HÍREK, ESEMÉNYEK
Március 15-ei ünnepség a Magyar Szabadalmi Hivatalban
Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük az ünnepség bevezetőjeként elhangzott, a Hivatal munkatársai - dr. Csiky Péter, Siklós Kata, Szöllősi Gusztáv - által összeállított megemlékezés szövegét.
Tisztelt Elnök Úr, Tisztelt Munkatársak!
Ünnepelni gyűltünk most egybe, hogy az ünnep meghitt de mégis magasztos hangjaival törjük meg a hétköznapok monoton, egyhangú csendjét. Napi gondjainkat hátrahagyva örülni annak, hogy olyan népnek vagyunk fiai és leányai, mely viharos történelmének számtalan hányattatása ellenére - eleink áldozatvállalásának köszönhetően - nemzet tudott maradni ebben a hazában. Olyan összetartó erő ez mindőnk között, melynek kovásza a szívünk mélyén rejlő megbecsülés és szeretet egymás és mindazok iránt, kik hősiességükkel erőt és kitartást adtak akkor, mikor nélkülük csak a csüggedés jutott volna osztályrészül. Mit rejt még számunkra március 15-e? Milyen szó van még, ami nem hangzott el másfél évszázad alatt? Mily gazdagságról tesz tanúbizonyságot a történelemnek ezen pillanata, amikor rendre új és új eszmék köntösévé válik. A szabadságharc leverését követően hitet, támaszt és reményt ad. Szellemisége a márciusi front megalakulásakor idegen eszmék ellen nyújtott menedéket. Később titkos jelszóvá vált, s a MUK hallatán ezrek szíve vert hevesebben. Majd jöttek a "kétzászlós", fagyos és kötelező ünnepségek, amikor mind, kik melegségre vágyott, a Petőfi szoborhoz igyekeztek. De mi lehet március 15-e üzenete egy szabad állam szabad polgáraihoz? Maradt-e még érvénye a hajdani eszméknek?
Két dolog tesz naggyá egy nemzetet: a múlt dicsősége és a szebb jövő reménye. Az örökül kapott felelősség a nemzet sorsa iránt aggódó mindannyiunkat kötelez, hogy jelenünket a jövő tükrén át szemlélve éljük meg. S ha onnan korunk dicsőségét látjuk visszavetülni, akkor tudhatjuk: helyesen cselekszünk.
Nem csekély örökség a nemzet sorsa iránti felelősség. Az örökhagyókat megillető hála és tisztelet főhajtásra kötelez minket. Az elkövetkező gondolatokkal őrájuk emlékezünk.
A korabeli események hősei és elindítói a március ifjak. Nemes láng hevítette őket, lázadó szelleműek voltak. Lázadók, de az igazságtalanságok ellen lázadók. Szent érzések indíttatták őket: tenni valamit az emberiség javára!
A sors teret nyitott tenniakarásuknak, vágyaiknak. Minden szót, amit kimondtak halálosan komolyan gondoltak. Látnoki tehetségük igazából nem jelentett mást, mint elvhűséget. Lehet, hogy életük romantikus, ifjúi lángolás? Igen, az is! De nem szalmaláng-lángolás, hanem tudatos sorsvállalás, mely mélyen a szívekben gyökerezik. Ifjú életük feláldozásánál fontosabbnak tartották a haza ügyét.
Nem hagyhatták cserben az általuk felgyújtott lelkeket. Hazaszeretetük példaképül áll előttünk. Nevüket minden magyar ismeri. Sorsuk már legenda.
Váci Mihály így ír róluk:
Akit a nép ajkára vesz, vállára veszi azt,
akit a nép vállára vesz, szívébe zárja azt,
akit a nép szívébe zár, nem hal meg soha az.
Majd él papír, folyóirat és könyvek nélkül is,
és nő nyomdák és kiadók és tévé nélkül is.
majd házról házra jár, ügynökök nélkül is.
Dallá válik, mit esténként a puszták szele visz,
legenda lesz és népmese, közmondás szava is,
jövő, ígéret lesz, akit mindenki várva hisz.
Nevét rozstáblákba írják kedves gyalogutak,
a lélek szájához emeli, ha rándul az ajak,
mint vödrüket felemelik a fényre a kutak,
kazlak alatt a csók után majd legénynek a lány,
fiú apának, apa a családnak vacsora után,
róla beszél:- Volt valami, valami lesz talán...
Párizsban már február 24-én kitört a forradalom, melynek abszolutisztikus, rendszerellenes szellemiségét egész Közép-Európa, jelszavait és jellegzetes kokárdáját - a magyar színek felhasználásával - a pesti felkelők is átvették.
A forradalom hulláma ellenállhatatlanul terjedt. A szomszédos kis német államokban is felvonultak a diákok, a külvárosi munkások, az elégedetlen kispolgárok. Elkergették minisztereiket és parlamentáris kormányt hoztak létre.
A párizsi események híre megdöbbenést keltett Bécsben, de arra egy percig sem gondoltak, hogy a forradalom a Habsburg-birodalmat is érintheti. Az udvart váratlan csapásként érte, amikor 1848. március 13-án Bécsben is kitört a forradalom. Hősei ott is diákok és munkások voltak.
A bécsi forradalom szikrája Magyarországot is lángra lobbantotta. Amikor március 14-én este a bécsi hajóval Pestre is meghozták a nagy hírt, a Pilvaxban összegyűlt fiatalok az azonnali cselekvés mellett döntöttek. Az ifjú, radikális gondolkodású emberek a sajtószabadság kivívását tartották a legfontosabbnak.
Irinyi így emlékezik vissza a Nemzeti dal és a 12 pont kinyomtatása utáni eseményekre:
"Március 15-e délelőtt féltizenkettője nagy időszak a magyarok történelmében. Íme, itt van a sajtószabadság első példánya, a nép hatalmának első műve. Akármi szabadsága fog is lenni egykor a magyarnak, az a dicsőség mindig megmarad, hogy a sajtószabadságot magunk vívtuk ki...
...Ezelőtt a szentség előtt, e kis darabka papír előtt még a kalapokat is levette a közönség, s fedetlen fejjel állt ott az esőben, mintha imádkoznék..."
A tömeget már a szakadó márciusi eső sem riasztotta el. Pest-Budát elöntötte a forradalmi láz.
Közben a bécsi forradalom híre Pozsonyban is új irányt szabott az egymást drámai gyorsasággal követő eseményeknek. A bécsi udvar kínos választás elé került: vagy enged, vagy nyílt erőszakot kell alkalmaznia. Az államkonferencia szíve szerint az utóbbit választotta volna, ehhez azonban sem elég pénze, sem elegendő katonája nem volt. Közben megérkezett Bécsbe a pesti forradalom híre, s az addig bizonytalan udvar engedett. Elfogadta a magyar országgyűlés követeléseit, s miniszterelnökké jelölte gróf Batthyány Lajost.
A fiatal Magyarországot alkotó pesti diákság, jurátusok, írók, újságírók, köztük Jókai, Degré, Vasvári, Irinyi és Petőfi szabad szellemisége a nyugat-európai műveltségből merített hit, a fiatalság erejének a Haza szent közös ügyébe vetett eltökéltsége, a nemzet felemelésének magasztos eszméje és a meg nem alkuvás által jellemezhető. A társadalmi forradalom nem csupán a múlt tagadását, hanem a jelen megragadását, a lehetőségek felismerését és a jövő horizontjának felvázolását is jelenti.
A reformkor nagyjai lelkes és hazaszerető kiútkeresésének, evolúciós törekvéseinek rendkívüli eredményeit mindig megbecsülés övezte. Szellemiségük indította el Magyarországot a gazdasági és társadalmi fejlődés útján, azonban a feudális-rendi alapokon nyugvó Habsburg uralom saját kiváltságait őrző és hatalmához görcsösen ragaszkodó nemessége egyre inkább a átalakulás kerékkötőjévé vál t.
A XVIII - XIX. század feudális gyökereire támaszkodó, elmaradott termelési módszerre alapozott, a szabadságjogokat és függetlenségi törekvéseket elnyomó jogi keretek között tarthatatlanná vált a helyzet.
A világforradalom szele, amely végigsöpört Európán, a márciusi pesti levegőbe is a változás-változtatás fiatal szíveket megdobbantó lehetőségét hozta.
Felismerték az azonnali cselekvés szükségszerűségét, azonban hiányzott hátvédjük a polgári réteg gyengesége, a parasztság és az iparos-munkásréteg műveletlensége, fejletlensége miatt.
Szikrázó szellemiségükből fakadó lelkesedésük és energiájuk volt az, ami a tömegeket magával ragadta, a reformokat támogató felvilágosult nemesi réteggel a Haza függetlenségének kivívását és a szabadságjogok parlamentáris keretek közötti érvényesülését tűzték zászlajukra.
A polgári társadalom megvalósításához - társadalmi értelemben - a forradalmárnak politikusnak, gondolkodónak, rombolónak és építőnek kell lennie.
A nemzeti eszme, melynek alapját hősies tetteikkel tovább erősítették az, amely a történelem bizonysága szerint a Haza fejlődésének, a nemzet önmegfogalmazásának az iránytűje.
A kis nemzetek szerves fejlődését, törekvéseit azonban erősen befolyásolja a nemzetközi hatalmi-politikai helyzet, és ez 1849-ben sem volt másképp.
A forradalom hősiesen küzdő tábornokai, Damjanich, Vécsey, Bem Európának egyik legkiválóbb csapata, a császári hadsereg ellen is győzni tudtak. A katonai túlerővel szemben - nemzetközi támogatás híján - azonban az elkeseredett harcok hősi véráldozatai sem hozhattak sikert, a forradalom elbukott.
A forradalmi eszmék, amelyeket akkor az ismert és ismeretlen hazafiak tömegének önfeláldozása nem válthatott valóra, minden magyar számára örök üzenetet hordoznak.
Mindenkor erőt gyűjthetünk belőlük, de ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül Kölcsey figyelmeztetését sem:
"Minden egyes ember, még a legnagyobb is, parányi része az egésznek; s minden rész az egészért lévén alkotva; azért kell munkálnia is. Ki saját jólétét egyetlenegy fő cél gyanánt űzi, nevetségessé teszi magát minden gondolkozó fej előtt. Az emberiség, mint óceán, melynek ezredekig, miriárdokig tartó élet rendelteték; egy ember, mint egy buborék, mely támad, ide s tova hányatik, s pillanat múlva széjjelpattan."
A 150 évvel ezelőtti eseményekre emlékezve, Kölcsey szavai még élesebben világítják meg azoknak a résztvevőknek az önfeláldozó hősiességét, akiknek egyrészt megadatott a lehetőség, hogy a nemzet sorsának alakításában íly jeles módon részt vehettek, másrészt felismerték és megragadták a pillanatot mikor "gondolattal, szóval és cselekedettel" tehettek a hazáért.
Ünnep előtt állunk. Gondolataink azonban nem csak eseményekről szóltak. Célunk az volt, hogy az ünnepre emlékezve jeltelen hétköznapjainkat is megvilágítsuk. Mert ekkor azoknak az embereknek a jobbító szándéka, akikre most emlékezünk, általunk munkálkodik tovább.