cikkelyét, nem jelenti azt, hogy a Rt-t ne lehetne megalkotni. Ebben a tekintetben az EB ítélete csak annyi tanulsággal szolgál, hogy ha nincs fordítási kötelezettség, akkor az áruk szabad mozgása szempontjából a helyzet még jobb, mintha van, vagyis a közösségi jog vonatkozásában a Rt meghozatala végképp irreleváns. Az EB ítélete tehát a probléma megoldásában nem siet segítségünkre.
Vizsgálatunk összefoglalásaként az alábbiakat lehet megállapítani.
A) Az ESZE-csatlakozás kérdése
1. A hatályos Alkotmány szövege alapján, vagyis de lege lata az ESZE esetleges - a Londoni Egyezmény szellemében történő - módosítása nagy valószínűséggel, a Rt szerinti szabályozás pedig mindenképpen az Alkotmány több rendelkezése alapján is alkotmányellenesnek minősülne.
2. A Magyar Köztársaságnak az ESZE-csatlakozás alkalmával nem lenne szabad csatlakoznia a Londoni Egyezményhez és élnie kellene az ESZE 65. cikkelye szerinti tagállami-nemzeti jogszabályalkotás jogával.
3. Ha a Londoni Egyezményhez való csatlakozás elkerülhetetlen, akkor az igénypontok tekintetében kellene élni a "maradék" tagállami jogalkotói mozgástérrel.
1. Az EU-csatlakozás de lege lata alkotmányjogilag megoldhatatlan kérdéseket vet fel: a Rt szerinti szabályozást a magyar Alkotmánybíróság megítélésünk szerint alkotmányellenessé nyilvánítaná.
2. Annak szükségessége, hogy a magyar Alkotmányt a csatlakozásra figyelemmel módosítani kell, nem vitatott, csak a módosítás időpontja és tartalma kérdéses. A jelenleg vizsgált nyelvi szabályok alkotmányellenességének kérdését akkor majd újra át kell gondolni.
3. Bármilyen tartalommal módosítsák azonban az Alkotmányt, feltehetően elkerülhetetlen lesz - különösen a vállalkozás joga és a gazdasági verseny szabadsága szempontjából - az alapjogok védelme feltételeinek állami kötelezettségkénti (említett) megvizsgálása. Elkerülhetetlennek tűnik ugyanis, hogy az alkotmányellenesség megszüntetésében - legalább e két vonatkozás alkotmányellenességi problémájának kezelésében - az állam szerepet vállaljon.
3.1. A Rt indokolása hivatkozik arra, hogy nem a fordítási kötelezettség terjedelmének tágabb vagy szűkebb kialakítása, hanem az érintettek megfelelő informálása, az információkhoz való hozzájutás feltételeinek intézményes biztosítása a reális - költségcsökkentési célt megvalósítani képes - elképzelés.
3.2. Megítélésünk szerint az államnak akár a fordítási és közzétételi költségek átvállalásával, akár valamilyen információs rendszer kialakításával biztosítania kellene a vállalkozás alapjoga feltételeinek megfelelő kialakítását. Ez egyben a gazdasági verseny szabadságának érintetlenségét is garantálná, de - mintegy következményként - képes lenne az Alkotmány módosítása után is - bizonyos keretek között - feltételezhetően fennmaradó jogbiztonsággal kapcsolatos alkotmányossági aggályok eloszlatására.
3.3. Megfontolandónak tartjuk végül azt, hogy az ESZE-csatlakozás során a kérdést fordításiköltség-problémaként - annak fejében, hogy nemzeti jogalkotási mozgásterünk korlátozásával elfogadjuk a szigorúbb nyelvi szabályokat, pl. a Londoni Egyezményt - az ESZH költségvetésében való elhelyezésével kíséreljük meg kezelhetővé tenni. Ebben megítélésem szerint számítani lehet az ESZE "északi" és "déli" - nyelvi szempontból ugyanúgy érintett - tagállamaira. Arról lehetne szó, hogy az ESZE szigorúbb nyelvi szabályok melletti működőképességét úgy lehetne megőrizni, hogy a konkrétan - tehát esetről esetre - felvetődő fordítási igényt (amit most az ESZE 67. §-a kezel nemzeti jogalkotási fenntartások révén) az ESZH költségvetéséből kezelnék. Ekkor ugyanis a kérdés nem közvetlenül a nemzeti költségvetések felé vetődik fel (amely a szabadalmi ügyekben nem érintettekre is terhet róna), hanem az érintett körön belül maradva speciális - és talán jobban argumentálható - szabadalmi jogi kérdésként. E felvetés szerint ugyanis Magyarország nyilvánvalóan nem nettó befizető ország lenne, hanem nettó kedvezményezett, ami a mi részünkről az ESZE működőképességéhez való - a szigorúbb nyelvi szabályozás elfogadásával járó - hozzájárulás elfogadható és reálisan megkívánható "ellentétele" lenne.
Jelen vizsgálat annyit mindenesetre nyilvánvalóvá tett, hogy megítélésünk szerint az Alkotmány módosítása elengedhetetlen, ezt követően pedig az alkotmányellenesség kérdését újra lehet és kell gondolni.