TANULMÁNYOK
DR. BÉKES GERGELY
Előadóművészi jogok internetes környezetben
1. Internet és előadóművészi jogok
2. A WIPO eredményei
3. A szerzői jogi törvény szabályai
4. Az Előadóművészi Jogvédő Iroda /EJI/ lehívásos jogdíjközleménye
1. Internet és előadóművészi jogok
Az internet és az azzal kapcsolatos jogi kérdések vizsgálata divatos témává vált a elmúlt időszakban. Érthető tendencia ez, hiszen a számítógépek mindennapjaink részévé váltak, így mind több területen figyelembe kell venni a fejlett információtechnológia hatásait. Egy évtizeddel ezelőtt utópiának tetszhetett, hogy külön rendelkezések szülessenek az elektronikus kereskedelem jogi szabályozására, vagy hogy egy számítógépi program megalkotóját szoftvere miatt büntetőeljárás alá vonjanak.1 Mára természetes folyamattá vált, hogy a nemzeti jogalkotások egymás után hoznak a digitális kor kihívásaira válaszoló jogszabályokat, jogintézményeket. Születtek ilyen jogszabályok az USA-ban, az EU több direktívában foglalkozott az információs társadalom különböző aspektusaival, és Magyarország is megtette már ezen az úton az első lépéseket. Írásomban olyan témára igyekszem felhívni a figyelmet, amely eddig kevesebb figyelmet kapott a jogi irodalomban: az előadóművészek internettel kapcsolatos jogaira.
Az interneten tömegesen elterjedtek olyan felhasználások, melyek sértik az egyes előadóművészek jogait, így egy hatékony jogérvényesítési gyakorlat bevezetése tovább nem halasztható. Ilyen - a jogosultak szempontjából - sikeres fellépésre több alkalommal sor került már (például a Napster-ügyben), igaz, az eljárásokat többnyire nem az előadóművészek, hanem a hangfelvételek előállítói indítják meg. A Napster-perhez hasonló látványos ügyek azonban csak a jéghegy csúcsát jelentik; az egyes jogosultak érdekeinek védelme csak akkor lehet hatékony, ha a jogosultak nem csupán az egyes nagy szolgáltatókkal szemben juttatják érvényre a szerzői és szomszédos jogaikat, hanem az internet anonim felhasználóival szemben is.
Elöljáróban tisztáznom kell, hogy ugyan összefoglalómban mindvégig az internetről fogok írni, a valóságban azonban bővebb az a közeg, ahol az előadóművészi jogok kezelése problematikussá vált az elmúlt években vagy válhat a közeljövőben. Az internet olyan digitális, interaktív médium, amely soha nem látott lehetőségeket nyújt az egyes előadóművészi teljesítmények felhasználására. Tudni kell azonban azt, hogy a világon az interneten kívül több, hasonló elven működő (számítógépes) hálózat létezik, és talán a nem túl távoli jövőben ehhez hasonlóan működhetnek az egyszerű televíziós rendszerek is. Ennek a ténynek és a technológia-semlegesség követelményének figyelembevételével a jogilag helyes kifejezés "a lehívásos technikát használó médium" lenne, miután azonban ez túlságosan nehézkes, és az internet a legismertebb ilyen rendszer, ezért én ezt a kifejezést használom. A fenti kifejezésben a "lehívás" azt a folyamatot jelöli, amely során a kliensoldali felhasználó az általa kiválasztott tartalomról digitális üzenetben értesíti a kiszolgáló számítógépet, amely az így lehívott - vagy más szóval igényelt - tartalmat szintén digitális formában juttatja el a kliensgépre.
A szerzői és a szomszédos jogi jogvédelem története során felmerült problémákat mindig a technika fejlődése idézte elő. Ilyen emlékezetes kérdés volt a hangfelvételek otthoni másolását megteremtő magnókazetta elterjedése, vagy később, a határokon átnyúló műholdas televíziózás bevezetése. Az internet megjelenését követően sokan bíztak abban, hogy a már kialakult jogi megoldásokat az új médiumra is változatlanul lehet majd alkalmazni, és ez az elgondolás a szerzői és szomszédos jogok szűken értelmezett körén belül igaznak is bizonyult. Az internet speciális alkalmazása - amelyben a később kifejtettek szerint összekapcsolódnak korábban önállónak látszó felhasználási módok - hiánytalanul leírható a korábban kialakított fogalmak segítségével, ha ezeket kissé átalakítjuk. Az internet kapcsán azonban egyre inkább merülnek fel olyan kérdések - elsősorban a szolgáltatók felelősségével kapcsolatban -, amelyek kezeléséhez legalább részben új jogi megoldások szükségesek.
Az internet története több mint egy évtizedes, a kialakulását követő években azonban nem merült fel olyan probléma, amely összefüggésben lett volna a szerzői (és ezen belül az előadóművészi) jogokkal. Ennek oka, hogy a számítógépes hálózatot az első években szinte kizárólag egyetemi kutatók és tanárok használták, levelezés és fájltovábbítás céljára. A helyzeten az változtatott, hogy 1989-ben egy Tim Barners-Lee által vezetett programozócsapat kifejlesztette a World Wide Web (jobban ismert rövidítésével a www) rendszerét. Az új program lehetővé tette, hogy azok is használhassák a világot átölelő hálózatot, akik a technikához, informatikához csak minimális szinten értenek. A www fejlődésének gyorsasága mindenki előtt ismert, ezért erre kitérnem felesleges.
2. A WIPO eredményei
Az internettel kapcsolatos problémák jelentős részben abból a tényből következnek, hogy a rendszer nem hierarchikus, és ahhoz bárki szabadon csatlakozhat, így az internet úgy alkot rendszert, hogy maga közben nem rendeződik egy hagyományos értelemben vett rendbe.2 Ráadásul ahhoz, hogy valaki csatlakozzon a hálóhoz, ma már nincs másra szüksége, mint egy (akár hordozható) számítógépre, és egy (akár mobil) telefonra. A széles körű hozzáférés szükségessé teszi, hogy az internet által felvetett szerzői és szomszédos jogi kérdésekre olyan választ keressünk, amely minden országban egyaránt alkalmazható. Ilyen megoldás alapjainak letételére tett kísérletet a szerzők, az előadóművészek és a hangfelvétel előállítók tekintetében az ENSZ szellemi jogokkal foglalkozó szakosított szerve, a WIPO3 (World Intellectual Property Organisation) 1996 decemberében. A diplomáciai konferencia résztvevői által elfogadott egyezmények4 a szerzői jog korábbi fogalmainak továbbfejlesztésével, átalakításával megfelelő alapot nyújtottak a nemzeti jogalkotásnak a digitális, in-teraktív média kezelésére.5
A legfontosabb ilyen változás két fogalom definíciójában keresendő. Elsősorban a többszörözés fogalma szorult korrigálásra. E körben az jelentett problémát, hogy a digitális technika és a számítógépek használata során sok esetben nem jönnek létre tartós másolatok a művekről, szomszédos jogi teljesítményekről. Többszörözött műpéldányok létrejönnek, azonban csak rövid időre, és legkésőbb a gép kikapcsolásakor azok elvesznek (gondoljunk itt például a gépek RAM-jában tárolt adatokra). Erre a problémára talált megoldást a WPPT, amely szerint nem csak a tartós (maradandó), hanem a rövid életű másolatok is többszörözött műpéldánynak minősülnek. Ez azt jelenti, hogy a többszörözés akkor is engedélyköteles, ha az csupán adatátvitel érdekében történt, és csupán a másodperc tört részéig tartott (lásd WPPT 7. cikkelye és az ahhoz tartozó egyeztetett állásfoglalás).6
A konferencia által megváltoztatott másik fogalom a nyilvánossághoz közvetítés. A kérdés azért fontos, mert az internet használatakor mindenki maga választja meg, hogy mikor és hol érzékeli - azaz hívja le az internetről - a szerzői jogilag védett művet, illetve szomszédos jogi teljesítményt, és annak sincs akadálya, hogy technikai eszközökkel akadályozzák meg az adott fájl párhuzamos elérhetőségét. A diplomáciai konferencia a kérdést annak kimondásával rendezte, hogy nyilvánossághoz közvetítésnek minősítette, ha a nyilvánosság tagjai maguk választhatják meg a műsor megtekintésének/meghallgatásának idejét és helyét (lásd WCT 8. cikkely és WPPT 10. cikkely).
3. A szerzői jogi törvény szabályai
A magyar szerzői jogban az 1999. szeptemberig hatályban lévő 1969. évi III. törvény nem tartalmazott speciális rendelkezéseket a digitális technika segítségével történő felhasználásokról. Az új törvény - az 1999. évi LXXVI. törvény (Szjt.) - közel három évvel a WIPO genfi konferenciája után született meg, miután az Országgyűlés az 57/1998. országgyűlési határozattal megerősítette a WCT és a WPPT szabályait. A helyzet kivételesen kedvező volt arra, hogy Magyarországon az elsők között jöjjön létre olyan szerzői jogi törvény, amely alkalmas a digitális kor kihívásainak megválaszolására.
Az Szjt. 18. § (1) bekezdésének a) pontja kimondja, hogy többszörözésnek számít a "mű anyagi hordozón való - közvetlen vagy közvetett7 - rögzítése, bármilyen módon, akár véglegesen, akár időlegesen". Ez, mint látható, a WPPT szabályainak tökéletes átvétele. Ezt a szabályt egészíti ki a 18.§ (2) bekezdése, amely szerint "többszörözésnek minősül (...) a mű tárolása digitális formában elektronikus eszközön, valamint számítógépes hálózaton átvitt műnek anyagi formában való előállítása". Külön érdemes figyelmet szentelni - az Szjt. Kommentárja8 alapján - a 18. §-ának (2) bekezdéséből idézett első mondatrészre. Ez azt jelenti ugyanis, hogy bár hagyományos értelemben nem jött létre műpéldány az elektronikus adathordozón (hiszen ott például hangfelvétel helyett csupán bináris kódok vannak), miután azonban az így rögzített jelekből az "eredeti" mű vagy szomszédos jogi teljesítmény bármikor reprodukálható, az mégis új műpéldánynak minősül. A most elemzett rész azért érdekes az előadóművészek szempontjából, mert az Szjt. 73. § (1) bekezdésének c) pontja szerint az előadó joga, hogy a fenti értelmezés szerinti többszörözést a rögzített előadásokra nézve engedélyezze.
Szabad felhasználásnak minősül az Szjt. 35. §-ának (6) bekezdése értelmében a mű ideiglenes többszörözése, ha az kizárólag azt a célt szolgálja, hogy megvalósuljon a szerző által már engedélyezett, illetve a törvény rendelkezései által engedett felhasználás, feltéve, hogy az ideiglenes többszörözés az ilyen felhasználásra irányuló műszaki folyamatnak elválaszthatatlan része, és annak önálló gazdasági jelentősége nincsen. Miután az Szjt. 83. §-ának (2) bekezdése szerint nem szükséges a szomszédos jogi jogosult hozzájárulása abban az esetben, ha a felhasználáshoz nem kell a szerző engedélyét sem megszerezni, így a fent említett szabad felhasználási szabály az előadóművészekre is vonatkozik. Ilyen jellegű felhasználás lehet az internet világában például a routing, illetve az egyszerű továbbítás (mere conduit).
A nyilvánossághoz közvetítésnél is hasonló képet kapunk. A már rögzített előadások tekintetében ugyanis a 73.§ (1) bekezdésének e) pontja kimondja, hogy az "előadóművész hozzájárulása szükséges ahhoz, hogy a rögzített előadást vezeték útján, vagy bármely más eszközzel vagy módon úgy tegyék a nyilvánosság számára hozzáférhetővé, hogy a nyilvánosság tagjai a hozzáférés helyét és idejét egyénileg válasszák meg". Egyébként nem csak a "nyilvánossághoz közvetítés" fogalma származik a WPPT-ből, hanem az is, hogy az ily módon való közzétételt az előadóművész engedélyéhet kötik (WPPT 10. cikkely). Az már más kérdés, hogy az Szjt. 74. § (2) bekezdésének értelmében az így engedélyezett "lehívásos" nyilvánossághoz való közvetítés engedélyezését az előadóművész nem egyedileg, hanem a kollektív jogkezelő szervezeten (az Előadóművészi Jogvédő Irodán) keresztül gyakorolja, és a felhasználásért járó jogdíjhoz is csak a jogdíjak felosztása után juthat.
A most elemzésre került két szabály azért érdemel ekkora figyelmet, mert az internetes használat során szükségképpen mind a két folyamat lezajlik. Az a tartalomszolgáltató, aki honlapján lehívásra hozzáférhetővé tesz egy már rögzített előadást, többszöröz (a feltöltés, upload során) és nyilvánossághoz közvetít, aki pedig lehívja azt, többszörözést hajt végre (a download során). Természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a szabad felhasználás keretén belül [Szjt. 35. §-ának (3) bekezdése] lehetőség marad arra, hogy az egyes teljesítményeket saját, illetve intézményi használatra engedély nélkül hívja le a felhasználó.
Összegezve az eddigi eredményeket: a nemzetközi jogi megoldást - a WPPT megerősítésének megfelelően - a hatályos Szjt. átvette, azok elégséges alapot adnak arra, hogy az előadóművészi közös jogkezelő érvényesíthesse a törvényből eredő kötelezettségeit. Ennek jogi alapjához az is hozzátartozik, hogy az Szjt. 74. §-ának (2) bekezdése a 27. §-ra visszautalva a kollektív jogkezelés körébe utalja az internetes nyilvánossághoz közvetítés engedélyezését és jogdíjának kezelését, a már rögzített előadások tekintetében.
Van még néhány kérdés, amely külön figyelmet érdemel, még ha részletkérdésnek is tűnik. Az első ilyen kérdés a filmalkotásokkal kapcsolatos: az Szjt. 73. § (3) bekezdésének értelmében az előadóművészek, amennyiben hozzájárultak ahhoz, hogy az előadást filmalkotásban rögzítsék, vagyoni jogaikat (és ezzel az engedélyezés jogát) a film előállítójára ruházzák át - ellenkező kikötés hiányában. A film előállítói azonban a lehívásos esetekben jogaikat nem közös jogkezelőn keresztül gyakorolják, hanem egyedileg. Miután az EJI kizárólagos engedélyezőnek számít a "lehívás" esetében, ezért itt látszólag ütköznek a film előállítóinak és az előadóművészi közös jogkezelőnek a jogai.
Ezek után nézzük, mit találunk az ellentmondás feloldására. Kiindulási pontként a "nemo plus iuris" polgári jogi alapelvet kell használnunk. Az Szjt. 73. §-ának (3) bekezdése szerint az előadóművész - ellenkező kikötés hiányában - a film előállítójára ruházza át vagyoni jogait. Az természetes, hogy az előadóművész is csak olyan jogokat ruházhat át, amelyekkel ő maga is rendelkezett. A rögzített előadás lehívásos nyilvánossághoz való közvetítés engedélyezésének jogával az előadóművészek nem rendelkeznek egyedileg, hiszen azt a 74. §-ának (2) bekezdése a kollektív jogkezelés körébe utalta. Mivel lehívásos módon kizárólag már rögzített előadásokat lehet a nyilvánossághoz közvetíteni, így azt természetesen csak a közös jogkezelő engedélyezheti. Ez alapján tehát az előadóművész átruházhatja a 73. §-ának (1) bekezdésében foglalt vagyoni jogait, de kivételt képez ez alól az az eset, amikor a felhasználás engedélyezésére az előadóművész csak a kollektív jogkezelő szervezeten keresztül jogosult.
Egy másik kérdés, hogy mi az eljárás azokban az esetekben, amikor 1999. előtti szomszédos jogi teljesítmények kerülnek internetes közegbe. A problémát itt az jelenti, hogy ha a vagyoni jogok gyakorlására egy - az új Szjt. hatályba lépését megelőző felhasználási szerződés alapján - az előadóművésztől eltérő személy jogosult, akkor ez a jog vajon magába foglalja-e a lehívásos nyilvánossághoz közvetítés jogát vagy sem. A válasz erre a kérdésre egyértelműen nem. Nem, mivel az 1999. előtti előadások esetében az előadóművész nem rendelkezett a "lehívás" engedélyezésének jogával, hiszen azt csak az új Szjt. teremtette meg, így annak gyakorlását sem engedélyezhette másnak. A gyakorlatban tehát hiába szól úgy egy felhasználási szerződés például, hogy "az összes vagyoni jog gyakorlására a felhasználó jogosult", az semmiképpen nem foglalja magába a "lehívásos" jogokat.
Továbbá kérdéseket vet fel az is, hogy milyen hangfelvételek számítanak kereskedelmi forgalomba hozottnak. A probléma lényege az, hogy az Szjt. 77. §-ának (1) bekezdése szerint a kereskedelmi célból kiadott hangfelvételek vagy az arról készült másolatok sugárzásáért és bármely más módon a nyilvánossághoz való közvetítésért a szerzői jogi védelem alatt álló művek felhasználásáért fizetendő díjon felül további díjat kell fizetni, amely fele-fele arányban illeti meg a hangfelvétel készítőjét és az előadóművészt. Ezen díjigény érvényesítése az Szjt. 73. §-ának (3) bekezdése értelmében a kollektív jogkezelő hatáskörébe tartozik. Ezzel a kérdéssel függ össze, hogy miként kezelendők azok a hangfelvételek, amelyeket nem hoztak kereskedelmi forgalomba, "csupán" az interneten tették azt közzé. Az ilyen típusú felvételek lehívással jutottak el a közönséghez, így a fenti szabály nem vonatkozna rájuk, ha a WIPO genfi diplomáciai konferenciájának résztvevői nem hoztak volna más tartalmú szabályt. Ennek megfelelően a WPPT 15. cikkének alkalmazása során kereskedelmi célból kiadottnak kell tekinteni azokat a hangfelvételeket is, amelyeket lehívással tettek a közönség számára hozzáférhetővé. Ezt a megoldást vette át a magyar törvény is, amikor az Szjt. 77. §-ának (2) bekezdése kimondja, hogy azokat a hangfelvételeket is kereskedelmi célból kiadottnak kell tekinteni, amelyek rögzített előadást vezeték útján vagy bármely más eszközzel vagy módon úgy teszik a nyilvánosság számára hozzáférhetővé, hogy a nyilvánosság tagjai a hozzáférés idejét és helyét egyénileg választhatják meg. Ez, mint látható, a WPPT átvételét jelenti.
A jogalkalmazás során külön kérdés, hogy miként rendelkezik a hatályos magyar törvény azokban az esetekben, amikor a hagyományos szerző-előadó-hangfelvétel előállító hármas megbomlik. Ilyen helyzet egyre gyakrabban áll elő, amikor mind a három "tevékenységet" egy személy végzi el - többségében ez a személy a korábbi munkáiban mint előadóművész szerepelt. Ebben az esetben a három korábbi jogosult (szerző-előadó-hangfelvétel előállító) egy személy lesz. Egy személy tehát, aki egymaga három különböző jogosultsággal rendelkezik, ami nem jelenti azonban azt, hogy több joga lenne, mint a külön jogosultak jogainak összessége. Az internetes felhasználás engedélyezése és a jogdíjak kezelése tehát ebben az esetben is az előadóművészi kollektív jogkezelő joga, még abban az esetben is - mint azt az előbb írtam - ha ezt a felvételt nem is hozták kereskedelmi forgalomba, hanem közvetlenül az interneten helyezték el.
4. Az Előadóművészi Jogvédő Iroda /EJI/ lehívásos jogdíjközleménye9
Az internetes felhasználás során párhuzamosan érvényesül két kizárólagos előadóművészi jog. Az egyik jog alapján az előadóművész engedélyezheti rögzített előadásának többszörözését, illetve terjesztését. Ezek az engedélyek szükségesek ahhoz, hogy a rögzített előadások a megszokott piaci magatartásokkal kerülhessenek a közönséghez. Ugyanakkor az előadó - illetve az Szjt. 74. §-ának (2) bekezdése értelmében az EJI - joga az is, hogy engedélyezze a rögzített előadások "lehívásos" nyilvánossághoz közvetítését. A két jog egymás mellett létezik, de gazdasági értelemben egymás ellen is hatnak. Nem lehet senki előtt vitás, hogy a lehívásos nyilvánossághoz közvetítés engedélyezése esetén a példányonként terjesztett hangfelvétel kisebb "gazdasági erővel" bír. Egészen leegyszerűsítve a dolgot: ki vásárolna példányonkénti terjesztéssel hangfelvételt, ha a rögzített előadást (hangfelvételt) az interneten keresztül olcsóbban (esetleg ingyen), kényelmesebben, azonos minőség mellett meghallgathatná, letölthetné? Az előadóművésznek tehát az a célja, hogy egyensúlyozzon a meglévő két jogosultsága között.
A közös jogkezelés miatt azonban az előadóművész helyett a kollektív jogkezelő kötelessége, hogy ezt az egyensúlyi helyzetet megteremtse. Az EJI, ennek figyelembevételével, a Jogdíjközleményben részlegesen korlátozza a felhasználásra adott engedélyt oly módon, hogy a hangfelvétel nem hozható nyilvánosságra az interneten a példányonkénti forgalomba hozatalt követő 12 hónapon belül "lehívással". A korlátozás nem vonatkozik azon felhasználókra, akik maguk hozzák forgalomba a hangfelvételt, illetve azokra, akik csupán részleteket közvetítenek a nyilvánossághoz. Mind a két kivétel mögött az az elgondolás áll, hogy az előadóművész érdekeivel nem ellentétes, sőt éppen az ő érdekeit képviseli az olyan felhasználás, amely az előadó hangfelvételeit népszerűsíti. Ilyen népszerűsítő felhasználás lehet az egyes kiadók által végzett reklámtevékenység, és a kismértékű egyéb felhasználás is.
Hangfelvételek esetében - ami jelenleg az internetes felhasználások zömét adja - három párhuzamos jog érvényesül: a szerzőké, az előadóművészeké és a hangfelvétel előállítójáé. Az Szjt. mind a három jogosultat felruházza a hozzájárulás jogával. Ez azt jelenti, hogy egy hangfelvétel csak akkor kerülhet fel jogszerűen a hálóra, ha ahhoz megadta az engedélyt mind a szerző, mind az előadóművész, mind pedig a hangfelvétel előállítója. A három engedélyező mellett két kollektív jogkezelő áll: az ARTISJUS az irodalmi és zenei művek szerzői mellett, és az EJI az előadóművészek mellett.10 A jogosultak engedélyét a felhasználó - kevés kivételtől eltekintve - kizárólag e kollektív jogkezelőkön keresztül szerezheti meg, nélkülük a felhasználás nem lehet jogszerű.
A Jogdíjközlemény a jogdíj mértékének megállapítása során a felhasználás két nagyobb csoportját különbözteti meg. Az első ilyen csoportba azok a felhasználások tartoznak, amelyek a Jogdíjközlemény szerint "nem üzletszerűek". A Jogdíjközlemény szerint nem minősül üzletszerűnek a felhasználás, amennyiben a felhasználás jövedelemszerzés vagy jövedelemfokozás célját közvetve sem szolgálja. Ez a szabály az Szjt-ből már jól ismert, a magáncélú másolás feltételeként. A felhasználás továbbá kizárólag a felvétel részleteire vonatkozhat,11 és ezek száma - a hozzáférést biztosító helyek számától függetlenül - nem haladhatja meg összesen a tizet. Nem üzletszerűnek csak az olyan felhasználás minősülhet, amely egy "szokásos" felkészültséggel rendelkező kliensoldali felhasználónak nem teszi lehetővé a felvételek letöltését (tehát tartós másolat készítését). A négy feltétel konjunktív, tehát mindegyiknek egy időben kell teljesülnie, hogy a felhasználás ne minősüljön üzletszerűnek.
A nem üzletszerűnek minősülő felhasználást is meg kell előznie a felhasználási szerződés megkötésének, és a felhasználást követően teljesíteni kell az adatszolgáltatási kötelezettséget.12 A felhasználás jellege - tehát a kismértékű és nem üzleti célú felhasználás - miatt a Jogdíjközlemény szerint a felhasználónak nem kötelező a jogdíjat megfizetnie. Tipikusan ilyen felhasználást valósíthatnak meg a ma készülő multimédiás honlapok, amelyeknél a szöveges és képi információkat pár másodperces, hurokba kötött audio anyagok kísérik.
A jogdíj mértékének másik kategóriáját az üzletszerű felhasználások adják. A Jogdíjközlemény negatív meghatározást alkalmaz, tehát a nem üzletszerű felhasználások körét határozza meg, és minden olyan felhasználást, amely nem minősül ilyennek, üzletszerűnek tekint. A jogdíj mértéke több tényezőtől függ. Részint függ a lehívással hozzáférhetővé tett felvételek számától, a lehívás lehetséges technikájától (tehát, hogy alkalmas-e tartós másolat készítésére) és attól, hogy a felhasználás során jut-e bevételhez a felhasználó vagy sem. A jogdíjak mértékének ilyen meghatározása nem új, ez alapján készült már az ARTISJUS 2000. évi jogdíjközleménye is.13
Az EJI külön jogdíjat állapított meg a videoklipekre, melynek alapja a hangfelvételek lehívásos nyilvánossághoz közvetítésére kiszabott jogdíj, mértéke pedig az alap 150 %-a. Az interneten tipikus felhasználásnak tekinthető a videoklip lehívhatóvá tétele, amelynek mértéke az egyre növekvő átviteli sávszélességnek köszönhetően csak növekedni fog.
Az "internetes szabadjogi iskola" követőinek a meghatározott jogdíjak minden bizonnyal magasnak tűnnek, azonban mindenképpen érdemes azokat az előadóművészek oldaláról is megvizsgálni. Az internet lehetőséget ad arra, hogy egy legális műpéldányról akár órák alatt több millió - szintén legális - másolat készüljön. Ezek alapján az oly magasnak tűnő jogdíjak árán lehetőség nyílik arra, hogy nem túl sok pénz befektetésével akár az egész magyar zenei repertoár hozzáférhetővé váljon.
A jogdíjak megállapításánál az egyetlen lehetséges szempont, hogy azok mértékének meg kell felelnie az Szjt. preambulumában meghatározott elvnek: egyensúlyt kell létrehozniuk a felhasználók, a közönség és a jogosultak között. Önmagában természetesen nem lehet ellenezni akár extrém nagyságrendű felhasználást sem, azonban az mindenképpen elkerülendő, hogy az előadóművészek ne részesedjenek arányos jogdíjakban. A jogdíjak mértékét évről-évre át kell majd vizsgálni, és a piac alakulásának megfelelően módosítani. Személy szerint látok némi lehetőséget a díjtételek csökkentésére, ha a programozóknak sikerül olyan szoftvert kifejleszteni, amely megakadályozza a hangfelvételek és egyéb védett teljesítmények továbbmásolását.
A Jogdíjközlemény önálló szabályokat tartalmaz azon felhasználásokra, amelyeknél egy előadóművész maga akarja saját felvételeit lehívásos módon a nyilvánosság számára elérhetővé tenni. A problémát az Szjt. hordozza magában, ennek 73. § (1) bekezdésének e) pontja ugyanis nem tesz különbséget a felhasználó személye alapján a szolgáltatók között, és a "lehívásos" nyilvánossághoz közvetítést egységesen a közös jogkezelés alá helyezi. A lényeg megértéséhez a kollektív jogkezelés céljából kell kiindulni. Az Szjt. 85. §-a szerint a közös jogkezelés célja, hogy a felhasználás jellege miatt egyedileg nem gyakorolható jogokat érvényesíteni lehessen. Az internet tipikusan olyan felhasználásnak tekintendő, melynek egyedi engedélyezése gyakorlatilag kivitelezhetetlen az előadóművészek körében (is), ezért indokolt a közös jogkezelés törvényi elrendelése. A közös jogkezelés ebben az esetben az Szjt. 74. §-ának (2) bekezdése szerint kiterjed a "lehívásos" nyilvánossághoz közvetítésért járó jogdíjigényre (ez eddig nem különös), továbbá - az előadóművészi jogok között egyedülálló módon - a felhasználás engedélyezésére. Tehát minden felhasználásra a kollektív jogkezelőtől kell engedélyt kérni, attól függetlenül, hogy a felhasználó egyben jogosultja-e az adott felvételnek vagy sem. Ez azt eredményezi, hogy az előadóművész, ha saját rögzített előadását "lehívásos" módon kívánja a nyilvánossághoz közvetíteni, akkor azt nem teheti meg automatikusan, kizárólag miután a felhasználásra engedélyt kért a közös jogkezelőtől. A közös jogkezelés érdekes módon azt eredményezhetné, hogy az előadónak, amennyiben mint tartalomszolgáltató kíván megjelenni a piacon, meg kellene fizetnie a saját előadása után járó jogdíjat, azt a közös jogkezelőnek be kellene gyűjtenie, fel kellene osztania, majd a kezelés költségeivel csökkentve vissza kellene fizetnie azt az előadónak.
Van azonban még egy probléma. Ennek lényege, hogy egy előadás tipikusan több előadóművész közreműködésével készül,14 azonban az előadóművészek között az Szjt. szerint semmilyen hierarchia nincsen.15 Az Szjt. 73. §-ának (2) bekezdése ugyan együttesek esetében a felhasználások jogosítására az együttes képviselőjét hatalmazza fel, ez azonban nem alkalmazható ebben az esetben, hiszen az előadóművészek ebben az esetben nem engedélyeznek, hanem engedélyt kapnak. Miután azonban a felhasználás konkurenciahelyzetet hozhat létre az egyes felhasználók (ez esetben előadók) között, ezért a kedvezményt nagyon szűk keretek közé kell szorítani. A Jogdíjközlemény 5.1. pontja értelmében tehát nem kell az előadóművészi jogdíjat megfizetni, amennyiben a szolgáltató kizárólag saját hangfelvételben rögzített előadását teszi lehívással a nyilvánosság számára hozzáférhetővé, és a szolgáltató által a jogkezelő rendelkezésére bocsátott adatok alapján egyértelműen megállapítható, hogy a felhasználás ingyenessége a felvételben közreműködő valamennyi előadóművészre kiterjedően fenntartható, és a jogkezelés ilyen módon hatékonyabban valósítható meg.
A fentiek értelmében tehát az előadóművészek szabadon tehetik lehívásra hozzáférhetővé a közreműködésükkel készített felvételeket. Velük szemben is érvényesíti azonban a közös jogkezelő az adatszolgáltatási kötelezettséget, továbbá a felhasználás általános korlátjaként bevezetett egyéves tilalmat. E tilalom nem érvényesül abban az esetben (az általános szabálynak megfelelően), ha az előadóművész egyben a hangfelvétel előállítója vagy pedig csak részleteket tesz közzé.
A felhasználásra kötött szerződés időbeli hatályát a jogdíjközlemény szoros korlátok közé szorítja. Eszerint felhasználási szerződést maximálisan hat hónap határozott időre lehet kötni, vagy a szerződésnek olyan bontó feltételt kell tartalmaznia, amely alapján a technikai vagy jogi helyzet megváltozása esetén a közös jogkezelő a szerződést három hónapos felmondási idővel bármikor felmondhatja. Ennek oka, hogy jelenleg nem kiszámítható az internet fejlődése, így a közös jogkezelő nem adhat engedélyt olyan hosszú időre, amelynek következményei beláthatatlanok.
A felhasználás egyéb feltételei nem tartalmaznak érdemi újdonságot a már korábban kiadott jogdíjközleményekhez képest. Eszerint a felhasználás konkrét adatairól a felhasználónak havi rendszerességgel adatot kell szolgáltatnia a közös jogkezelőnek. Az adatszolgáltatásnak tartalmaznia kell a felhasználással érintett hangfelvételek, videoklipek azonosításához, valamint a jogdíj kiszámításához szükséges adatokat.
A jogdíjközlemény külön fejezetben foglalkozik a hozzáférést biztosítók felelősségének korlátozásával. A rendszer alapja az USA Digital Millennium Copyright törvényében16 (DMCA) kialakított "notice and take down" (magyar terminológia szerint "értesítési - eltávolítási") eljárás.17 Eszerint a lehívásos nyilvánossághoz közvetítés azon szolgáltató szereplői (az ún. hálózati szolgáltatók), amelyeknek közreműködése tisztán technikai jellegű (tehát kizárólag hosting és/vagy caching és/vagy mere conduit és/vagy search engining tevékenységet folytatnak), mentesülnek a jogdíj megfizetése és az egyéb következmények alól, amennyiben szerződést kötnek a közös jogkezelő szervezettel. A felelősség korlátozása vonatkozik a szerzői és szomszédos jogok esetleges megsértésére, amennyiben a technikai szolgáltató hiánytalanul és késedelem nélkül teljesíti a Jogdíjközleményben kihirdetett szabályokat, és nem tudott, valamint nem is tudhatott volna az esetleges jogsértésről. A magyar jogkezelő szervezetek ezen eljárás érvényesítése során rosszabb helyzetben vannak, mint amerikai kollégáik, mivel az USA-ban az eljárás jogi alapját törvény adja meg. Magyarországon ezzel szemben az értesítési-eltávolítási eljárás bevezetése kizárólag önkéntes alapon történhet, a 2001-ben hatályos Jogdíjközlemény ebből a szempontból általános szerződési feltételnek tekinthető. A magyar piacon tevékenykedő technikai szolgáltatóknak azonban egyre inkább érdekük lesz egy ilyen jellegű megállapodás aláírása, mivel az egyes jogkezelő szervezetek határozottsága növekszik az internetes jogérvényesítés során. Ilyen megállapodás hiányában a jogosultak a technikai szolgáltatót is perbe vonhatják, mivel az Szjt. 94. §-a szerint az egyes jogsértések során a felelősség megállapításához nem szükséges a vétkesség vagy szándékosság, elég a jogsértés objektív megállapítása.
Az eljárás lényege a következőkben foglalható össze. Amennyiben a jogosultak tudomást szereznek olyan tartalomról amelyre nem adtak jogosítást a felhasználónak, értesítést küldenek a hálózati szolgáltatónak (tehát annak a szereplőnek, amely a tartalomszolgáltató fizikai megjelenését biztosítja a világhálón). Az értesítés alapján a szolgáltató köteles rövid időn belül megakadályozni azon fájlok hozzáférhetőségét, amelyre nézve a jogosultak a jogsértést tényét valószínűsítették, és azok helyén meg kell jeleníteniük egy tájékoztatót, amelyből a honlap látogatói értesülhetnek az eltávolítás okáról és tényéről. A szolgáltató ezek után megkeresi a tartalomszolgáltatót és felszólítja őt, hogy adja meg az azonosításához szükséges adatokat és nyilatkozzon a jogsértés elismeréséről vagy annak tagadásáról. Amennyiben a jogosultak a közölt adatok alapján belátják, hogy tévedtek, rövid időn belül megtörténik a lap visszaállítása. A jogosultak természetesen felelőséggel tartoznak az eltávolítással okozott kárért.
Amennyiben a felhasználó az azonosításához szükséges adatokat közölte ugyan a szolgáltatóval, de a felhasználás jogszerűségében vita alakul ki a felhasználó és a jogosultak között, az eltávolított lap elérhetőségét a szolgáltató haladék nélkül visszaállítja. A jogosultak ezek után egy második értesítés megküldésével ismét megakadályozhatják az érintett állományok elérhetőségét, amennyiben polgári és/vagy büntetőeljárást kezdeményeznek, és erről értesítést küldenek a szolgáltatónak. Ezek után a szolgáltató köteles mindaddig akadályozni a lap elérhetőségét, ameddig a megindított eljárás jogerősen véget nem ér.
Az eljárás lehetőséget ad arra, hogy az egyes jogsértéseket a polgári jog keretén belül rendezzék a felek, és emellett tökéletesen biztosítja a szerzői és szomszédos jogi jogosultak érdekeinek érvényesülését.
Az internettel kapcsolatban számos olyan jogi kérdés van, amelyre nem tartalmaz rendelkezést a hatályos magyar jogrend, vagy még nem alakult ki jogalkalmazói gyakorlat. A jogszerű internethasználathoz mindenképpen szükség van annak tudatosítására, hogy mely esetben kik tekinthetők jogosultnak, kik gyakorolják az engedélyezés jogát. Feltétlenül szükség van az internetes közösség etikai szabályainak - netiket - betartására. E tekintetben már Magyarországon is vannak biztató kezdeményezések, hiszen például a hazai tartalomszolgáltatók legjelentősebb képviselőit tömörítő társadalmi szervezet, a Magyar Tartalomszolgáltatók Egyesülete által elfogadott Tartalomszolgáltatási Kódex kiemelten foglalkozik a szerzői jogok kérdésével.18 A szükséges folyamatok tehát megindultak, most már csak azok következetes végigvitele szükséges.