DR. ERDŐS ZSUZSANNA
Védjegyjogosultak és képviselőik
Tartalomjegyzék
- 1890. évi II. törvénycikk
- 1969. évi IX. törvény
- Nemzetközi szerződések
- Hazai megfontolások
- Az 1997. évi XI. törvény
- Az együttes védjegy
- A tanúsító védjegy
- Közös védjegy
- Külföldiek oltalomszerzési lehetősége
- Képviselet
- Jegyzetek
A mindennapi élet kihívásaira az 1969. évi IX. törvény már nem tudott mindenben megfelelni, illetve Magyarországnak voltak olyan nemzetközi szerződésekben vállalt jogharmonizációs kötelezettségei, amelyek sürgették a védjegyjogi szabályozás újragondolását. 1997. július elsején lépett hatályba a védjegyek és a földrajzi árujelzők oltalmáról szóló 1997. évi XI. törvény, amely a fent említett követelményeknek eleget téve átfogóan korszerűsítette a védjegyjogi szabályozást.
Következetesen végighúzódik a magyar jogi szabályozáson (1890. évi II. törvénycikk, 1969. évi IX. törvény, 1997. évi XI. törvény) az elv, mely szerint védjegyoltalmat csak az szerezhet, aki a megjelölést a mindenkori törvénynek megfelelően lajstromoztatja. A védjegyjogosultak köre azonban folyamatosan változott.
Az 1890. évi II. törvénycikkben hiába keresnénk a jogosulti kör meghatározását. A védjegy létét a jogszabály vállalathoz kötötte, azonban a védjegyjog alanya nem a vállalat volt, hanem a vállalat tulajdonosa. Ez azonban csak indirekt módon derül ki a szabályozásból: a törvény a lajstromozási eljárás során feltüntetni rendelte annak nevét vagy cégét, akinek részére a védjegy belajstromoztatott.1 A védjegyjog alanyai lehettek jogi és "physikai" személyek, azonban fennállt velük szemben a kívánalom, hogy valamely árut rendszeresen forgalomba hozzanak. A rendszeres forgalombahozatal - általában - vállalatot feltételezett, azonban a védjegyjog által értelmezett vállalat fogalom (a védjegytörvény a vállalat fogalmát nem definiálta) szűkebb volt a tisztességtelen versenyről szóló törvényben definiált meghatározásnál. A versenytörvény szerint vállalat volt minden akár egyéni, akár társas üzem, amely áruk előállításával vagy forgalomba hozatalával, vagy pedig ipari vagy kereskedelmi szolgáltatások visszterhes teljesítésével foglalkozott.2 Nem volt átvihető e meghatározásból azonban az a tétel, hogy szolgáltatásokat nyújtó üzem is vállalatnak tekinthető, mivel védjegy csupán készítményt, árut védett, szolgáltatásokra nem terjedt ki. A fentiekre figyelemmel a korabeli jogirodalom a védjegyjogosultak körének bővítését két irányban is indokoltnak látta. Egyrészt a szolgáltatást nyújtó vállalatok számára3, másrészt azok számára, akiknek vállalata nem volt és akik ennek folytán saját maguk áru forgalmazásával sem foglalkoztak.
A védjegyekről szóló 1969. évi IX. törvényünk, a korábbi szabályozással ellentétben, már meghatározta a védjegyjogosultak körét. Eszerint vállalat, szövetkezet, gazdasági tevékenység folytatására feljogosított más szerv vagy személy szerezhetett védjegyoltalmat. Mivel a korábban megfogalmazott elvárásoknak megfelelően időközben lehetővé vált szolgáltatást nyújtók számára is védjegyoltalom szerzése, a jogosultak alanyi köre bővült. A jogalkotó azonban még mindig kizárta a gazdasági tevékenységet nem folytató természetes személyt a védjegyoltalomból. A védjegyjogosult személyére vonatkozó megszorítást azzal magyarázta, hogy "a védjegy rendeltetésszerű használata más részére nem indokolt". A jogszabály hatálybalépése idején, a lajstromozási eljárás során a bejelentőnek nem csak azt kellett igazolnia, hogy jogosult volt gazdasági tevékenység folyatására, hanem azt is, hogy ez a joga olyan áru vagy szolgáltatás vonatkozásában áll fenn, amelyre védjegyoltalmat kíván szerezni.
A törvény megszorítása, mely szerint védjegyoltolmat csak gazdasági tevékenység folyatására jogosult szerv vagy személy kaphat, nemzetközi viszonylatban is általánosan elfogadott gyakorlat volt (l. régi német védjegytörvény). A Szellemi Tulajdon Világszervezete égisze alatt 1994-ben aláírt Védjegyjogi Szerződés4 kifejezetten rendelkezett arról, hogy egyetlen szerződő fél sem követelheti meg a bejelentés kellékeként cégbizonylat vagy cégjegyzék (más kereskedelmi nyilvántartás) alapján készült kivonat vagy tanúsítvány benyújtását,5 továbbá azt sem írhatják elő a tagországok a bejelentő számára, hogy a bejelentésben tüntesse fel, hogy ipari vagy kereskedelmi tevékenységet folytat, illetve, hogy ezt igazolja.6 E rendelkezések látszólag csupán eljárási követelményt fogalmaznak meg, azonban az 1997. évi XI. törvény kodifikációja során - mivel Magyarország is aláírta a szerződést - figyelembe kellett venni. Ilyen alaki előírások hiányában pedig a korábbi törvény anyagi jogi szabályának megkötése is értelmét vesztette. Ellenőrizhetetlenné vált volna annak a követelménynek a betartása, hogy a védjegyre csak vállalat, vagyis gazdasági tevékenység folytatására jogosult személy szerezhet oltalmat. A Szellemi Tulajdon Világszervezetének Nemzetközi Irodája által a Védjegyjogi Szerződés tervezetéhez fűzött kommentár a szerződés idézett rendelkezéseinek aggály nélkül anyagi jogi jelentőséget tulajdonít. A Nemzetközi Iroda szerint a cégkivonat (egyéb kereskedelmi nyilvántartási tanúsítvány) azért nem követelhető meg a bejelentés kellékeként, mert nem zárható el a bejelentő az oltalomszerzéstől akkor sem, ha nem szerepel a cégjegyzékben. Hasonlóképpen, az ipari vagy kereskedelmi tevékenységre vonatkozó nyilatkozat, illetve bizonyíték azért nem követelhető meg, mert olyan személyek, szervezetek is lehetnek - a kommentár szerint - védjegytulajdonosok, akik maguk nem folytatnak ilyen tevékenységet.7
A kodifikáció során figyelembe vett nemzetközi szerződések közül8 a közösségi védjegyről szóló 40/94/EK rendelet 5. cikke egyértelműen nem köti ahhoz a feltételhez a védjegyoltalom szerzésére való jogosultságot, hogy a bejelentő folytat-e gazdasági tevékenységet. E cikk ugyan meghatározott honossági követelményeket támaszt a bejelentőkkel szemben, de (1) bekezdése értelmében a bejelentő egyébként természetes személy vagy bármilyen jogi személy lehet, ideértve a közjog alapján létrehozott hatóságokat is. A 4. cikk pedig a rendelet alkalmazásában jogi személynek minősíti azokat a szervezeteket is, amelyek - bár nem jogi személyek - személyes joguk szerint jogokat szerezhetnek, kötelezettségeket vállalhatnak, perelhetnek és perelhetők.9
A védjegyek nemzetközi lajstromozásáról szóló Madridi Megállapodás a nemzetközi védjegybejelentéshez való jogosultságot szabályozta a bejelentő állampolgársága, illetve honossága szempontjából, eszerint csak valamely tagállamban honos bejelentők nyújthatnak be nemzetközi bejelentést. A bejelentő személyére vonatkozó egyéb korlátozást az egyezmény nem tartalmaz.
A Párizsi Uniós Egyezmény nem tartalmaz e tárgyban speciális szabályt, az Európai Közösség 89/104/EGK irányelve sem rendelkezik erről a kérdésről. Az irányelv hatálya nem terjed ki arra, hogy a tagállamok nemzeti jogszabályai milyen követelményeket támaszthatnak a védjegyoltalom szerzésére való jogosultság tekintetében. Ezt az irányelv preambuluma is megerősíti, amikor arról szól, hogy a tagállamok a védjegybejelentéseket elutasíthatják, illetve a lajstromozott védjegyeket törölhetik olyan okok alapján, amelyekről az irányelv egyáltalán nem rendelkezik; a preambulum a védjegyoltalom szerzésére való jogosultságot kifejezetten ilyen kérdésként említi meg.
A nemzeti jogszabályok a védjegyoltalom szerzésére való jogosultságot illetően a liberalizálás tendenciáját mutatják. Az új német törvény szerint védjegytulajdonos lehet természetes személy, jogi személy vagy személyek olyan együttese, amely jogok és kötelezettségek alanya lehet.10 A francia törvény szerint bármely természetes vagy jogi személy védjegytulajdonos lehet.11
A fent felsorolt nemzetközi kötelezettségek mellett a hazai gazdaságban bekövetkezett változások - a piacra jutás, a vállalkozás, a verseny szabadsága - abba az irányba mutattak, hogy a jogosultak személyi körének meghatározásánál nincs értelme a korlátozásnak. A gazdasági társaságokról szóló 1988. évi VI. törvény lehetővé tette gazdasági tevékenység folytatását külföldi és belföldi természetes és jogi személyek, jogi személyiség nélküli gazdasági társaságok számára.12
Az egyéni vállalkozásról szóló jogszabály a vállalkozáshoz való jogot gyakorlatilag alanyi jogként határozza meg, megszorításként mindössze azt írva elő, hogy a vállalkozás alapítójának belföldi, cselekvőképes, állandó lakhellyel rendelkező, az egyéni vállalkozás gyakorlásából nem kizárt természetes személynek kell lennie.13
A Polgári Törvénykönyv - 1993-ban, illetve 1994-ben történt módosításaival - a gazdálkodó szervezetek közé sorolja az állami vállalatot, az egyéb állami gazdálkodó szervet, a szövetkezetet, a gazdasági társaságot, a közhasznú társaságot, az egyes jogi személyek vállalatát, a leányvállalatot, a vízgazdálkodási társulatot, erdőbirtokossági társulatot és az egyéni vállalkozót. Továbbá, a gazdálkodó szervezetre vonatkozó rendelkezéseket rendeli alkalmazni az állam, a helyi önkormányzat, a költségvetési szerv, az egyesület, a köztestület, valamint az alapítvány gazdálkodó tevékenységével összefüggő polgári jogi kapcsolataira is.14
A fentieket figyelembe véve meghaladottnak tűnt az az álláspont, amely csak a "gazdasági tevékenység folytatására jogosult személy" számára tette lehetővé védjegyoltalom szerzését. Emellett a védjegyjog szemszögéből nézve sem szólt komoly érv az alanyi körre vonatkozó korlátozás fenntartása mellett. Egyrészt a rosszhiszemű bejelentőkkel szemben nem biztosított volna oltalmat, lévén a rosszhiszem független attól, hogy valaki folytat-e gazdasági tevékenységet, másrészt a védjegy tényleges használatát nem biztosította volna ez a korlátozás, mivel azzal, hogy valaki gazdasági tevékenység folytatására jogosult, még nem jelenti azt, hogy használja is védjegyét.
Figyelemmel a fent ismertetett nemzetközi szerződésekre, a gazdaságban bekövetkezett változásokra, illetve a piaci verseny kívánalmaira, az 1997. évi XI. törvényünk feloldotta a jogosult személyére vonatkozó korlátozást, lehetővé téve bárki számára, hogy védjegyoltalmat szerezhessen. 1997. július elsejétől tehát a védjegyre oltalmat szerezhet bármely természetes és jogi személy, valamint jogi személyiség nélküli gazdasági társaság, függetlenül attól, hogy folytat-e gazdasági tevékenységet.15 E definícióval a jogalkotó a jogalanyok teljes körét ruházta fel az oltalomszerzés jogával. Az elsőként említett jogosulti csoport a természetes személyek köre. E kifejezésen az ember értendő, aki ipso iure jogképes - jogok és kötelezettségek alanya lehet. A jogképesség - ha élve születik - fogamzásának időpontjától kezdve illeti meg, s csak halálával szűnik meg.16
A jogi személyek vonatkozásában a Polgári Törvénykönyv ad iránymutatást.
Az állam jogi személyeknek ismeri el az állami, gazdasági, társadalmi szerveket és szervezeteket, az egyesületeket, valamint egyéb szervezeteket, ha feladataik szükségessé teszik, hogy vagyoni jogaik és kötelezettségeik legyenek. A jogi személyek körébe sorolja továbbá a törvény az állami, önkormányzati, gazdasági, társadalmi és más egyéb szervezeteket is. A Polgári Törvénykönyv úgy rendelkezik továbbá, hogy jogi személyt jogszabály is létesíthet. Ez olyan széles körű felhatalmazást jelent, melynek következtében reménytelen vállalkozásnak tűnik az e körbe tartozó szervek, szevezetek, testületek egy csokorba gyüjtése.
A jogi személyek jogképessége kiterjed mindazokra a jogokra és kötelezettségekre, amelyek jellegüknél fogva nem csupán az emberhez fűződhetnek. Ha a jogszabály vagy - annak felhatalmazása alapján - az alapító határozat vagy okirat másként nem rendelkezik, a jogi személy szervezeti egysége (gyáregysége, fiókja, telepe, üzeme, irodája, helyi kirendeltsége vagy csoportja, alapszerve, szakosztálya stb.) nem jogi személy. A szervezeti egység vezetője azonban, annak rendeltetésszerű működése által meghatározott körben a jogi személy képviselőjeként jár el.17 Mindebből a védjegytörvény vonatkozásában az a következtetés vonható le, hogy ha a védjegyoltalom iránti kérelmet valamely jogi személy fiókja, telepe, gyáregysége stb, illetve annak vezetője nyújtja be, általában az vélelmezhető, hogy a benyújtó a jogi személy képviseletében eljárva, annak nevében lépett fel, vagyis a kérelmező végső soron a jogi személy.
Meg kell jegyezni azonban - bár gyakorlati jelentősége csekély -, hogy a Polgári Törvénykönyv többszöri módosítása eredményeként, az állam jogképességének, illetve jogi személy voltának deklarálása nem található meg a hatályos szövegben. Arról rendelkezik mindössze a törvény, hogy az államot magát, a polgári jogviszonyokban - ha törvény ettől eltérően nem rendelkezik - a pénzügyminiszter képviseli; ezt a jogkörét azonban más állami szerv útján is gyakorolhatja, vagy más állami szervre is átruházhatja.
A gazdasági társaságokról szóló 1997. évi CXLIV. törvény definiálja a védjegyjogosulti kör harmadik csoportjába tartozó jogi személyiség nélküli gazdasági társaságok körét. A jelenlegi szabályozás szerint két ilyen társasági forma létezik: a közkereseti, illetve a betéti társaság.18
A fent leírtak igazolják, hogy végső soron bárki védjegyoltalmat szerezhet. Ez alapján pedig - elkalandozva bár egy kicsit az alaptémától - logikusnak tűnik az a következtetés, amikor a védjegytörvény a "bárki" kifejezést használja (pl. észrevétel benyújtója, vagy a kontradiktórius eljárások kérelmezői körének meghatározása során) akkor végső soron arra a személyi körre utal, akik védjegyjogosultak is lehetnek.
Az együttes védjegy és a következőkben tárgyalandó tanúsító védjegy - sajátos funkciójuknak köszönhetően - alapvetően különböznek a "klasszikus" védjegytől. E két védjegytípusnál a védjegyjogosulti pozíció, illetve a védjegyoltalom lényegét adó védjegyhasználathoz fűződő kizárólagos jog a törvény erejénél fogva elválik egymástól.
Az 1921. évi XXII. törvénycikk, amely a magyar védjegyjogba bevezette az együttes védjegy intézményét, hallgat a jogosult védjegyhasználatát illetően. Hatályos védjegytörvényünk azonban a védjegyjogosultat kifejezetten megfosztja ettől a jogától, áttelepítve a használat jogát a társadalmi szervezet tagságára. Ez a megoldás indokolttá teszi, hogy figyelmet szenteljünk a jogosulti kör mellett a tagság alanyi körének is. Az 1921. évi XXII. törvénycikk részletesen szabályozta az oltalomszerzés, illetve az oltalom fennálltának feltételeit. A korabeli definíció szerint ipari célú jogképes egyesülések - ideértve ipari tevékenységben az államkincstárt és a többi közjogi személyeket is - még ha az áruk előállítására, vagy forgalomba helyezésére berendezett vállalatuk nem is volt, lajstromozás végett olyan védjegyet is bejelenthettek, amelyeket tagjaik saját vállalataik áruinak megjelölésére használni voltak jogosultak (együttes védjegy, kollektív védjegy).19 E meghatározásból kitűnik, hogy a "klasszikus" védjegyektől eltérően, egyrészt az együttes védjegy jogosulti köre szélesebb volt, hiszen oltalmat szerezhetett olyan egyesület is, amely vállalattal nem rendelkezett, másrészt az egyesülés tagjai voltak jogosultak a védjegy használatára.
Az 1969. évi IX. törvény az együttes védjegyről lakonikusan szólt, mindössze a definícióját adta meg. E szerint vállalatok jogi személyiséggel felruházott szervezetei (szövetség, érdekképviseleti szerv stb.) szerezhettek együttes védjegyoltalmat az érdekelt vállalatok által használható védjegyekre akkor is, ha maguk gazdasági tevékenység folytatására nem voltak jogosultak, feltéve, hogy
a) az érdekelt vállalatok áruinak valamilyen közös jellemzője volt,
b) az együttes védjegyet a vállalatok a szervezet engedélyével használták.20
A jogszabályhoz fűzött indokolás szerint az együttes védjegyhez való jog, csak jogi személyiséggel felruházott szervezetet illethetett meg, amely rendelkezhetett az együttes védjegy használatával kapcsolatos kérdésekben, megfelelő ellenőrzést tudott gyakorolni a védjeggyel ellátott áruk tekintetében, továbbá jogsérelem esetén önállóan felléphetett.21
Tekintettel a fenti törvény szűkszavúságára, az európai közösségi irányelvre és a különböző országokban ebben a tárgyban kialakított szabályozásra, szükségessé vált a kodifikáció során az együttes védjegy modern fogalmának bevezetése is. Hatályos jogunk ezért első törvényünkhöz hasonlóan részletesen szabályozza az együttes védjegy intézményét.
A törvény meghatározása szerint az együttes védjegy olyan védjegy, amely valamely társadalmi szervezet, köztestület vagy egyesülés (a továbbiakban együtt: társadalmi szervezet) tagjainak áruit vagy szolgáltatásait különbözteti meg mások áruitól vagy szolgáltatásaitól, az együttes védjeggyel megjelölt áruk vagy szolgáltatások minősége, származása vagy egyéb tulajdonsága alapján.22 Mint a definícióból látható, a jogszabály az együttes védjegy alanyi körét szűken vonja meg, a társadalmi szervezetet, köztestületet, valamint az egyesülést jogosítva fel a védjegyoltalom megszerzésére.
A társadalmi szervezet jogi személy, amelyet az egyesülési jog alapján magánszemélyek, jogi személyek, valamint ezek jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetei hozhatnak létre az alapszabályban meghatározott célra. Minden olyan tevékenység végzése céljából alapítható társadalmi szervezet, amely összhangban áll az Alkotmánnyal és amelyet törvény nem tilt. Az egyesülési jogról szóló 1989. évi II. törvény két korlátot fogalmaz meg: Egyrészt elsődlegesen gazdasági-vállalkozási tevékenység végzése céljából nem alapítható társadalmi szervezet, másrészt az egyesülési jog alapján fegyveres szervezet nem hozható létre.23
A köztestület is jogi személy, olyan önkormányzattal és nyilvántartott tagsággal rendelkező szervezet, amelynek létrehozását törvény rendeli el. A köztestület a tagságához, illetőleg a tagsága által végzett tevékenységhez kapcsolódó közfeladatot lát el. A Polgári Törvénykönyv köztestületként külön nevesíti a Magyar Tudományos Akadémiát, a gazdasági, illetve a szakmai kamarákat.24
"Az egyesülés a tagok által gazdálkodásuk eredményességének előmozdítására és gazdasági tevékenységük összehangolására, valamint szakmai érdekeik képviseletére alapított jogi személyiséggel rendelkező kooperációs társaság" - definiálja a fogalmat a gazdasági társaságokról szóló új törvény.25 A védjegyjogi kodifikáció idején hatályos törvény szűkebben vonta meg az egyesülés alapítására jogosultak körét, mivel csak jogi személyek számára adta meg ezt a lehetőséget.26
A védjegyjogosult szervezet tagsága vonatkozásában a törvény egyetlen kikötést tartalmaz. Kimondja, hogy amennyiben az együttes védjegy valamely áru vagy szolgáltatás földrajzi eredetét meghatározó megjelölés - bárkinek - akinek árui vagy szolgáltatásai az adott földrajzi területről származnak - engedélyezni kell, hogy a védjegyjogosult szervezet tagja legyen. Erre a szabályra azért van szükség, mert az együttes védjegy intézményének éppen az a lényege, hogy az azzal megjelölt áruknak, szolgáltatásoknak valamilyen közös jellemzője van (származás, minőség). Mivel az azonos területről származó áruk és szolgáltatások tekintetében ez a közös jellemző mindig fennáll, biztosítani kell az ilyen áru előállítójának, forgalmazójának, illetve szolgáltatás nyújtójának a védjegytulajdonos szervezetben való tagság lehetőségét.27
A tanúsító védjegy a magyar jog szempontjából új intézménynek minősül, noha a korábbi törvény szabályozása is lehetővé tette szolgáltatási védjegyként olyan megjelölések lajstromozását, amelyek valamilyen jellemzőt, tulajdonságot tanúsítottak. A piacgazdaság, illetve a tényleges piaci verseny kialakulása következtében előtérbe került a védjegy minőségjelző funkciója, ezzel együtt fogyasztóvédelmi jelentősége. Jogharmonizációs kötelezettségeink is abba az irányba mutattak, hogy - követve számos ország példáját - a magyar védjegyjog is bevezesse a tanúsító védjegy önálló jogintézményét. A tisztességes piaci magatartás megkívánja, hogy a tanúsító védjegy jogosultjának személye, illetve a védjegyhasználatra jogosultak köre elváljon egymástól. Ezt a célt egyrész a törvény úgy kívánta biztosítani, hogy - hasonlóan az együttes védjegyhez - megvonta a jogosulttól a használat jogát, ugyanakkor biztosította számára a jogot, hogy engedélyezze a védjegy használatát az előírt minőségi követelményeknek vagy egyéb jellemzőknek megfelelő árukkal, vagy szolgáltatásokkal kapcsolatban. Másrészt a védjegyjogosultak alanyi köre vonatkozásában vezetett be korlátozást a törvény. Nem érintette a főszabályt, mely szerint védjegyjogosult természetes személy, jogi személy, illetve jogi személyiség nélküli gazdasági társaság lehet. Kizárja az oltalomszerzés lehetőségét azon vállalkozás számára,
a) amely az árujegyzékben szereplő árut előállítja, forgalomba hozza, az országba behozza, vagy az árujegyzékben szereplő szolgáltatást nyújtja;
b) amely - a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló törvény értelmében - nem független az a) pontban említett vállalkozástól;
c) amellyel az a) pontban említett vállalkozás egyébként - az árujegyzékben szereplő árukkal és szolgáltatásokkal összefüggésben - tartós jogviszonyban áll.
A b) pont vonatkozásában akkor mondható a vállalkozásokról, hogy nem függetlenek egymástól, ha egyik a másikat irányítja, vagy ugyanaz a vállalkozás vagy vállalkozások irányítják őket, vagy szerzik meg fölöttük az irányítás jogát.28 Az irányítás megszerzésének minősül, ha egy vállalkozás vagy több vállalkozás közösen a másik vállalkozás többségi szavazati jogot biztosító üzletrészeit, részvényeit, illetőleg a szavazati jogok több mint 50%-át megszerzi, vagy vezető tisztségviselői többségének kijelölésére, megválasztására vagy visszahívására jogosultságot szerez.29
A c) pont vonatkozásában a tartós jogviszonyban álló fél kizárása azért bír jelentőséggel, mert egy ilyen kapcsolat - pl. kutatási vagy szállítási keretszerződés - elfogulttá teheti a védjegyjogosultat a védjegyhasználat engedélyezése során.
A védjegyjog alanyainak tárgyalása során ki kell térnünk a közös védjegy intézményére is. Első védjegytörvényünk fel sem vetette a közös védjegy kérdését, korábbi szabályozásunk pedig az együttes védjegy intézménye mellett nem adott lehetőséget arra, hogy több bejelentő ugyanarra a védjegyre oltalmat szerezzen. A nemzetközi szerződések, illetve az európai jogszabályok e kérdésben nem adnak iránymutatást, a nemzetközi gyakorlat pedig változatos képet mutat. Figyelemmel azonban arra, hogy hazai jogunk ismeri a közös tulajdon, illetve az iparjogvédelmen belül a közös szabadalom intézményét, a kodifikáció során indokoltnak látszott a közös védjegyoltalom bevezetése.
A közös védjegyoltalom a jogosultak alanyi körét nem módosítja, arra ad lehetőséget, hogy bármely védjegytípus esetén - annak szabályaira figyelemmel - a védjegyjogosult pozíciójában egyidejűleg, azonos jogokkal több személy is megjelenjen.
Szükséges megjegyezni azonban, hogy a közös védjegy és az együttes védjegy egymástól különböző fogalmak, az együttes védjegy vállalatok (vagy más személyek) szövetségét, érdekképviseleti vagy egyéb szervezetét illeti meg, s azt a szövetség, szervezet valamennyi tagja használhatja. Az együttes védjegy esetében tehát a védjegy közös használata nem tulajdonostársi viszonyon, hanem tagsági viszonyon alapul, amelynek többnyire feltétele meghatározott előírások és követelmények elfogadása. A védjegy tulajdonosa pedig a szervezet és nem annak - változó - tagsága, mely csak a védjegy használatára jogosult.30
Külföldiek oltalomszerzési lehetősége
Az ipari tulajdon oltalmára 1883-ban létesült Párizsi Uniós Egyezmény, melyhez Magyaroszág 1909-ben csatlakozott, az egyenlő elbánás elvének lefektetésével alapvetően meghatározza a szerződő államokban a külföldiek oltalomszerzési lehetőségét. Kimondja, hogy azokat, akik az unió bármely országának joghatósága alá tartoznak, az ipari tulajdon oltalmát illetően az unió összes többi országában megilletik mindazok az előnyök, amelyeket a vonatkozó törvények a belföldiek részére jelenleg vagy a jövőben biztosítanak, a Párizsi Uniós Egyezményben biztosított különös jogok sérelme nélkül. Ennélfogva ezek a belföldiekkel egyenlő oltalomban részesülnek, és jogaik megsértése esetén ugyanazt a jogsegélyt vehetik igénybe, feltéve, hogy teljesítik a belföldiekre előírt feltételeket és alakiságokat. Kimondja továbbá, hogy az unió hatálya alá tartozókkal szemben nem lehet a lakóhelyre vagy a telepre vonatkozó semmilyen feltételt előírni abban az országban, ahol az oltalmat bármely ipari tulajdonjog tekintetében igénylik.31 Az unió országainak joghatósága alá tartozókkal egy tekintet alá tartozónak tekinti az Egyezmény azt a személyt is, aki az unióhoz nem tartozó ország állampolgára ugyan, de az unió egyik országának területén lakik, vagy ott valóságos és működő ipari vagy kereskedelmi telepe van. Az 1890. évi II. törvénycikk születése idején Magyarország még nem csatlakozott az Egyezményhez, ezért a törvénycikk a külföldiek oltalomszerzési lehetőségét még külön szabályozta, az államokkal kötött államszerződéseket, illetve egyezményeket rendelve irányadónak. A szerződés aláírását követően nemzetközi szerződés vagy egyezmény hiányában a külföldi vállalatok tulajdonosait annyiban illette meg a védjegytörvényben biztosított védelem, amennyiben az illető állammal viszonosság állt fenn.32
Az 1969. évi IX. törvény szabályaiban nem találunk olyan anyagi jogi szabályt, amely a küföldiek oltalomszerzését érintette volna. Ezáltal, figyelemmel a Párizsi Uniós Egyezményre, a szerződő államok vonatkozásában megmaradt az egyenlő elbánás elve. Ezt az elvet rögzítette a szellemi tulajdonról szóló 1993-ban aláírt amerikai-magyar megállapodás is, amely kimondja, hogy mindkét félnek legalább azt az elbánást meg kell adnia a másik fél állampolgárai számára, mint amit saját állampolgárainak megad, figyelembe véve a Párizsi Uniós Egyezményben, a Berni Egyezményben, a Római Egyezményben és az Integrált Áramkörökre Vonatkozó Szellemi Tulajdon Oltalmáról szóló Egyezményben biztosított kivételeket.33 A Magyarország által 1994-ben ratifikált TRIPS egyezmény is kimondja, hogy mindegyik tag a többi tag állampolgárai számára a saját állampolgárainak nyújtottnál nem kevésbé előnyös elbánást köteles nyújtani a szellemi tulajdon oltalmával kapcsolatban azoktól a kivételektől függően, amelyekről a Párizsi Uniós Egyezmény, a Berni Uniós Egyezmény, a Római Egyezmény és a Washingtoni Egyezmény rendelkezik.34 Sőt a TRIPS egyezmény megfogalmazza a legnagyobb kedvezményes elbánás elvét is; eszerint a szellemi tulajdon oltalmával kapcsolatban a tagok bármelyike által bármely más ország állampolgárának biztosított előnyt, kedvezményt, kiváltságot vagy mentességet azonnal és feltétel nélkül meg kell adni valamennyi többi tag állampolgárainak. E kötelezettség alól - védjegyjogi szempontból - kivételt képeznek a tag által nyújtott olyan előnyök, kedvezmények, kiváltságok vagy mentességek, amelyek a szellemi tulajdon oltalmára vonatkozó, a WTO-t létrehozó Megállapodás hatálybalépését megelőzően hatályba lépett nemzetközi szerződésekből következnek, amennyiben ezekről a szerződésekről értesítik a kereskedelmi vonatkozású Szellemi Tulajdonjog Tanácsát, és ezek nem képeznek önkényes vagy méltánytalan megkülönböztetést más Tagok állampolgáraival szemben.35
Az említett szerződések olyan széles alanyi kört foglalnak magukba (a Párizsi Uniós Egyezménynek több mint 140 ország a tagja), amiért a viszonosság kérdése csak szűk körben vetődhet fel, ezért a kodifikáció során célszerűnek látszott, hogy a törvény a külföldiek számára minden esetben nemzeti elbánást biztosítson. A törvény ezért nem tartalmaz külön anyagi jogi szabályokat a külföldiek oltalomszerzésére vonatkozóan.
A védjegyjogosulti kör vizsgálatának végére érve, nem lenne teljes a kép, ha nem érintenénk a képviselet kérdését. A hazai bejelentők vonatkozásában sem korábbi törvényeink, sem hatályos jogszabályunk nem fogalmaz meg képviseleti kényszert. Az 1969. évi IX. törvény ugyan úgy rendelkezett, hogy a Magyar Szabadalmi Hivatal indokolt esetben elrendelhette, hogy a fél képviselőként vagy társképviselőként szabadalmi ügyvivőt vagy ügyvédet bízzon meg,36 azonban erre a gyakorlatban nem nagyon volt példa. Az új törvény szövege ezért ezt a rendelkezést már nem is tartalmazza. Új elem viszont a törvényben, hogy a Hivatal megkapta a jogot arra, hogy védjegyeljárásban a szabadalmi ügyvivők és az ügyvédek közül ügygondnokot rendeljen ki az ismeretlen örökös vagy az ismeretlen helyen tartózkodó fél részére az ellenérdekű fél kérelmére, illetve a meghatalmazott képviselővel nem rendelkező külföldi ügyfél részére.37
Képviseleti kötelezettséget csak a külföldi felek számára ír elő a törvény. Külföldinek minősül a devizáról szóló 1995. évi XCV. törvény szerint:
a) a természetes személy, ha nincs az illetékes magyar hatóság által kiadott érvényes személyi igazolványa, illetőleg azzal jogszabály értelmében nem köteles rendelkezni;
b) a vállalkozás és a szervezet - jogi formájától függetlenül -, ha székhelye külföldön van;
c) a devizabelföldi vállalkozás és szervezet külföldön működő fióktelepe, telepe, ide nem értve a külkereskedelmi szerződés teljesítése érdekében külföldön létrehozott telephelyét;
d) a devizakülföldinek a belföldön lévő képviselete, továbbá képviselője e minőségében tett jogügyletei, cselekményei tekintetében akkor is, ha egyébként devizabelföldi;
e) meghatározott feltételek esetén a vámszabadterületi társaság.
A képviseleti kötelezettség azonban nem jelenti azt, hogy csorbát szenvedne a korábbiakban ismertetett egyenlő elbánás elve. Mindössze arról van szó, hogy a jogalkotó - korábbi védjegytörvényeinkhez hasonlóan - él a nemzetközi szerződésekben a nemzeti elbánás elve alól engedett kivételekkel. A Párizsi Uniós Egyezmény kifejezetten fenntartja azoknak a jogszabályi rendelkezéseknek érvényét, amelyek az unió egyes országaiban a bírósági és az államigazgatási eljárásra és illetékességre, úgyszintén az ipari tulajdonnal kapcsolatban a lakóhely meghatározására vagy a képviseletre vonatkoznak.38 A magyar jogban, illetve külföldi jogokban szokásos tipikus kivétel a belföldi lakóhellyel rendelkező képviselő igénybevételének kötelezővé tétele a külföldi fél számára.
Ezzel a megoldással már élt első védjegytörvényünk is, amikor kimondta, hogy az a külföldi, akinek cége az országban bejegyezve nincs, csak abban az esetben érvényesítheti a jogait, ha megfelelőn meghatalmazott képviselőt nevez, aki jelen törvény hatályosságának területén állandó lakással bír.39 Meg kell jegyezni azonban, hogy a képviseleti kényszer ekkor még csak a jogérvényesítésre vonatkozott, képviselő megnevezése a lajstromozásnak nem volt feltétele.40 Az 1969. évi IX. törvényünk már következetesebb volt, mert előírta, hogy a külföldi személy a Magyar Szabadalmi Hivatal előtti (valamennyi) eljárásban köteles belföldi lakóhellyel rendelkező szabadalmi ügyvivőt, ügyvédet vagy arra jogosult más személyt képviseletével megbízni.
A kodifikáció során szem előtt tartandó szerződések közül az amerikai-magyar megállapodás lehetővé teszi a magyar jogalkotó számára, hogy éljen a képviselői megbízás vonatkozásában a Párizsi Uniós Egyezmény által megengedett fent említett kivételekkel, amennyiben az ilyen kivételek a Megállapodás rendelkezéseivel összhangban álló törvényeknek és szabályozásoknak való megfelelés biztosításához szükségesek, és amennyiben az ilyen gyakorlatot nem alkalmazzák olyan módon, hogy az a kereske- delem rejtett korlátozását képezné.
A Védjegyjogi Szerződés pedig - számos, a képviselet módjára vonatkozó egyéb adminisztratív szabály mellett - kifejezetten megengedi, hogy bármely Szerződő Fél megkövetelje, hogy a Hivatala előtt folyó bármely eljárásban bármely olyan személyt, akinek sem lakóhelye, sem valóságos és működő ipari vagy kereskedelmi telephelye nincs a Szerződő Fél területén, képviselő képviseljen.41
A fentiekre figyelemmel, illetve a szabadalmi törvény szabályozását követve a hatályos törvény úgy rendelkezik, hogy külföldi személy a Magyar Szabadalmi Hivatal hatáskörébe tartozó valamennyi védjegyügyben köteles belföldi lakóhellyel rendelkező szabadalmi ügyvivőt vagy ügyvédet képviseletével megbízni. Ez a meghatározás a szakértelemmel rendelkezők körére kívánja szűkíteni a képviselők körét. Meg kell jegyezni azonban, hogy belföldi ügyfél személyesen is eljárhat, illetve képviseletét elláthatja ügyvéden és szabadalmi ügyvivőn túl egyéb meghatalmazottja, illetve törvényes képviselője is. A Hivatal az eljáró személy képviseleti jogosultságát megvizsgálhatja és visszautasíthatja az olyan meghatalmazott eljárását, aki az ügyben a képviselet ellátására nem alkalmas, vagy aki a jogosultságát nem igazolja. A képviseletet igazoló meghatalmazást közokiratba vagy teljes bizonyító erejű magánokiratba kell foglalni. A szabadalmi ügyvivőnek vagy ügyvédnek adott meghatalmazás érvényességéhez azonban elegendő, ha azt a meghatalmazó aláírta.
A fentiek alapján látható, hogy az új törvény - a nemzetközi elvárásokkal összhangban - senkivel szemben nem támaszt olyan anyagi jogi követelményt, amely megakadályozná abban, hogy védjegy jogosultja legyen. Ez pedig a gazdaság nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy a védjegy korlátozottan forgalomképes dologból - amely végső soron az alanyi kör korlátozottságára volt visszavezethető - forgalomképes dologgá vált.
- 1 1890. évi II. tc. 14.§.
- 2 1923. évi V. tc.
- 3 Beck Salamon: Magyar védjegyjog 12. oldal.
- 4 Magyarország a szerződést 1994-ben írta alá, azt az Országgyűlés 30/1998. (III.8.) határozatával megerősítette.
- 5 Védjegyjogi Szerződés 3.cikk (7) bek. (i) pont.
- 6 Védjegyjogi Szerződés 3.cikk (7) bek. (ii) pont.
- 7 L. az 1997. évi XI. tv. 9., 10.§- okhoz fűzött indokolását.
- 8 A Védjegyjogi Szerződésen túl a kodifikáció során szem előtt kellett tartani az ipari tulajdon oltalmára létesült Párizsi Uniós Egyezmény, a védjegyek nemzetközi lajstromozására kötött Madridi Megállapodás, illetve a megállapodás kiegészítéseként született Madridi Jegyzőkönyv, a tagállamok védjegyjogszabályainak közelítésére kiadott 89/104/EGK irányelv, a közösségi védjegyről szóló 40/94/EK rendelet, valamint a Magyar Köztársaság Kormánya és az Amerikai Egyesült Államok Kormánya között a szellemi tulajdonra vonatkozó kétoldalú megállapodás, valamint a TRIPS egyezmény rendelkezéseit is.
- 9 L. az 1997. évi XI. tv. 9., 10. §-okhoz fűzött indokolást.
- 10 Law on the Protection of Trade Marks and Other Signs, Section 7.
- 11 L. az 1997. évi XI. tv. 9., 10. §-okhoz fűzött indokolását.
- 12 1988. évi VI. tv. 3. § (1) bek.
- 13 L. 1990. évi V. tv. 3., 4. §.
- 14 1959. évi IV. tv. 685. §-ának c) pontja.
- 15 1997. évi XI. tv. 9. § (2) bek.
- 16 1959. évi IV. tv 8. és 9. §.
- 17 1959. évi IV. tv 28., 30. §.
- 18 A védjegytörvény megalkotása idején hatályos 1988. évi VI. tv. szintén ezt a két társasági formát nevesíti. L. 2. § (2) bek.
- 19 1921. évi XXII. tc. 2. §.
- 20 1969. évi IX. tv. 4. § (3) bek.
- 21 L. az 1969. évi IX. tv. 4-7. §-aihoz fűzött miniszteri indokolás 2. pontját.
- 22 1997. évi XI. tv 96. § (1) bek.
- 23 1989. évi II. tv. az egyesülési jogról.
- 24 1959. évi IV. tv. 65. § (1) bek.
- 25 1997. évi CXLIV. tv. a gazdasági társaságokról 272. § (1) bek.
- 26 L. 1988. évi VI. tv. 103. §.
- 27 L. 1997. évi XI. tv. 97. §-hoz fűzött miniszteri indokolását.
- 28 A tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. tv. 15. §.
- 29 1996. évi LVII. tv. 23. §.
- 30 L. az 1997. évi XI. tv. 10. §-hoz és 96. §-hoz fűzött indokolást.
- 31 Párizsi Uniós Egyezmény 2. Cikk (1) és (2) bek.
- 32 1890. évi II. tc. 32. §.
- 33 Megállapodás a Magyar Köztársaság Kormánya és az Amerikai Egyesült Államok Kormánya között a szellemi tulajdonról 1. Cikk (3) bek.
- 34 Argeement on Trade-Releted Aspects of Intellectual Property Rights (TRIPS Agreement) 3. Cikk (1) bek.
- 35 TRIPS Agreement 4. Cikk d) pont.
- 36 1969. évi IX. tv. 23. §.
- 37 1997. évi XI. tv. 44. §.
- 38 Párizsi Uniós Egyezmény 2. Cikk (3) bek.
- 39 Az 1890. évi II. tc.-t módosító1913. évi XII. tc. 7. §.
- 40 L. Beck Salamon: Magyar védjegyjog 326. oldal.
- 41 Védjegyjogi Szerződés 4. Cikk (2) bek