A közösségi szabadalomról*
Az európai szabadalmi rendszer két nemzetközi egyezményen, az 1973. évi Müncheni Egyezményen, valamint az 1975. évi Luxemburgi Egyezményen alapszik. A Luxemburgi Egyezményt kiegészíti az 1989. évi Luxemburgi Megállapodás.
Az Európai Szabadalmi Egyezményről emlékeztetőül röviden annyit jegyzek meg, hogy az jelenleg 19 tagországban teszi lehetővé európai szabadalom megszerzését. Az Egyezményt nem tagországok állampolgárai és jogi személyei is igénybe vehetik. Európai szabadalmi bejelentést a nem tagországok bejelentői Münchenben vagy Hágában, míg a tagországok bejelentői saját hivataluknál is benyújthatnak. Az Egyezmény hivatalos nyelve az angol, a német és a francia. Az elővizsgálati eljárás lefolytatását követően a szabadalom engedélyezésének kilátásba helyezése után az igénypontok fordítását az eredetileg választott hivatalos nyelvtől eltérő másik két nyelven is be kell nyújtani. Az engedélyezett európai szabadalom a bejelentés benyújtásakor megjelölt országokban érvényesíthető, de ehhez az engedélyezés meghirdetésétől számított három hónapon belül a bejelentés leírását és igénypontjait az illető országok hivatalos nyelvére lefordítva is be kell nyújtani, ha ez a nyelv eltér a választott hivatalos nyelvtől. Az európai szabadalmi rendszer tehát egyetlen nyelven lefolytatott egyetlen eljárásban teszi lehetővé európai szabadalom megszerzését, de ezt a szabadalmat minden egyes tagországban külön kell érvényesíteni.
A Közösségi Szabadalmi Egyezményt (Convention for the European Patent for the Common Market), szokásos nevén a Luxemburgi vagy Közösségi Szabadalmi Egyezményt (Community Patent Convention) 1975. december 15-én Luxemburgban az Európai Gazdasági Közösség (a továbbiakban: EGK) tagállamai írták alá, és így az alábbi országokra vonatkozik: Belgium, Dánia, Egyesült Királyság, Franciaország, Hollandia, Írország, Luxemburg, Német Szövetségi Köztársaság és Olaszország. Ehhez a kilenc államhoz csatlakozott még Liechtenstein, Monaco és Svájc is, amelyek nem tagjai az EGK-nak. Az Egyezmény azonban még nem lépett hatályba, mert az aláíró tizenkét állam nem mindegyike ratifikálta.
A Luxemburgi Egyezmény "Szerződő államok" című fejezete szerint az Egyezmény nyitva áll az Európai Gazdasági Közösségben taggá váló országok számára, és azt követően három hónappal lép hatályba, hogy az utolsó szerződő állam is letétbe helyezte a ratifikációs okmányt. Eredeti szövege szerint az Egyezmény hatálybalépése csak 1998 vége után várható. Szövegezői tehát jó jósnak bizonyultak, mert az Egyezmény ez év végén még biztosan nem lesz hatályban, sőt az is bizonytalan, hogy 2000 előtt egyáltalán hatályba fog-e lépni.
Az Egyezmény következő fejezetének első bekezdése megállapítja, hogy az 1973. október 5-én megkötött Európai Szabadalmi Egyezmény lehetővé teszi egyetlen bejelentés alapján végzett egyetlen egységes engedélyezési eljárással az Egyezmény azon tagországaiban nemzeti szabadalmak kötegének a megszerzését, amelyeket a bejelentő európai szabadalmi bejelentésében megjelölt. Az Európai Szabadalmi Egyezmény egyik rendelkezése szerint a szerződő államok egy csoportja külön megállapodást köthet arról, hogy az engedélyezett európai szabadalom ezen országokra nézve egységes jelleggel csak közösen legyen engedélyezhető.
A továbbiakban ez a fejezet leszögezi, hogy az Egyezmény fő célja egy közösségi szabadalmi rendszer létrehozása, amelynek keretében az EGK államaira nézve engedélyezett európai szabadalmak - amelyeket közösségi szabadalmaknak neveznek - egységes és önálló jelleggel bírnak. Ennek megfelelően az EGK államainak megjelölését az Európai Szabadalmi Egyezmény előírásaival összhangban kell végezni, és egy európai szabadalmi bejelentésben bármelyik EGK-állam megjelölése önműködően úgy tekintendő, hogy ezáltal az összes tagállamot megjelölték. A közösségi szabadalmaknak egységes és autonóm jellegük folytán az EGK teljes területén azonos hatályúaknak kell lenniük, és az ilyen szabadalmakat csak az említett területek egészének vonatkozásában lehet engedélyezni, átruházni, megsemmisíteni vagy megszüntetni.
Az Egyezmény következő fejezete átmeneti rendelkezéseket tartalmaz. Az egyik ilyen rendelkezés szerint egy európai szabadalmi bejelentés benyújtója, aki bármely EGK-tagállamot megjelöl, jogosult a közösségi szabadalom és olyan nemzeti szabadalom között választani, amely csak a megjelölt államban vagy államokban érvényes. A bejelentőnek bejelentésében egyértelműen ki kell nyilvánítania, hogy melyik megoldást választja. Ha azt nyilatkozza, hogy nem kíván közösségi szabadalmat, ez a nyilatkozata megváltoztathatatlan.
Az Egyezménynek a közösségi szabadalmak nyelvéről rendelkező fejezete kimondja, hogy az Európai Szabadalmi Hivatal valamelyik hivatalos nyelvét kell használni, de a közösségi szabadalmi bejelentések igénypontjait az összes szerződő állam hivatalos nyelvére is le kell fordítani, ha az nem angol, francia vagy német. Egy átmeneti időtartamon keresztül - amelyet csak az EGK Tanácsának egyhangú döntése alapján lehet megszüntetni - bármelyik szerződő állam a közösségi szabadalom leírásának a saját hivatalos nyelvére való lefordítását követelheti ahhoz, hogy a szabadalom az illető ország területén kizárólagos jogot adjon.
Az Egyezmény utolsó fejezetében intézkednek többek között arról, hogy az Egyezmény nem befolyásolja a szerződő államokat abban, hogy nemzeti szabadalmakat is engedélyezzenek, de elvileg egy találmányt nem lehet egyidejűleg nemzeti és közösségi szabadalommal is védeni. Ebben a fejezetben rendelkeznek még a közösségi szabadalom által adott kizárólagos jogok kimerüléséről, harmadik személyek előhasználati jogáról, a kényszerengedélyről, valamint arról is, hogy a közösségi szabadalmak megsemmisítési keresetét az Európai Szabadalmi Hivatalnál kell benyújtani, míg a bitorlási pereket a nemzeti bíróságok előtt kell lefolytatni.
Az 1989. december 15-én megkötött Luxemburgi Megállapodás (Agreement Relating to Community Patents) a közösségi szabadalmak bitorlására és érvényességére vonatkozó törvények egységes alkalmazása érdekében egy Közösségi Fellebbezési Bíróság (Common Appeal Court) (a továbbiakban: Fellebbezési Bíróság) felállítását írja elő. Előszavában leszögezi, hogy az EGK-t létesítő Szerződés egyik fő célja, hogy megszüntesse az áruk szabad mozgásának akadályait, és e cél elérésének egyik megfelelő eszközeként a közösségi szabadalmi rendszer létrehozását tekinti. A közösségi szabadalmak bitorlási ügyeit a tagországok bíróságai előtt kell lefolytatni; e bíróságok határozata ellen a másodfokú nemzeti bíróságokhoz nyújtható be fellebbezés. Ezen bíróságok döntését lehet a Fellebbezési Bíróságnál megtámadni.
Az 1. szakasz szerint a Megállapodás a Luxemburgi Egyezmény kiegészítését képezi. A 2. szakasz megállapítja, hogy a Fellebbezési Bíróság a közösségi jogrend egységességének biztosítása érdekében köteles felkérni az Európai Közösségi Törvényszéket (Court of Justice of the European Communities) (a továbbiakban: Törvényszék) iránymutatás adására minden olyan kérdésben, amelyben annak veszélye forog fenn, hogy a Megállapodás értelmezése ütközik az EGK-t megalapító Szerződés rendelkezéseivel. Ez a 2. szakasz azt is leszögezi, hogy amikor az EGK valamelyik tagállama úgy véli, hogy a Fellebbezési Bíróság döntése nem egyeztethető össze az előző mondatban foglalt elvvel, felkérheti a Törvényszéket állásfoglalásra. Mindazonáltal a Törvényszék állásfoglalása nem befolyásolja a Fellebbezési Bíróság döntését.
A Törvényszék feladatai közé tartozik, hogy a közösségi szabadalmak vonatkozásában a nemzeti bíróságok által folytatott eljárásokban hozott döntések értelmezésével kapcsolatban előzetes megállapításokat tegyen. A Megállapodás kijelöli minden egyes tagállamnak azt a bíróságát, amelynek jogában áll a Törvényszék előzetes állásfoglalását kérni; ezek a Legfelsőbb Bíróságok, illetve Nagy-Britanniában a Lordok Háza.
A Luxemburgi Megállapodást az EGK tagállamainak 1989. december 21-ig alá kellett írniuk, de még nem mindegyik tagállam ratifikálta, és így nem is lépett hatályba. A Megállapodás nyitva áll az EGK tagállamai számára. Az aláíró államok elismerik, hogy az EGK tagjává váló államoknak csatlakozniuk kell a Megállapodáshoz.
Az Európai Szabadalmi Egyezmény céljai különböznek a Közösségi Szabadalmi Egyezmény céljaitól, de egymást kiegészítik. Az Európai Szabadalmi Egyezmény célja, hogy ésszerűsítse a szabadalmak engedélyezését a müncheni Európai Szabadalmi Hivatalban lefolytatott központi elővizsgálati eljárás létrehozásával. Az Egyezmény nyitva áll bármely európai ország számára, de a csatlakozáshoz bizonyos esetekben az Európai Szabadalmi Szervezet Adminisztratív Tanácsának a meghívására van szükség. A közösségi szabadalom célja, hogy az európai szabadalom engedélyezéséből származó oltalmi jogok kötegét egyetlen egységes és önálló oltalmi joggá egyesítse, amely a közösség teljes területén érvényes.
A Luxemburgi Megállapodást a Tizenkettők Közössége írta alá, így azt nem érinti az 1995. évi bővítés, amikor Ausztria, Finnország és Svédország is a Közösség tagja lett. Ezért ennek a három államnak is csatlakoznia kell még a Megállapodáshoz egy olyan külön egyezménnyel, amelyet a szerződő államok és az újonnan csatlakozó államok kötnek arról, hogy a Megállapodást hogyan kell alkalmazni az új tagállamokra. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen egyezményt az 1989. évi Megállapodás összes aláírójának ratifikálnia kell, ami nem egyszerű eljárás. A helyzetet tovább bonyolítja, ha újabb országok csatlakoznak az Európai Közösséghez (amelyet ma már Európai Uniónak neveznek).
A Müncheni Egyezmény számos javítást vezetett be a szabadalmi rendszerben: egységes szabadalmi törvény alapján központosította a szabadalomengedélyezési eljárást, amelyet egyetlen nyelven folytatnak le; csökkentette a több országra érvényesíthető oltalomszerzés költségeit; magas színvonalú elővizsgálati eljárás alapján jó minőségű oltalmi jogot biztosít; a szabadalmazhatóságot, az érvényességet és az oltalom terjedelmét szabályozó nemzeti szabadalmi törvények előírásainak harmonizálását eredményezte. Minthogy azonban nem egészíti ki az egységes közösségi szabadalom rendszere, számos hátrányt is mutat:
az európai szabadalom engedélyezése után a nemzeti szakaszba való belépés igen jelentős költségekkel jár és bonyolítja a jogok kezelését, mert a leírást be kell nyújtani minden egyes megjelölt ország szabadalmi hivatalánál az ország hivatalos nyelvén, és mindegyik országban fenntartási illetéket kell fizetni;
a bitorlási és megsemmisítési eljárások bonyolultak, mert azokat minden egyes ország nemzeti bírósága előtt kell lefolytatni;
az európai szabadalom megújításához szükséges nemzeti illetékek összege a szabadalmasok számára súlyos terhet jelent, különösen, mert a bevételeknek csupán egy részét (jelenleg 50%-át) használják az Európai Szabadalmi Hivatalnál az engedélyezési eljárás lefolytatásával kapcsolatos költségek fedezésére;
az a tény, hogy minden egyes megjelölt országban az oltalmat külön költségek árán kell fenntartani, a bejelentőket arra ösztönzi, hogy főleg a nagyobb tagállamokban tartsák csak fenn a szabadalmi oltalmat, és ez a Közös Piac céljai ellen hat; az oltalomnak a Közös Piac csupán egy részében való fenntartása csökkenti az oltalom kereskedelmi értékét.
Mindebből egyértelműen következik, hogy a közösségi szabadalmi rendszer életbelépése számos előnnyel járna:
a jogok kezelése sokkal könnyebb lenne, mert nem volna szükség megadott európai szabadalom nemzeti szakaszba léptetésére a megjelölt országokban, vagyis a költségek is csökkennének;
a rendszer feleslegessé tenné az egyes tagállamokban a bitorlási perek lefolytatását, mert a felperes az ilyen pereket annak a tagországnak a bírósága előtt folytathatná le, amelyben az alperes lakik;
nagyobb jogbiztonságot szolgáltatna egy olyan központi bíróság felállításával, amely a közösségi szabadalmak értelmezésével és érvényességével kapcsolatos állásfoglalásokat lenne hivatott meghozni.
Az EGK Bizottsága a közösségi szabadalmi rendszerről 1996-ban egy ún. "zöld füzetet" (Green Paper) adott ki, amely részletesen elemzi a Luxemburgi Egyezmény hátrányait, és javaslatokat tesz azok kiküszöbölésére. Az alábbiakban ennek a dokumentumnak az alapulvételével ismertetem a közösségi szabadalom terén várható fejleményeket.
Iparjogvédelmi szakemberek széles köre volt azon a véleményen, hogy a közösségi szabályozáson alapuló és megvalósult európai védjegyoltalom, valamint az ugyanilyen alapon javasolt egységes mintaoltalom után szükségszerűen kell következnie az egységes szabadalmi oltalomnak. A Luxemburgi Megállapodás 1989-ben történt aláírása után az volt várható, hogy a ratifikálás rövidesen megtörténik, de több mint nyolc évvel az aláírást követően ez még mindig nem következett be, sőt az is kérdéses, hogy jelenlegi formájában a Megállapodás egyáltalán hatályba fog-e lépni. Ez azért is érthetetlennek tűnhet, mert egy közös szabadalmi rendszernek számos előnye lenne, amelyeket fentebb már említettem.
A Luxemburgi Egyezmény arra lenne hivatott, hogy kiküszöbölje az európai szabadalmi rendszer hátrányait és tökéletlenségeit, azonban két alapvető szempont miatt jelenlegi formájában nem alkalmas ennek a célnak megvalósítására. Az egyik ok a rendkívül magas költségekben rejlik, amit elsősorban a fordítások okoznak, minthogy a szabadalmi leírást az összes tagország nyelvére le kell fordítani, ami a 15 tagállam esetében 10 fordítást jelentene. A másik nehézség jogi vonatkozású. Megsemmisítési eljárást ugyanis az Európai Szabadalmi Hivatalnál lehet benyújtani, és ha annak Megsemmisítési Osztálya megalapozottnak találja a keresetet, a szabadalmat az egész közösségre érvényes hatállyal semmisíti meg. Van azonban a szabadalmak megvonásának egy második módja is, mert egy nemzeti bíróság előtt folyó bitorlási perben megsemmisítési ellenkeresetet lehet indítani az illető bíróság előtt. Ha ez az ellenkereset megalapozott, a bíróság elrendelheti a szabadalom megsemmisítését. A nemzeti bíróságnak ez a döntése az összes szerződő államban azonos hatályú, de fennáll a fellebbezés lehetősége a Fellebbezési Bírósághoz. Sokan jogbizonytalanság forrásának tekintik a nemzeti bíróságoknak adott jogot a megsemmisítésre. További nehézséget jelent, hogy ha egy közösségi szabadalom érvényességét egy bitorlási perben benyújtott ellenkeresettel kétségbe vonták, más nemzeti bíróságok előtt folyó bitorlási per(eke)t is le kell állítani.
A felsorolt kétféle nehézség kiküszöbölésére többféle megoldás merült fel. Először vizsgáljuk a fordítási költségekkel kapcsolatos javaslatokat.
Ilyen téren egy lehetséges megoldás a Luxemburgi Egyezmény 1975-ös szövegének 33. szakaszában található, mert az alapelv az volt, hogy a fordítások követelményét a szabadalmi igénypontokra kell korlátozni. Ezt a korlátozást azonban a 88. szakasz alapján meg lehet kerülni, mert a tagországok kinyilváníthatják, hogy ha a szabadalmi leírást nem a saját hivatalos nyelvükön publikálják, a szabadalmas nem érvényesítheti a szabadalomból eredő jogait. A szerződő államoknak tehát joguk van a teljes szabadalmi leírásról fordítást kérni, és a szabadalom tulajdonosa szabadon dönthet arról, hogy mikor nyújtja be a fordítást annak függvényében, hogy egy adott tagországban mikor van szüksége oltalomra. A szabadalomból eredő jogok mértéke azonban változik a fordítás benyújtásának időpontja szerint. Ha ugyanis a fordítást a szabadalom engedélyezésének meghirdetésétől számított három hónapon belül nyújtja be, akkor a fordítás benyújtásának időpontjától kezdve igénybe veheti a szabadalmi jogokat. Ha a fordítást három hónapnál később, de három évnél korábban nyújtja be, a jogot ettől az időponttól kezdve érvényesítheti, de a fordítás benyújtása előtti használat időtarta-mára csak megfelelő ellenszolgáltatást kérhet. Ha a fordítást három évnél később nyújtja be, mindazok, akik a fordítás benyújtása előtt a találmány használatára komoly előkészületeket tettek, előhasználati jogot szereznek.
Egy második megoldás, amelyet az 1989. évi revíziós konferencián tárgyaltak meg, és amely elég széles támogatást kapott, abban áll, hogy meghagyják a teljes leírás lefordításának követelményét, de a fordítás egy vagy több nyelven való benyújtásának elmulasztása nem a közösségi szabadalom megvonását eredményezné, hanem csupán azt, hogy a szabadalom az illető államban vagy államokban nem lépne hatályba. Ez tehát a közösségi szabadalom egységes jellege alól való kivételt képezne, és a közösségi szabadalmakat ilyen vonatkozásban hasonlóvá tenné az európai szabadalmakhoz.
Egy harmadik megoldás a fordítási költségek csökkentésére az Európai Szabadalmi Hivatal által az európai szabadalmakra kifejlesztett "csomagmegoldás" (package solution), amelynek értelmében az eljárás nyelvén egy bővített kivonatot publikálnának, és csak azt fordítanák le az összes tagország nyelvére; az igénypontokat csak a szabadalom megadásakor, míg a teljes leírást csak akkor fordítanák le, ha a szabadalmas eljárást indítana szabadalmi jogainak érvényesítésére.
A fordítási díjak csökkentésére számos további elképzelés született. Így javasolták a fordítási követelmény teljes eltörlését vagy csupán az igénypontok fordításának az előírását. Egy másik javaslat szerint fordítást csak akkor kellene benyújtani, ha azt egy harmadik fél kérné. Azt is javasolták, hogy a leírás tartalmazzon egy olyan összefoglalást, amely a találmány megértéséhez és az igénypontok értelmezéséhez szükséges tájékoztatást adna, és csupán ezt kellene lefordítani, míg a találmány részletesebb leírása ennek az összefoglalásnak egy melléklete lenne.
A Luxemburgi Egyezménnyel kapcsolatos jogi nehézségek megoldásának egyik módja az Európai Szabadalmi Hivatalon belül egy új Megsemmisítési Osztály felállítása lenne, amelynek kizárólagos hatáskörébe tartozna a közösségi szabadalmak megsemmisítési ügyeinek intézése. Így a nemzeti bíróságoknak - ellentétben a jelenlegi szabályozással - nem lenne joguk közösségi szabadalmak megsemmisítésére. Ha tehát egy nemzeti bíróság előtt folytatott bitorlási perben megsemmisítési ellenkeresetet nyújtanának be, a bíróságnak a bitorlási pert fel kellene függesztenie mindaddig, amíg az Európai Szabadalmi Hivatal Megsemmisítési Osztálya nem döntött a szabadalom érvényessége kérdésében. A Megsemmisítési Osztály határozata ellen az Európai Közösségek Elsőfokú Bíróságához (Court of First Instance of the European Communities) lehetne fellebbezést benyújtani. A közösségi szabadalmak megsemmisítése ügyében a legfelső fórum a már említett Európai Közösségi Törvényszék lenne, amelyhez csak jogi kérdések eldöntéséért lehetne fordulni. A megsemmisítés vagy korlátozás ügyében hozott jogerős határozatok minden tagországban azonos hatállyal bírnának.
Egy másik javasolt megoldás az 1975-ös Egyezmény szövegén alapulna, amely kimondja, hogy a bitorlási pert lefolytató bíróság jogosult a megsemmisítési ellenkérelem ügyében is dönteni; ez a döntés azonban a közösségi szabadalmat csak abban a tagállamban érintené, amelynek a bírósága a döntést hozta.
A közösségi szabadalmakkal kapcsolatos illetékek vonatkozásában érdemes megemlíteni, hogy az Európai Szabadalmi Hivatal előtti eljárás illetékeit, így bejelentési, kutatási és vizsgálati illetéket kell fizetni a közösségi szabadalmak esetében is. Az 1997. július 1-jétől csökkentett kutatási, vizsgálati és megjelölési illetékek közül az első kettő a közösségi szabadalmakra is vonatkoznék, míg megjelölési illeték ilyen szabadalom esetén nincs, minthogy ez a szabadalom az egész közösségben egységes oltalmat biztosít, vagyis egyik tagállam sincs külön megjelölve.
Az Iparjogvédelmi Szakemberek Európai Uniója (Union des praticiens européens en propriété industrielle) (a továbbiakban: Unió) a fentebb említett zöld füzethez előzetes megjegyzéseket dolgozott ki a Közösség Bizottsága számára. Az alábbiakban e megjegyzésekből a témánk szempontjából érdekesebbeket ismertetem.
Az Unió kifogásolja, hogy a közösségi szabadalom csak a nagy és a multinacionális társaságok számára előnyös, míg a kisvállalatokat egyre inkább a szabadalommentes területekre szorítja.
A Fellebbezési Bíróság felállítása helyett jobb és olcsóbb megoldásként ajánlja az egyes országok bíróinak kiképzését arra, hogy a harmonizált szabadalmi jogot egységes módon alkalmazzák.
A fordítások kérdésével kapcsolatban az Uniónak az az álláspontja, hogy ezen a téren nem a költségek, hanem a politikai, jogi és kulturális szempontok a döntők. A fordítási követelmények terén fennálló ellentétes érdekek vonalán figyelembe kell venni, hogy a fordítások elsősorban azért fontosak, mert a szabadalmi jogokat engedélyező területen csak az ország hivatalos nyelvén teszik mindenki számára lehetővé a bennük kinyilvánított műszaki tanítás teljes megértését, vagyis a technika gazdagítását.
A közösségi szabadalommal kapcsolatos költségek terén azt tartják legfontosabbnak, hogy azok nagyjából megegyezzenek egy európai szabadalom költségeivel négy állam megjelölése esetén. A közösségi szabadalom hátrányai közé tartoznak a magas költségek, a jogbizonytalanság és az eseti jog hiánya, továbbá az a tény, hogy egy bitorlási pert a bíróság szüneteltet mindaddig, amíg egy megsemmisítési vagy érvénytelenítési ügyben egy másik bíróság döntést nem hoz.
Az Unió szerint a zöld füzet szerzői a csomagmegoldás ajánlásakor félreértik a szabadalom lényegét: a szabadalmi igénypontok ugyanis önmagukban nem határozzák meg az oltalmi kört, mert a szabadalmi jog határainak értelmezéséhez a teljes leírást és rajzot kell felhasználni. A csomagmegoldás a fordítási költségeket nem reális tények alapján számítja, és még több jogbizonytalansághoz vezetne; rendkívül előnyös lenne az Európán kívüli nagyvállalatok számára, de katasztrofális következményekkel járna az Európai Unió tagországainak többsége és ezen országok kisfeltalálói számára, és azt eredményezné, hogy az Európai Unió területét elárasztanák nem Európából származó szabadalmi jogokkal.
Az Unió szerint kedvezőbb lenne, ha a megsemmisítési eljárások a nemzeti bíróságok hatáskörébe tartoznának, mert az érvényesség és a bitorlás egyidejű vizsgálata egyetlen nemzeti bíróság által költség- és időmegtakarítást eredményezne.
Az Unió nézete szerint rendkívül fontos, hogy az európai mérnökök, tudósok és technológusok világosan megértsék a szabadalmi oltalom jelentőségét. Ehhez már a középiskolában meg kellene adni az alapokat, majd azokat az egyetemi képzés folyamán tovább kellene erősíteni.
1997. november 25-én és 26-án Luxemburgban nyilvános meghallgatást tartottak a Közösségi Bizottságnak a közösségi szabadalomra vonatkozó zöld füzetéről. A meghallgatáson általában egyetértettek a következő kérdésekben:
nagy szükség van közösségi szabadalomra, amelynek megszerzése nem kerülhet többe, mint egy amerikai egyesült államokbeli szabadalom vagy egy négy tagországra érvényesíthető európai szabadalom;
a fordítási költségeket csökkenteni kell; ennek érdekében a résztvevő ipari emberek többsége az angol nyelv kizárólagos használatát javasolta;
egy Közösségi Fellebbezési Bíróság felállítása mellett foglaltak állást;
elvetették azt a korábbi javaslatot, hogy a megsemmisítési ügyek intézése céljából az Európai Szabadalmi Hivatalnál egy külön Megsemmisítési Tanácsot hozzanak létre;
kívánatosnak tartották, hogy az Európai Szabadalmi Hivatal tovább csökkentse illetékeit;
a szoftver tárgyú találmányok szabadalmazása mellett foglaltak állást.
A meghallgatás után a bizottsághoz ezer oldalt meghaladó terjedelmű hozzászólás érkezett különböző nemzetiségű magánszemélyektől, vállalatoktól és egyesületektől.
A Közösségi Minisztertanács 1997. november 27-én ülést tartott, amelyen a luxemburgi gazdasági miniszter, aki részt vett a meghallgatáson, összefoglalta a megbeszélés eredményeit, és úgy nyilatkozott, hogy a közösségi szabadalmat közösségi eszközként kell bevezetni. Ezt a javaslatot elfogadták. A meghallgatás alapján kidolgozott javaslatokat az Európai Parlament Gazdasági és Szociális Bizottságához (Economic and Social Committee of the European Parlament) (ECOSOC) továbbították. Ez a Bizottság valószínűleg rövidesen nyilvánosságra fogja hozni ajánlásait a megtárgyalandó kérdésekről és a megteendő lépésekről.
A közösségi szabadalom ügyével a Nemzetközi Iparjogvédelmi Egyesület (AIPPI) is foglalkozik a 137. kérdés keretében, és a fentebb említett meghallgatáson az AIPPI küldötte is részt vett. Az ülésről készített jelentésében megállapítja, hogy a meghallgatáson olyan közösségi szabadalmi jog mellett foglaltak egyértelműen állást, amely egységes jellegű és a közösség összes országában azonos hatású. Az ipar képviselői szerint az eljárás nyelvének kizárólag angolnak kellene lennie. A nyelvhasználattal kapcsolatban egy kevésbé radikális megoldás szerint korlátozott számú nyelvre, így németre, angolra, franciára, spanyolra és olaszra való fordítást kívánnának meg, míg egy harmadik megoldás szerint a közösségi szabadalmat az összes nyelvre le kellene fordítani.
A fórumrendszerrel kapcsolatban azt a javaslatot támogatták, hogy minden egyes tagországban legyen specializált elsőfokú bíróság a közösség összes országára kiterjedő joghatályú döntéssel. Másodfokú bíróság lenne az Európai Fellebbezési Bíróság, amelynek döntéseit jogi vonatkozásban korlátozottan lehetne megfellebbezni az Európai Közösségi Törvényszéknél. Az elsőfokú bíróság ugyanabban az eljárásban dönthetne egy szabadalom bitorlása és érvényessége kérdésében.
A résztvevők elvetették azt a javaslatot, hogy az Európai Szabadalmi Hivatalnál egy új osztályt állítsanak fel a megsemmisítési ügyek intézésére. Állásfoglalásuk szerint csökkenteni kell az eljárás kezdetén fizetendő illetékeket, felül kell vizsgálni a fordítási követelményeket, és vizsgálni kell a fordítások központi benyújtásának lehetőségét. A közösségi szabadalom megszerzésének költségeit egy amerikai szabadalom vagy néhány európai tagországra vonatkozó európai szabadalom megszerzésének költségeivel azonos szintre kellene hozni. Erősíteni kellene az Európai Szabadalmi Hivatal és a Közösség közötti együttműködést. A közösségi szabadalmak engedélyezéséért és adminisztrációjárt az Európai Szabadalmi Hivatal lenne felelős.
A meghallgatáson résztvevő ügyvivők amellett foglaltak állást, hogy az összes jogi fórumon legyenek jogosultak képviseletet ellátni, legalábbis ügyvédekkel együtt.
A fent leírtakat az alábbiakban foglalom össze.
Az EGK tagállamai általi ratifikálást bizonyára meggyorsítaná, ha a Luxemburgi Egyezményben és a Luxemburgi Megállapodásban foglaltak módosításával egyszerűbbé és olcsóbbá tennék a közösségi szabadalmak megszerzését.
Hosszú távon elkerülhetetlennek látszik a fordítások ügyében valamilyen költségcsökkentő egyszerűsítés bevezetése. Itt azonban figyelembe kell venni, hogy a Közösség jelenlegi tagállamainak egy részében és gyakorlatilag az összes leendő tagállamban még hosszabb időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a műszaki értelmiség általánosan olyan szintre jusson idegen nyelvtudás terén, hogy le lehessen mondani az engedélyezett európai, illetve közösségi szabadalmak teljes leírásának az ország nyelvére való lefordításáról.
A Fellebbezési Bíróság működése valószínűleg megkönnyítené a bitorlási és az érvénytelenítési perek lezárását, a megsemmisítési ügyek számára azonban feleslegesnek tűnik az Európai Szabadalmi Hivatalnál egy külön osztály felállítása.
A közösségi szabadalom vonzóbbá tétele érdekében célszerű lenne a közösségi szabadalmi rendszert rugalmasabbá tenni olyan értelemben, hogy az elővizsgálati eljárás alatt lehetőség legyen a közösségi szabadalmi bejelentést átalakítani európai szabadalmi bejelentéssé, aminek akkor lehet gyakorlati értelme, ha a bejelentőnek nincs szüksége minden tagállamban szabadalomra. Ezt a lehetőséget a Luxemburgi Egyezmény 30(6) szakaszának második mondata biztosítja. A közösségi szabadalom vonzóbbá tételének további lehetőségeként megemlítjük a biológiai és a szoftver tárgyú találmányokra szabadalom engedélyezését, valamint az ún. kisvállalati találmányok, vagyis a magánbejelentők, kisvállalatok és nem haszonszerző vállalatok által benyújtott találmányok esetén fizetendő illetékek csökkentését, hasonlóan például az Amerikai Egyesült Államok szabályozásához, ahol az ilyen bejelentők 50%-kal alacsonyabb illetékeket fizethetnek.
A fentiekből kitűnik, hogy a közösségi szabadalomra még bizonytalan ideig várni kell. Hogy azonban e cikknek ne legyen a végkicsengése negatív, emlékeztetek arra, hogy amikor az Európai Szabadalmi Egyezményt bevezették, ipari körökben több éven keresztül erős tartózkodás nyilvánult meg annak használata iránt. Mindez ma már a múlté, és az engedélyezett európai szabadalmak száma egyre nő. Valószínű, hogy némi átalakítás után a közösségi szabadalom is hatályba fog lépni, és előbb vagy utóbb sikeres is lesz.
* A MIE 1998. május 5-től 7-ig "Felkészülés az erópai csatlakozásra" címmel, Tihanyban rendezett konferenciáján elhangzott előadás bővített változata.