TECHNIKATÖRTÉNET
100 éves a mágneses hangfejlesztő készülék
Valdemar Poulsen (1869-1942)
A szabadalmat - melynek igénypontja szerint "szilárd mágneses testek, mint acéldrótok, acélszalagok, mágneses befolyással olyan állapotba hozhatók, hogy hírek, beszélgetések és ehhez hasonlók, bizonyos ideig tárolhatóvá válnak és kívánság szerint, ugyancsak mágneses befolyásolással hallhatóan visszahallhatók" - Németországban 109 569 számon lajstromozták. Az igaz, hogy Oberlin Smith - aki a hangokkal foglalkozó kutatókat szerette volna inspirálni - már 1888-ban papírra vetette az elgondolást, de ahhoz még egy évtized kellett, míg Valdemar Poulsen (1869-1942), a koppenhágai telefontársaság mérnöke megalkotta telegraphonját. Ő maga egyelőre nem tulajdonított neki más alkalmazási lehetőséget, mint amivel - mai fogalmak szerint egy üzenetrögzítő a telefont használhatóvá teszi. Ám volt újságíró, aki már a szedőgépek vezérlőberendezését vagy valamiféle telefonújság eszközét látta benne, mindenesetre megjósolta, hogy - az akkoriban még éppen felfelé ívelő pályájú - fonográfot feltétlenül helyettesíteni fogja. A fonográftól még maga Poulsen sem igen tudott elszakadni, annyira hasonlított rá a telegraphonja.
A szerkezetet - mint ahogy az Építő Ipar c. műszaki hetilap 1901. május 12-i számában olvasható - a kortársak is roppant egyszerűnek találták. Egy 285 mm hosszú, 140 mm átmérőjű, nem mágneses anyagból készített hengerre Poulsen hornyokat vésett, s azokra 1 mm átmérőjű zongorahuzalt tekercselt. Fölötte egy tengelyen csúszott tova egy saját súlyával a hengerre támaszkodó mágneses szerkezet. Egyelőre még csak néhány perces beszédet rögzített, mégis, az 1900-as párizsi világkiállításon - talán mert éppen Ferenc Józsefet is elragadtatott nyilatkozatra késztette - nagydíjat nyert. Viszont az is tény, hogy 1908-ban egy Koppenhágában tartott nemzetközi kongresszuson bemutatott továbbfejlesztett változatával már 40 órányi beszédet sikerült rögzíteni, igaz nem kevesebb, mint 250 km-nyi huzalon, 1,75 m/sec sebességgel. Ilyen eredmény mellett talán érthető is, hogy az eljárás jó két évtizedre feledésbe merült.
Újjáéledése a `20-as évek
végére tehető, amikor is a nehézkesen és
kényelmetlenül kezelhető acéldrót és
szalag helyettesítésére a
legkülönfélébb kísérleteket
folytatták. Közülük a drezdai Fritz Pfleumer
mérnök érte el legsikeresebben a megcélzott
eredményt. Papírcsíkra vitt föl vegyi úton
vaspor réteget s ezzel és az egyidejűleg hozzá
kifejlesztett berendezésével már zenei hangokat is tudott
rögzíteni és ráadásul olyan
minőségben visszajátszani, hogy a korabeli lemezek
hangzásával is bátran fölvehette a versenyt.
Az AEG laboratórium átadásával támogatta Pfleumer további kísérleteit, melyekbe Gauss, a BASF mérnöke is bekapcsolódott. Előbbi vaspor helyett karbonilvasport, utóbbi a papírszalag helyett acetilcellulózt ajánlott. A megszületett 605 152 lajstromszámú új szabadalom most már egy valóban használható, a zenei igényeket is jól kielégítő megoldást ismertetett. A mágneses hangrögzítés készüléke ez esetben a "Magnetophon" elnevezést kapta, és 1932-ben erre a névre is oltalmat kaptak. Majdnem természetes, hogy más országokban a név jogtalan használata számtalan pert eredményezett. Szívesen rövidítő nyelvhasználatunk ezektől megmentett, miután a magnó szavunkkal megfelelően találékonynak bizonyultunk.
1944-től a szalagot a papírgyártáshoz hasonló technikával poli(vinil-klorid)ból készítették úgy, hogy a kiöntött széles lapokat utólag vágták kívánt méretű csíkokra. A vasoxidot rétegelés helyett közvetlenül belekeverték a műanyagba. Az igaz, hogy ezzel a technikával a szalagok érzékenysége nem érte el a korábbiakét, de ezt a hátrányt az erősítőtechnika rohamos fejlődése hamar kiküszöbölte. A 100 és 5000 Hz között átvitt hangfrekvenciasáv akkoriban jó zenei átvitelt jelentett. Carlson és Carpenter jó két évtizeddel azelőtti ötletét felmelegítve az egyenáramot nagyfrekvenciás előmágnesezéssel fölváltva, minthogy a szalagban a felvevő fej elhagyását követően a még remanens indukció okozta zavarok most már elmaradtak, az alapzajszintet sikerült 30 dB-lel csökkenteni, a dinamikát ugyanakkor 60-70 dB-re megemelni.
A diktafonból most lett igazán magnetofon. Eddig a feltalálás története, az ezután következők már egy napjainkig tartó, s a legkülönfélébb magnócsodákat eredményező fejlesztésről szólhatnának, akár kötetekre menően is.
Kozma Gyula