TANULMÁNYOK
DR. SILI DÓRA
A választottbíráskodás:
a WIPO Választottbírósági és Közvetítő központja
A felsőfokú iparjogvédelmi tanfolyam befejeztével 1998-ban elkészült szakdolgozat alpján
A VÁLASZTOTTBÍRÁSKODÁS RÖVID TÖRTÉNETE
A VÁLASZTOTTBÍRÁSKODÁS FOGALMA
A választottbíráskodás előnyei
A választottbíróságok fajtái
NEMZETKÖZI KERESKEDELMI VÁLASZTOTTBÍRÓSÁGOK
Nemzetközi szokásjog
Nemzetközi állandó választottbíróságok szabályzata
EGYES ORSZÁGOK JOGGYAKORLATA
Svájc
Franciaország
Németország
Független Államok Közössége (FÁK)
Lengyel Köztársaság
Román Köztársaság
A MAGYAR SZABÁLYOZÁS
Jogtörténet
A hatályos magyar szabályozás
A WIPO VÁLASZTOTTBÍRÓSÁGI ÉS KÖZVETÍTŐ KÖZPONTJA
A WIPO
A WIPO és a GATT
A WIPO Választottbírósági és Közvetítő Központja
A WIPO által ajánlott vitarendezési eljárások
Közvetítés
Választottbíráskodás
Gyorsított választottbíráskodás
Közvetítést - ha az eredménytelenül zajlott le - követő választottbíráskodás
Előnyök
Kinek ajánlhatók ezek az eljárások?
Milyen fajta vitákat érdemes ilyen eljárásokban rendezni?
Mikor van helye ilyen eljárásnak?
Jogsegélyszolgálat
Közvetítés
Eredmény nélkül lezajlott közvetítést követő választottbíráskodás
Választottbíráskodás
Gyorsított választottbírósági eljárás
KONKLÚZIÓK
Felhasznált irodalom
A választottbíráskodásnak a jog kialakulása előtti előzményei már Salamon király bibliai történetéből vagy az egyiptomi mítoszok világából Seth és Horus vitájának eldöntésére kiválasztott Geb isten mondájából ismertek.
A mítoszokból vett példák arra mutatnak rá, hogy a viták eldöntése alapvetően a vitában állók által választott személy feladata és joga volt, akin keresztül az igazság kinyilatkoztatásra került.
Az állam kialakulásával a világi hatalom letéteményesei váltak olyan személyekké, akikre a felek szívesen bízták ügyeiket, hiszen nekik a döntés kikényszerítésére eszközeik és tekintélyük is volt. A bírói, az igazságszolgáltatási funkció gyakorlása tehát állami feladattá vált, de párhuzamosan a választottbíráskodás végig jelen maradt a történelem folyamán.
Az ókorban gyakran előfordult, hogy két uralkodó a köztük felmerült vitát egy harmadik uralkodó döntésére bízta. A görök városállamok vitáikat részben az amphiktüoniák keretében intézék el, amelyek ilyen módon választottbírósági funkciót is gyakoroltak.
A római jogban eleinte nem volt kikényszeríthető az ilyen vitaeldöntési módban való megegyezés, a compromissum. E kompromisszumban a felek jogvitájuk tisztázása érdekében választottbíró döntésének vetették alá magukat. Csak stipulatioval (azaz bírságfizetés elvállalása szerződésszegés esetére) lehetett megerősíteni ezt a megegyezést. A bírság megfizetésével a fél szabadult a compromissum alól. A császári jogalkotás által már peresíthető pactummá vált az ilyen compromissum. A római jog összefoglalásának tekinthető jusztiniánuszi törvénykönyvekben, a Corpus Juris Civilisben a választottbírói döntés már az ítélet erejével bírt.
A középkorban a császár és a pápa, de egyes királyok is gyakran vállaltak döntőbírói tisztet, sőt igyekeztek a maguk számára ilyen szerepet biztosítani, mert így bele tudtak avatkozni más államok ügyeibe és azok elintézésével lehetőségük nyílt saját érdekeik érvényesítésére.
Főleg az angol kereskedők körében volt elterjedt gyakorlat, hogy a rendes bíróságokkal szemben a választottbíróságokat előnyben részesítették. A céhekbe tömörült európai kereskedők jogvitáikat nem a királyi bíróságokkal, hanem céhmesterekkel mint választottbírókkal döntették el.
Az abszolút monarchiák idején a választottbíráskodás háttérbe szorult, mert az abszolút uralkodók nem voltak hajlandóak másfajta hatalmat elismerni maguk fölött.
Az újabb fellendülés a XVIII. század végén és a XIX. század elején következett be. Szerepet játszott ebben az úgynevezett Jay-szerződés megkötése az Egyesült Államok és Anglia között 1794-ben. Ez a szerződés a két állam közötti viták egész sorát választottbíróságként eljáró vegyes bizottságok elé utalta, és ezek működésének sikere felkeltette az érdeklődést más államokban is a választottbíráskodás intézménye iránt.
Nagy hatással volt a világ közvéleményére az ún. Alabama-ügyben, 1872-ben hozott választottbírói ítélet, amely ennek a jogintézménynek a fellendülését vonta maga után. Az USA déli és északi államai között 1861-ben kitört polgárháborúban Anglia a rabszolgatartó déli államokat támogatta. Anglia a nemzetközi jog szabályait kijátszva hadihajókat juttatott a délieknek és ezek a hajók - köztük az Alabama is - nagy károkat okoztak az északiak tengeri kereskedelmének. A polgárháború befejeztével az USA kárigénnyel lépett fel Angliával szemben, mert az megsértette a semlegességből folyó kötelezettségét. A két állam közösen rögzítette azokat a szabályokat, amelyekből kiindulva a bíróságnak az ügyet el kellett döntenie. Ezek voltak az ún. washingtoni szabályok, amelyek leszögezték a semlegesek kötelezettségeit a tengeri háborúban. A választottbíróság ezek után ítéletében megállapította Anglia felelősségét és 15,5 millió dollár kártérítés fizetésére kötelezte.
Az 1873-ban alakult nemzetközi jogi tudományos egyesületek - Nemzetközi Jogi Intézet, Nemzetközi Jogi Egyesület - javaslatokat dolgoztak ki a választottbíráskodás igénybevételének megkönnyítése érdekében. Mindez lehetővé tette, hogy az államok az 1899. és 1907. évi hágai békekonferenciákon megkíséreljék a választottbíráskodás nemzetközi egyezmény útján való szabályozását.
Az egyezmény szabályai akkor kerülnek alkalmazásra, ha a vitában álló felek más szabályokban nem egyeztek meg. A választottbíróságot igénybe vevő államoknak kompromisszumban kell vállalniuk, hogy vitáikat ilyen úton rendezik. Meghatározzák még a vita tárgyát, a választottbírók megnevezésének határidejét, az eljárási szabályokat és a költségelőleget. A felek egy vagy több válsztottbírót jelölnek ki. Az egyezmény rendelkezik a bíróság megalakításáról is. Az eljárás írásbeli előkészítésre és szóbeli tárgyalásra oszlik. A bíróság határozatait szótöbbséggel hozza és ítéleteit indokolja. Az ítélet végérvényes, tehát nincs helye jogorvoslatnak, de a felek a kompromisszumban fenntarhatják maguknak a perújítás jogát.
A két hágai békekonferencia lehetővé tette a gyorsított eljárás lefolytatását ezekben az ügyekben.
Fél évszázaddal később az ENSZ Nemzetközi Jogi Bizottsága is foglalkozott a választottbírósági eljárás szabályainak kidolgozásával. Egyezményt szerettek volna létrehozni, de a nagy ellenállás miatt megelégedtek mintaszabályok felállításával. Ezeket az 1958. évi ülésszakon végleges formába öntötték. Az államok jogkörét erősen korlátozták és az ENSZ Nemzetközi Bíróságát messzemenő beavatkozásra jogosították fel. Az állami szuverenitás ilyen irányú korlátozása miatt a szélesebb körű gyakorlati érvényesülésre nem került sor.
A választottbíróságok sajátos formáját jelentették az első világháborút befejező Párizs környéki békékben, így a trianoni békeszerződésben is meghatározott vegyes döntőbizottságok.
A hágai békekonferenciákon a választottbíráskodás intézményessé tételét szorgalmazták, így jött létre az Állandó Választott Bíróság (ÁVB.). A megnevezés megtévesztő, mivel e szervből hiányzott az állandóság jellege. Csak a választottbíróknak alkalmas személyek jegyzékét hozták létre, akikből a választottbíróság könnyebben alakítható ki. A superarbiternek, a bíróság elnökének kijelölése jelenti a legnagyobb nehézséget, mert a döntő szó őt illeti meg az adott vitában. Az ÁVB. székhelye Hágában van. Itt működik segédhivatalaként a Nemzetközi Iroda. Az Á.V.B. érdemleges tevékenységét az első világháború előtt fejtette ki. Az első világháború után az Állandó Nemzetközi Bíróság feleslegessé tette létét. Az ÁVB. formailag még ma is fennáll, de az ENSZ Nemzetközi Bírósága a helyébe lépett.
A Nemzetek Szövetsége Egyezségokmánya alapján az első világháború után létrehoztak egy valóban állandó választottbíróságot. Az Állandó Nemzetközi Bíróságot létrehozó Statutum - módosítással - 1936-ban lépett hatályba. A Bíróság hatásköre kiterjedt a felek részéről előterjesztett minden nemzetközi jellegű vitás esetre. A Hágában székelő Bíróság 1922-től 1940-ig terjedő működése során 30 jogvitát döntött el.
A második világháború után új állandó választottbíróságot hoztak létre az 1945-ben lezajlott San Franciscó-i konferencián. Az ENSZ Alapokmányának XIV. fejezete rendezte az ENSZ Nemzetközi Bírósága Statutumát. A Nemzetközi Bíróság 1946-ban megállapította Eljárási Szabályait, melyeket 1978-ban új Eljárási Szabályok váltottak fel. Ezek egyszerűbb és gyorsabb eljárást tettek lehetővé. Ez a Bíróság nem függetlenül, hanem az ENSZ egyik fő szerveként működik. Az ENSZ tagjai ipso facto is csatlakozhatnak a statutumhoz. Sőt, sem az ENSZ-hez, sem a Statutumhoz nem csatlakozott államok is igénybe vehetik a Bíróságot. A Hágában székelő Bíróság 15 állandó bíróból áll. A Bíróság előtt félként csak államok léphetnek fel. A Bíróság joghatóságát a felek vagy kompromisszumban vagy nemzetközi szerződés kompromisszumos záradékában vagy alávetési nyilatkozatban fogadják el. Az eljárás két szakaszra oszlik: írásbeli és szóbeli részre. Az eljárás a kompromisszum közlésével vagy keresetlevéllel indul meg. A Bíróságnak joga van ideiglenes intézkedést elrendelni, ha a status quo fenntartása érdekében erre szükség van. Az eljárás végén a Bíróság titkos tanácskozással ítéletet hoz, határozata csak a perben álló felekre és csak az eldöntött ügyben kötelező. Az ítélet ellen fellebbezésnek nincs helye, de rendkívüli perorvoslatként lehetőség van a perújrafelvételre. A felek az ítélet végrehajtására kötelesek az ENSZ Alapokmány 94. cikke értelmében. Az államok csak egészen kivételes esetben tagadhatják meg az ítélet teljesítését. Ilyenkor a másik fél a Biztonsági Tanácshoz fordulhat, amely ajánlással vagy határozattal ösztönözheti a nem teljesítő államot.
A nemzetközi bíróságoknak két válfaját szokták megkülönböztetni:
- választottbíróság,
- állandó jellegű bíróság.
A legfőbb különbség abban áll közöttük, hogy a választottbíróságok felállításának és a bíróság eljárásának módjára nézve a feleknek külön meg kell egyezniük, míg az állandó jellegű bíróságok állandóan működnek, azok összetételébe a vitában álló államoknak általában beleszólási joguk nincs és az eljárási szabályok tekintetében is a felek kötve vannak a bíróságra nézve általában érvényes szabályokhoz.
A választottbíráskodás - amely elsősorban a gazdasági életben, a kereskedelemben felmerülő viták eldöntésére jött létre - igen nagy múltra tekint vissza világszerte és hazánkban egyaránt. A választottbíráskodás a felek vitájának a felek egyező akaratával létrehozott szervezetben és a felek által megállapított szabályok szerinti eldöntése. Hatékonyságának feltétele, hogy a választottbíróság döntéseit az állam elismerje és végrehajtsa, ehhez azonban a választottbírósági eljárásban biztosítani kell a jogvita igazságos eldöntésének eljárási feltételeit. Ezek betartása esetén az állami bíróságok nem avatkoznak be a jogvita elbírálásába.
A nemzetközi gazdasági kapcsolatokban a választottbíráskodást gyakran előnyben részesítik valamely nemzeti bírósággal szemben. Ennek egyik oka, hogy a választottbíróság ítéletét könnyebb külföldön végrehajtatni, mint a nemzeti bíróságét.
A választottbíráskodás előnyei
A választottbíráskodás hatékonyságának kiemelt fontosságú tényezője az eljárás gyorsasága. Az idődimenzió a jogérvényesítés elemi jelentőségű komponense. A gyorsaság oka elsősorban az, hogy az eljárás egyfokú, azaz a választottbíróság döntése ellen nincs helye fellebbezésnek. Jogorvoslatként csupán érvénytelenítési kereset indítható, de ez csak igen szűk megtámadási felületet konstituál.
A gyors eljárás lehetősége teremtődik meg azáltal, hogy a felek az eljárási rendben szabadon állapodnak meg. A döntési szabadság egyetlen korlátja a "fair" eljárás követelménye. Az eljárás rendjét nem kell okvetlenül előre meghatározni, a konkrét kérdéseket a felmerülésükkor is rendezhetik a felek.
A választottbíróságok esetében nem jön szóba a rendes bíróságokra jellemző túlterheltség, hiszen a választottbíróság mindig egy adott ügy elbírálására létesül.
A választottbíráskodás további előnye a szakértelem kívánalmának érvényesítési lehetősége. A jogvita tárgyának jellegzetességei ismeretében választják ki a bírájukat a felek, így egyéni érdekük és felelősségük, hogy az ügyben kellő hozzáértéssel rendelkező bíró járhasson el.
A választottbírósági eljárás olcsó, mert a választottbírák tiszteletdíja szerény mértékű és a gyors eljárás költségkímélő. Ha a pert indító fél hamarabb hozzájut a jogosan követelt pénzéhez, akkor azzal még további károktól "menekülhet meg".
Méltányolandó üzleti érdeket biztosíthat az, hogy a választottbírósági eljárás nem nyilvános. A magánjogi bíráskodás a vagyoni kérdéseknek a szabad rendelkezési jog talajából sarjadó jogvita-rendezési módja.
A választottbíráskodási eljárást igen gyakran "barátságos eljárásként" is emlegetik. A jogintézmény fejlődése során az eljárást lefolytató személyek hol döntési jogosítvány birtokában jártak el, hol pedig csak "baráti közvetítőként". Az eljárás célja a minden félnek elfogadható megoldás keresése és nem a szigorú "igazságosztás".
Előnye a választottbíráskodásnak, hogy a "szigorú jog" alkalmazása helyett teret enged a méltányosság érvényesülésének.
A rendes bíróságok igen lassan képesek követni a gazdasági élet gyors változásait. Gyorsan élő korunk azt kívánja, hogy a gyorsabb ütemű választottbíróságok ítélkezzenek.
A nemzetközi választottbíráskodás területén további kedvező tényezők is nevesíthetők. Ilyen a választottbíráskodás neutralitása. A választottbíráskodás helyének szabad megválasztása lehetőséget ad arra, hogy a felek saját honosságuktól különböző államot jelöljenek meg ítélkezési fórumként, amely a pártatlan döntés előfeltétele is lehet. Ugyanez elmondható a jogvita eldöntésének alapjául szolgáló anyagi jog szabad megválasztásáról is.
Végezetül megemlítendő a végrehajtás kérdése. A New York-i Egyezmény alapján a külföldi választottbírósági ítéletek korlátozás nélkül végrehajthatók. Ezzel szemben a rendes bíróságok ítéleteit az államok csak kétoldalú jogsegélyegyezmények alapján és annak feltételei szerint hajtják végre.
A választottbíróságok fajtái
A választottbíróságok két alapvető kategóriába sorolhatók:
- ad hoc és
- intézményes állandó választottbíróságok.
Az ad hoc választottbíróság csak az adott ügy eldöntésére alakul, az eljárás részletes szabályait a felek határozzák meg. Gyakran állapodnak meg abban, hogy az ad hoc választottbíróságnak valamelyik nemzetközi szervezet által kidolgozott mintaszabályzat szerint kell eljárnia.
Intézményes választottbíróságról akkor van szó, ha a választottbíróságnak fix szervezete van. Ide tartoznak azok a fórumok is, amelyek tevékenységüket nemzetközi egyezmény alapján fejtik ki.
Az előző fejezetek rövid áttekintést adtak a nemzetközi közjog választottbíráskodással kapcsolatos történetéből és fogalmáról.
Ez a fejezet a nemzetközi magánjogon belül a nemzetközi kereskedelmi választottbíróságok lényeges vonásait ismerteti.
A választottbíráskodás jogintézménye az állami bíráskodást megelőzően és előbb az államok közötti nemzetközi közjogi jellegű, majd a kereskedők egymás közötti belföldi kereskedelmi jellegű jogvitáinak a rendezésére alakult ugyan ki, igazi jelentőségét azonban a nemzetközi kereskedelmi jogviták rendezése terén nyerte el. Az állami bíráskodás kialakulásával a választottbíráskodás szinte minden jogterületen háttérbe szorult, másodlagossá vált, kivéve a nemzetközi kereskedelmi jogvitákat, amelyek elbírálása terén a választottbíráskodás a viták rendezésének általánosan elfogadott és világszerte uralkodó módja lett.
A XX. században világszerte tapasztalható az a jelenség, hogy a nemzetközi kereskedelemben résztvevő üzletemberek üzleti kapcsolataikat szolgáló magánjogi megállapodásaikban egyre többször kötik ki jogvita esetére valamely választottbíróság hatáskörét.
A nemzetközi kereskedelmi választottbíróság XX. századi dinamikus fejlődésének egyik legjellemzőbb vonása a jogvitára alkalmazott jog denacionalizálása. Dr. Csehi Zoltán 1995-ben "A nemzetközi kereskedelmi bíráskodásra alkalmazandó szabályok meghatározása" című tanulmányában denacionalizálás alatt azt értette, hogy az úgynevezett "lex mercantoria" XX. századi jelenség lett és a választottbírósági eljárás jogát az "általános jogelvek" alapján határozták meg. Ma az a tendencia, hogy a felek kivonják az eljárást egy adott állam anyagi és eljárási joga alól. Az eljárás joga a választottbíráskodás székhelyétől eltérő jog alkalmazása - a lex fori, pontosabban a lex loci arbitri (vagyis a választottbíráskodás magánjogi szerződésen alapuló "magánbíróságot" jelent, így a választottbíróságnak lex loci arbitri-ja van, nem úgy mint a rendes állami bíróságnak, amelynek lex fori-ja van) feláldozása - az állami immunitás újabb lazulását mutatja.
Az alkalmazott anyagi és eljárási jog denacionalizálása adott esetben kompromisszumos megoldásként jelentkezik az eltérő kultúrkörhöz, jogrendszerhez, politikai és gazdasági berendezkedéshez tartozó gazdasági szereplők vitáinak hatékony és mindegyik fél számára méltányos megoldásában. A jelenlegi nemzetközi választottbíráskodásban a jogvitára alkalmazandó anyagi jog, kollíziós jog és az eljárás szabályainak a meghatározása is alaposabb megfontolást igényel, mert a lex fori elve már meghaladottá vált.
A fenti három jogválasztás közül az eljárás szabályainak a meghatározása a leglényegesebb témám szempontjából. A nemzetközi választottbíráskodás eljárási jogára:
- nemzetközi jogforrások, így egyezmények és bírói gyakorlat,
- nemzeti jogforrások és
- intézményesített választottbíróságok eljárási szabályai utalnak.
Az eljárás jogának megválasztása adott esetben sorsdöntő lehet, mert a kontinentális és a common law eljárási joga alapelemeiben eltér egymástól.
Egy-egy állam eljárási joga eltérő rendelkezéseket tartalmaz, például az ideiglenes intézkedés megtételére, a bíró elleni elfogultsági indítvány megtételére stb.
A nemzetközi választottbíróság szabályainak meghatározása a felek autonómiáján, szabadságán alapszik, ennek hiányában választottbíráskodás esetén az eljárási szabályok alapján a választottbírók döntenek az eljárás szabályairól.
A választottbíráskodással kapcsolatban először áttekintjük azokat a legfontosabb nemzetközi szerződéseket, amelyeket Magyarország elfogadott és kihirdetett.
1. A külföldi választottbírósági határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szól az 1958. június 10-én kelt New York-i Konvenció, amelyet Magyarországon az 1962. évi 25. törvényerejű rendelettel hirdettek ki. Az idevonatkozó egyezmények közül ez a konvenció vált világszerte a legelfogadottabbá. 94 állam írta alá és ratifikálta. Lényege, hogy a választottbíróság döntésének végrehajtása lényegesen egyszerűbb, mint a rendes bíróságé. Az állami bíróság végrehajtására ugyanis jogsegélyegyezmény és viszonosság esetén van mód.
A szerződő államok kötelezőnek ismerik el a választottbírósági határozatokat, azok elismerésére és végrehajtására nem állapítanak meg lényegesen szigorúbb feltételeket, magasabb díjakat, mint amilyeneket a hazai választottbírósági határozatok esetében alkalmaznak.
A Konvenció legtöbbet idézett V. cikke sorolja fel azokat az eseteket, amelyeknél az elismerést és végrehajtást az illetékes hatóság megtagadhatja. Ilyen eset például: a felek a rájuk irányadó jog szerint cselekvőképtelenek vagy a megállapodás érvénytelen, a választottbíróságnak nem volt hatásköre az ügyre vagy hatáskörét túllépte.
2. Az ENSZ Európai Gazdasági Bizottsága (ECE) keretében dolgozták ki a nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodásról szóló Európai Egyezményt (közismert néven Genfi Egyezmény) 1961. április 21-én. Ezt Magyarország az 1964. évi 8. törvényerejű rendeletben hirdette ki. Az Egyezmény elsősorban az egykori szocialista és a polgári demokratikus államok közötti kereskedelmi kapcsolatokat kívánta erősíteni. A nemzetközi kereskedelmi választottbíróságok előtti eljárásban félként közjogi személyek is részt vehetnek. Az intézményes választottbíróságok a saját szabályzatuk alapján járnak el. A választottbírák figyelembe veszik az Egyezmény rendelkezései mellett a kereskedelmi szokásokat is.
3. Az Egyesült Államok és más államok természetes és jogi személyei közötti beruházási viták rendezéséről szól az 1965. március 18-án kelt Washingtoni Egyezmény. Magyarország az 1987. évi 27. törvényerejű rendeletben hirdette ki. E speciális egyezmény a külföldi beruházások védelmét kívánja biztosítani. A viták rendezésére külön központot alapítottak, amely békéltető és választottbírósági eljárásokat vezet.
Azok a nemzetközi egyezmények kerülnek most bemutatásra, amelyekhez Magyarország nem csatlakozott.
1. A választottbírósági megállapodásra vonatkozik az 1923. szeptember 24-én kelt Genfi Jegyzőkönyv. Ezt a Jegyzőkönyvet az 1958-as New York-i Egyezmény az azt elfogadó államok viszonylatában felváltotta, de néhány ország vonatkozásában még ma is hatályban van. A Jegyzőkönyv szerint az eljárás a felek akarata és a választottbíróság székhelye szerinti állam joga alapján történik.
2. A külföldi választottbírósági ítéletek végrehajtásáról szól az 1927. szeptember 26-án kelt Genfi Egyezmény, amely a fenti Jegyzőkönyvet egészíti ki. A felek eljárási jogválasztása csak közvetetten olvasható ki belőle.
3. Az ENSZ Nemzetközi Kereskedelmi Jogi Bizottsága, az UNCITRAL keretében készítették el az UNCITRAL Választottbírósági Mintaszabályzatát, amelyet az ENSZ 1976. évi 31/98. számú határozatával elfogadott, és javasolta alkalmazását a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatokból származó jogviták esetében. A Választottbírósági Mintaszabályzaton túl létrehozták 1980-ban az Egyeztetési Szabályzatot és 1985-ben a Választottbírósági Mintatörvényt.
A Mintaszabályzat nagy népszerűségnek örvend, egyes állandó választottbíróságok szabályzatukba beépítették annak egyes ajánlásait. Például a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara melletti Állandó Választottbíróság, a Stockholmi Gazdasági Kamara mellett szervezett Választottbíróság. A Mintaszabályzatot a felek ad hoc választottbíróság esetén is kiköthetik eljárási rendként. 1998. január 1-jén hatályba lépett az új Mintaszabályzat.
4. Az UNCITRAL Mintatörvény nem nemzetközi egyezmény, hanem egy magasszintű, a nemzetközi tapasztalatok alapján egységbe kovácsolt minta, amely az egyes országok jogalkotásához kínál modellt. Sikerét jelzi, hogy számos ország jogalkotása egy az egyben átveszi a Mintatörvény ajánlásait. A felek szabadon választják meg a választottbíróság eljárását. A fenti áttekintés alapján összegzésként elmondhatjuk, hogy a nemzetközi egyezmények elsődlegesen a felek jogválasztási szabadságát biztosítják az eljárási szabályok meghatározásánál. Jogválasztás hiányában az arbitrátorokra marad a döntés súlya.
Nemzetközi szokásjog
A nemzetközi egyezmények mellett fontosak még a választottbíráskodás szokásjogi tételei is. A szokásjognak a nemzetközi kereskelemben kiemelkedő szerepe van. Az állandó nemzetközi választottbíróságok a szokásjog alkotóműhelyei. A szokásjog is a felek akaratát veszi alapul.
Nemzetközi állandó választottbíróságok szabályzata
A felek a választottbíróság eljárási szabályainak meghatározását valamely intézményesített nemzetközi választottbíróságra is bízhatják. Az állandó nemzetközi választottbíróságok többsége saját eljárási szabályzata alapján jár el. Az egyes ügyekben megalakított tanácsok (panel, tribunal), választottbíróságok járnak el.
1. A Nemzetközi Kereskedelmi Kamra (ICC) mellett szervezett Nemzetközi Választottbíróság évi kb. 300 új ügyével, működése során több mint 7000 ügy lebonyolításával nemzetközileg a legnagyobb választottbíróság. A hetven éve működő választottbíróság meglehetősen költségigényes, de megéri, mert a határozatok problémamentesen végrehajthatóak. Az ICC jellegzetessége, hogy a Court, a választottbíróság legfelsőbb kollegiális testülete havonta tárgyalja és ellenőrzi a folyó ügyeket és bizonyos eljárási kérdésekben a határozatok csakis a Court jóváhagyásával születhetnek meg. Az 1988-tól hatályos Szabályzat az eljárás gyorsaságára, gyakorlatiasságára és a nemzetközi eljárásjogi elvekre épül. Ha a felek az ICC Választottbíróságának illetékességét kötik ki, akkor "ipso facto" alávetik magukat eljárási Szabályzatának is. A felek jogválasztásának hiányában az arbitrátorok határozzák meg az eljárás szabályait. A választottbírók nagyfokú szabadságát a Szabályzat is megerősíti, amely szerint az arbitrátorok mindazon intézkedéseket megtehetik, amelyeket szükségesnek tartanak határozatuk végrehajthatósága tekintetében.
2. Londoni Nemzetközi Választottbíróság (LCIA)
Az évente kb. csak 25 ügyet tárgyaló választottbíróság jelentős presztízzsel rendelkezik. Az 1985-ös szabályzata biztosítja a választottbírósági eljárás szabad megválasztását. Az angolszász elvek alapján biztosítják a felek részére, hogy kérjék a tárgyalás megtartását, ott előadhatják állásfoglalásaikat és kifogásokat tehetnek, ha a választottbíróság nem tartja be az eljárási szabályokat.
3. Stockholmi Kereskedelmi Kamara Választottbírósága
A választottbíróság előtt folyó eljárásban a saját eljárási szabályait rendeli alkalmazni. Az eljárás rugalmas, gyors és biztosítja a felek autonómiáját. A határozatot a kérelem beérkezését követő egy éven belül meg kell hozni. A felek szabadon állapítják meg az eljárási szabályokat. Minimális eljárási garancia a felek részvételi joga, a tárgyalástartáshoz való jog és a bizonyítékok előterjesztéséhez való jog.
4. Amerikai Választottbírósági Egyesülés (AAA)
Az egyre dinamikusabban fejlődő AAA évi 100-120 nemzetközi ügyet tárgyal. A belföldi ügyek száma több tízezer. Az egyre erősödő választottbírósági versenyben az AAA főként a dél-amerikai és az ázsiai területeken próbálja tevékenységét kiterjeszteni. Az eljárás menetét a common law elveire építették.
A nemzetközi magánjogi kereskedelmi szerződések megkötésénél fontos annak ismerete, hogy az adott állam jogszabályai milyen körben engedik meg a választottbírósági eljárást, azaz a választottbíróságnak a hatásköre mire terjed ki.
Ha megnézzük, hogy az egyes országok szabályozása milyen jellegű ügyekre engedi a választottbíróság kikötését, akkor igen nagy eltérést fogunk tapasztalni. Az államok egy részében minden polgári ügy választottbíróság elé vihető, például: Angliában (ha kártérítést igényel a felperes) és Íroszágban.
Máshol csak olyan ügyekben dönthet ez a fórum, ahol a feleknek szabad rendelkezési joguk van, például: Belgium, Törökország és Svédország. Vannak olyan fórumok is, amelyek csak kereskedelmi ügyletekre engedélyezik a választottbíráskodást, például: Kanada és a volt szocialista országok.
Azt, hogy egy adott választottbíróság milyen jogvitában jár el, végül is az eljárási szabályzatából tudhatjuk meg.
A választottbíráskodás legfontosabb ismérve, hogy eljárásában tág teret kap a felek autonómiája. Ez érvényesül már abban is, hogy a választottbírósági eljárásra csak akkor kerül sor, ha ebben a felek megállapodnak. Ezek a választottbírósági kikötések. Ezek jogi természetét illetően megoszlik a szakemberek véleménye: anyagi jogi vagy eljárásjogi megállapodások-e?
Svájc
Az 1987-ben elfogadott svájci szövetségi törvény nemzetközi magánjogról szóló fejezete szabályozza a nemzetközi választottbíráskodást. A svájci székhelyű választottbíróságokra érvényesek a szabályok, ha a felek nem svájci illetőségűek. A svájci törvény nem alkalmazható akkor, ha azt a felek írásban kizárták, vagy ha a felek valamely kanton eljárási jogát választották. A felek jogválasztását mondja ki a törvény. A jogválasztás hiányában a választottbíróság dönt az eljárás szabályairól. A feleknek biztosított szabadságnak két elv szab korlátot: a felek egyenlőségének tiszteletben tartása és a kontradiktórius eljárás biztosítása. A választottbírók jóhiszeműségének fontosságát emeli ki a kommentár. A választottbíróság ideiglenes intézkedést tehet.
Franciaország
Az új francia perrendtartásról szóló törvény IV. könyve szól a választottbíráskodásról. A felek szabadon állapítják meg az eljárás szabályait, ellenkező esetben a választottbíróság dönt a szabályokról. Az eljárási jog megválasztásánál a kontradiktórius eljárás és a "nemzetközi ordre public" (közrend) tiszteletben tartására kell tekintettel lenni.
Németország
A német szabályokban nem volt eddig egyértelmű, hogy a nemzetközi választottbíróság eljárási szabályait a felek szabadon állapíthatják-e meg vagy sem. A német polgári peres eljárás (ZPO) nem tartalmazott erre kifejezett rendelkezést.
1998. január 1-jén lépett hatályba az új német választottbírósági törvény. Lényegében az UNCITRAL Mintatörvényét vették át. A ZPO reformja a nemzetközi és a nemzeti választottbírósági eljárást is érintette. A reform kitért az ad hoc és a szervezeti keretek között lebonyolódó eljárásra is. A kodifikációs munka a legmagasabb színvonalú modernizációt hajtotta végre.
Független Államok Közössége (FÁK)
1991-ben az Orosz Föderáció, Ukrajna és Belorusszia megállapodást írt alá, hogy a korábbi szovjet jogot a továbbiakban nem alkalmazzák, de teljesítik a Szovjetunió által vállalt nemzetközi kötelezettségeket. Ehhez még kilenc állam csatlakozott. 1992-ben a FÁK országai megkötötték a gazdasági tevékenységek során felmerülő jogvitákkal kapcsolatos eljárásra vonatkozó Kijevi Egyezményt, amelyben kölcsönösen lehetővé tették, hogy a gazdasági élet szereplői bármelyik részes állam választottbíróságának hatáskörét kiköthessék.
Az Orosz Föderáció 1993-ban életbe léptette a nemzetközi választottbíráskodásra vonatkozó törvényt, amely szinte szó szerinti fordítása az UNCITRAL Mintatörvénynek.
Lengyel Köztársaság
A gazdasági viták bíróság általi eldöntéséről szóló 1989-ben hatályba lépett törvény módosította a polgári perrendtartás 697. cikkét és ezzel lehetővé vált minden természetes és jogi személy számára kereskedelmi szerződéseikben választottbírósági hatáskör kikötése. Ez a nagyfokú liberalizálódás szükségessé tette a polgári peres eljárás revízióját is, amely a közeljövőben az UNCITRAL Mintatörvényre támaszkodva fog történni.
Román Köztársaság
Az 1992-től hatályos nemzetközi magánjogról szóló törvény és az 1993-ban módosított polgári peres eljárási kódex szabályozza a választottbíráskodást. A polgári peres eljárási kódex szerint olyan választottbírósági vitákat kell nemzetközinek tekinteni, amelyek külföldi elemeket is tartalmazó magánjogi jogviszonyokból keletkeztek. A Román Kereskedelmi Kamara mellett szervezett Állandó Választottbíróság Eljárási Szabályzata ezt még tovább szűkíti: a jogvitának vagyonjogi jellegűnek és a felek közül legalább egyiknek külföldinek kell lennie.
Jogtörténet
Ami a magyar választottbíráskodás történetét illeti, az ezzel kapcsolatos első forrást Szent István király II. Decretumának 16. cikkében találjuk. Ebben az időben a választottbírák békéltetőként jártak el. A XIII-XIV. században már döntési joguk is volt. A XVII-XVIII. századra kikristályosodott az az elv, hogy a választottbíróságok kikötése (compromissum) a rendes bíróság eljárásának kizárását jelentette, a választottbírák döntése az ítélet erejével bírt és ez ellen nem volt helye fellebbezésnek. Az intézmény fokozatos erősödésének valószínű oka a rendes bíróságok eljárásának lassúsága és nehézkessége volt. A XIX. század elején a választottbírósági szerződéssel főként a bérleti és kölcsönszerződésekben találkozhattunk.
A Törvénykezési Rendtartásról szóló 1868. évi LIV. tv. (Trts.) tételes rendelkezéseket tartalmazott a választottbíráskodásról. Kimondta, hogy a választottbíráskodáshoz két szerződés szükséges: egy compromissum és egy bírónevezés (receptum). Az eljárásra a felek eltérő rendelkezése hiányában a Trts. volt az irányadó. A választottbíróság ítélete meghatározott okok fennforgása esetén a rendes bíróság előtt érvénytelenítési keresettel volt megtámadható. Az 1868. évi VI. törvény rendelkezett a kereskedelmi kamarák feladatairól. A kamarák nem hozhattak létre állandó szervezettel rendelkező választottbíróságokat.
A Polgári Perrendtartásról szóló 1911. évi I. törvénycikk (Plósz-féle Polgári Peres Eljárás) külön címet szentelt a választottbíráskodásnak. A szabályozás főbb elvei a következők voltak:
- a felek választottbíróságot köthettek ki, ha a szerződés tárgyával szabadon rendelkezhettek,
- az eljárás módját a felek szabadon állapíthatták meg,
- a választottbíróság döntésének ugyanaz volt a hatálya, mint a jogerős bírósági döntésnek.
Az 1923. évi V. tv. alapján speciális institucionális választottbíróságok jöttek létre. Hatáskörük a Kereskedelmi Kamara tagjai között a verseny tisztaságával összefüggő jogviták elbírálására korlátozódott. A választottbíróság hatásköre nem zárta ki a rendes bírósági utat, a választottbíróság döntése ellen a másodfokú bírósághoz lehetett fellebbezni. Nem kellett az eljárás megindításához külön választottbírósági szerződés. A választottbírók közül egy mindig hivatásos bíró volt.
A tőzsdei választottbíráskodás fejlődése némiképp eltérően alakult. Az 1864-ben alakult értéktőzsde céljai közé sorolta a tagjai közötti viták választottbíróság útján történő eldöntését. Az 1870. évi II. törvény speciális bíróságként definiálta a tőzsdei bíróságot és széles hatáskörrel ruházta fel, amit azonban 1881-ben korlátoztak. A kereskedelmi ügyletekből eredő jogvitákban dönthetett a választottbíróság, ha legalább az egyik fél kereskedő volt.
A második világháború után a politikai rendszer változása következtében a magánjogi bíráskodásként is emlegetett választottbíráskodás háttérbe szorult.
A Polgári Perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) eredetileg nem rendezte a jogintézményt, csak a Pp. végrehajtásáról szóló 1952. évi 22. törvényerejű rendelet (Ppé.) tartalmazott néhány szabályt, amely igen szűk korlátok közé szorította. A Ppé. rendezte a Magyar Kereskedelmi Kamara keretében folytatott állandó választottbíráskodást.
A Pp. módosításáról szóló 1957. évi VIII. törvény (Ppn.II.) iktatta be a választottbírósági eljárást a különleges eljárásokról szóló IV. részbe. A választottbírósági eljárásnak jogszabály vagy választottbírósági szerződés esetén volt helye:
- gazdálkodó szervezet és külföldi fél,
- külföldi felek, továbbá
- belföldi gazdasági szervezetek közötti jogviszonyból származó vitás ügyekben. E legutóbbi esetben csak akkor, ha törvény, törvényerejű rendelet vagy minisztertanácsi rendelet azt lehetővé tette.
A Magyar Gazdasági Kamara mellett szervezett Kamarai Választottbírósági eljárásra a Pp. idevonatkozó rendelkezései csak részben voltak alkalmazhatóak.
Az elmúlt évek jogfejlődése több jogszabályban is a választottbíráskodás kiköthetőségének megengedését eredményezte. A gazdasági társaságokról szóló 1988. évi VI. törvény 18. §-a a gazdasági társaság és tagjai közötti jogvitákban, az értékpapírokról szóló 1990. évi VI. törvény pedig az értékpapír-forgalmazók közötti, valamint a tőzsdén jegyzett értékpapírok kibocsátói és a forgalmazók közötti értékpapírokkal kapcsolatos jogvitákban tette lehetővé a választottbíráskodást. A koncesszióról szóló 1991. évi XVI. törvény 16. §-a a koncessziós szerződéssel kapcsolatos jogviták esetében - ha a szerződő fél külföldi - a koncessziós szerződés megkötésére feljogosított államhatalmi szervek részére is lehetővé tette a választottbíróság kikötését.
A Polgári Törvénykönyv egyes rendelkezéseinek módosításáról szóló 1993. évi XCII. törvény 2. §-a általános felhatalmazást adott a gazdálkodó szervezetek részére a választottbíráskodás kikötésére. E rendelkezés következtében a Pp. megszorításai értelmüket vesztették. A széles körű jogosítvány deklarálása mellett azonban szükségessé vált a jogintézmény részletes szabályozása, amelynek célja nem a korlátozás, hanem a működőképesség biztosítása volt.
Az 1994. november 28-án kihirdetett választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény hatálybalépésével egyidejűleg hatályát vesztette a Pp. XXIV. fejezete.
A hatályos magyar szabályozás
1. A nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. törvényerejű rendelet (Nmjtvr.) 62. §-a szerint a "nemzetközi gazdasági tárgyú szerződésekből jogvita esetére a felek írásban kiköthetik külföldi vagy belföldi rendes vagy választottbíróság joghatóságát. Ha a kikötés kizárólagos joghatóságra irányul, akkor az ügyben rendes vagy más választottbíróság nem járhat el". Ez a kikötött joghatóság.
Belföldi és nemzetközi kereskedelmi szerződések esetén a felek megállapodásukban előre meghatározzák azt a rendes vagy választottbírósági fórumot, amelyhez jogvita esetén fordulnak. Ez a kikötés akkor érvényes, ha arra jogszabályi felhatalmazásuk van. Az igényérvényesítéssel kapcsolatban elsőként az a kérdés merül fel általában, hogy - nemzetközi elemet tartalmazó tényállás esetén - melyik állam bírósága hivatott a jogvita eldöntésére. Az ügyek belső vagy nemzetközi jogforráson alapuló nemzetközi megoszlását, vagy másik állam fórumának döntési hatalom alá rendezését nevezzük nemzetközi joghatóságnak.
Hogy mi az irányadó jog, milyen eljárási szabályok irányadóak a nemzetközi kereskedelemmel kapcsolatos vitákban döntési jogkörrel, joghatósággal rendelkező bírói fórum processzusára, arra a Nmjtvr. 63. §-a adja meg a választ: "A magyar bíróság vagy hatóság eljárására - ha ez a tvr. másként nem rendelkezik - a magyar jog az irányadó." Dr. Csehi Zoltán 1995-ben megjelent - már korábban is idézett - tanulmányában úgy értelmezi, hogy a választottbíróság nem ide tartozó kategória. Szerinte erre utal a a tvr. 74. §-a is, amely külön nevesíti a külföldi választottbíróságot és más hatóságot.
A Nmjtvr. mellett a választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény (Vbtv.) szabályozza a magyarországi székhelyű választottbíróságok eljárási rendjét. A nemzetközi választottbíráskodásra a törvény VI. fejezete külön szabályozást fogalmaz meg, de alapvetően a törvény alá rendeli ezeket az eljárásokat is, a 61. §-ba foglalt kogencia elve alapján.
A bírósági peres eljárás helyett választottbírósági eljárásnak van helye, ha:
- legalább a felek egyike gazdasági tevékenységgel hivatásszerűen foglalkozó személy és a jogvita ezzel a tevékenységgel kapcsolatos, továbbá
- a felek az eljárás tárgyával szabadon rendelkeznek és
- a választottbírósági eljárást szerződésben kikötötték.
A választottbíráskodás nemzetközi jellegét a 47. § alapján kell eldönteni:
- a felek székhelye, illetőleg telephelye különböző államokban van;
- a következő helyek egyike az államon kívül van, amelyekben a felek székhelye (telephelye) van:
- vagy a választottbírósági szerződésben meghatározott hely,
- vagy az a hely, ahol a feleknek a jogviszonyból eredő kötelezettségeik lényegi részét teljesíteniük kell, vagy amelyhez a jogvita tárgya a legszorosobban kapcsolódik.
A törvény a nemzetközi szabályozásnak megfelelően rendezi az eljárási kérdéseket és nagyobb jogbiztonságot teremt a nemzetközi gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokban részt vevő felek részére.
A 28. §-a alapján a választottbíróság által követendő eljárásban a felek szabadon állapodhatnak meg: kiköthetik valamely állandó választottbíróság szabályzatát vagy választhatják más állam eljárási jogát is.
Az új törvény széles lehetőséget kínál a feleknek az eljárási szabályok meghatározásában, de annak korlátait is megszabja. Vannak a törvénynek feltétlenül érvényesülést kívánó eljárási elvei:
- a felek egyenlő elbánásban részesítése,
- a felek joga véleményük előadására,
- a szabályos értesítéshez való jog, különös tekintettel a választottbíró kijelölésére és választottbírósági eljárásra,
- a magyar közrend betartása;
- és szabályai:
- a New York-i és Genfi Egyezmény szabályai,
- a belső jogforrások közül a nemzetközi választottbíróság eljárási szabályaira a Vbtv. kógens rendelkezéseit kell alkalmazni,
- az eljárási szabályok meghatározásának korlátja a törvény 7. §-ában foglalt közrendi klauzula.
Intézményesített állandó nemzetközi választottbíróság a törvény 46. § (3) bekezdése szerint kizárólag a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Állandó Választottbíróság.
A Kamara mellett szervezett Választottbíróság jelenleg hatályos, az UNCITRAL Mintaszabályzatán alapuló eljárási szabályzata lényegesen részletesebb, mint általában a nemzetközi választottbíróságok eljárási rendjei. Az AAA-hez hasonlóan a Választottbíróságnak sincs külön nemzetközi és magyar eljárási szabályzata.
A magyar Szabályzat a Választottbíróság előtt zajló ügyekben saját eljárási szabályzatát rendeli alkalmazni. A Szabályzatban nem érintett kérdésekben a felek megegyezhetnek. A Szabályzat a nemzetközi normáknak megfelelő eljárási alapelveket tartalmaz. A 17-43. §-ok nemzetközi összehasonlításban is túlzóan részletesnek tűnő és a kontinentális, germán jogrend eljárási jogának alapelvein felépített szabályait foglalják magukba.
A 34. és a 132/1997. számú Polgári Kollégiumi határozatok (megjelentek: Bírósági Határozatok 1997. évi 1. és 3. számában) alapján a végrehajtást kérő kérelme alapjául szolgáló külföldi választottbírósági határozat a magyar jog szerint a belföldi bíróság határozatával azonos módon végrehajtható.
A WIPO
A szerzői jog és az iparjogvédelem terén létrejött univerzális megállapodások szervezeti keretét 1974 óta az ENSZ szakosított szervezeteként tevékenykedő - az 1967. évi Stockholmi Egyezménnyel alapított - Szellemi Tulajdon Világszervezete (WIPO) biztosítja.
A szervezet eredete az 1883-ban az ipari tulajdon oltalmára kötött Párizsi Uniós Egyezményhez (PUE) és az 1886-ban kötött, az irodalmi és művészeti művek védelméről szóló Berni Uniós Egyezményhez (BUE) nyúlik vissza. A két szervezet irodáit és titkárságait összevonták Egyesült Nemzetközi Iroda (IRPI) néven, amelynek a jogutódja lett a WIPO.
Feladata a nemzetközi egyezmények adminisztrálásán kívül a szellemi tulajdon nemzetközi oltalmának előmozdítása, a sokoldalú nemzetközi szerződések alapján működő uniók között az igazgatási együttműködés biztosítása, az alkotó szellemi tevékenység előmozdítása és a technológiának a fejlődő országok részére történő átadásának elősegítése. A WIPO a hagyományos diplomáciai jellegű döntéshozatal előkészítésében, végrehajtásában egyre nagyobb szerepet játszik, mivel apparátusa specializált, magas szintű szakmai autoritással rendelkezik. Intenzív tevékenységet folytat az iparjogvédelmi információ és dokumentáció fejlesztése érdekében.
A WIPO és a GATT
Dr. Bobrovszky Jenő az "Iparjogvédelem és csúcstechnika" című könyvében a következőket állapította meg: "a globális nemzetközi iparjogvédelmi együttműködés egyik új vonása, hogy az üzleti körök az Általános Kereskedelmi és Vámtarifa Egyezmény (GATT) keretében határozott követelésekkel léptek fel azért, hogy a szellemi tulajdonnak a külkereskedelmet érintő aspektusai tekintetében minimum standard rendelkezések elfogadására kerüljön sor, amely a szellemi tulajdon terén folyó jogegységesítés jelentős állomása lesz."
A "globális nemzetközi iparjogvédelmi együttműködés" másik új vonásaként említhetjük meg az üzleti körök azon igényét, amely arra irányul, hogy a rendkívüli speciális szaktudást igénylő szellemi alkotások jogával kapcsolatos nemzetközi kereskedelmi vitáikat egy speciális fórum elé vihessék.
A fenti gondolatok nemcsak a GATT, hanem a WIPO keretében is felmerültek és mindkét szerv az idő szavára hallgatva gyors és határozott lépéseket tett. Az 1947-ben a Genfi Megállapodással létrehozott GATT keretében kialakított, a Kereskedelmi Világszervezetet (WTO) létrehozó 1994. évi Marakesh-i Egyezmény kimondta, hogy a WTO célja egy integrált, életképesebb és tartósabb multilaterális kereskedelmi rendszer kifejlesztése és a GATT korábbi kereskedelmi liberalizálási erőfeszítésének, eredményeinek és a Multilaterális Kereskedelmi Tárgyalások Uruguay-i Fordulója összes eredményének felölelése.
A Marakesh-i Egyezmény 1. számú melléklete a Megállapodás a Szellemi Tulajdonjogok Kereskedelmi vonatkozásairól (TRIPS) és 2. számú melléklete az Egyetértés a Vitarendezés Szabályairól és Eljárásairól szól. A TRIPS V. része olyan viták megelőzéséről és rendezéséről szól, amelyek abból erednek, hogy egy tagállam által hatályba léptetett törvényeket, rendeleteket, jogerős hatósági határozatokat és általánosan alkalmazandó hatósági döntéseket - amelyeket nyilvánosságra kell hozni - vagy nem hoztak nyilvánosságra, vagy nem a köz számára hozzáférhető módon, vagy nem nemzeti nyelven tették azt. A tagállamoknak értesíteniük kell az ilyen törvényekről és rendeletekről a TRIPS Tanácsot, amely azokat felülvizsgálja. Az Egyetértés a Vitarendezés Szabályairól és Eljárásairól szóló 2. számú melléklet rendelkezései szerint kell a TRIPS Tanácsnak eljárnia ilyen típusú ügyekben. A tagállamok közötti vitákat közvetítő és békéltető szerepet ellátó szakértői bizottságok, ún. panelek végzik, amelyek következtetéseiket a Közgyűlés vagy a Tanács elé terjesztik ajánlás formájában. Általában kompromisszum születik az eljárás során, amelyet a felek önként elfogadnak.
A GATT keretében tehát államok közötti nemzetközi közjogi viták rendezése történik. Így fennáll továbbra is az a szükséglet, hogy a szellemi alkotásokkal kapcsolatos nemzetközi magánjogi (kereskedelmi) vitákat külön fórum rendezze.
A gyakorlatban kiderült, hogy nem elégségesek a - már előző fejezetekben bemutatott - nemzetközi kereskedelmi választottbíróságok által nyújtottak. A technika, a biológia, a kémia, a fizika és az utóbbi évtizedekben létrejött újabb tudományágak területére tartozó szellemi alkotásokkal kapcsolatos kereskedelmi jogvitákkal a nemzeti bíróságok foglalkoznak a legtöbb országban, de a választottbíróság intézménye vonzó alternatívát nyújt a vitában álló feleknek vitájuk békés és minél gyorsabb lezárására. Ha ezek a jogviták még nemzetközi jellegűek is, akkor már sokkal összetettebb jogügyletekről beszélhetünk, a feleknek nyomós érdeke fűződik ahhoz, hogy a lehető legképzettebb és az adott témakörben legjártasabb szakemberek és jogászok járjanak el ügyükben.
A szellemi alkotások jogterülete a magánjog, ezen belül is a polgári jog területére tartozik. Keverednek benne a vagyoni és a személyhez fűződő jogok. A jogterület egészében nem a személyiségi mozzanatok, hanem a vagyoni viszonyok dominálnak, amelyek kiegyensúlyozott rendezése megköveteli az érdekelt három társadalmi kör: az alkotók, a hasznosító vállalkozók és a közösség (a fogyasztók) érdekeinek figyelembevételét.
A szellemi tulajdon tárgya nem szűkíthető le a szellemi alkotásokra, mivel az általa védett szellemi szubsztanciának két válfaja van: a szellemi alkotás és a piacon meglévő jó hírnév, a goodwill.
A piacgazdaságokban a nemzetközi szellemi alkotások jogának funkcionális centrumában a vállalkozó, illetve a vállalkozó feltaláló áll, aki versenytársaival szemben kíván a maga számára a jogi oltalom révén előnyösebb helyzetet teremteni. A szellemi alkotások joga tehát szoros összefüggésben áll a versennyel és a monopóliumokal. Fontos kérdésként merülhet fel a szellemi tulajdonjogok és a velük kapcsolatos licenciaszerződések viszonya. A szellemi alkotások joga területén sokféle szerződés létrejön, pl.: díjazási, hasznosítási, kutatási, fejlesztési, adásvételi szerződések. E szerződésekkel kapcsolatban az üzletfelek között rendkívül sokféle és szerteágazó viták keletkeznek. Ezeken kívül is még számtalan típusú jogvita merül fel a kereskedelmi életben, pl.: kalózkodás, bitorlás, tisztességes verseny szabályainak megsértése, fogyasztók megtévesztése. Tehát az ilyen típusú kereskedelmi ügyletek vitás kérdéseinek hatékony rendezése tette szükségessé egy speciális vitarendező fórum létrehozását.
Tehát megszületett a gondolat, hogy kell egy fórum, ahol a nemzetközi kereskedelem és a szellemi alkotások sajátosságai a lehető legelőnyösebben érvényesülhetnek a döntések meghozatalában.
A WIPO Választottbírósági és Közvetítő Központja
A genfi székhelyű WIPO Választottbírósági és Közvetítő Központja adminisztratív részét képezi a WIPO Nemzetközi Irodájának, vagyis titkárságának. 1993 szeptemberében a WIPO Közgyűlése alapította meg a Központot, amely 1994. október 1-je óta működik.
A Központnak két fő szerepe van, nevezetesen az igazgatási és a pénzügyi feladatok ellátása.
Az igazgatási hatáskör körébe négyféle vitarendezési eljárás tartozik:
- a WIPO Közvetítő Szabályzata szerinti közvetítés,
- a WIPO Választottbírósági Szabályzata szerinti választottbíráskodás,
- a WIPO Gyorsított Választottbírósági Szabályzata szerinti gyorsított választottbíráskodás,
- kombinált eljárás, amelyben először közvetítés, majd utána választottbíráskodás zajlik le a WIPO Szabályzatai alapján.
Ezekben a feladatkörökben a WIPO az eljárásokat lefolytatja és döntéseket hoz a Szabályzatok alapján. Ahol a vitában álló felek nem jelölnek ki közvetítőket és választottbírókat, ott a WIPO teszi meg azt helyettük. Ebből a célból a WIPO-nál hivatalos listát állítottak össze az eljáró személyekről. A Szabályzatokat mindenféle típusú jogrendszerekben alkalmazni lehet. A közvetítők és a választottbírók a Szabályzatok szerint járnak el az egész világon. Bármely jogi személy, nemzetiségétől függetlenül, közvetítő vagy választottbírósági eljárást kezdeményezhet a Központnál.
A Központ pénzügyi hatásköre ellátása során arra törekszik, hogy hidat építsen a szellemi tulajdon területe és a speciális bírósági fórum között. Különösen az alábbi feladatokat látja el a Központ:
- segítséget nyújt a feleknek szerződési záradékok tervezetének elkészítésében abból a célból, hogy később a Központhoz fordulhassanak ha vitájuk keletkezik;
- vezeti a jogsegélyszolgálatot, ahol - az egyik fél kérelmére - arra törekednek, hogy a felek között találkozót hozzanak létre abból a célból, hogy egy WIPO Szabályzatai szerinti eljárás megindításában megállapodjanak;
- egy közvetítőt vagy választottbírót jelöl ki a felek kérelmére, ha annak díját már megfizették és a felek nem a Központ Szabályzatai szerinti eljárásban állapodnak meg;
- konferenciákat és továbbképzéseket szervez;
- kiadványokat jelentet meg.
A Központnak két szerve van, amelyekben a hatáskörébe tartozó feladatait ellátja: a WIPO Választottbírósági Tanácsa és a WIPO Választottbírósági Konzultatív Bizottsága.
A WIPO hattagú Választottbírósági Tanácsa a magán- és a közszféra képviselőiből áll össze. A Tanács szerepe abban áll, hogy tanácsokkal és ajánlásokkal látja el a Központot annak terveivel és politikájával, különösen a Szabályzataival kapcsolatban.
A WIPO Választottbírósági Konzultatív Bizottságának tagjai a választottbíráskodásnak és a szellemi alkotások jogának vezető szakértőiből kerülnek ki. Jelenleg dr. Horváth Éva, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Állandó Választottbíróság elnöke tagja a Bizottságnak. Fő feladataként a Bizottság a Központnak véleményt és tanácsot ad olyan különleges kérdésekben, amelyek a Választottbírósági Szabályzat alapján folyó eljárásban merülnek fel és amelyekben a Központnak döntést kell hoznia, pl. egy választottbíró visszahívása, választottbíró tiszteletdíja összegének megállapítása. A Központ szükség esetén háromtagú bizottságokat állít fel a Konzultatív Bizottság tagjai közül. Különleges méltánylást igénylő esetekben a Központ külső szakértőket is felkér ilyen ad hoc bizottságban való részvételre.
A WIPO által ajánlott vitarendezési eljárások
A Központ igazgatási hatáskörébe tartozó négyféle vitarendezési eljárás különböző joghatásokkal és előnyökkel jár. Lássunk egy rövid ismertetést az eljárásokról.
Közvetítés
A közvetítés, más néven békéltetés olyan eljárás, amelyben egy semleges közvetítő, a békebíró - akit a felek kérnek fel - arra törekszik, hogy közösen kielégítő megoldást találjanak vitájuk rendezésére. A közvetítőnek nincs hatásköre arra, hogy egy megállapodást rákényszerítsen a felekre. A közvetítésben a felek önként állapodhatnak meg. Az eljárást annak bármely szakaszában megszüntethetik bármelyik fél kérésére.
Választottbíráskodás
A választottbíráskodás olyan eljárás, amely a felek megállapodása alapján indul meg. Egy választottbíró vagy több tagú tanács jár el, és a felekre kötelező hatályú döntést hoz a vitás kérdésben. A közvetítéssel ellentétben itt, ha a felek szabadon megállapodnak abban, hogy választottbíróság elé terjesztik vitájukat, akkor az eljárás során már egyikük sem kérheti annak megszüntetését.
Gyorsított választottbíráskodás
A gyorsított választottbíráskodás, ahogy elnevezéséből is kitűnik, a választottbíráskodás módosított változata. A választottbíráskodás eljárási rendjét megtartva, rövidebb határidőkkel, alacsonyabb eljárási költséggel egy választottbíró jár el rövidített tárgyalásban.
Közvetítést - ha az eredménytelenül zajlott le - követő választottbíráskodás
Ez az eljárás a közvetítés és a választottbíráskodás kombinációja. Ha a felek ebben az eljárásban állapodnak meg, akkor először arra kell törekedniük, hogy vitás ügyüket már a közvetítő eljárásban békésen lezárják. Ha a közvetítő eljárás számára nyitva álló határidő (ami általában 60 vagy 90 nap) alatt nem jutnak megegyezésre, akkor bármelyik fél kérésére a vitájukat választottbíróság előtt folytathatják.
Előnyök
A fent leírt eljárások előnyei - a rendes bírósággal szemben - az alábbiak:
- Az eljárások idő- és költségkímélők. Az eljárások azonnal elkezdődhetnek a kérelem benyújtása után, itt nincsenek olyan ügyhátralékok, mint a rendes bíróságokon.
- A felek önállóan állapíthatják meg az anyagi eljárási jogot és az eljárás nyelvét. Így az adott körülményekhez és saját igényeikhez a legjobban illeszkedő eljárást állapíthatják meg.
- A nemzetközi választottbíráskodásból nőttek ki ezek a típusú speciális eljárások, amelyek semlegesek a felek jog- és intézményrendszerétől és nyelvétől. Az eljárásokat a WIPO Választottbírósági Központja igazgatja, amely egy titkársággal rendelkező nemzetközi szervezet részét képezi. Ráadásul a felek az eljárás helyét is szabadon választhatják meg.
- Nagy tudású szakemberekből kerülnek ki a közvetítők és a választottbírók.
- Az eljárást végig bizalmasan kezelik, különösen akkor, ha üzleti titkok is részét képezik a vitás ügyeknek.
- Egységes és egyfokú eljárásokról van szó.
Kinek ajánlhatók ezek az eljárások?
Mindenki számára nyitva áll a lehetőség, hogy a Központnál eljárást kezdeményezzen. A Központ területi és személyi hatálya azon államokra és azok állam polgáraira terjed ki, amelyek a WIPO égisze alá tartozó valamely egyezménynek a tagjai. Magán- és jogi személyek vagy jogi személyiség nélküli gazdasági társaságok indíthatnak eljárást a Központnál. Államhatalmi szerv is lehet az ilyen eljárásban, ha a másik fél írásban kijelenti, hogy aláveti magát ennek az eljárásnak.
Milyen fajta vitákat érdemes ilyen eljárásokban rendezni?
Főleg a szellemi tulajdonokkal kapcsolatos vitás ügyek rendezésére ajánlja a Központ ezeket a vitarendezési eljárásokat. Ha az adott ügyek nem kifejezetten szellemi alkotásokkal kapcsolatosak, akkor is igénybe lehet venni ezt a fórumot.
Mikor van helye ilyen eljárásnak?
Kétféle módon lehet vitás ügyeket a Központ elé utalni.
- A felek a szerződésüket egy záradékkal látják el, amelyben kikötik, hogy minden jövőbeni esetleges szerződésből eredő vitájukat a Központ elé viszik. Ilyen záradékra mintát is ad a Központ.
- A felek egy már létező vitás ügy elrendezése kapcsán
szerződésben állapodnak meg, hogy a Központhoz fordulnak. A Központ az ilyen szerződésekre is mintával szolgál.
Jogsegélyszolgálat
a) Célok
Viták nemcsak gyártók és kereskedők vagy licenciaadók és -vevők közötti szerződésekkel kapcsolatban, hanem olyanok között is keletkeznek akik nem kötöttek szerződést egymással. Az utóbbira a szellemi alkotások jogával kapcsolatos bitorlásos ügyek a legjellemzőbbek. Az ilyen ügy, mivel nincs szerződéses jogviszony a felek között, gyakran csak formális kommunikációra korlátozódik, amelyben mindenki mondja a maga igazát, nem hajlandóak közelíteni egymás álláspontjához és nem akarnak engedni a másik javára. Ilyen esetekben olyan előnyös eljárást kell keresni, amely rugalmasabb, mint a rendes bírósági eljárás és segít a felek eltérő véleményének közelítésében. A Jogsegélyszolgálat ezt a célt szolgálja. A felek - a Központ közreműködésével - megállapodnak abban, hogy vitás ügyüket a Központ elé viszik.
b) A működés módja
A Jogsegélyszolgálat mindenki számára nyitva áll. A Jogsegélyszolgálat főleg azoknak nyújt hasznos segítséget, akik nem állnak üzleti kapcsolatban egymással, de egyre több egymással szerződésben álló fél is ide fordul. Az utóbbiak így próbálnak konszenzusra jutni a köztük fennálló szerződés értelmezésében, vagy a lehetséges értelmezési módozatok megállapításában. A Jogsegélyszolgálat teljesen informális. Nem kell speciális kérelmet beterjeszteni a Központhoz. A Központ - az egyik fél kívánságára - arra törekszik, hogy egy találkozót hozzon össze a felek számára, ahol a felek nevét, kapcsolatuk és vitájuk főbb adatait, rövid leírását, és ha van, képviselőik nevét is megadják. A Jogsegélyszolgálat bizalmasan jár el, vagyis a tudomására jutott adatokat, tényeket szigorúan bizalmasan kezeli; nem vesznek fel jegyzőkönyvet a Központban létrejövő találkozón elhangzottakról. A találkozókat a Központ szervezi meg és bonyolítja le a felek jogait tiszteletben tartva. A felek kérésére aláírnak egy nyilatkozatot, hogy az ott elhangzottakat a későbbiekben nem használják fel semmilyen eljárásban. A Jogsegélyszolgálat önkéntes jellegű. Ez azt jelenti, hogy a Központhoz forduló fél bármikor visszaléphet és a másik fél sem köteles együttműködni, és nem köteles megjelenni a találkozón sem. A Központ nem kér díjat ezért a segítségnyújtásért. Ha viszont a Központ által létrehozott találkozó Genfen kívül zajlik le, akkor az utazási és ellátási költségeket egyenlő részben a feleknek (hacsak másként nem állapodnak meg) kell állnia.
c) Előnyök
A Jogsegélyszolgálat semleges fórum, segítségével olyan informális kommunikációt bonyolíthatnak le a felek, amilyet sehol máshol. Ha a találkozó létrejön, akkor lehetőség teremtődik arra, hogy a felek rangsorolják javaslataikat, vitájuk békés lezárásának és esetleg a kompromisszum létrehozásának lépéseit is megállapíthatják, így elkerülve egy formális eljárást. A felek az egész eljárást ellenőrzésük alatt tarthatják.
Közvetítés
A közvetítés - amely a világ sok részén mint "békítés" ismeretes - nagy történelmi múlttal rendelkezik a diplomácia területén. Az utóbbi években megnőtt a közvetítő tevékenység fontossága a kereskedelmi életben.
Jelentőségének megnövekedése egyrészt annak tulajdonítható, hogy a más típusú eljárások sokkal költségesebbek és sokkal hosszadalmasabbak, másrészt az ügyfelek az egész közvetítői eljárás felett teljes ellenőrzési joggal bírnak. A közvetítés nagyarányú sikerét bizonyítja az is, hogy a döntést mindkét fél elfogadja és önként végrehajtja.
"A WIPO közvetítő tevékenysége" címen az Iparjogvédelmi Szemle 1997. évi augusztusi számában már bővebben írtam e jogintézményről.
Választottbíráskodás
A választottbíráskodási eljárásban a választottbírónak vagy a Tanácsnak joga van a vitában álló felekre kötelező erejű döntést hozni. Ebben tehát több, mint a közvetítés. Az eljárás menetét, az eljáró Tanács hatáskörét, a felek jogait és kötelességeit részletesen szabályozza a WIPO Választottbírósági Szabályzata. A feleknek joguk van a választottbírák számát is meghatározni. Ha nem élnek ezzel a lehetőségükkel, akkor a Szabályzat szerint a Központ jelöl ki egy választottbírót, vagy ha az ügy körülményei azt kívánják meg, akkor három bíróból álló Tanácsot. A felek a választottbíráskodási eljárás nyelvét is szabadon megválaszthatják, ellenkező esetben a Szabályzat alapján a választottbírósági záradék vagy megállapodás nyelvére és az adott ügy összes körülményére tekintettel a Tanács állapítja meg. Az alkalmazandó jogot is a felek kötik ki. Ennek hiányában az eljáró Tanács azt a jogot alkalmazza, amelyet a legmegfelelőbbnek tart.
A felek írásban - egy külön szerződés vagy egy alapszerződéshez kapcsolódó klauzulában - alávetik magukat a választottbírósági eljárásnak. Ha az alapszerződés érvénytelenné is válik, a klauzula attól függetlenül érvényben marad.
A választottbíróság a kérelem beérkezte után először megvizsgálja hatáskörét és dönt annak meglétéről, illetve hiányáról. A választottbírák kijelölését a 78 cikkelyből álló Szabályzat 22. cikkelye taglalja. Kifogást lehet emelni a választottbírák vagy az elnök személyével szemben.
A felek közvetlenül vagy képviselőik útján vehetnek részt az eljárásban. Az eljárás módját a 38. cikkelytől taglalja a Szabályzat. A keresetlevél benyújtásával indul meg az eljárás. Az alperesnek azt megküldi a Központ, aki arra válasziratot köteles előterjeszteni. A kereset és a védekezés az eljárás során módosítható. A tárgyalást a választottbírák készítik elő és megidézik a feleket a tárgyalásra. A tárgyalás nem nyilvános. Az alperes viszontkeresetet is előterjeszthet és beszámítási kifogással is élhet. A felek kötelesek bizonyítani állításaikat. A tárgyalásról jegyzőkönyv készül. Az eljárást érdemi döntést tartalmazó ítélettel vagy egyezséget jóváhagyó végzéssel fejezik be az eljárás megindítását követő maximum 9 hónapon belül. A feleknek joguk van az ítélet kiegészítését és kijavítását kérni a kézbesítéstől számított 30 napon belül.
Az ítélet kötelezi a feleket az abban foglaltak teljesítésére, és általában nem lehet megtámadni rendes bíróság előtt. Általában a nemzetközi választottbírósági eljárás során hozott döntéseket a felek önként végrehajtják. Néhány esetben szükséges a választottbírósági ítéletek végrehajthatósága szempontjából bírósági elismerés az 1958. évi New York-i Egyezmény alapján.
A Szabályzat alapján a Központnak hat fő feladata van a választottbíráskodással kapcsolatosan:
a) Biztosítja a választottbírósági megállapodás alapján az eljárás gördülékeny lefolyását és kérelemre a Tanács felállítását; így különösen
- írásban fenntartja a felek között a kapcsolatot a Tanács megalakulásig,
- kijelöli a választottbírót, ha a felek nem tették meg és
- megállapítja a választottbíró díjazását.
b) Ellenőrzi a határidők betartását, különösen ha a Szabályzat által előírt valamelyik határidőt hosszabbítják meg. A Szabályzat alapján a Tanácsnak egy státuszjelentést kell készítenie a Központ felé, ahol az eljárás még nem fejeződött be vagy arra nem tűztek még ki határidőt.
c) A Központ a Tanácsot felszólíthatja, hogy minél előbb hozza meg döntését. Ha esetleg kifogás merül fel a választottbírókkal vagy az egész Tanáccsal szemben, akkor döntés végett a Központ a WIPO Választottbírósági Konzultatív Bizottságához fordul. A feleket értesítik ennek a Bizottságnak az összetételéről.
d) Ha a felek kívánják, akkor a Központ adminisztratív támogató szolgáltatást nyújt számukra, pl. a tárgyalóterem, pihenésre és felkészülésre szolgáló szobák, tolmács, titkárnő és szükséges műszaki berendezések biztosítása. A termek és szobák ingyen állnak rendelkezésre a WIPO-nál. A többi szolgáltatásért kell csak fizetni.
e) A Központ a felektől előleget kér a költségek fedezetére.
Kétféle díjat kell fizetni a választottbírósági eljárás adminisztratív költségeinek fedezetére.
Az egyik a regisztrációs díj, amelyet a vitás ügy értéke (a perérték) alapján számolnak ki, és a felperes fizeti meg a keresetlevél benyújtásakor.
A másik egy adminisztrációs díj, amit szintén a perérték alapján kalkulálnak ki és vagy a felperes vagy az alperes fizeti meg az ellenkérelme alapján.
A díjak kiszámításának alapját egy díjtáblázat képezi, amely a következőket tartalmazza.
A regisztrációs díj összege:
| 1 000 000 USA dollár perértékig: 1000 USA dollár, |
| 10 000 000 USA dollárig: 2000 USA dollár. |
Az adminisztrációs díj:
| 100 000 USA dollár perértékig: | 1000 USA dollár, |
| 1 000 000 USA dollár perértékig: | 1000 USA dollár, |
| + 0,40 % (a 100 000 USA dollár feletti perértéknek), | |
| 5 000 000 USA dollár perértékig: | 4600 USA dollár, + 0,20 %, |
| 20 000 000 USA dollár perértékig: | 12 600 USA dollár,+ 0,10 %, |
| 20 000 000 USA dollár felett: | 27 600 USA dollár,+ 0,05 %. |
Általában az alkalmazandó jog alapján határozzák meg a felek a választottbíráskodás helyszínét. Ez bárhol lehet a világon. Ha a felek nem állapodnak erről meg, akkor a Központ határozza meg a helyszínt a felek állampolgársága, székhelye és az ügy körülményei figyelembevételével.
Gyorsított választottbírósági eljárás
A WIPO Választottbírósági Szabályzata alapján bonyolítják le ezt a speciális választottbírósági eljárást is. "Egyezményes választottbíráskodásnak" is szokták nevezni. A választottbíróságra vonatkozó rendelkezések néhány módosítással szabályozzák ezt az eljárást, amely még gyorsabb, olcsóbb és egyszerűbb.
A főbb eltérések a két eljárás között a következők:
- ebben az eljárásban a felperes a választottbíráskodási kérelmet és a keresetlevelet együtt nyújtja be;
- az alperes válasziratát és egyéb védekezését együtt adja be;
- a határidők rövidebbek, mint egy hagyományos választottbírósági eljárásban;
- mindig egyesbíró jár el;
- a tárgyalás általában rövidebb, mint a hagyományos eljárásban, de különleges körülmények esetén sem haladhatja meg a három napot.
A gyorsított választottbírósági eljárás főleg olyan ügyek rendezésére alkalmas, amelyek értéke csekély. Olyan kis- és középvállalkozások számára előnyös eljárás, amelyek szerény összeget tudnak csak fordítani vitájuk rendezésére és a rövid időtartam miatt kedvezőbb nekik ez az eljárás, mint a többi vitarendezési eljárás. Ráadásul, ahol nagyon sürgős az eredmény, ott ez a legmegfelelőbb eljárási mód.
A Központ szerepe az adminisztrációs feladatok elvégzése a WIPO Gyorsított Választottbírósági Szabályzata alapján. Ez kisebb eltérésekkel ugyanazokat a rendelkezéseket tartalmazza, mint a Választottbírósági Szabályzat. Így a Központnak ugyanaz a szerepe, mint a hagyományos választottbírósági eljárásban.
A díjakat szintén a Központhoz kell befizetni és ezek ugyanolyan mértékűek.
Az egyesbíró honoráriumát ugyanúgy kell meghatározni, mint a választottbírósági eljárásban. Természetesen, a sürgősségre való tekintettel határozták meg a díjtáblázatot.
Eredmény nélkül lezajlott közvetítést követő választottbíráskodás
A vitás ügyet közvetítés során próbálják rendezni a WIPO Közvetítői Szabályzata alapján. Ha itt nem születik eredmény, az előírt határidő alatt (ami 60 vagy 90 nap) vagy az egyik fél elutasítja a részvételt, akkor a WIPO Választottbíráskodási Szabályzata alapján egy kötelező határozatot hoznak a választottbíráskodásról (vagy, ha a felek úgy állapodnak meg, akkor a gyorsított választottbíróságról).
A Központ szerepe ugyanaz, mint az egyes eljárásokban. Ugyanolyan díjakat kell fizetni a Központnak, mint az egyes eljárásokban külön-külön.
Arra a kérdésre, hogy kell-e a választottbíráskodás jogintézménye, a válasz: feltétlenül igen.
Miért van rá szükség? Erre a legrövidebb válasz: mert gyors, olcsó és egyszerű eljárás. Az időtényező mai világunkban rendkívül fontos. Az egyfokú eljárás néhány hónap alatt a vitában álló felek számára kielégítő végleges döntést hoz, amelyet már azonnal végre lehet hajtani. Az olcsóság is a "barátságos eljárás" egyik legvonzóbb jellemzője.
Ha a fentiekhez még hozzátesszük azt is, hogy a felek maguk választják meg az alkalmazandó jogot is, akkor szinte mindenkiben megfogalmazódik a gondolat, hogy ez a lehető legjobb vitarendezési mód a világon.
Megállapítható, hogy a választottbíráskodás kiteljesedése mindazonáltal a nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás területén ment végbe. Ennek oka az, hogy az állami igazságszolgáltatás monopóliumának elve könnyebben áttörhető akkor, ha a jogvita nemzetközi jelleggel bír, hiszen ebben az esetben van alapja az állami iurisdictio restrikciójának.
A tanulmányban kifejtettek összevetése során belátható, hogy a választottbíráskodás kiköthetőségének szabályozása mind jogrendszertipikus, mind praktikus szempontokat figyelembe vesz. A kereskedelmi ügyekre való korlátozás inkább tradicionális indíttatású, a jogintézmény fejlődésének folyamatában mára a szellemi alkotások jogával kapcsolatos kereskedelmi ügyekre is kiterjedt a választottbíráskodás hatóköre.
A választottbíráskodás jogintézményének funkciója az összehasonlító jogi vizsgálat eredményeképpen úgy summázható, hogy a magánjogi viszonyok terén egy alternatív, liberális vitarendezési módot jelent. A vonatkozó szabályozás funkciója az, hogy az intézmény autonóm és liberális legyen. Ezt lényegében mindegyik jogrendszertípus biztosítja, akár elvi megalapozottságú főszabályok konstituálásával (kontinentális jogok), akár a kivételek főszabályt lerontó szerepének kiteljesítésével (common law típusú jogok), ilyen módon áttörve a tradicionális elveket.
Véleményem szerint a WIPO Szabályzata teljesen megfelel ezeknek az igényeknek, így az 1994. október 1-je óta hatályban lévő Szabályzat alapján történő választottbíróság minden vitában álló fél számára a leghatékonyabb vitarendezési mód lehet.
Végül, hadd zárjam tanulmányomat azzal, amire mi is nagyon büszkék lehetünk: a magyar Országgyűlés 1994-ben törvényt alkotott a választottbíráskodásról. Az 1994. december 13-án hatályba lépett 1994. évi LXXI. törvény az UNCITRAL Mintatörvény alapulvételével egységes törvényben szabályozza a belföldi felek közötti és a nemzetközi választottbíráskodást. A nemzetközi és a belföldi kereskedelmi választottbíráskodás együttes szabályozására eddig még egyetlen országban sem került sor, így törvényünk jogtörténeti jelentőségű.
Felhasznált irodalom
Dr. Bobrovszky Jenő: Iparjogvédelem és csúcstechnika, OTH, Budapest, 1995
Dr. Brósz Róbert, Dr. Pólay Elemér: Római jog, Tankönyvkiadó, Budapest, 1986
Dr. Csehi Zoltán: A nemzetközi kereskedelmi választottbíróság eljárására alkalmazandó szabályok meghatározása, Magyar Jog, 1995/7.
Dr. Csűri Éva: A svájci nemzetközi magánjog, Külgazdaság, 1997/5-6.
Dr. Faragó László: Nemzetközi választottbíráskodás, KJK, Budapest, 1966
Dr. Farkas József: A választottbíráskodás szabályozása a polgári eljárás reformjának tükrében, Magyar Jog, 1988/9.
Dr. Horváth Éva: A követelések bírói érvényesítése, választottbíráskodás. A külkereskedelmi tevékenység jogi kézikönyve, ELTE, Budapest, 1991
Dr. Horváth Éva: Választottbíráskodás Közép- és Kelet-Európában, Jogtudományi Közlöny, 1994. május
Dr. Kecskés László, Dr. Wallacher Lajos: Választottbíráskodás, Kommentátor B.t., Pécs, 1995.
Dr. Kronke, Herbert: Nemzetközi választottbírósági eljárás a reform után, Magyar Jog, 1998/10.
Dr. Lontai Endre: Polgári jog. A szellemi alkotások joga, Tankönyvkiadó, Budapest, 1988
Dr. Mádl Ferenc, Dr. Vékás Lajos: Nemzetközi magánjog és nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga, Tankönyvkiadó, Budapest, 1992
Dr. Niklisch, Fritz: Választottbírósági eljárás integrált békéltetéssel, Magyar Jog, 1998/12.
Dr. Pfaff, Dieter: A választottbíráskodás reformja Európa volt szocialista államaiban, Magyar Jog, 1998/7.
Dr. Sili Dóra: A WIPO közvetítő tevékenysége, Szabadalmi Közlöny és Védjegyértesítő, 1997. augusztus
Dr. Szamosi Katalin: "A WIPO Választottbírósági Szabályzata", előadás, MSZH, 1997. március 11.
Dr. Újlaki László: A választottbírósági szerződés jogági elhelyezettsége és tipológiája, Jogtudományi Közlöny, 1991/9-10.
Dr. Újlaki László: A választottbírósági hatáskör illeszkedési ponjai a különböző jogforrásokban, Magyar Jog, 1997/3.
Dr. Várady Tibor: Választottbíráskodás a felek ellenére?, Magyar Jog, 1995/1.
Bírót is lehet szabadon választani, Népszabadság, 1993. november 29.
Conference on rules for institutional arbitration and mediation (az ott elhangzott előadások), WIPO and ASA, Genf, 1995. január 20.
Guide to WIPO Mediation, WIPO, 1996
ICC Rules of Arbitration and Conciliation, 1998
A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Választottbíróság Eljárási Szabályzata, 1997. január 1.
Nemzetközi jog, Tankönyvkiadó, Budapest, 1989 (X. fejezet)
Polgári eljárásjog II. , Tankönyvkiadó, Budapest, 1989
A polgári eljárásjog, kommentár a gyakorlók számára, II. kötet, Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 1994
The services of the WIPO Arbitration Center, WIPO, 1994
Választottbíráskodás és -vita, HVG, 1994. november 5.
WIPO Mediation and Arbitration Rules, WIPO, 1996
Worldwide forum on the arbitration of intellectual property disputes (az ott elhangzott előadások), WIPO and AAA, Genf, 1994. március 3-4.