Szemle - 1996. 03.

Előterjesztés a Kormány részére a védjegyjogi szabályozás reformjának koncepciójáról és az iparjogvédelemmel kapcsolatos egyéb kérdésekről

---

Összegzés az előterjesztésről

A) A Kormány az iparjogvédelmi jogszabályok felülvizsgálatáról szóló 3003/1995. határozatának 1. pontjában előírta, hogy előterjesztést kell készíteni a védjegyjogi szabályozás reformjának koncepciójáról. A határozat alapjául szolgáló előterjesztés a változtatás szükségességét az Európai Megállapodásból adódó jogharmonizációs kötelezettségünkből, valamint abból a szándékunkból vezette le, hogy csatlakozzunk a Szellemi Tulajdon Világszervezetében 1994 októberében aláírt Védjegyjogi Szerződéshez.

Az ötéves jogharmonizációs programról szóló 2174/1995. (VI. 15.) Korm. határozat 1. és 2. számú melléklete, valamint az 1996. évre vonatkozó részletes jogharmonizációs programról szóló 2343/1995. (XI.16.) Korm. határozat melléklete egyaránt az 1996. évre ütemezi a védjegy-jogszabályoknak a közösségi előírásokkal való összehangolását. A jogharmonizációs program a Tanács által a tagállamok védjegy-jogszabályainak közelítéséről kiadott 89/104/EGK irányelv, valamint a közösségi védjegyről szóló 40/94/EK tanácsi rendelet figyelembevételét írta elő. A szóban forgó kormányhatározatok értelmében pedig a jogharmonizációs programok feladat-előirányzatait a Kormány féléves jogalkotási tervének és az Országgyűlés ülésszakaira vonatkozó jogalkotási programjavaslatának kidolgozásakor figyelembe kell venni. A Kormány üléseinek 1996. I. félévi munkaterve ennek megfelelően ez év júniusára irányozza elő az új védjegytörvény tervezetéről szóló előterjesztés megtárgyalását.
Mindezekre figyelemmel ennek az előterjesztésnek az alapvető célja a védjegyjogi szabályozás koncepciójának felvázolása és ezzel a 3003/1995. kormányhatározat 1. pontjában meghatározott feladat teljesítése, valamint a jogharmonizációs programban 1996-ra előirányzott védjegyjogi jogalkotás megalapozása.
A védjegytörvény koncepciójának felvázolásán kívül az előterjesztés - tekintettel a szoros tartalmi összefüggésre - javaslatot tesz a földrajzi jelzések és az eredetmegjelölések oltalmának szabályozására, valamint bemutatja az újításokról szóló 78/1989. (VII.10.) MT rendelet felülvizsgálatának eredményét is. Ezzel eleget tesz a 2191/1995. (VII.6.) Korm. határozatban, valamint a 3003/1995. kormányhatározat 3. pontjában foglaltaknak is.

B) A védjegy az árujelzők legfontosabb fajtája. A védjegy mint árujelző az egyes áruk és szolgáltatások azonosítására, egymástól való megkülönböztetésére, a fogyasztók tájékozódásának előmozdítására szolgál. Mindennapjaink ma már elképzelhetetlenek védjegyek nélkül, mint ahogy a gazdasági verseny sem alakulhatott volna ki és érvényesülhetne az alapvető versenyeszköznek számító védjegyek hiányában.

A védjegyek sokoldalú szerepet töltenek be a piacgazdaságban.

a) A védjegyek teszik lehetővé az áruk és szolgáltatások megkülönböztetését. A védjegyek megkülönböztető erején alapul a versenytársak közötti piaci verseny és a fogyasztók tájékozódása, illetve választása az egyes áruk és szolgáltatások között.

b) A védjegy teremti meg a kapcsolatot az áru és annak gyártója, a szolgáltatás és annak nyújtója között. A védjegy ily módon kifejezi az áru, szolgáltatás származását, eredetét, vállalathoz kötődését.

c) A védjegynek a minőség jelzésében is van szerepe. Nem jelent ugyan jogi garanciát a fogyasztó számára az áru (szolgáltatás) állandó jó minőségére, viszont a védjegy és a vállalat közötti kapcsolat ez utóbbi alapvető érdekévé teszi a védjegyével ellátott áruk (szolgáltatások) jó minőségének biztosítását és fenntartását. A rossz minőségű termék forgalombahozatala ugyanis megrendíti a fogyasztóval a védjegy útján kialakított bizalmi viszonyt. A védjegyek egyes fajtái (a tanúsító és az együttes, avagy kollektív védjegyek) pedig még közvetlenebbül utalnak az áru minőségére.

d) Kézenfekvő, hogy a védjegyek a reklámozás középpontjában állnak. A védjegy mint az árura vonatkozó információk sűrített, szimbolikus megjelenítője nélkülözhetetlen az új termékek, szolgáltatások piaci bevezetésében, a fogyasztók figyelmének felkeltésében, illetve a "bejáratott" áruk, szolgáltatások piacának megtartásában és bővítésében.

e) Végül a védjegynek számottevő szerepe van a technológia és a know-how átadásának, illetve a licenciaforgalomnak az előmozdításában.

A védjegy előzőekben felsorolt funkcióit csupán a jogi védelem, a védjegyoltalom segítségével töltheti be. A védjegyoltalom biztosítja a vállalat számára a védjegy használatához való kizárólagos jogot. Nyilvánvaló, hogy e kizárólagos használati jog hiányában a védjegy nem lenne alkalmas az áruk származásának jelzésére, a megkülönböztetésre, a minőség kifejezésére és az ezekre épülő egyéb gazdasági funkciók megvalósítására.

C) A magyar védjegyjog újraalkotását nemzetközi és jogharmonizációs kötelezettségeink, valamint a hazai piacgazdaság igényei, illetőleg joggyakorlati tapasztalatok indokolják.

A magyar védjegyjog reformjára sokoldalú nemzetközi kötelezettségek hálójában kerül sor. Az új szabályozás kialakítása során egyaránt tekintettel kell lennünk egyetemes nemzetközi szerződésekre, regionális jogharmonizációs eredményekre és kétoldalú nemzetközi kötelezettségvállalásokra. Anyagi jogi szempontból elsősorban az Európai Közösség irányában vállalt jogharmonizációs kötelezettségünk a meghatározó, míg eljárási kérdésekben főként a Szellemi Tulajdon Világszervezetében 1994-ben aláírt Védjegyjogi Szerződés, valamint a GATT Uruguay-i Fordulójában a szellemi tulajdon kereskedelemmel összefüggő kérdéseiről létrejött egyezmény az irányadó.
Magyarországon az elmúlt években ugrásszerűen megnőtt a védjegyek iránti érdeklődés. A piacgazdaság kialakulása, a külföldi tőke beáramlása, a külkereskedelem súlypontjának áthelyezése, valamint a privatizáció felértékelte a védjegyeket, visszaállította eredeti jelentőségüket és rendeltetésüket.
E tendenciát legérzékletesebben a védjegybejelentési és védjegylajstromozási statisztikák jelzik. A nemzeti védjegybejelentések száma az 1990-es évek közepére megközelítőleg az 1980. évi bejelentési szám tízszeresére nőtt. A nemzetközi védjegybejelentések mennyisége is megháromszorozódott az elmúlt évtizedekben.
Ezek az adatok azt mutatják, hogy a hazai vállalatok, vállalkozók hamar felismerték a védjegyek fontosságát a gazdasági versenyben és a fogyasztókkal való kapcsolattartásban, a külföldi cégek pedig a rendszerváltozást követően hazánkat is a lehetséges piacok közé sorolták, ami szükségessé tette szemükben védjegyeik magyarországi oltalmának biztosítását.
A védjegy és a védjegyjog örvendetes hazai reneszánsza ugyanakkor kedvezőtlen jelenségekkel is párosult.
Egyrészt elszaporodtak a jogsértések. A védjegybitorlások egyre növekvő "jéghegyének" csúcsát jelzi, hogy míg a hatályos törvény alkalmazásának első húsz évében évente egy-két védjegybitorlási per indult, addig 1993-ban 19, 1994-ben pedig 36. A divatos védjegyek utánzásával, jogosulatlan használatával ugyanis viszonylag kis befektetéssel jelentős haszonhoz lehet jutni. Emellett nemegyszer az is bebizonyosodott, hogy hiányosak a vállalkozók védjegyjogi ismeretei, nem alakult ki a védjegyek tiszteletén alapuló üzleti etika. A jogsértések terjedését elősegítette a hatékony jogérvényesítéshez szükséges jogi és egyéb eszközök, feltételek hiánya. A védjegybitorlások folytán eközben számottevő kár érte a neves védjegyek tulajdonosait éppúgy, mint a félrevezetett, becsapott fogyasztókat.

D) Az előterjesztés a következő főbb követelményeknek az új védjegytörvény előkészítése során történő érvényesítését javasolja.

a) A szabályozásnak összhangban kell állnia - különösképpen - a Szellemi Tulajdon Világszervezetében 1994-ben megkötött Védjegyjogi Szerződés, az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény keretében kialakított, 1994. október 15-én Marrakesh-ben aláírt sokoldalú nemzetközi megállapodások részét képező, a szellemi tulajdon kereskedelemmel összefüggő vonatkozásairól szóló egyezmény előírásaival, valamint ki kell elégítenie - az Európai Megállapodás alapján - az Európai Közösség védjegyjogi irányelvének kötelező (és nem csak közösségi keretek között értelmezhető) rendelkezéseiből, valamint a földrajzi jelzések és az eredetmegjelölések tárgyában kiadott jogszabályaiból adódó követelményeket. Ezenkívül a szabályozás kialakításakor - a lehetőséghez mérten és szükség szerint - figyelembe kell venni a közösségi védjegyről szóló 40/94/EK rendelet egyes szabályait, az irányelv fakultatív rendelkezéseit, valamint a külföldi jogszabályok példaértékű megoldásait.

b) Az új védjegytörvény tervezetének nemzetközi és jogharmonizációs kötelezettségeink teljesítése mellett is támaszkodnia kell a hazai védjegyjogi hagyományra és tekintetbe kell vennie a Magyarországon kiépülő piacgazdaság igényeit.

c) A védjegyoltalom feltételei, a védjegyoltalomból kizárt megjelölések tekintetében az európai közösségi irányelv kötelező szabályait át kell venni; fakultatív rendelkezései közül pedig a törvénybe be kell illeszteni azokat az előírásokat, amelyek a megjelölést - árujegyzéktől függetlenül - kizárják a védjegyoltalomból, ha azt rosszhiszeműen jelentették be lajstromozásra, vagy ha annak használata a védjegyjogon kívül eső egyéb jogszabályba ütközik. Rendelkezni kell továbbá e körben a megkülönböztető képességnek a bejelentést követően történő megszerzéséről, valamint az ismert védjegyek kiterjedtebb védelméről. A jogosult hozzájáruló nyilatkozatának - hatósági mérlegelés nélkül - el kell hárítania a korábbi védjeggyel vagy egyéb joggal való ütközés folytán egyébként meglévő lajstromozási akadályt.

d) A védjegyoltalom megszerzését a lajstromozáshoz kell kötni. A használat vagy a használati szándék igazolása ehhez nem követelhető meg.

e) Bárki számára módot kell adni védjegyoltalom szerzésére, függetlenül attól, hogy gazdasági tevékenység folytatására jogosult-e. Ezenkívül az sem lehet feltétele az oltalomszerzésnek, hogy a bejelentő olyan árukkal, szolgáltatásokkal kapcsolatos tevékenységet folytasson, amelyekre a védjegy lajstromozását kéri. A külföldi bejelentőknek és jogosultaknak - a nemzetközi egyezményekben megengedett szűk körű kivételekkel - nemzeti elbánást kell biztosítani, függetlenül attól, hogy arra nemzetközi szerződés vagy viszonosság alapján egyébként igényt tarthatnának-e.

f) Az új védjegytörvényben módot kell adni közös védjegyoltalom szerzésére.

g) A védjegyoltalom időtartamát tíz évben kell meghatározni, amely további tíz-tíz éves időtartamra meghosszabbítható.

h) Az ismert védjegyek számára az oltalomból folyó kizárólagos jog tekintetében is - az európai közösségi irányelv fakultatív szabályával összhangban - fokozott védelmet kell biztosítani. Az irányelvnek a védjegyhasználat fogalmára, a kizárólagos jog korlátaira és kimerülésére, valamint a jogosult belenyugvására vonatkozó kötelező előírásait át kell venni.

i) A licenciaszerződés és az átruházási szerződés szabályait diszpozitívan, a Polgári Törvénykönyvre mint háttérszabályozásra történő utalással kell megállapítani. Ezzel összefüggésben meg kell vizsgálni annak lehetőségét, hogy a törvény a védjegylicencia-szerződések egyik sajátos formájaként nevesítse-e és szabályozza-e az ún. franchise-szerződéseket.

j) A védjegybitorlás jogkövetkezményeit ki kell egészíteni a bitorló információ-szolgáltatási kötelezettségének előírásával, valamint módot kell adni a védjegybitorlással érintett áru, illetőleg csomagolás megsemmisítésének elrendelésére. A bitorló felelősségének ki kell terjednie a védjegytulajdonos nem vagyoni kárának megtérítésére is. Az előkészítés során vizsgálni kell annak lehetőségét, hogy az új védjegytörvény iparjogvédelmi és szerzői jogi jogszabályainkba a szellemi tulajdonjogok megsértése esetén alkalmazható ideiglenes intézkedésre és az előzetes bizonyításra vonatkozó speciális szabályokat illesszen.

k) Felhatalmazást kell adni az egyes szellemi tulajdonjogokat sértő árukkal szemben a vámigazgatási eljárásban alkalmazandó intézkedésekről szóló kormányrendelet megalkotására.

l) A törvénynek szabályoznia kell az együttes (kollektív) és a tanúsító védjegyet is.

m) A megkülönböztetésre való alkalmasság utólagos elvesztésének esetét fel kell venni a védjegyoltalom megszűnési okai közé. A megjelölés használatának elmulasztása folytán történő megszűnéssel kapcsolatos használat fogalmát az európai közösségi irányelvvel összhangban kell meghatározni.

n) A Magyar Szabadalmi Hivatal védjegyügyekben folyó eljárását a hatályos jog, valamint a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1995. évi XXXIII. törvény (Szt.) azonos tárgyú rendelkezéseiben alkalmazott új megoldások értelemszerű figyelembevételével, a Védjegyjogi Szerződés rendelkezéseinek megfelelve kell szabályozni. Nem indokolt felszólalási eljárást, illetőleg külön törlési pert bevezetni.

o) A védjegyügyekben eljáró bíróságok fórumrendszerének megváltoztatása jelenleg nem célszerű és nem szükséges. Erre a bírósági szervezetrendszer és a Polgári Perrendtartás átfogó reformja keretében kell sort keríteni. Nem kell módosítani a Magyar Szabadalmi Hivatal határozatainak megváltoztatására irányuló eljárás nemperes jellegén sem. Bővíteni kell viszont azoknak a hivatali határozatoknak a körét, amelyek megváltoztatása kérhető a bíróságtól, továbbá az Alkotmánybíróság 1/1994. (I.7.) AB határozatában foglaltakra tekintettel, valamint az Szt. 85. §-ának (2) bekezdését alapul véve csupán meghatározott - a közrenddel, illetve a közerkölccsel kapcsolatos - lajstromozási akadályok és törlési okok tekintetében indokolt megadni az ügyésznek a jogot arra, hogy a védjegyügyben hozott szabadalmi hivatali határozat megváltoztatását kérje a bíróságtól.

p) Az irányadó nemzetközi egyezményekben és az európai közösségi jogszabályokban foglaltaknak megfelelően kell szabályozni a földrajzi jelzések és az eredetmegjelölések jogi védelmét. A védelem alapvető szabályait a védjegytörvénynek, a részletkérdéseket érintő rendelkezéseket kormányrendeletnek kell tartalmaznia.

E) Az előterjesztés két alternatívát vázol fel az újítási jogot illetően. Az egyik szerint az újításokról új kormányrendeletet kell készíteni, a jelenlegi szabályok korszerűsítésével. A másik változat azt indítványozza, hogy a védjegyről szóló új törvény tervezetére vonatkozó előterjesztés tegyen javaslatot az újításokról szóló 78/1989. (VII.10.) MT rendelet hatályon kívül helyezésére.

Az előterjesztés továbbá feladatul szabja, hogy el kell készíteni az egyes szellemi tulajdonjogok megsértésével szemben a vámigazgatási eljárásban alkalmazható intézkedésekről szóló kormányrendelet tervezetét. Ezzel kapcsolatban előírja annak felmérését, hogy a szabályozás alkalmazásának tárgyi és személyi feltételei megvannak-e a vámhatóságnál.
Ezenkívül indítványozza előterjesztés készítését Magyarországnak a védjegyek nemzetközi lajstromozásáról szóló Madridi Megállapodáshoz kapcsolódó Madridi Jegyzőkönyvhöz való csatlakozásáról, valamint a Szellemi Tulajdon Világszervezetében létrejött Védjegyjogi Szerződés megerősítéséről.

1. Az előterjesztés előzményei és céljai

1.1. (Védjegyjog) A Kormány az iparjogvédelmi jogszabályok felülvizsgálatáról szóló 3003/1995. határozatának 1. pontjában előírta, hogy előterjesztést kell készíteni a védjegyjogi szabályozás reformjának koncepciójáról. A határozat alapjául szolgáló előterjesztés a változtatás szükségességét az Európai Megállapodásból adódó jogharmonizációs kötelezettségünkből, valamint abból a szándékunkból vezette le, hogy csatlakozzunk a Szellemi Tulajdon Világszervezetében 1994 októberében aláírt Védjegyjogi Szerződéshez.
Az ötéves jogharmonizációs programról szóló 2174/1995. (VI. 15.) Korm. határozat 1. és 2. számú melléklete, valamint az 1996. évre vonatkozó részletes jogharmonizációs programról szóló 2343/1995. (XI.16.) Korm. határozat melléklete egyaránt az 1996. évre ütemezi a védjegy-jogszabályoknak a közösségi előírásokkal való összehangolását. A jogharmonizációs program a Tanács által a tagállamok védjegy-jogszabályainak közelítéséről kiadott 89/104/EGK irányelv, valamint a közösségi védjegyről szóló 40/94/EK tanácsi rendelet figyelembevételét írta elő. A szóban forgó kormányhatározatok értelmében pedig a jogharmonizációs programok feladat-előirányzatait a Kormány féléves jogalkotási tervének és az Országgyűlés ülésszakaira vonatkozó jogalkotási programjavaslatának kidolgozásakor figyelembe kell venni. A Kormány üléseinek 1996. I. félévi munkaterve ennek megfelelően ez év júniusára irányozza elő az új védjegytörvény tervezetéről szóló előterjesztés megtárgyalását.
Mindezekre figyelemmel ennek az előterjesztésnek az alapvető célja a védjegyjogi szabályozás koncepciójának felvázolása és ezzel a 3003/1995. kormányhatározat 1. pontjában meghatározott feladat teljesítése, valamint a jogharmonizációs programban 1996-ra előirányzott védjegyjogi jogalkotás megalapozása.

1.2. (A földrajzi jelzések és az eredetmegjelölések, valamint az újítások szabályozása) A védjegytörvény koncepciójának felvázolásán kívül az előterjesztés - tekintettel a szoros tartalmi összefüggésre - javaslatot tesz a földrajzi jelzések és az eredetmegjelölések oltalmának szabályozására, valamint bemutatja az újításokról szóló 78/1989. (VII.10.) MT rendelet felülvizsgálatának eredményét is. Ezzel eleget tesz a 2191/1995. (VII.6.) Korm. határozatban, valamint a 3003/1995. kormányhatározat 3. pontjában foglaltaknak is.

2. Védjegyek a piacgazdaságban

2.1. (A védjegy mint árujelző) A védjegy az árujelzők legfontosabb fajtája. A védjegy mint árujelző az egyes áruk és szolgáltatások azonosítására, egymástól való megkülönböztetésére, a fogyasztók tájékozódásának előmozdítására szolgál. Mindennapjaink ma már elképzelhetetlenek védjegyek nélkül, mint ahogy a gazdasági verseny sem alakulhatott volna ki és érvényesülhetne az alapvető versenyeszköznek számító védjegyek hiányában.

2.2. (A védjegy funkciói) A védjegyek sokoldalú szerepet töltenek be a piacgazdaságban.

a) A védjegyek teszik lehetővé az áruk és szolgáltatások megkülönböztetését. A védjegyek megkülönböztető erején alapul a versenytársak közötti piaci verseny és a fogyasztók tájékozódása, illetve választása az egyes áruk és szolgáltatások között.

b) A védjegy teremti meg a kapcsolatot az áru és annak gyártója, a szolgáltatás és annak nyújtója között. A védjegy ily módon kifejezi az áru, szolgáltatás származását, eredetét, mégpedig rendkívül pontosan, konkrétan, hiszen az árut (szolgáltatást) meghatározott vállalathoz köti.

c) A védjegynek a minőség jelzésében is van szerepe. Nem jelent ugyan jogi garanciát a fogyasztó számára az áru (szolgáltatás) állandó jó minőségére, viszont a védjegy és a vállalat közötti kapcsolat ez utóbbi alapvető érdekévé teszi a védjegyével ellátott áruk (szolgáltatások) jó minőségének biztosítását és fenntartását. A rossz minőségű termék forgalombahozatala ugyanis megrendíti a fogyasztóval a védjegy útján kialakított bizalmi viszonyt. A védjegyek egyes fajtái (a tanúsító és az együttes, avagy kollektív védjegyek) pedig még közvetlenebbül utalnak az áru minőségére.

d) Kézenfekvő, hogy a védjegyek a reklámozás középpontjában állnak. A védjegy mint az árura vonatkozó információk sűrített, szimbolikus megjelenítője nélkülözhetetlen az új termékek, szolgáltatások piaci bevezetésében, a fogyasztók figyelmének felkeltésében, illetve a "bejáratott" áruk, szolgáltatások piacának megtartásában és bővítésében. A fogyasztás ösztönzésében döntő szerepe lehet a reklámozás során jól használható, szuggesztív, megnyerő védjegynek. Ismert, hogy a védjegyek jelképként gyakran erősebben hatnak a fogyasztó gondolkodására, képzeteire, mint a száraz tények.

Minőségjelző és reklámozási funkciói révén a védjegy a vállalkozói jóhírnév, piaci elismertség és tekintély (goodwill, reputáció) hordozója.

e) Végül a védjegynek számottevő szerepe van a technológia és a know-how átadásának, illetve a licenciaforgalomnak az előmozdításában. A védjegy központi helyet foglal el a franchising szerződésekben is, melyek egyre inkább terjednek napjaink kereskedelmében és szolgáltatóiparában.

2.3. (A védjegy jogi védelme) A védjegy előzőekben felsorolt funkcióit csupán a jogi védelem, a védjegyoltalom segítségével töltheti be. A védjegyoltalom biztosítja a vállalat számára a védjegy használatához való kizárólagos jogot. Nyilvánvaló, hogy e kizárólagos használati jog hiányában a védjegy nem lenne alkalmas az áruk származásának jelzésére, a megkülönböztetésre, a minőség kifejezésére és az ezekre épülő egyéb gazdasági funkciók megvalósítására.
Nem véletlen, hogy a védjegyek jogi védelme nemzetközi és hazai viszonylatban is évszázados hagyományra tekinthet vissza, hogy a védjegyoltalom az iparjogvédelem egyik legpatinásabb és legfontosabb formájának számít. A védjegyoltalom éppen azért egyidős a modern gazdasági verseny és a nemzetközi kereskedelem kialakulásával, mert annak egyik nélkülözhetetlen előfeltétele volt.

2.4. (A védjegy az európai gazdasági integrációban) Jogharmonizációs szempontból is figyelemre méltó, hogy az Európai Bíróság joggyakorlatában milyen megközelítés érvényesül a védjegy és a védjegyoltalom gazdasági szerepét illetően.
Az Európai Bíróság (és annak főügyésze) az ún. második Hag-ügyben (C-10/89, S.S. CNL-Sucal v. Hag GF AG) a védjegyoltalomból folyó jogok és a Római Szerződésnek az áruk szabad mozgására vonatkozó 30-36. cikkei közötti viszony tisztázása érdekében a következőképpen világította meg a védjegyek gazdasági rendeltetését - figyelemmel az integráció szempontjaira is.
"Akárcsak a szabadalmak, a védjegyek is a közérdek és a magánérdek harmonikus illeszkedésében találják meg igazolásukat. Amíg a szabadalmak a feltaláló kreativitását jutalmazzák, és ezzel serkentik a tudományos haladást, addig a védjegyek azt a termelőt jutalmazzák, aki állhatatosan elsőrangú minőségű árukat állít elő, és ezzel a gazdasági fejlődést serkentik. Védjegyoltalom nélkül alig ösztönözné bármi is a gyártókat új termékek kifejlesztésére vagy a meglévők jó minőségének megőrzésére." A védjegyoltalom azonban e gazdasági szerepét csak akkor tudja betölteni, ha lehetővé teszi a közönség, a fogyasztók számára az áru származása és minősége közötti kapcsolat feltételezését, illetve megállapítását: "a védjegyek e (gazdasági) hatást azért érhetik el, mert garanciát nyújtanak a fogyasztónak, hogy az adott védjegyet hordozó valamennyi árut egy és ugyanazon gyártó állította elő, vagy e gyártó ellenőrzése alatt állították elő, s következésképpen az ilyen áruk - nagy valószínűséggel - egymáshoz hasonló minőségűek. A védjegy által nyújtott minőségi garancia természetesen nem abszolút jellegű, mivel a gyártó szabadon változtathatja a minőséget: mindazonáltal ezt a saját kockázatára teszi, és ő - nem pedig versenytársa - szenvedi el annak következményeit, ha engedi hanyatlani az áruk minőségét. Tehát, noha a védjegyek semmilyen formában nem nyújtanak jogi garanciát a minőségre..., gazdasági értelemben igenis ilyen garanciát szolgáltatnak, s a fogyasztók nap mint nap ennek alapján járnak el." A védjegyoltalomból folyó kizárólagos jog gazdasági és erkölcsi igazolása az áru származása és minősége közötti - a fogyasztó által feltételezett - kapcsolatra építve vezethető le: "a védjegy csak akkor töltheti be a szerepét, ha kizárólagossággal jár. Ha a tulajdonos arra kényszerül, hogy a védjegyen egy versenytársával megosztozzon, elveszti az ellenőrzését a védjegyhez társuló goodwill felett. Áruinak reputációját sérteni fogja, ha a versenytárs rosszabb minőségű árukat ad el. A fogyasztó szempontjából hasonlóképpen nem kívánatos következményekkel kell számolnunk, mivel a védjegy által közvetített jelentés egyértelműsége csorbát szenved. A fogyasztót ezáltal megtévesztik és félrevezetik." Mindezekre figyelemmel "a védjegy nem több és nem kevesebb, mint a piaci verseny egyik alapfeltétele".
Az Európai Bíróság erre az okfejtésre alapozva a védjegyeknek a gazdaság életében, illetve az integrációban betöltött szerepéről a következő összegző jellegű véleményt alkotta: "a védjegyhez fűződő jogok... a Római Szerződés által létrehozni és fenntartani kívánt zavartalan verseny rendszerének lényeges elemét képezik. E rendszerben a vállalkozásoknak módot kell adni arra, hogy fogyasztókat szerezzenek maguknak áruik és szolgáltatásaik minősége révén. Ez csak a termékek és a szolgáltatások azonosítását lehetővé tevő megkülönböztető erejű jelzések által valósítható meg. A védjegy ezt a szerepet akkor töltheti be, ha garanciát jelent arra, hogy valamennyi termék, amellyel kapcsolatban használják, csakis annak a vállalkozásnak az ellenőrzése alatt készült, amelynek az e termékek minőségéért való felelősség tulajdonítható."

2.5. (Védjegyek a hazai gazdaságban) Magyarországon az elmúlt években ugrásszerűen megnőtt a védjegyek iránti érdeklődés. A piacgazdaság kialakulása, a külföldi tőke beáramlása, a külkereskedelem súlypontjának áthelyezése, valamint a privatizáció felértékelte a védjegyeket, visszaállította eredeti jelentőségüket és rendeltetésüket.
E tendenciát legérzékletesebben a védjegybejelentési és védjegylajstromozási statisztikák jelzik. Ahogy az a táblázatokból is kitűnik, a nemzeti védjegybejelentések száma az 1990-es évek közepére megközelítőleg az 1980. évi bejelentési szám tízszeresére nőtt. A nemzetközi védjegybejelentések mennyisége is megháromszorozódott az elmúlt évtizedekben.
Ezek az adatok azt mutatják, hogy a hazai vállalatok, vállalkozók hamar felismerték a védjegyek fontosságát a gazdasági versenyben és a fogyasztókkal való kapcsolattartásban, a külföldi cégek pedig a rendszerváltozást követően hazánkat is a lehetséges piacok közé sorolták, ami szükségessé tette szemükben védjegyeik magyarországi oltalmának biztosítását.
A védjegy és a védjegyjog örvendetes hazai reneszánsza ugyanakkor kedvezőtlen jelenségekkel is párosult.
Egyrészt elszaporodtak a jogsértések. A védjegybitorlások egyre növekvő "jéghegyének" csúcsát jelzi, hogy míg a hatályos törvény alkalmazásának első húsz évében évente egy-két védjegybitorlási per indult, addig 1993-ban 19, 1994-ben pedig 36. A divatos védjegyek utánzásával, jogosulatlan használatával ugyanis viszonylag kis befektetéssel jelentős haszonhoz lehet jutni. Emellett nemegyszer az is bebizonyosodott, hogy hiányosak a vállalkozók védjegyjogi ismeretei, nem alakult ki a védjegyek tiszteletén alapuló üzleti etika. A jogsértések terjedését elősegítette a hatékony jogérvényesítéshez szükséges jogi és egyéb eszközök, feltételek hiánya. A védjegybitorlások folytán eközben számottevő kár érte a neves védjegyek tulajdonosait éppúgy, mint a félrevezetett, becsapott fogyasztókat.
Gondot okozott másrészt az is, hogy iparjogvédelmi hatóságunknak időre volt szüksége a rendkívül gyorsan növekvő védjegylajstromozási igények kielégítésére való felkészüléshez. A védjegybejelentések "szökőárja" miatt szükségessé vált infrastrukturális, munkaszervezési és személyzeti intézkedések csak idővel fejthették ki hatásukat, ezért átmenetileg meghosszabbodott a védjegybejelentések vizsgálatának és elbírálásának időtartama. A bejelentések megsokszorozódása a védjegyhatósági tevékenység szakmai színvonalának emelését is hátráltatta. Noha e problémák mára megoldódni látszanak, a nagyobb védjegyaktivitásra való átállás időszaka értékes tanulságokkal szolgált a szabályozás szempontjából is.

2.6. (A védjegyjog társadalmi, szakmai és tudományos háttere) A védjegy és a védjegyjog hazai reneszánsza a társadalmi, szakmai, tudományos háttér megerősödésében is megnyilvánult. A régebb óta működő, iparjogvédelemmel foglalkozó társadalmi szervezetek mellett megalakult a Magyar Védjegy Egyesület. Számos rangos rendezvény, konferencia (pl. az 1993. évi Közép- és Kelet-Európai Védjegykonferencia, az 1994. évi Védjegyfórum) témája volt a védjegyjog. Újjáéledt a védjegyek iránti szakirodalmi, tudományos érdeklődés is, monográfiák születtek e tárgyban és számos folyóirat, kiadvány adott teret a védjegyekkel kapcsolatos időszerű kérdéseknek. Az előterjesztés erre a gazdag szakmai háttérre támaszkodva vázolja fel védjegyjogunk újraszabályozásának koncepcióját.

3. A magyar védjegytevékenység és védjegyjog fejlődése

3.1. (Hagyomány és jogharmonizáció) A magyar védjegyjog évszázados hagyományai, a hazai jogfejlődés tapasztalatai nem hagyhatók figyelmen kívül az új szabályozás kialakításakor. A jogharmonizációs követelmények érvényesítése nemhogy nem zárja ki a magyar védjegyjogi hagyomány tiszteletben tartását, hanem éppenséggel szükségessé teszi a harmonizált szabályozás minél szervesebb illeszkedését a hazai jogrendszerhez és jogfejlődéshez. Védjegyjogunk értékeit ezért harmonizációs kötelezettségeink teljesítése érdekében nem kell és nem is szabadna félretennünk. A magyar védjegyjog tehát csupán reformra szorul, olyan megújulásra, amely fenntartja a hazai szabályozás kontinuitását, amely az eddigi értékeket megőrizve haladja meg a korábbi szabályozást.

3.2. (A kezdetek) A XIX. század második felében az ipar és a kereskedelem megélénkülése hazánkban is felszínre hozta a védjegyek és más kereskedelmi jelzések jogi védelme iránti igényt.
Az első védjegyjogi szabályozás még nem az autonóm magyar jogalkotás eredménye volt: 1858-ban az osztrák császár pátense rendelkezett - Magyarországra is kiterjedő hatállyal - a védjegyek oltalmáról. Azóta klasszikussá vált védjegyek tűntek fel ebben az időszakban.

3.3. (Első védjegytörvényünk) Az első magyar védjegytörvény, az 1890. évi II. törvény megőrizte az osztrák és a német joghoz való erős kötődést; jellemző, hogy az ipari tulajdon védelmére létesült Nemzetközi Iroda a magyar védjegytörvényt teljes egészében nem is közölte, csupán az osztrák törvényhez képest jelentkező eltéréseket publikálta.
A védjegy fogalmát a törvény az ábrás jelzésekre korlátozta, ezt 1895-ben terjesztették ki a pusztán szavakból álló megjelölésekre is. A védjegyre a lajstromozás biztosított oltalmat.
A védjegybejelentéseket a bejelentő telephelye, illetve lakóhelye szerint illetékes kereskedelmi és iparkamaránál kellett benyújtani (a külföldi védjegyeket a budapesti kamaránál lajstromozták). A kamarának ez a funkciója 1948-ig megmaradt. A központi védjegyhatóság és a központi védjegylajstrom vezetője kezdetben a Kereskedelmi Minisztérium volt, 1899-től azonban ezt a szerepet a Szabadalmi Hivatal töltötte be.
1900 és 1910 között évente mintegy 4000-6000 védjegybejelentést tettek, ennek 70-90 %-a származott külföldiektől, főként osztrák bejelentőktől. Az évtized során a hazai bejelentések száma megduplázódott. E korszakhoz is azóta híressé vált védjegyek kötődnek.
Védjegyjogunkat ebben az időben a kereskedelmi jog részének, a tisztességtelen üzleti magatartás jogi szabályozásával összefüggő jogterületnek tekintették. A védjegyoltalmat "védőeszközként" fogták fel, amely a kereskedőt árui utánzásától és a versenytársak egyéb tisztességtelen praktikáitól óvja meg.

3.4. (A nemzetközi szerződések jogfejlesztő szerepe) Meghatározó befolyást gyakorolt a magyar védjegyjog fejlődésére, hogy hazánk 1909-ben csatlakozott az ipari tulajdon oltalmára létesült Párizsi Uniós Egyezményhez és a védjegyek nemzetközi lajstromozásáról szóló Madridi Megállapodáshoz.

3.5. (A két világháború között) Az 1920. évi XXXV. törvény - a kettős lajstromozási rendszer fenntartásával - a Szabadalmi Hivatalt Szabadalmi Bírósággá alakította át. A gazdasági válság az ezt követő időszakban éreztette hatását a védjegybejelentések számában is, ugyanakkor az is bebizonyosodott, hogy a legnagyobb recesszió idején sem válnak feleslegessé a védjegyek, hogy a fogyasztók még ilyenkor sem fordulnak el a legkedveltebb, legismertebb patinás márkáktól. Az 1920-as és az 1930-as években 1000-1500 védjegybejelentést tettek évente; máig ismert védjegyek erednek ebből az időszakból. Ezekben az években viszont visszaesett a külföldi bejelentők érdeklődése, a legmagasabb bejelentési szám az 1929. évi 570 volt.

3.6. (Védjegyjogi nézetek a II. világháború előtt) A magyar védjegyjog fejlődésének a második világháborúig terjedő szakaszát a védjegyek versenyeszközként való felfogása jellemezte. A vállalkozók nagymértékben építettek a védjegyek használatára a fogyasztókkal való kapcsolattartásban, a reklámozásban, a versenytársakhoz képest jelentkező különbségek hangsúlyozásában. E megközelítés tükröződött a korszak védjegyjogi irodalmában, amelynek egyik meghatározó munkája "úgy fogta fel a védjegyjogot, hogy az része a versenyjognak". A védjegy tehát a piaci áru fontos szellemi értékösszetevőjének, a vállalkozói jóhírnévnek a szimbólumává vált, nélkülözhetetlen versenyeszközzé, amely az áruk és szolgáltatások megkülönböztetésére, származásának és minőségének jelzésére, valamint reklámozás útján való népszerűsítésére szolgált.
Ebben az időszakban felmerült védjegy-jogszabályaink átfogó korszerűsítésének igénye is, de az erre irányuló törvényjavaslat végül nem került napirendre.

3.7. (Védjegyek a tervgazdaságban) A második világháborút követően kialakuló központi tervgazdálkodás idején, a gyakorlatilag kizárólagos társadalmi tulajdon mellett működő gazdaság viszonyai között a védjegyeknek a piacgazdaságban, a versenyben betöltött funkciói értelmüket vesztették és háttérbe szorultak. A hazai vállalatok védjegytevékenysége elsorvadt, a külföldi cégek érdeklődése pedig alábbhagyott.
Az 1948-ban megszüntetett kereskedelmi és iparkamaráktól a védjegylajstromozás immár egészében átkerült a Szabadalmi Bírósághoz, majd (1949-ben) az annak helyébe lépő Országos Találmányi Hivatalhoz. Az 1890. évi védjegytörvény ugyan 1970-ig hatályban maradt, ám a védjegyek és a védjegyjog szerepe, súlya csökkent.
A védjegynek a piacgazdasághoz való kötődését mutatja, hogy az 1950-es és az 1960-as években történelmi mélypontjára zuhant a magyarországi védjegytevékenység. A bejelentések száma erősen visszaesett (1953-ban pl. összesen 296 hazai és külföldi védjegy lajstromozását kérték), az új védjegyek pedig sematikusak, fantáziátlanok és gyakran ideológiával telítettek voltak (pl. "Népágy"-kanapé, "Tervcipő"). A világszerte ismert és jóhírnévnek örvendő védjegyekkel rendelkező vállalatok államosítása után a vállalatok többnyire elmulasztották neves védjegyeik oltalmának megújítását.
Az állami tulajdonban lévő vállalatok nem érezték szükségét, hogy áruikra védjegyek alkalmazásával hívják fel a fogyasztók figyelmét. Ez tényleg kevéssé volt szükséges, hiszen az állami nagyvállalatok monopolhelyzetet élveztek, az áruválaszték csekély volt vagy hiányzott, a hiánygazdaságban pedig korántsem a fogyasztó állt a középpontban.

3.8. (Hatályos jogunk születése) A gazdasági reformok hatására ez a kedvezőtlen helyzet valamelyest javult. Különösen a nemzetközi kereskedelembe való fokozottabb bekapcsolódás és a vállalkozások csíráinak megjelenése vezetett el oda, hogy a védjegyek iránti érdeklődés ismét felélénkült, mind a belföldiek, mind a külföldiek részéről.
A jelenleg hatályos védjegyjogszabályok már ennek az időszaknak a kezdetén születtek: az 1969. évi IX. törvény és végrehajtási rendeletei ugyan magukon viselik annak a kornak a jegyeit, amelyben fogantak, az akkori gazdaságpolitikai iránynak köszönhetően mégsem kellett szakítaniuk a védjegyjog alapelveivel és hagyományaival, a szabályozás nem távolította el a védjegyet eredeti piacgazdasági rendeltetésétől.
Jellemző, hogy a védjegytörvény indokolása versenytársakról szólt és a védjegy piaci funkcióit hangsúlyozta. Igaz, talán az akkori ideológia által kijelölt határokat jelezte, hogy a törvényjavaslat általános indokolása a legnagyobb teret a "vásárlóközönség" védjegyekkel kapcsolatos érdekeinek szentelte.
A védjegyjog jogágazati elhelyezését a Polgári Törvénykönyv fejezte ki azzal, hogy a védjegy jogi oltalmát a személyhez fűződő jogok rendszeréhez kapcsolódóan a szellemi alkotások jogán belül helyezte el.
Az 1960-as években már meghaladta a védjegybejelentések száma az évi 500-at, s az emelkedés a későbbiekben is folytatódott. Az igazi fordulatot azonban az 1980-as évek vége és az 1990-es évek eleje hozta: 1980 és 1990 között tízszeresére (341-ről 3331-re) ugrott a védjegybejelentések száma. Míg korábban az állami vállalatok és a szövetkezetek tették a bejelentések 80 %-át, az utóbbi években - természetszerűleg - a gazdasági társaságok váltak a fő bejelentőkké. A vállalatok - a privatizációval is összefüggésben - visszatértek régi, patinás védjegyeikhez, újra felfedezték azokat, vagy új, szellemes megjelöléseket vezettek be.
Az utóbbi évek joggyakorlata ugyanakkor felszínre hozta az élénkülő védjegytevékenység, a piacgazdasági rendeltetésüket újra betöltő védjegyek és az 1960-as években alkotott hatályos jogszabályaink közötti feszültséget is. Világossá vált, hogy elengedhetetlen a szabályozás reformja, mégpedig nemcsak a védjegytörvény terminológiájának elavultsága miatt, hanem érdemi okok folytán is. Védjegyjogunk újraszabályozását tehát a jogharmonizációs szempontok mellett a hazai változtatási igények is indokolják.

4. Védjegyjogunk nemzetközi környezete

4.1. (A védjegyjogot érintő nemzetközi szerződések rendszere) A magyar védjegyjog reformjára sokoldalú nemzetközi kötelezettségek hálójában kerül sor. Az új szabályozás kialakítása során egyaránt tekintettel kell lennünk egyetemes nemzetközi szerződésekre, regionális jogharmonizációs eredményekre és kétoldalú nemzetközi kötelezettségvállalásokra. Anyagi jogi szempontból elsősorban az Európai Közösség irányában vállalt jogharmonizációs kötelezettségünk a meghatározó, míg eljárási kérdésekben főként a Szellemi Tulajdon Világszervezetében 1994-ben aláírt Védjegyjogi Szerződés az irányadó. A következőkben rövid áttekintést adunk azokról a nemzetközi kötelezettségekről, amelyeket figyelembe kell vennünk a hazai védjegyjog reformja során. Az előterjesztésnek ez a része a szóban forgó egyezményeknek, európai közösségi jogszabályoknak csak az alapelveit, illetve szabályozási tárgyait veszi számba, az egyes rendelkezések részletes elemzése és ismertetése a konkrét szabályozási javaslatok megfogalmazására tartozik.

4.2. (A Párizsi Uniós Egyezmény) A nemzetközi iparjogvédelmi együttműködés alapdokumentuma az ipari tulajdon oltalmára 1883. március 20-án létesült Párizsi Uniós Egyezmény. Magyarország 1909 óta részese az egyezménynek, amelynek legutóbbi, stockholmi szövegét az 1970. évi 18. törvényerejű rendelet hirdette ki hazánkban. Az egyezménynek 1995-ben 129 ország volt a tagja.
Az egyezmény 1. cikke az ipari tulajdon oltalmának tárgyai közé sorolja a gyári vagy kereskedelmi védjegyet és a szolgáltatási védjegyet.
Az egyezmény alapelve a nemzeti elbánás, avagy a belföldiekkel egyenlő elbírálás elve. Ennek értelmében azokat a külföldieket, akik a Párizsi Unió bármely országának joghatósága alá tartoznak, az ipari tulajdon oltalmát illetően az unió összes többi országában megilletik mindazok az előnyök, amelyeket a vonatkozó törvények a belföldiek részére biztosítanak. Ennélfogva ezek a külföldiek a belföldiekkel egyenlő oltalomban részesülnek és jogaik megsértése esetén ugyanazt a jogsegélyt vehetik igénybe, mint a belföldiek. A nemzeti elbánás elve szerint tehát az iparjogvédelem - és így a védjegyjog - terén mindegyik részes államnak ugyanolyan védelmet kell nyújtania az unió hatálya alá tartozó külföldieknek, mint amilyet a belföldiek részére biztosít.
A Párizsi Uniós Egyezmény a nemzeti elbánás elvének kimondásán túl az egyes oltalmi formákra vonatkozó szabályok elemi szintű egységesítését valósítja meg, továbbá ún. uniós elsőbbség biztosításával lehetővé teszi a korábbi hazai iparjogvédelmi bejelentéssel szerzett előny megőrzését a többi tagállamban.
Az egyezmény a különböző iparjogvédelmi formák közül a védjegyekről rendelkezik a legrészletesebben:
- szabályozza a védjegybejelentések uniós elsőbbségét;
- rendelkezik a különböző országokban bejelentett, illetve lajstromozott védjegyek függetlenségéről;
- megállapítja a védjegyek függetlensége alól kivételt jelentő "telle quelle"-elvet (amelynek értelmében a származási országban szabályszerűen lajstromozott védjegyet - bizonyos, az egyezményben meghatározott kivételekkel - az unió többi országában úgy, amint van, lajstromozásra el kell fogadni);
- szól az ún. közismert védjegyek fokozott védelméről;
- kimondja a felségjelzések védjegyként való lajstromozásának tilalmát;
- megköveteli a tagállamoktól, hogy az áru jellege, amelyre a védjegyet alkalmazzák, ne gátolja a lajstromozást;
- előírásokat tartalmaz az együttes védjegyekre vonatkozóan.
Hatályos védjegyjogunk minden tekintetben megfelel a Párizsi Uniós Egyezmény követelményeinek; az egyezmény rendelkezéseivel természetesen az új védjegytörvénynek is teljes mértékben összhangban kell állnia.

4.3. (A Madridi Megállapodás és a Madridi Jegyzőkönyv) A védjegyek nemzetközi lajstromozásáról szóló Madridi Megállapodást 1891-ben kötötték. Magyarország 1909 óta részese az egyezménynek, amelynek legutóbbi, stockholmi szövegét az 1973. évi 29. törvényerejű rendelet hirdette ki hazánkban. Az egyezménynek 1995-ben 43 ország volt a tagja.
A Madridi Megállapodás lehetővé teszi védjegyek nemzetközi lajstromozását egyszerű és gyors eljárásban. Nemzetközi lajstromozás iránti kérelmet a tagországok valamelyikében honos bejelentők nyújthatnak be a származási országban oltalom alatt álló védjegyükre vonatkozóan a saját országuk nemzeti hivatalánál. E hivatal a kérelmeket a Szellemi Tulajdon Világszervezete (WIPO) Nemzetközi Irodájához továbbítja, amely a védjegyeket lajstromozza és a lajstromozott védjegyeket hivatalos lapjában, a "Les Marques internationales"-ban közzéteszi. Ennek alapján a nemzetközi védjegyet valamennyi - vagy a bejelentő által kiválasztott - tagállamban ugyanaz az oltalom illeti meg, mintha a védjegyet ott közvetlenül, "nemzeti úton" jelentették volna be. A tagállamok hivatalai a nemzetközi lajstromozástól számított egy éven belül emelhetnek nemzeti jogszabályaikon alapuló kifogást a lajstromozással szemben. Kifogás esetén az eljárás a nemzeti hivatal előtt folytatódik. Ha a kifogással szemben a bejelentő nem vagy eredménytelenül védekezik, a nemzeti hatóság véglegesen elutasíthatja a nemzetközi lajstromozást, amely ennek folytán az adott tagállamban hatályát veszti.
A nemzetközileg lajstromozott védjegy nemzeti védjegyek "kötege", amelyek az egyes országok törvényeinek hatálya alá tartoznak. A nemzetközi védjegy oltalmi ideje mindazonáltal egységesen húsz év mindazokban az országokban, amelyekre az oltalom kiterjed. A megújítási eljárás a bejelentéshez hasonló módon egységes.
A Nemzetközi Iroda vezeti a nemzetközi védjegylajstromot, amelybe a nemzetközi védjegyeket érintő valamennyi körülményt bejegyzik. A nemzeti hivatalok pedig a saját országuk területén hatályos nemzetközi védjegyeket tartják nyilván.
A Madridi Megállapodást kiegészíti az 1989-ben aláírt, 1995. december 1-jén hatályba lépett Madridi Jegyzőkönyv.
A jegyzőkönyv továbbfejleszti a megállapodást részben olyan államok csatlakozása érdekében, amelyek a megállapodásnak nem tagjai, részben pedig a közösségi védjegy és a megállapodás közötti kapcsolat megteremtése céljából. A jegyzőkönyv lényeges új elemei - a megállapodáshoz képest - a következők:
- nemzetközi lajstromozás nemcsak a származási országban már oltalom alatt álló védjegyekre kérhető, hanem olyanokra is, amelyekre nézve a nemzeti hivatalnál bejelentést nyújtottak be;
- a tagállamok hatóságainak egy év helyett 18 hónapjuk lesz arra, hogy kifogást emeljenek a nemzetközi lajstromozással szemben;
- a nemzetközi lajstromozás nemzeti lajstromozássá alakítható meghatározott esetekben;
- az oltalmi idő húszról tíz évre csökken (amely természetesen korlátlanul megújítható).
A jegyzőkönyvhöz olyan államok is csatlakozhatnak, amelyek a megállapodásnak nem tagjai. A tagországok egymás közötti viszonyában az a nemzetközi szerződés - a megállapodás, a jegyzőkönyv vagy mindkettő - lesz az irányadó, amelynek kölcsönösen részesei.
Az Európai Megállapodás 65. cikke előírja, hogy Magyarországnak a megállapodás hatálybalépésétől számított ötödik év végéig csatlakoznia kell azokhoz a szellemi tulajdonról szóló sokoldalú egyezményekhez, amelyeknek a tagállamok szerződő felei, vagy amelyeket a tagállamok ténylegesen alkalmaznak. A megállapodás XIII. melléklete szerint ilyen sokoldalú nemzetközi szerződés a Madridi Jegyzőkönyv is. A szellemi tulajdon védelmére vonatkozó szabályozás átfogó felülvizsgálatáról szóló 3433/1993. kormányhatározat III./4. pontja erre is figyelemmel írta elő, hogy a Madridi Jegyzőkönyv hatálybalépésétől számított hat hónapon belül - vagyis 1996. május 31-ig - előterjesztést kell készíteni hazánknak a jegyzőkönyvhöz való csatlakozásáról. Csatlakozási szándékunkon nem indokolt változtatni; a Madridi Jegyzőkönyvhöz való csatlakozásunk nem befolyásolja az új védjegytörvény előkészítését; viszont célszerű a csatlakozásról szóló kormány-előterjesztés és a törvénytervezet elkészítésének határidejét összehangolni. Ez az említett kormányhatározatban megjelölt határidő módosítását (1996. június hónapra történő megváltoztatását) igényli.

4.4. (A Nizzai Megállapodás) A gyári vagy kereskedelmi védjegyekkel ellátható termékek és szolgáltatások nemzetközi osztályozására vonatkozó Nizzai Megállapodás 1957-ben jött létre. 1995-ben 42 állam volt részese a megállapodásnak, köztük Magyarország (a megállapodást az 1970. évi 18. törvényerejű rendelet hirdette ki). A megállapodást összesen mintegy 95 ország védjegyhatósága, valamint a Benelux-államok közös hivatala és a WIPO Nemzetközi Irodája alkalmazza ténylegesen. A részes államok a védjegylajstromozás szempontjából a termékek és a szolgáltatások egységes osztályozását fogadják el.
Az osztályozás egyrészt tartalmazza az osztályok jegyzékét (a termékeket 34, a szolgáltatásokat 8 osztályba sorolták), másrészt magában foglalja a termékek és a szolgáltatások betűrend szerinti felsorolását, osztályuk számának feltüntetésével. A jegyzéket időről időre felülvizsgálja a tagországok kormányainak képviselőiből álló szakértői bizottság. Az utolsó felülvizsgálat szerinti osztályozás 1992-ben lépett hatályba.

4.5. (A Védjegyjogi Szerződés) A Szellemi Tulajdon Világszervezetének égisze alatt 1994-ben aláírt Védjegyjogi Szerződés elsősorban az eljárási szabályok egységesítésével és egyszerűsítésével segíti elő a védjegyoltalom több országban történő megszerzését és fenntartását.
A Szerződés a következő főbb újdonságokkal szolgál:
- megállapítja, hogy a tagállamok a védjegybejelentések milyen kellékeit írhatják elő és milyen adatok, igazolások benyújtását nem követelhetik meg;
- előírásokat tartalmaz a telefax útján történő hivatalos kommunikációra, a képviseletre, az aláírások alakiságaira;
- megszabja a bejelentési nap elismeréséhez szükséges és elégséges feltételeket;
- megköveteli, hogy a több osztályra kiterjedő árujegyzékkel rendelkező védjegybejelentés egységes, egyetlen lajstromozáshoz vezethessen;
- lehetővé teszi a bejelentés vagy a lajstromozás megosztását;
- előírja, hogy a tagállamok a több védjegyet érintő (képviseleti, tulajdoni stb.) változásokat egy kérelem alapján is vegyék tudomásul;
- rendelkezik a védjegyátruházással kapcsolatos eljárásról és alakiságokról, valamint szabályozza az oltalom időtartamát (azt tíz évben állapítva meg, lehetővé téve a megújítást - korlátlan számban - további tíz-tíz évre) és az oltalom megújításakor követendő eljárást (kizárva a lajstromozási feltételek ismételt vizsgálatát);
- megköveteli a tagországoktól, hogy a Párizsi Uniós Egyezménynek a csak az áruvédjegyekre vonatkozó rendelkezéseit a szolgáltatási védjegyekre is alkalmazzák;
- előírja a Nizzai Megállapodás szerinti osztályozás alkalmazását.
A Védjegyjogi Szerződéshez Szabályzat is kapcsolódik, amely - egyebek között - nemzetközi űrlapmintákat tartalmaz. Ha valamely beadvány megfelel az irányadó nemzetközi mintának, további követelményeket a tagországok hivatalai nem támaszthatnak e beadvánnyal szemben.
Magyarország aláírta a Védjegyjogi Szerződést. A szerződés egyes rendelkezéseinek azonban hatályos védjegyjogunk nem felel meg. Az új védjegytörvény hivatott az összhang megteremtésére. Célszerű, ha ezt követően - vagyis az új védjegytörvény hatálybalépése után - hazánk ratifikálja a szerződést; a határozati javaslat ennek megfelelő előírást tartalmaz.

4.6. (A TRIPS-egyezmény) A Szellemi Tulajdon Világszervezete által igazgatott, eddig felsorolt sokoldalú nemzetközi szerződések mellett a védjegyjog szempontjából is nagy a jelentősége az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) 1993-ban lezárult Uruguay-i Fordulójában létrejött nemzetközi egyezménynek. A Kereskedelmi Világszervezet létesítéséről szóló "egyezménycsomag" egyik eleme ugyanis az az egyezmény, amely a szellemi tulajdon kereskedelemmel összefüggő kérdéseit szabályozza (Agreement on Trade-Related Aspects of Intellectual Property Rights, rövidítése: TRIPS). A magyar Országgyűlés az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény keretében kialakított, 1994. április 15-én, Marrakesh-ben aláírt sokoldalú kereskedelmi megállapodások megerősítéséről szóló 72/1994. (XII. 27.) OGY határozatával ezt az egyezményt is ratifikálta. A TRIPS-egyezmény a Kereskedelmi Világszervezet létesítéséről szóló egyezményrendszer részeként időközben - a megfelelő számú ratifikáció összegyűltével - hatályba lépett.
A TRIPS-egyezmény a szellemi tulajdon mindkét területére - a szerzői jogra és az iparjogvédelemre egyaránt - kiterjed. Megállapítja a szellemi tulajdon védelmére vonatkozó közös, általános alapelveket. Ezek közül újdonságnak számít, hogy a TRIPS-egyezmény a nemzeti elbánáson kívül a legnagyobb kedvezményes elbánás biztosítását is megköveteli a szellemi tulajdon területén. A nemzeti elbánás elve ugyanis csak azt írja elő, hogy a belföldieknek nyújtott előnyöket a külföldiek számára is biztosítani kell, de nem akadályozza meg, hogy a belföldieknek nem biztosított, de valamely külföldi ország állampolgárai számára megadott jogokat megtagadják más külföldi országok állampolgáraitól; a TRIPS-egyezmény 4. cikkében előírt legnagyobb kedvezményes elbánás révén ez a lehetőség kizárható.
Szintén valamennyi oltalmi formára közösen állapítja meg a TRIPS-egyezmény a szellemi tulajdonjogok megszerzésével, fenntartásával és érvényesítésével kapcsolatos eljárási követelményeket. E rendelkezések részletessége és nagy száma is tükrözi, hogy a hatékony, gyors eljárások, intézkedések szükségességére a TRIPS-egyezmény nagy súlyt helyez. A jogérvényesítéssel összefüggő eljárási követelmények közül különösen fontosak azok, amelyek a polgári eljárásban alkalmazható ideiglenes intézkedésekre, valamint a jogsértő árukkal szembeni vámhatósági intézkedésekre és a büntetőjogi szankciókra vonatkoznak.
A TRIPS-egyezmény az államok közötti, szellemi tulajdonnal összefüggő viták rendezésének új mechanizmusát is megteremti.
Az általános, közös rendelkezéseken túl az egyezmény a szellemi tulajdon különböző formáira speciális szabályokat is megállapít. A védjegyekre vonatkozóan rendelkezik az oltalmazható megjelölésekről, a védjegyoltalomból eredő jogokról (ezen belül szempontokat adva a védjegy közismertségének megállapításához), a védelmi idő minimumáról, a védjegy-használati kötelezettségről, a licencia- és védjegyátruházási szerződésekről.
Hatályos védjegyjogunk összhangban áll a TRIPS-egyezmény védjegyekre vonatkozó speciális rendelkezéseivel, az új szabályozás kialakítása során azonban célszerű lesz a tartalmi megfelelést még egyértelműbben kifejezni. A jogérvényesítés hatékonyságának biztosítását célzó eljárási követelmények egy részét azonban hatályos szabályozásunk és jelenlegi joggyakorlatunk még nem elégíti ki teljes mértékben. Az előterjesztéshez kapcsolódó határozati javaslat a hiányosságok orvoslására állapít meg feladatokat.

4.7. (Az Európai Megállapodás és a közösségi jog) Védjegyjogunk reformjának fő irányát az Európai Megállapodáson alapuló jogharmonizációs kötelezettségeink jelölik ki.
Az Európai Megállapodás 65. cikke értelmében Magyarország tovább javítja a szellemi, ipari és kereskedelmi tulajdonjogok védelmét, hogy a megállapodás hatálybalépésétől számított ötödik év végére a Közösségben érvényesülő védelemhez hasonló szintű védelmet biztosítson, ideértve az ilyen jogok érvényesítéséhez szükséges hasonló eszközöket is. A 65. cikkhez fűzött közös nyilatkozat szerint a felek megállapodtak abban, hogy az Európai Megállapodás szempontjából a "szellemi, ipari és kereskedelmi tulajdon" az EGK Szerződés 36. cikkében foglaltakhoz hasonló jelentéssel rendelkezik, azaz - egyebek között - magában foglalja a kereskedelmi és szolgáltatási védjegyek védelmét.
A 65. cikknek ez a rendelkezése egyébként összhangban van a megállapodásnak a jogszabályok közelítésére vonatkozó rendelkezéseivel (a 67-69. cikkekkel), voltaképpen az általános jogharmonizációs kötelezettség speciális, különös szintű megfogalmazását jelenti.
A 65. cikk továbbá előírja, hogy Magyarországnak a megállapodás hatálybalépésétől számított ötödik év végéig csatlakoznia kell azokhoz a szellemi, ipari és kereskedelmi tulajdonról szóló más sokoldalú egyezményekhez, amelyeknek a tagállamok szerződő felei, vagy amelyeket a tagállamok ténylegesen alkalmaznak. A megállapodás XIII. melléklete szerint ilyen sokoldalú megállapodás a védjegyek nemzetközi lajstromozásával kapcsolatos Madridi Megállapodáshoz fűzött jegyzőkönyv, amelyet 1989-ben Madridban írtak alá. Az Európai Megállapodással létrehozott Társulási Tanács dönthet arról, hogy a 65. cikk más sokoldalú egyezményekre is kiterjed.
Emellett a megállapodás XIII. mellékletében a Szerződő Felek megerősítették, hogy fontosságot tulajdonítanak a Párizsi Uniós Egyezményből, a Madridi Megállapodásból és a Nizzai Megállapodásból eredő kötelezettségeiknek. Az Európai Bizottság által a közép- és kelet-európai országok egységes belső piaci integrációjáról készített Fehér Könyvnek a szellemi tulajdonra vonatkozó fejezete pedig hangsúlyt helyez a Szellemi Tulajdon Világszervezetében folyó, illetve végbement nemzetközi jogegységesítésre éppúgy, mint a GATT Uruguay-i Fordulójában létrejött TRIPS-egyezményre. A szellemi tulajdon területén tehát a Közösséget, annak tagállamait, illetve Magyarországot egyaránt, kölcsönösen kötelező sokoldalú nemzetközi szerződések előírásai mintegy körülölelik, át- meg átszövik az Európai Megállapodásban vállalt jogharmonizációs kötelezettségeinket.
Ez különösen igaz a védjegyjogra: a hazai szabályozás reformja során a Párizsi Uniós Egyezményben megvalósult elemi szintű jogegységesítés mellett anyagi jogi szempontból elsősorban a közösségi jogharmonizáció, eljárási szemszögből pedig főként a Védjegyjogi Szerződés és a TRIPS-egyezmény számít meghatározó dokumentumnak.
Összhangban az ötéves jogharmonizációs programról szóló 2174/1995. (VI.15.) Korm. határozat 1. mellékletében és az 1996. évre vonatkozó részletes jogharmonizációs programról szóló 2343/1995. (XI.16.) Korm. határozat mellékletében foglalt előirányzattal, valamint a Fehér Könyv szellemi tulajdonra vonatkozó ajánlásaival, védjegyjogi szabályozásunk reformja során elsősorban a tagállamok védjegy-jogszabályainak közelítésére a Tanács által kiadott 89/104/EGK irányelv rendelkezéseire kell tekintettel lennünk.
Az irányelv szabályozza a védjegyoltalomban részesíthető megjelölések körét, a lajstromozás elutasítására, illetve a védjegy törlésére okot adó körülményeket, az oltalomból eredő jogokat, a védjegy használatával kapcsolatos követelményeket és a használat elmulasztásából adódó jogkövetkezményeket. Az irányelv a harmonizációnak azt a technikáját alkalmazza, hogy egyfelől meghatározza azokat a követelményeket, amelyeknek a tagállami jogszabályoknak meg kell felelniük, másfelől szól arról is, hogy a tagállamok még - opcionálisan - milyen további szabályokat állapíthatnak meg. Az irányelv ezáltal vegyíti a minimális, de a tagállamokra kötelező jogharmonizációt az opcionális (avagy fakultatív) harmonizációval. Védjegyjogi szabályozásunk reformja során az irányelv kötelező erővel megfogalmazódó (és nem csak az EK-n belül releváns) előírásaival teljes összhangot kell teremtenünk, az irányelvben felkínált további szabályozási lehetőségekről pedig egyedileg, a koncepció elfogadásakor kell határozni, eldöntve, hogy e lehetőségek közül melyeket váltsa valóra a magyar védjegyjog. Ez utóbbi döntések meghozatalához a tagállami jogszabályok, valamint a közösségi védjegyről szóló 40/94/EK rendelet anyagi jogi természetű szabályai adhatnak támpontot.
Az irányelv mellett jogharmonizációs szempontból nem mellőzhető a közösségi védjegyről szóló - előbb említett - 40/94/EK rendelet figyelembevétele. Jogharmonizációs kötelezettségeink a közösségi rendeleteknek csupán azokra a rendelkezéseire értelmezhetők, amelyek érvényesülése a közösségi kereteken, mechanizmusokon kívül, a közösségi intézményrendszer közbejötte nélkül is elképzelhető. A közösségi védjegyről szóló rendelet ilyen nézőpontból vegyes képet mutat; mindazonáltal azok a szabályai vannak jelentős többségben, amelyek csak a Közösségen belül értelmezhetők és érvényesíthetők. A rendelet ugyanis szupranacionális, a Közösség egészére kiterjedő védjegyoltalmat vezet be; a közösségi védjegyoltalom hatálya csak csatlakozásunkat követően terjedhet ki Magyarországra. (A Fehér Könyv irányadó fejezete is ezt a felfogást erősíti meg.) A rendelet szabályai azonban mégsem közömbösek a mai helyzetben sem számunkra. Egyrészt magyar bejelentők is igényelhetnek majd - a közösségi védjegyhivatal működésének megkezdését követően - közösségi védjegyoltalmat. Másrészt - mint arra már utaltunk - fontos adalékot szolgáltat a rendelet a hazai védjegyjogi reformhoz is annyiban, amennyiben a közösségi védjegy oltalmazhatósági feltételei, a lajstromozási akadályok és a törlési okok, a közösségi védjegy használatára vonatkozó rendelkezések tükrözik, hogy közösségi szinten milyen megoldásokat fogadtak el az irányelvben a tagállamok nemzeti jogalkotása számára felkínált szabályozási lehetőségek közül. Emellett a közösségi védjegyeljárások szabályozása is érdekes lehet a magyar jogalkotás szempontjából, de csak azzal a fenntartással, hogy a közösségi és a nemzeti védjegyeljárásoknak szükségképpen eltérő követelményeket kell kielégíteniük. Az eljárási jog a Közösségen belüli iparjogvédelmi jogharmonizációban lényegében érintetlen marad; a közösségi védjegyről szóló rendelet eljárási szabályai sem értelmezhetők közvetlenül nemzeti keretek között.
A közösségi jogszabályok közül végül azt a rendeletet kell megemlíteni, amelyet a Tanács adott ki a hamisított, bitorlással előállított áruk szabad forgalomba kerülésének, exportjának, újbóli exportjának vagy felfüggesztési eljárás alá vonásának megtiltásához szükséges intézkedésekről. Ez a 3295/94/EK rendelet, melynek fő célja, hogy hatékony és gyors vámhatósági intézkedéssel megakadályozzák a hamisított védjeggyel ellátott áruk behozatalát, kivitelét és forgalombahozatalát. A Fehér Könyv e rendelet szabályainak átvételét az ún. második szakaszra sorolja, védjegyjogunk reformja során azonban célszerű e kérdésben minél előbb teljes harmonizációt elérnünk.
A közösségi jogszabályokon kívül jogharmonizációs szempontból gazdag tanulságokkal szolgál az Európai Bíróság joggyakorlata. Az Európai Bíróságnak azokat az ítéleteit, amelyek az áruk szabad mozgásának követelményét és a szellemi tulajdonjogoknak a tagállamokban megvalósuló territoriális védelmét egyeztetik össze, annak ellenére szem előtt kell tartanunk, hogy a Bíróság egyértelművé tette: az ezekben az ítéletekben kialakított jogelvek az ún. harmadik - Közösségen kívüli - országokkal folytatott kereskedelemben még társulási megállapodás alapján sem alkalmazhatók. Az Európai Bíróság e védjegyjogi tárgyú ítéletei ugyanis a védjegyoltalom lényegére, alapvető gazdasági rendeltetésére világítottak rá, és olyan alapvető tételeket fogalmaztak meg pl. a védjegyjog kimerülését illetően, amelyek a Közösségen kívüli országok védjegyjogában is értelmezhetők.

4.8. (Az amerikai-magyar megállapodás) Védjegyjogunk újraszabályozása szempontjából fontos az a kétoldalú megállapodás is, amelyet a Magyar Köztársaság Kormánya és az Amerikai Egyesült Államok Kormánya kötött a szellemi tulajdonról (Magyar Közlöny 1993/173. szám). E megállapodás külön rendelkezéseket tartalmaz a védjegyekre: szabályozza az oltalom tárgyát, a jogok megszerzését, az oltalom "hatályát" (vagy inkább: tartalmát), időtartamát, a használati és egyéb követelményeket, valamint kizárja a kényszerengedély lehetőségét, illetve megköveteli a védjegy átruházásának lehetővé tételét. Emellett a szellemi tulajdonjogok érvényesítésének külön cikket szentel. E cikk lényegében a TRIPS-egyezmény azonos tárgyú rendelkezéseivel egybehangzó szabályokat tartalmaz.
Figyelemre méltó, hogy a magyar félnek a megállapodás folytán szükségessé váló jogszabály-módosításokat felsoroló - az amerikai fél által nyugtázott - levele védjegyjogi változtatási igényt nem jelzett. Hatályos szabályozásunk tehát összhangban áll már ma is e megállapodással.
Az amerikai-magyar kétoldalú szellemi tulajdoni megállapodás jelentősége azonban nagyobb annál, mintsem hogy csak az eddigi összhang megőrzésének szükségessége miatt említsük meg. Az Európai Közösségek Tanácsának védjegyjogi irányelvében felkínált szabályozási lehetőségek szempontjából ugyanis lényeges a megállapodás X. cikke, mely az egyéb kötelezettségekhez való kapcsolatról rendelkezik. E cikk egyfelől leszögezi, hogy a megállapodásban semmi sem értelmezhető úgy, hogy az megakadályozná Magyarországot az Európai Megállapodás 65. cikkében és XIII. mellékletében - vagyis a szellemi tulajdonra vonatkozó rendelkezéseiben - foglalt kötelezettségek betartásában. Másfelől azonban a megállapodás e cikke megköveteli, hogy jogharmonizációs kötelezettségeink teljesítésekor az opcionális jogharmonizáció körében az "európai menüből amerikai ízlés szerint" válasszunk: "jelen Megállapodásban semmi nem értelmezhető úgy, hogy az megakadályozná Magyarországot abban, hogy az ... Európai Megállapodásban vállalt kötelezettsége alapján, a szellemi tulajdon védelmére vonatkozó nemzeti törvényeit és szabályozásait oly módon alakítsa és/vagy módosítsa, aminek révén biztosított megfelelésük az Európai Közösség azon szabályozásainak, döntéseinek, direktíváinak és az Európai Bíróság azon döntéseinek, amelyek átvétele, illetve alkalmazása az EK tagállamok számára kötelező. Amennyiben az Európai Közösségek szabályozásai, döntései, direktívái és az Európai Bíróság döntései választást engednek megvalósításuk módját illetően, tartalmazva egy olyan lehetőséget, amely biztosítja a jelen Megállapodásból eredő kötelezettségek betartását, Magyarország olyan módon gyakorolja e bekezdés szerinti jogait, hogy jelen Megállapodás rendelkezései érvényesüljenek".

4.9. (Nemzeti jogszabályok) A magyar védjegyjog nemzetközi környezetének áttekintése annak megemlítésével válhat teljessé, hogy az utóbbi időben a legfejlettebb országok sorra újraalkották védjegytörvényeiket. Az Amerikai Egyesült Államokban a védjegytörvény 1988-ban újult meg, a francia és a dán törvényt 1991-ben, a svájcit 1992-ben, a német és az angol védjegytörvényt pedig 1994-ben kodifikálták újra. A magyar védjegyjog e világtendenciához csatlakozhat, éppúgy, ahogy a múlt század végi első védjegytörvényünk megalkotása idején tette.

5. A védjegyoltalom tárgya, az oltalom feltételei, a védjegyoltalomból kizárt megjelölések (lajstromozási akadályok és törlési okok)

5.1. (Az oltalomképesség) A védjegyjogi szabályozás körében az elsőként felvetődő és az egyik legfontosabb anyagi jogi kérdés az oltalom tárgyának, vagyis annak a meghatározására vonatkozik, hogy mely feltételeket kell valamely árujelzőként használt megjelölésnek kielégítenie ahhoz, hogy védjegyoltalomban részesülhessen. A törvénynek tehát mindenekelőtt rendelkeznie kell arról, hogy milyen megjelölésekre szerezhető védjegyoltalom.
Hasonlóan az egyéb iparjogvédelmi oltalmi tárgyakhoz - amelyek esetében a vonatkozó törvények pl. a szabadalmazható találmány, az oltalomban részesíthető minta fogalmát határozzák meg - a védjegy sem általában, hanem az oltalomképesség kritériumai alapján ragadható meg.
Az oltalomképes védjegy lényegadó ismérve, hogy megkülönböztető képességgel kell rendelkeznie. Csak a megkülönböztetésre alkalmas megjelölések tudják betölteni a forgalomban a védjegy funkcióit; a megkülönböztető képességgel nem rendelkező megjelölések kizárólagos joggal való lefoglalása, használatukra a védjegyjogosult monopóliumának biztosítása indokolatlan volna mind a versenytársak, mind a fogyasztók szempontjából.
Az oltalom tárgya tehát a piaci "áruk" - a különböző vállalatoktól származó termékek és szolgáltatások - megkülönböztetésére alkalmas megjelölés lehet. Az elvileg számításba jövő megjelölések közül egyeseket - eltérő okok miatt - minden védjegytörvény kizár az oltalomból. A kizáró okok két típusát alkalmazzák a védjegytörvények: az abszolút kizáró okok eleve, minden áruval és szolgáltatással kapcsolatban, a relatív okok viszont csak meghatározott áruk, illetve szolgáltatások tekintetében akadályozzák meg a megjelölés védjegyoltalmát.
A védjegyoltalom tárgyát tehát - a hazai hagyománynak és az általános nemzetközi gyakorlatnak megfelelően - a pozitív követelmény (a megkülönböztethetőség) és a negatív feltételek (a kizárások) együttes definiálásával kell szabályozni.
Az oltalomképesség hiánya egyaránt jelent lajstromozási akadályt és törlési okot; vagyis az oltalom valamely feltételének meg nem felelő védjegybejelentést el kell utasítani, illetve - ha mégis lajstromozzák a védjegyet -, annak oltalmát az előírt eljárásban meg kell szüntetni.
A védjegyoltalom tárgya tekintetében az új törvényi szabályozás során elsődlegesen az európai közösségi joghoz való közelítés követelményét kell érvényesíteni. Ebből a szempontból a tagállamok védjegy-jogszabályainak közelítésére a Tanács által kiadott 89/104/EGK irányelv idevonatkozó rendelkezései a legfontosabbak, amelyek egyik része kötelező, másik része pedig fakultatív, opcionális jellegű. Az európaihoz hasonló védjegyfogalom kialakításához figyelembe kell venni továbbá a közösségi védjegyről szóló 40/94/EK rendelet előírásait és az EU-tagországok nemzeti törvényeinek megfelelő rendelkezéseit is.

5.2. (A megkülönböztethetőség és a védjegyfajták) Hatályos védjegytörvényünk, az 1969. évi IX. törvény (Vt.) 2. §-a szerint megkülönböztetésre alkalmas a megjelölés, ha az árunak más azonos vagy hasonló árukkal szemben sajátos, eltérő jelleget ad. A törvény nem tekinti a megjelölést alkalmasnak a megkülönböztetésre, ha azt az áru megjelölésére általánosan használják, vagy pedig, ha az kizárólag az áru fajtáját, minőségét, mennyiségét, jellemzőit, rendeltetését, értékét, származási helyét vagy előállítási idejét tünteti fel. Akkor sincs a megjelölésnek megkülönböztető jellege, ha kizárólag az áru nevéből vagy egyszerű ábrázolásából áll. A csak számokból, kiejthető szót nem képező betűkből vagy egyszerű ábrából álló megjelölés csakis korábbi ismertsége esetén tekinthető alkalmasnak a megkülönböztetésre. A megkülönböztethetőség fogalmának megítélését az idők folyamán számos jogeset formálta és tette árnyalttá. A "Magnetophon" nem lajstromozható hang- és képfelvevő készülékre (Legf. B.Pkf. IV.20.025/1987.), az "Americanwear" amerikai ruházati termékre (Legf. B. Pkf. IV. 20. 984/1991.); a "Bedford" viszont annak ellenére alkalmas a megkülönböztetésre, hogy a térképen földrajzi névként szerepel (BH 1987/160.). A Vt. példálózóan felsorolja a megkülönböztetésre alkalmas megjelölések egyes fajtáit is, melyek a következők: a szó, a szóösszetétel, az ábra, a kép, a színösszetétel, a sík vagy térbeli alakzat, a hang- vagy fényjel, valamint az előbbiek együttes alkalmazása.
Az európai közösségi irányelv 2. cikkének fogalommeghatározása szerint védjegy lehet bármely grafikailag ábrázolható megjelölés - beleértve a személyneveket, ábrákat, betűket, számokat, a termék formáját vagy kiszerelését - amennyiben a megjelölés alkalmas arra, hogy az egyik cég termékét vagy szolgáltatását más cégek áruitól vagy szolgáltatásaitól megkülönböztesse. Az irányelv ezen túlmenően nem foglalkozik a megkülönböztető képesség definiálásával, sem pozitív, sem negatív módon, hanem a továbbiakban részletesen szabályozza az oltalomból kizárt megjelöléseket. Ezek sorában viszont néhány olyant is említ, amely a megkülönböztethetőséggel függ össze. Ilyen pl., hogy a megjelölés nem lehet leíró jellegű vagy az áru megnevezésére használatos (3. cikk. /1/ bek.).
Figyelemre méltó - bár csak fakultatív - rendelkezése az irányelvnek, hogy az oltalmat a forgalomban szerzett megkülönböztető képesség alapján még akkor is lehetővé teszi, ha ezt a képességét a védjegy a bejelentést követően szerezte meg (3. cikk /3/ bek.). Ilyen módon nem elvont, a valós piaci megmérettetéstől független vizsgálat és döntés tárgya a megkülönböztető képesség. Így pl. a forgalomban szokásosan a termék tulajdonságainak kifejezésére használt, s ezért kizárólagos joggal eredetileg nem lefoglalható jelekre is oltalom szerezhető, ha az üzleti forgalomban megkülönböztető képességet szereztek. Ez a szabály méltányolja a megjelölés ismertté tételére fordított befektetést, s nem csorbítja a fogyasztói érdeket sem.
A védjegy utólag is elvesztheti megkülönböztető képességét, vagyis "degenerálódhat". A megkülönböztető jelleg - az európai felfogás szerint - a védjegynek olyan tulajdonsága, amely idővel mindkét irányban változhat, amely feltétel meglétét nem kizárólag az elsőbbség időpontjára vetítve kell megítélni.
A közösségi védjegyről szóló rendeletnek a megkülönböztető jelleggel és a védjegyek lehetséges fajtáival kapcsolatos rendelkezése (4. cikk) megegyezik az előbbi irányelvvel, s ezt a definíciót az EU-tagországok újjáalkotott jogszabályai is sorra átveszik. Ebből a szempontból az egyes nemzeti jogokban legfeljebb olyan eltérések figyelhetők meg, hogy Franciaországban hang és hologram lehet védjegy tárgya, illat és fény viszont nem, a benelux hivatal hangra nem, az amerikai illatra is ad védjegyet; a Védjegyjogi Szerződés pedig nem vonatkozik a hang- és az illatmegjelölésekre.
A kifejtettekből megállapítható, hogy hatályos védjegytörvényünknek a megkülönböztető jelleggel kapcsolatos szabályozása alapvetően ma is megfelelő, s kellően tág teret enged a megkülönböztetés céljából alkalmazott megjelölések fajtáinak megválasztása terén is.
A lényeges változtatás igénye nélkül ugyan, de - amint az Európai Szabadalmi Egyezménnyel harmonizált új szabadalmi törvény esetében történt - az új védjegytörvényben is szükséges az európai definíció átvétele. Az egységes fogalomrendszer bevezetése ugyanis az EU-ban érvényesülőhöz hasonló és azzal azonos értékű oltalom biztosítását célzó szabályozás kiindulási pontja. Az egyszerűbb, tömörebb fogalom átvétele, a grafikus ábrázolás követelményének hangsúlyozása nem jelent szűkítést a választható megjelölésfajták tekintetében sem, mivel ennek a hang- és fényjelek is megfelelnek, hiszen ilyen módon való reprodukálhatóságuk jelenleg is feltétele az oltalomnak. Az irányelv meghatározásának átvétele természetesen nem zárja ki eleve a hatályos jogban megszokott értelmező rendelkezések megőrzését sem. Az európai felfogásra tekintettel a kizárt megjelölések szabályait is úgy kell megalkotni, hogy azok sorában a megkülönböztetésre alkalmatlanok is szerepeljenek (ld. az 5.4. pontot).

5.3. (Az abszolút és a relatív kizáró okok) Hatályos védjegytörvényünk rendelkezései szerint a megkülönböztető képesség hiányán kívül is vannak olyan okok, amelyekre tekintettel nem adható valamely megjelölésre védjegyoltalom. Ezek egyik csoportját azok az ún. abszolút kizáró okok képezik, amelyek esetén a megjelölés önmagában, bármilyen áru és szolgáltatás tekintetében alkalmatlan a lajstromozásra; a másik csoportot képező ún. relatív kizáró okok viszont csak azonos vagy hasonló áruk vagy szolgáltatások tekintetében gátolják a védjegyoltalmat.
A Vt. 3. §-ának (1) bekezdése értelmében - az árujegyzéktől függetlenül - egyáltalán nem részesíthető védjegyoltalomban a megjelölés, ha megtévesztésre alkalmas, használata jogszabályba vagy társadalmilag elfogadott erkölcsi szabályba ütköznék, másnak személyhez fűződő jogát sérti, vagy pedig másnak az országban közismert védjegyével azonos vagy ahhoz az összetéveszthetőségig hasonló (még akkor is, ha ez a közismert megjelölés belföldön nincs lajstromozva). A közismert védjegynek ez a fokozott védelme megfelel az ipari tulajdon oltalmára létesült Párizsi Uniós Egyezmény 6.bis cikkének; a törvény végrehajtási rendelete pedig külön értelmezi a megtévesztésre való alkalmasságot. A közismert védjeggyel kapcsolatos jogalkalmazási szempontokat - többek között - a MOTTO-ügyben hozott végzés fejtette ki (BH 1990/296.), a közismert családi név jogosulatlan használatát pedig a "Chagall"-eset érinti (BH 1993/548.).
A Vt. 3. §-ának (2) bekezdése alapján, a Párizsi Uniós Egyezmény 6.ter cikkével összhangban, abszolút értelemben, tehát az árujegyzéktől függetlenül ki van zárva továbbá a védjegyoltalomból az a megjelölés is, amely kizárólag valamely állam, hatóság, hivatalosan elismert nemzetközi szervezet megnevezéséből, rövidítéséből, zászlójából, címeréből, jelvényéből vagy ezek utánzatából áll. E "felségjelzések" azonban a védjegy elemeként - az illetékes szerv hozzájárulásával - felhasználhatók. A magyar állami felségjelek tekintetében ez a védjegyjogi szabályozás kellő összhangban áll a Magyar Köztársaság nemzeti jelképeinek és a Magyar Köztársaságra utaló elnevezésnek a használatáról szóló 1995. évi LXXXIII. törvény rendelkezéseivel is. E törvény szerint a címernek, illetőleg a zászlónak a védjegy elemeként való felhasználását az ipari és kereskedelmi miniszter engedélyezheti, a védjeggyel ellátni kívánt áru tekintetében illetékes miniszter véleményének kikérése után.
A relatív kizáró okokat a Vt. 3. §-ának (3) bekezdése határozza meg; ezek szerint azonos vagy hasonló áruk tekintetében nem részesülhet védjegyoltalomban a megjelölés, ha
- hivatalosan elfogadott ellenőrzési, szavatossági, hitelesítési jegyből, bélyegből vagy ezek utánzatából áll;
- korábban más javára védjegyoltalom alatt állt, s az oltalom lemondás vagy megújítás hiánya miatti megszűnése óta két év még nem telt el;
- másnak védjegyoltalom alatt álló vagy korábbi védjegyével, illetve lajstromozás nélkül ténylegesen használt megjelölésével azonos, vagy ahhoz az összetéveszthetőségig hasonlít;
- szabadalmazott növény- vagy állatfajta neve.
A védjegylajstromozási gyakorlatban a leggyakoribb elutasítási okként az összetéveszthetőségig fennálló hasonlóság fordul elő. Az ilyen ütközések egyes típusai bőségesen nyomon követhetők a bírósági ítélkezésben: az összetéveszthetőség elbírálásánál azt kell vizsgálni, hogy az egybevetett védjegyek milyen összbenyomást gyakorolnak a vásárlóra (BH 1993/354.); azonos vagy hasonló árura vonatkozó megjelölés összetéveszthetőségének megítélése szempontjából nincs ügydöntő jelentősége a vásárlóközönség szűkebb körének, valamint annak sem, hogy külföldön mindkét megjelölés oltalmat élvez (BH 1992/21.). Az ábrás védjegyek hasonlóságának megítélésénél pedig elsősorban az ábrák összhatását kell figyelembe venni (BH 1993/311.).

5.4. (Kötelező kizáró okok) Az európai közösségi irányelv mind az abszolút, mind a relatív kizárások tekintetében kötelező jellegű és fakultatív (opcionális) előírásokat egyaránt megfogalmaz. A kötelező rendelkezéseket valamennyi EU-tagország védjegyjogának tartalmaznia kell, s azokat a közösségi védjegyről szóló rendelet is átvette (7. és 8. cikk).
Az európai közösségihez hasonló védjegyjog megalkotása iránti igény megkívánja, hogy az irányelvben foglalt kötelező kizárásokat tartalmilag az új magyar törvény is adaptálja.
A kötelező jellegű, abszolút - az árujegyzéktől független - kizáró okokat az irányelv a 3. cikk (1) bekezdésében és e cikk (3) bekezdésének első mondatában definiálja, az alábbiak szerint.
A kizárások között elsőként szerepel az a szabály, amely a grafikus ábrázolás lehetőségének hiánya miatt védjegyként be nem jegyezhető megjelölésekről szól. A megkülönböztető erővel (képességgel) nem rendelkező megjelölések ugyancsak nem részesíthetők védjegyoltalomban. Az említett lajstromozási akadályokat a hagyományos magyar felfogás nem a kizárások körében, hanem külön - a megkülönböztető képesség pozitív előfeltételével kapcsolatban - tárgyalja (ld. az 5.2. pontot). Az új törvényben indokolt lesz áttérni az európai gondolatmenetnek megfelelő és ma már nemzetközileg általánosan alkalmazott fogalmi és szerkezeti megoldásra is.
Az irányelv a megkülönböztető erővel nem rendelkező megjelölések általánosságban történő kizárásán (3. cikk /1/ bek. b) pont) túl a fogalmat értelmező részletes rendelkezéseket is tartalmaz. Ezek szerint ki vannak zárva a védjegyoltalomból azok a megjelölések, amelyek kizárólag olyan jelzésből vagy adatból állnak, amelyek a forgalomban az áru vagy a szolgáltatás fajtájának, minőségének, mennyiségének, rendeltetésének, értékének, földrajzi származásának, előállítási idejének vagy más hasonló ismérvének a megjelölésére szolgálnak, illetve amelyeket az általános nyelvhasználatban vagy az üzleti kapcsolatokban állandóan és szokásosan alkalmaznak (3. cikk /1/ bek. c) és d) pont). E szabályok alapján azonban nincs kizárva az oltalomból a megjelölés, ha már a bejelentés előtt - használata révén - megszerezte a megkülönböztető képességet (3. cikk /3/ bek. első mondat). A megkülönböztető képességnek a bejelentést követő megszerzése esetén az irányelv egyik opcionális rendelkezése teremt kivételt az oltalomból való kizárást előíró szabály alól (ld. az 5.5. pontot).
Ugyancsak a megkülönböztető erő hiányában zárja ki kötelező jelleggel az irányelv a védjegyoltalomból azokat a megjelöléseket is, amelyek kizárólag abból a formából állnak, amelyet az áru alakja maga feltételez, vagy amely a célzott műszaki hatás következménye, úgyszintén amely az árunak valamely lényeges értéket kölcsönöz (3. cikk /1/ bek. e) pont).
Az európai közösségi irányelv 3. cikke (1) bekezdésének f)-h) pontjai a kötelező jellegű és abszolút kizáró okok között olyanokat szabályoznak, amelyek a hagyományos magyar jogi felfogás alapján és a Vt. szerint is a kizárások közé tartoznak. E rendelkezések értelmében nem részesülhetnek védjegyoltalomban - függetlenül az árujegyzéktől - azok a megjelölések, amelyek
- sértik a közrendet vagy a közerkölcsöt;
- alkalmasak arra, hogy a fogyasztó közönséget megtévesszék pl. az áru vagy a szolgáltatás fajtája, minősége vagy földrajzi származása tekintetében;
- kizárólag a Párizsi Uniós Egyezmény 6.ter cikkének hatálya alá tartozó állami, hatósági és nemzetközi szervezeteket megillető "felségjelzések"; a védjegy elemeként pedig akkor, ha nélkülözik az illetékes szerv hozzájárulását.
A kötelező - minden EU-tagország számára előírt - kizáró okok között az irányelv 4. cikkének (1)-(3) bekezdései szabályozzák azokat, amelyek relatív jellegűek, vagyis csak meghatározott áruk vagy szolgáltatások tekintetében akadályozzák a megjelölés védjegykénti lajstromozását. Ki van zárva az oltalomból a megjelölés, ha egy korábbi védjeggyel azonos, és az áruk vagy szolgáltatások - amelyekre a védjegyet kérték - azonosak azokkal az árukkal vagy szolgáltatásokkal, amelyekre a korábbi védjegy oltalma vonatkozik (4. cikk /1/ bek. a) pont). A kizárás további esete, amikor a megjelölésnek a korábbi védjeggyel való azonossága vagy az ahhoz való hasonlósága, valamint a hozzájuk tartozó áruk és szolgáltatások azonossága vagy hasonlósága a fogyasztó közönség megtévesztésének veszélyével jár, amely magában foglalja annak lehetőségét, hogy a megjelölést a korábbi védjeggyel gondolatilag összekapcsolják (4. cikk /1/ bek. b) pont). A Párizsi Uniós Egyezmény 6.bis cikkének hatálya alá tartozó, az országban közismert - lajstromozott vagy lajstromozatlan - védjegyek az irányelv 4. cikke (2) bekezdésének d) pontja alapján csupán relatív lajstromozási akadályt képeznek a későbbi védjegybejelentéssel szemben, mégpedig az előbb tárgyalt két esetre előírtaknak megfelelően. Ettől eltér a Vt. 3. §-a (1) bekezdésének d) pontjában foglalt hatályos magyar rendelkezés, amely a közismert védjeggyel való ütközést abszolút kizáró okként szabályozza. Bár elképzelhető olyan értelmezés, hogy az európai közösségi irányelv csak a jogok minimumát írja elő, amivel a több vagy erősebb jog biztosítása nem állna ellentétben, mégsem látszik indokoltnak az új törvényben a jelenlegi szabály megőrzése.
Az irányelvnek a "korábbi védjegy" fogalmát értelmező egyes rendelkezései értelemszerűek (pl. hogy a nemzeti védjegyek mellett a nemzetközi (madridi) védjegyeket is figyelembe kell venni, továbbá, hogy az időrendet a bejelentési napok, illetve az elsőbbségek szerint kell megítélni). Más szabályoknak csak az EU-hoz, illetve a közösségi védjegyrendszerhez történő csatlakozásunk után nyílik meg a magyar védjegyjog szempontjából a relevanciája (pl. hogy figyelembe kell venni a korábbi közösségi védjegyeket). Ugyancsak a jelzett csatlakozásokat követően válik magyar szempontból időszerűvé az a kötelező kizárás is, amely szerint a megjelölés akkor sem részesülhet védjegyoltalomban, ha egy közösségi védjeggyel azonos vagy ahhoz hasonló, és olyan árukra, illetve szolgáltatásokra kívánják bejegyezni, amelyek nem hasonlóak ugyan ahhoz, amit a korábbi közösségi védjeggyel lajstromoztak, amennyiben ez a korábbi védjegy ismert a Közösségben, és a későbbi megjelölés használata a korábbi közösségi védjegy megkülönböztető képességét vagy megbecsültségét jogos alap nélkül, tisztességtelenül használná ki vagy csorbítaná (4. cikk /3/ bek.).
Az előbbi - az ismert közösségi védjegyre vonatkozó - rendelkezés párját, az ismert nemzeti védjegynek a "kalózkodás" elleni fokozott védelmét biztosító opcionális szabályt az előterjesztés 5.5. pontja tárgyalja.
E koncepció az elsőbbség újraszabályozása körében (a 12.3. pontban) azt veti fel, hogy a hatályos védjegytörvény szerinti kiállítási elsőbbséget a korábbi jogok megítélése körében irányadó kedvezménnyel indokolt felváltani, értelemszerű hasonlósággal az Szt. 3. §-ának b) pontjában foglalt újszerű szabadalmi szabályozásunkhoz. Ennek megfelelően nem akadályoznák meg a védjegyoltalom megszerzését más személyeknek az elsőbbség napját legfeljebb hat hónappal megelőzően keletkezett jogai, ha a bejelentő vagy jogelődje a védjegybejelentés tárgyát képező megjelölést a Magyar Szabadalmi Hivatal elnökének a Magyar Közlönyben közzétett közleményében megjelölt kiállításon bemutatta.

5.5. (Fakultatív kizáró okok, opciók) Az európai közösségi irányelvnek az abszolút és a relatív kizáró okokra vonatkozó fakultatív előírásait, opcionális normáit az EU tagországai is különbözőképpen ültették át belső jogukba. A német és a spanyol törvény az opcionális normák túlnyomó hányadát, a francia egy részét, Dánia és a Benelux-országok törvényei pedig csak a szükséges minimumot vették át.
Ezeknek a rendelkezéseknek az új magyar védjegytörvénybe történő beillesztéséről mérlegelés alapján indokolt dönteni.
Az irányelv 3. cikkének (2) bekezdése az abszolút - árujegyzéktől független - kizáró okok között fakultatív rendelkezést tartalmaz arra vonatkozóan, hogy a megjelölés nem részesülhet védjegyoltalomban, ha
- használata a védjegyjogon kívül eső egyéb jogi normába ütközik;
- intenzív szimbólumtartalommal rendelkezik (pl. vallási jelkép);
- a felségjelek közé nem tartozó közérdekű kitüntetésre, jelvényre, címerre vonatkozik;
- rosszhiszeműen jelentették be lajstromozásra.
A felsoroltak közül az egyéb jogi normába ütközés és a rosszhiszemű bejelentés szankcionálása - a jogbiztonság szempontjából - az új magyar törvényben is indokolt. A Vt. 3. §-a (1) bekezdésének b) pontja is kizárja a megjelölést az oltalomból, ha használata jogszabályba ütközik. A rosszhiszeműséggel kapcsolatos szabályt a német és az angol törvény is átvette. A másik két említett fakultatív rendelkezés meghonosítása a hazai jogalkotás során további megfontolást igényel.
Az irányelv az egyik abszolút kizáró ok alóli kivétel párjaként tartalmazza a megkülönböztető képesség utóbb történő megszerzésével kapcsolatos opcionális szabályt (3. cikk /3/ bek. második mondat). Ezt a német és az angol jog egyaránt átvette; indokoltnak látszik, hogy az új hazai törvény szintén tartalmazzon ilyen rendelkezést.
A relatív kizáró okok, vagyis az azonos vagy hasonló árukra érvényesülő lajstromozási akadályok között szabályozza az európai közösségi irányelv azt az esetet, ha valamely ismert nemzeti védjeggyel azonos vagy ahhoz hasonló megjelölésre eltérő árujegyzék tekintetében igényelnek védjegyoltalmat, amennyiben ez a későbbi bejelentés a korábbi ismert nemzeti védjegy megkülönböztető képességét, illetve hírnevét tisztességtelenül kihasználja vagy rontja (4. cikk /4/ bek. a) pont). (Az ismert közösségi védjeggyel kapcsolatban az irányelv hasonló rendelkezése a kötelező jellegű relatív kizáró okok között, az 5.4. pontban került tárgyalásra.)
Mind a közösségi, mind a nemzeti védjegyre vonatkozó fenti szabályozás szükségességét a közismert védjegyek egyébként korlátozott oltalmi lehetőségei is indokolják, vagyis az, hogy az európai felfogás - a hatályos magyar törvénytől eltérően - a közismert védjegynek is csupán relatív lajstromozást gátló hatást tulajdonít.
Az ismert védjegy hírnevének kiterjedtebb védelmére vonatkozó jogi megoldást a gazdasági élet igényei kényszerítették ki, s ezt a versenyjogias védjegyszabályt - úgy tűnik - az EU tagországainak mindegyike elfogadta. A gazdasági verseny tisztaságának követelményei az ismert védjegyekkel kapcsolatos szabályok átvételét indokolják. S amíg a kötelező jellegű - az ismert közösségi védjegyre vonatkozó - rendelkezéshez való igazodásunk csak később időszerű (ld. az 5.4. pontban), addig az opcionális norma átvétele máris indokolt az új magyar védjegytörvény megalkotása során.
Az európai közösségi irányelv 4. cikke (4) bekezdésének b)-e) pontjai további fakultatív relatív kizáró okokat szabályoznak. Ezek szerint azonos vagy hasonló áruk tekintetében nem lehet védjegyoltalmat engedélyezni arra a megjelölésre:
- amelyet más lajstromozás nélkül korábban ténylegesen használt,
- amely másnak névhez, képmáshoz fűződő jogába, szerzői jogába vagy ipari tulajdonjogába ütközik,
- amely egy megszűnt korábbi védjeggyel azonos vagy ahhoz hasonló, ha az oltalom megszűnésétől még nem telt el meghatározott idő, vagy ha a korábbi védjegyet nem is használták.
Az előző opcionális szabályokat egyes EU-tagországok vették át. A fenti kizáró rendelkezéseket bizonyos részben a hatályos magyar törvény is alkalmazza a személyhez fűződő jogokkal, a nem lajstromozott és a megszűnt védjegyekkel kapcsolatos kizárások körében. A tartalmi egyezésen felül a kívánatos terminológiai összhangot szolgálná e normák átvétele.
Figyelmet érdemel végül annak a fakultatív jellegű irányelvi normának az adaptációja, amely szerint relatív lajstromozási akadálynak számít, ha a megjelölés összetéveszthető valamely külföldön használt védjeggyel, amennyiben a bejelentő rosszhiszeműen járt el (4. cikk /4/ bek. g) pont).

5.6. (A hozzájáruló nyilatkozat - consent) A védjegyjogi oltalomképesség szabályozásának egyik súlyponti kérdése az, hogy egyes relatív kizáró okok mennyiben háríthatók el az akadályozó jog - az azonos vagy hasonló megjelölésen fennálló korábbi védjegyjog vagy valamely személyhez fűződő jog - alanyának hozzájáruló nyilatkozatával, az ún. "consent"-tel.
A consenttel kapcsolatos jogalkotási kérdés a piacgazdasági-versenyjogi aspektus és az ehhez társuló polgári jogias megoldás, valamint a fogyasztóvédelmi ihletésű és igazgatási típusú megoldás közötti választás dilemmájaként tűnhet fel, ám a kérdés ennél lényegesen árnyaltabb megközelítése indokolt.
Hatályos védjegytörvényünk nem tartalmaz tételes rendelkezést - sem tiltást, sem megengedést - a hozzájáruló nyilatkozatra és annak az egyes kizáró okok körében való érvényesítésére nézve.
A jogalkalmazási gyakorlat hosszú időn át következetesen és mereven ellenállt azoknak a - főként külföldi - bejelentői kísérleteknek, amelyek során a korábbi védjeggyel az összetéveszthetőségig fennálló hasonlóság (Vt. 3. § /3/ bek. c) pont) egyes határeseteiben igyekeztek az ellentartott korábbi megjelölés jogosultjának consentjével a relatív lajstromozási akadályt elhárítani (BH 1984/146., BH 1974/14.). A bírósági gyakorlatot jelzi az ún. SIFROL-ügyben hozott végzés (BH 1992/757.) is, amely szerint a versenytárs hozzájárulása nem teszi mellőzhetővé az egyéb feltételek vizsgálatát, a vásárlóközönség jogos érdekeinek védelmében.
Az elutasító álláspont a védjegyjog egyalanyúságát és a fogyasztói érdeket hangsúlyozó érvekkel bástyázta körül magát, s ultima ratioként a hasonló gyógyszernevek összetévesztésének lehetséges veszélyeire hivatkozott.
Az utóbbi két esztendőben a jogalkalmazás szintjén óvatos nyitás történt a hozzájáruló nyilatkozatok figyelembevétele terén. Ennek keretei úgy jelölhetők meg, hogy - hatósági, illetve bírósági mérlegeléstől függően - az összes körülmény megítélése körében a consent figyelembevétele vezethet olyan eredményre, hogy a korábbi védjeggyel való ütközésre alapozott feltételezés elhárul, a megjelölés lajstromozásra kerül. A jelenlegi gyakorlat csak a hasonló megjelölések, illetve a hasonló áruk esetén tulajdonít jelentőséget a consentnek; azonos megjelölés és árujegyzék esetén a törvényes lajstromozási akadályt a hozzájáruló nyilatkozat sem háríthatja el. A consenttel kapcsolatos megváltozott gyakorlat fogadtatása kedvező. A hozzájáruló nyilatkozat figyelembevétele önmagában ugyanúgy nem mond ellent a fogyasztói érdekeknek, mint ahogyan az sem, hogy a hatályos törvény alapján már egy negyedszázada lehetőség van a védjegy átruházására és a védjegylicenciára. A védjegyjog tehát már ma sem sugallja azt, hogy az adott védjeggyel ellátott termék időben és térben ugyanattól a gyártótól származik.
A nemzetközi jogfejlődés pedig ennél is tovább megy; az európai jogi harmonizáció jegyében a magyar jogalkotó is aligha térhet ki olyan újítások elől, mint a közös védjegyjogosultság (ld. a 6.3. pontot) vagy a consent tételes jogi bevezetése.
Van olyan nézet, hogy hazánkban még nem érett a versenyhelyzet ahhoz, hogy az összetéveszthető védjegyek oltalmát általánosságban a felek közötti egyezkedésre lehetne bízni, a nem kevésbé fontos fogyasztói érdeket kitéve az összetéveszthetőségből adódó veszélyeknek, tévedéseknek. A fejlődő versenyviszonyok közepette mégis több teret kell engedni a versenytársi szempontoknak. Ezért célszerű volna a hivatalból észlelt ütközés esetén a hozzájáruló nyilatkozatot fokozottan figyelembe venni, ha a megjelölések nem azonosak, hanem csak hasonlóak, anélkül azonban, hogy a consent a későbbi megjelölés automatikus lajstromozását eredményezné.
Olyan vélemény is létezik, hogy hozzájáruló nyilatkozat esetén a lajstromozást csak olyan esetben lehetne megtagadni, ha az sérti a fogyasztók érdekeit.
Végül határozott - jogi szempontból nem kevésbé megalapozott - törekvések vannak annak elérése érdekében is, hogy a korábbi védjeggyel vagy más személy személyiségi jogával való ütközés esetén a relatív lajstromozási akadályt a consent kötelezően - hatósági mérlegelés lehetősége vagy egyéb feltétel nélkül - hárítsa el.
Az európai közösségi irányelv 4. cikkének (5) bekezdése fakultatív előírást tartalmaz a consenttel kapcsolatban, amely szerint a korábbi jogosult hozzájárulása esetén a későbbi - azonos vagy hasonló - megjelölésre a védjegyoltalmat nem lehet megtagadni. A közösségi védjegyről szóló rendelet a relatív lajstromozási akadályok körében szabályozza a consentet. A korábbi védjegyekkel való ütközés (azonosság vagy hasonlóság) érvényesítésére csak az ütköző megjelölés jogosultjának kérelmére indult felszólalási és törlési eljárásban, valamint bizonyos perekben van lehetőség. Ilyen felszólalásra vagy törlési kérelemre pedig a korábbi jogosult hozzájárulása esetén nyilvánvalóan nem kerülhet utóbb sor.
A hozzájáruló nyilatkozat főként az angolszász jogrendszerben terjedt el, a német és a francia jogban a relatív kizáró okokat - a közösségi védjegyrendszerhez hasonlóan - nem vizsgálják hivatalból. Az új (1994. évi) angol védjegytörvény - amely változatlanul vizsgálni rendeli a relatív lajstromozási akadályokat - az európai közösségi irányelv opcionális szabályával azonosan, úgymond "kényszerpályásan" szabályozza a consentet; vagyis a hozzájáruló nyilatkozat - hivatali mérlegelés nélkül - elhárítja a korábbi védjeggyel vagy egyéb joggal (névjoggal) való ütközés egyébkénti következményét, a lajstromozás megtagadását. Hasonló a dán törvény megoldása.
Az európai közösségi irányelvnek való megfelelés kérdése a consent tekintetében - a szabály opcionális jellege miatt - nem merül fel közvetlenül. Az EU-tagországok jogához hasonló szabályozás követelménye így a nemzeti törvényekre és a közösségi védjegyről szóló rendeletre irányítja a figyelmet. Ezek pedig - mint láttuk - vagy a consent kötelező elfogadásán, vagy pedig azon - az egyező eredményre vezető - jogi megoldáson alapulnak, amely szerint csak a korábbi védjegy vagy más jog jogosultja kezdeményezheti a relatív kizáró ok érvényesülését.
Az új védjegytörvény jelen koncepciója azon az alapon áll, hogy - a hagyományos eljárási rendet fenntartva - valamennyi oltalomképességi feltétel a lajstromozás előtt hivatalból vizsgálatra kerül (ld. a 12.4. pontot). Ebből következik, hogy a consent szabályozása mellőzhetetlen.
Az európai közösségi jogi felfogásnak - mint látható - a hozzájáruló nyilatkozat teljes hatályú figyelembevétele felel meg; annak korlátozott, feltételekhez kötött válfaja nem eurokonform.
A fogyasztói érdekekre való hivatkozás a consenttel szemben - úgy tűnik - ma már nem helytálló. A fogyasztók érdekeit önmagában semmiben sem csorbítja az, hogy a consent folytán akár azonos, akár hasonló védjegy található egy másik cégtől származó - akár ugyanolyan, akár másfajta - terméken is, amennyiben az áru jó, ha megfelel a vásárló igényeinek. Mint ahogyan nem attól lesz becsapott a fogyasztó, hogy - ugyancsak a jogosult hozzájárulása folytán - licencia vagy átruházás eredményeként, illetve közös, kollektív vagy tanúsító védjegyként látja viszont ugyanazt a megjelölést más gyártók termékein. Vagyis már régóta alig, az európai felfogás szerint pedig egyáltalán nem tartozik a védjegy szükségképpeni funkciói közé, hogy arról kizárólag egyetlen cég egyetlen termékét lehessen felismerni. A fogyasztói érdekeket a védjegyjog önmagában a védjegyhasználat révén védi a leginkább, lehetővé teszi a vásárló minősítését és választását. Többes védjegyhasználat esetén - akár consent, akár más ok folytán kerüljön arra sor - mindegyik használó közösen őrzött érdeke, hogy egyikük se kockáztassa a fogyasztó bizalmát. Ez a közös érdek - beláthatóan - jobban képes vezérelni a védjegyhasználat folyamatát, mint bármilyen külső beavatkozás; s egyúttal ez szolgálja a leginkább a fogyasztók érdekeit is. A fogyasztói érdekek valós megsértését (pl. a jogos minőségi kifogásokat) nyilvánvalóan szankcionálni kell, de a védjegyjogon kívül.
A consent befogadásával szemben még érezhető bizalmatlanság tehát inkább szól a megoldás szokatlanságának, mint a racionális ellenérveknek. Ez pedig nem lehet elegendő a jogi harmonizáció e fontos és exponált kérdésben való véghezvitelével szemben.
A törvényelőkészítés során pontosítani kell a szabályozás részleteit, köztük a consent érvénytelenségének okait és következményeit.

6. A védjegyoltalom megszerzése és időtartama

6.1. (A védjegyoltalom megszerzése) A Vt. 4. §-ának (1) bekezdése értelmében a védjegy és a védjegy jogi oltalma csak azt illeti meg, aki a megjelölést a törvényben előírt eljárás útján lajstromoztatja. A védjegyoltalom tehát hatályos jogunk szerint a lajstromozáshoz kötődik, a Vt. csak a lajstromozott megjelölést nevezi védjegynek. A Vt. 5. §-a is közvetve ezt az alapelvet fejezi ki: a védjegyoltalom - e rendelkezés szerint - a bejelentés napjára visszaható hatállyal a lajstromozáskor keletkezik.
A Vt. 4. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezés azt is egyértelművé teszi, hogy az oltalom megszerzéséhez nem szükséges a megjelölés tényleges használatát vagy az arra irányuló szándékot igazolni. Emellett az is világos a Vt. alapján, hogy a megjelölés tényleges használata nem keletkeztet védjegyoltalmat. Ezt a bírósági gyakorlat is megerősítette, annak kimondásával, hogy a tényleges használat a védjegybejelentő részére sem biztosít kizárólagosságot a bejelentés előtti időre (BH 1987/399.). Hozzá kell tenni, hogy a tisztességtelen piaci magatartás tilalmáról szóló 1990. évi LXXXVI. törvény 7. §-a a védjegyoltalom alatt nem álló, de jellegzetes és ismertté vált megjelölés szolgai utánzását tiltja, ily módon a lajstromozatlan megjelölések - bizonyos feltételek megléte esetén - versenyjogi védelemben részesülhetnek. Erre a bírói gyakorlat számos példát szolgáltatott (pl. BH 1988/398., BH 1993/702., BH 1995/394.).
A védjegyoltalom lajstromozáshoz való kötése nem zárja ki, hogy a megjelölés, illetve a védjegy használatának egyéb szempontból jogi jelentősége legyen. Így hatályos védjegytörvényünk a belföldi lajstromozástól függetlenül a közismert védjegyek számára azt a sajátos "védelmet" biztosítja, hogy a velük azonos vagy összetéveszthető megjelölés - tekintet nélkül az áru, szolgáltatás fajtájára - nem részesülhet védjegyoltalomban (Vt. 3. §. (1) bek. d) pont).
Relatív lajstromozási akadály a megjelölés korábbi használata: azonos vagy hasonló áruk tekintetében nem részesülhet védjegyoltalomban a megjelölés, ha másnak ténylegesen használt, de nem lajstromozott megjelölésével azonos vagy ahhoz az összetéveszthetőségig hasonlít (Vt. 3. §. (3) bek. c) pont). A bírósági gyakorlat szerint ez még akkor is így van, ha a más által ténylegesen használt megjelölést a védjegybejelentő is alkalmazta a bejelentés előtt, és - a bíróság szerint - még annak sincs védjegyjogi jelentősége, hogy a megjelölés használata rosszhiszemű volt-e vagy tisztességtelen piaci magatartásnak minősült-e (BH 1990/297.).
A megjelölés használatának ezenkívül a védjegyoltalmi igények rangsorolásakor van szerepe: ha több bejelentő azonos vagy hasonló megjelölés lajstromozását kéri, a védjegyet annak javára kell lajstromozni, akinek korábbi elsőbbsége van, kivéve, ha valamelyik érdekelt az elsőbbséget megelőző használatot igazol. Végül meg kell említeni, hogy a Vt. a lajstromozott védjegy használatának elmulasztását szankcionálja: ha a védjegyet az országban öt év óta nem használják és a mulasztás nem menthető, bárki kérheti az oltalom megszűnésének megállapítását (Vt. 16., 18. és 35. §); a tényleges használat folytán történő ismertté váláshoz pedig a hatályos törvény azt a következményt fűzi, hogy a védjegy törlése ilyen esetben a lajstromozástól számított öt év elteltével csak a közrendi klauzulára hivatkozva kérhető (Vt. 19. §).
Látható tehát, hogy hatályos jogunk szerint a megjelölés (védjegy) használatának ugyan több szempontból is van jogi jelentősége, azonban az oltalom keletkezése, megszerzése nem kötődik a megjelölés használatához. Sem olyan módon, hogy a tényleges használat révén védjegyoltalom keletkezhetne, sem úgy, hogy az oltalom megszerzésének előfeltétele lenne a tényleges megjelölés-használat vagy az arra irányuló szándék.
E megközelítés általánosnak tekinthető a jogösszehasonlítás alapján is.
A Párizsi Uniós Egyezmény nem rendelkezik kifejezetten arról, hogy a védjegyoltalom milyen módon keletkezhet, mindazonáltal védjegyjogi szabályai nyilvánvalóan abból indulnak ki, hogy az oltalom megszerzéséhez bejelentés és lajstromozás szükséges. Az egyezmény 6.bis cikke jelenti az egyetlen eltérést e tekintetben: ez a cikk a közismert védjegyekről rendelkezik, és szabályai akkor is érvényesülnek, ha a közismert védjegyet nem lajstromozzák. A tagállamok így a lajstromozástól függetlenül kötelesek védelemben részesíteni e védjegyeket.
A védjegyek nemzetközi lajstromozására vonatkozó Madridi Megállapodás szerint a nemzetközi védjegyet lajstromozás alapján illeti meg az oltalom.
A Védjegyjogi Szerződés számol azzal a lehetőséggel, hogy a tagállamok a lajstromozást a megjelölés használatához vagy az erre irányuló szándékhoz kötik. A szerződés 3. cikke így a lehetséges bejelentési kellékek között felsorolja a használattal, illetve a használati szándékkal kapcsolatos nyilatkozatot, igazolást is.
A GATT Uruguay-i Fordulójában létrejött TRIPS-egyezmény szintén a védjegyoltalom lajstromozással történő megszerzéséből indul ki, 15. cikkének (3) bekezdésében azonban megengedi a tagállamoknak, hogy a lajstromozhatóságot a használattól tegyék függővé. E lehetőséget azonban megszorításokkal, feltételekkel biztosítja; így pl. a védjegy tényleges használata nem lehet a lajstromozási kérelem benyújtásának előfeltétele. Az egyezmény 16. cikkének (1) bekezdése pedig megerősíti, hogy a tagállamok a használat alapján is biztosíthatnak jogokat a védjegyre.
Az európai közösségi irányelv a lajstromozással keletkező védjegyoltalmat szabályozza, de nem rendelkezik arról, hogy az oltalom csak lajstromozással keletkezhetne. Az irányelv preambuluma szerint az irányelv nem fosztja meg a tagállamokat attól a lehetőségtől, hogy továbbra is oltalomban részesítsék a lajstromon kívül, használattal szerzett védjegyeket, de ez utóbbiakat csak annyiban veszi figyelembe, amennyire a lajstromozott védjegyekkel való kapcsolatuk szabályozása miatt szükséges. Egyes rendelkezéseiben (pl. 4. cikkében) ennek megfelelően kifejezetten szól a lajstromozatlan védjegyekhez kapcsolódó jogokról, elismerve ezáltal a lajstromon kívül szerzett védjegyoltalom lehetőségét. Ez utóbbi fajtájú védjegyoltalmat azonban az irányelv nem szabályozza. (Még az oltalomból folyó jogok tekintetében sem, hiszen az irányelv e tárgyban rendelkező 5. cikke a lajstromozott védjegyből eredő jogokról szól.)
A közösségi védjegyről szóló rendelet 6. cikke a lehető legegyértelműbben szögezi le, hogy csak lajstromozással szerezhető közösségi védjegyoltalom.
Az amerikai-magyar szellemi tulajdoni megállapodás III. cikkének 3. bekezdése szerint a védjegyjogosultság lajstromozással vagy használattal szerezhető meg, mindkét félnek gondoskodnia kell viszont védjegylajstromozási rendszer létrehozásáról. A lajstromozás előfeltételeként megkövetelhető a védjegy használata.
Az egyes külföldi jogszabályok viszonylag tarka képet mutatnak a megjelölés tényleges használata és a védjegyjogosultság megszerzése közötti összefüggést illetően. Abban egységesek, hogy az oltalom keletkezhet lajstromozással, abban nem, hogy használattal is, illetve, hogy a tényleges használat szükséges-e a lajstromozáshoz.
Az Amerikai Egyesült Államokban használattal keletkezhet védjegyoltalom, a lajstromozáshoz pedig szükséges a védjegy tényleges használata vagy az erre irányuló szándék igazolása. A japán, a francia, az olasz és a svájci védjegyjog viszont pl. csak a lajstromozással keletkező védjegyoltalmat ismeri el, a lajstromozásnak pedig nem feltétele a megjelölés használata. Az angol védjegytörvény is csak lajstromozott védjegyekről rendelkezik. Köztes megoldást alkalmaz a német és a dán jog: a lajstromozáson kívül keletkezhet védjegyoltalom a megjelölés tényleges használata útján is. A német jog szerint ehhez az szükséges, hogy a védjegy az érdekelt körökben ismertté váljon az üzleti forgalomban történő használat révén. A dán jog pedig egyértelművé teszi, hogy használat útján sem szerezhető oltalom olyan megjelölésre, amely nem lenne lajstromozható.
Mindezek alapján az új védjegytörvényben célszerű továbbra is a lajstromozáshoz kötni a védjegyoltalom megszerzését. A használat vagy a használati szándék igazolása ehhez nem követelhető meg.
Megfontolásra csak az a kérdés érdemes, hogy a magyar jog is elismerje-e a lajstromon kívüli oltalomszerzés lehetőségét - hasonlóan a német és a dán joghoz. Egy ilyen megoldás kétségkívül erősítené a lajstromozatlan, de ténylegesen használt megjelölések jogi helyzetét. Ennek "ára" azonban a jogbizonytalanság lenne: míg a védjegylajstrom közhitelesen és bárki számára hozzáférhető módon tanúsítja a védjegyekkel kapcsolatos jogokat, addig a lajstromozatlan megjelölések esetében már az is tisztázatlan, vitatható volna, hogy a megjelölés megszerezte-e a használat eredményeképpen a lajstromon kívüli oltalmat, a védjeggyel kapcsolatos jogokat, körülményeket pedig nem tanúsítaná közhiteles nyilvántartás. Kialakult piaci viszonyok, szilárd üzleti etika hiányában az ilyen bizonytalanság hátrányos következményekkel járhat. Emellett versenyjogunk kielégítő védelmet nyújt a lajstromozatlan megjelölésekkel kapcsolatos tisztességtelen piaci magatartásokkal szemben. A használattal való oltalomszerzésnek nincs hagyománya a magyar védjegyjogban. Az előzőekre figyelemmel az új védjegytörvényben nem indokolt változtatni a hatályos szabályozásnak azon az alapelvén, hogy védjegyoltalom kizárólag a bejelentés alapján történő lajstromozással keletkezhet.

6.2. (Ki lehet védjegytulajdonos?) A következő koncepcionális kérdés az, hogy a védjegyre oltalmat ki szerezhet.
Hatályos jogunk megszorító választ ad erre a kérdésre: a védjegyre nem szerezhet oltalmat bárki, hanem - a Vt. 4. §-ának (2) bekezdése szerint - csak "vállalat, szövetkezet, gazdasági tevékenység folytatására feljogosított más szerv vagy személy". A lehetséges védjegyjogosultak körét megvonó e rendelkezés szövegezése, terminológiája mára elavult; a kérdés az, hogy a szóban forgó korlátozás nem vált-e - a megfogalmazással együtt - tartalmilag is időszerűtlenné.
A Párizsi Uniós Egyezmény nem tartalmaz e tárgyban speciális szabályt. Bizonyos következtetésekre csupán az egyezmény 6.quinquies cikkében rögzített telle quelle-elv adhat alapot. E szerint az elv szerint ugyanis a származási országban szabályszerűen lajstromozott védjegyet az unió többi országaiban úgy, amint van, lajstromozásra el kell fogadni és oltalomban kell részesíteni. A származási országban szabályszerűen lajstromozott védjegy lajstromozása - az általános szabály alóli kivételként - csak meghatározott esetekben utasítható el, illetve érvényteleníthető. Az egyezmény nem sorolja ide azt a körülményt, ha a bejelentő nem jogosult gazdasági tevékenység folytatására. Igaz viszont az is, hogy mind a telle quelle-elv, mind pedig a három alóla engedett kivétel a megjelölésre, a védjegyre vonatkozik, nem pedig a bejelentőre, illetve a védjegytulajdonosra. Végül meg kell jegyezni, hogy a Magyar Szabadalmi Hivatal a hatályos jogszabály alapján sem vizsgálja a gyakorlatban, hogy a külföldi bejelentő jogosult-e valóban gazdasági tevékenység folytatására.
A Madridi Megállapodás a nemzetközi védjegybejelentés benyújtására való jogosultságot csupán a bejelentő állampolgársága, illetve honossága szempontjából szabályozza: csak a valamely tagállamban honos bejelentők nyújthatnak be nemzetközi bejelentést. A bejelentő személyére vonatkozó egyéb korlátozást az egyezmény nem tartalmaz.
A Védjegyjogi Szerződés 3. cikkének (7) bekezdése értelmében egyik szerződő állam sem követelheti meg, hogy a védjegybejelentés részeként a bejelentő a cégjegyzék (vagy más kereskedelmi nyilvántartás) alapján készült kivonatot vagy tanúsítványt nyújtson be, továbbá azt sem írhatják elő a tagországok a bejelentő számára, hogy a bejelentésben tüntesse fel, hogy ipari vagy kereskedelmi tevékenységet folytat, illetve, hogy ezt igazolja. E rendelkezések látszólag csupán eljárási követelményt fogalmaznak meg: a felsoroltak nem írhatók elő védjegybejelentés kötelező kellékeként, elemeként. Ilyen alaki előírások hiányában azonban az anyagi jogi szabály is értelmét veszti: ellenőrizhetetlenné válik annak a követelménynek a betartása, hogy a védjegyre csak vállalat, vagyis gazdasági tevékenység folytatására jogosult személy szerezhet oltalmat. A Szellemi Tulajdon Világszervezetének Nemzetközi Irodája által a Védjegyjogi Szerződés - gyakorlatilag érdemi változtatás nélkül elfogadott - tervezetéhez fűzött kommentár a szerződés idézett rendelkezéseinek aggály nélkül anyagi jogi jelentőséget tulajdonít: a Nemzetközi Iroda szerint a cégkivonat (egyéb kereskedelmi nyilvántartási tanúsítvány) azért nem követelhető meg a bejelentés kellékeként, mert nem zárható el a bejelentő az oltalomszerzéstől akkor sem, ha nem szerepel a cégjegyzékben. Hasonlóképpen, az ipari vagy kereskedelmi tevékenységre vonatkozó nyilatkozat, illetve bizonyíték azért nem követelhető meg, mert olyan személyek, szervezetek is lehetnek - a kommentár szerint - védjegytulajdonosok, akik maguk nem folytatnak ilyen tevékenységet.
Az Európai Közösség védjegyjogi irányelve nem rendelkezik e kérdésről; az irányelv hatálya nem terjed ki arra, hogy a tagállamok nemzeti jogszabályai milyen követelményeket támaszthatnak a védjegyoltalom szerzésére való jogosultság tekintetében. Ezt az irányelv preambuluma is megerősíti, amikor arról szól, hogy a tagállamok a védjegybejelentéseket elutasíthatják, illetve a lajstromozott védjegyeket törölhetik olyan okok alapján, amelyekről az irányelv egyáltalán nem rendelkezik; a preambulum a védjegyoltalom szerzésére való jogosultságot kifejezetten ilyen kérdésként említi meg.
A közösségi védjegyről szóló rendelet 5. cikke viszont egyértelműen nem köti ahhoz a feltételhez a védjegyoltalom szerzésére való jogosultságot, hogy a bejelentő folytat-e gazdasági tevékenységet. E cikk ugyan meghatározott honossági követelményeket támaszt a bejelentőkkel szemben, de (1) bekezdése értelmében a bejelentő egyébként természetes személy vagy bármilyen jogi személy lehet, ideértve a közjog alapján létrehozott hatóságokat is. A 4. cikk pedig a rendelet alkalmazásában jogi személynek minősíti azokat a szervezeteket is, amelyek - bár nem jogi személyek - személyes joguk szerint jogokat szerezhetnek, kötelezettségeket vállalhatnak, perelhetnek és perelhetők.
A TRIPS-egyezmény és az amerikai-magyar bilaterális megállapodás nem rendelkezik e kérdésben.
A nemzeti jogszabályok a védjegyoltalom szerzésére való jogosultságot illetően a liberalizálás tendenciáját mutatják. Az új német törvény pl. nem vette át a korábbinak azt a rendelkezését, hogy védjegyoltalmat csak vállalat szerezhet, így ma már védjegytulajdonos lehet természetes személy, jogi személy vagy személyek olyan együttese, amely jogok és kötelezettségek alanya lehet (pl. közkereseti vagy betéti társaság). A francia törvény szerint bármely természetes vagy jogi személy védjegytulajdonos lehet. A japán és a svájci törvény bárki számára lehetővé teszi az oltalomszerzést. Igaz, ezzel szemben pl. a dán jogszabály a védjegy fogalmi elemének tekinti, hogy a megjelölést "kereskedelmi vállalkozás" használja. Az olasz törvény pedig azok számára ad módot védjegyoltalom szerzésére, akik a megjelölést áruk előállításával és kereskedelmével, illetve szolgáltatások nyújtásával összefüggésben használják vagy használni kívánják saját vállalkozásukban vagy az ellenőrzésük alatt álló vállalkozásban. Emellett oltalmat szerezhet az is, akinek a védjegyét más vállalkozás az ő hozzájárulásával használja vagy használni kívánja. Védjegytulajdonos lehet továbbá az olasz törvény szerint az állam, valamint a regionális, a megyei és a települési önkormányzat is.
Új védjegytörvényünk megalkotásakor célszerű volna a liberalizálás tendenciáját követni. A Vt. indokolása annak idején azzal magyarázta a lehetséges védjegytulajdonosok személyére vonatkozó megszorítást, hogy "a védjegy rendeltetésszerű használata más részére nem indokolt". Ez az "érvelés" mai gazdasági viszonyaink között talaját vesztette. A vállalkozás, a piacrajutás szabadsága mellett nincs értelme annak, hogy vizsgáljuk: a bejelentő folytat-e, illetve folytathat-e gazdasági, avagy vállalkozási tevékenységet. Az egyéni vállalkozás - az 1990. évi V. törvény rendelkezései szerint - alanyi jogon, egyszerű bejelentés alapján gyakorolható. A gazdasági társaságok, a szövetkezetek és az egyéb gazdálkodó szervezetek létrehozása tekintetében sem érvényesülnek olyan általános személyi korlátozások, amelyekre figyelemmel határt lehetne vonni a gazdasági tevékenység folytatására feljogosított személyek és az arra nem jogosultak között. A non-profit szervezetek (alapítvány, egyesület, közhasznú társaság stb.) elsődlegesen ugyan nem folytathatnak gazdasági tevékenységet (ld. a Ptk. 62. §-ának (3) bekezdését, 74/A. §-ának (1) bekezdését, illetve 57. §-ának (1) bekezdését), kiegészítő jelleggel, a non-profit tevékenység érdekében azonban igen. A Ptk. 685. §-ának c) pontja az államot, a helyi önkormányzatot, a költségvetési szervet, az egyesületet, a köztestületet, valamint az alapítványt is a gazdálkodó szervezetek közé sorolja a gazdálkodó tevékenységükkel összefüggő polgári jogi kapcsolataik tekintetében. Értelmezhetetlen volna a hatályos jogszabályok alapján, ha az új védjegytörvény változatlanul csak "gazdasági tevékenység folytatására jogosult személy" számára tenné lehetővé védjegyoltalom szerzését.
A lehetséges védjegytulajdonosok személyi körének korlátozása nem volna alkalmas eszköz a rosszhiszemű védjegylajstromozások kiszűrésére sem. A rosszhiszemű lajstromozás másképp gátolható meg, illetve szankcionálható (pl. a védjegy törlése útján). A szóban forgó korlátozás a védjegy tényleges használatát sem biztosítja: önmagában az, hogy a bejelentő gazdasági tevékenységet folytat, nem garancia arra, hogy a védjegyet használni is fogja. Ha a bejelentő nem folytat gazdasági tevékenységet, a védjegybejelentés éppenséggel az annak megkezdésére irányuló szándékát is jelezheti, illetve ahhoz szükséges is lehet. Hatékonyabb ösztönzést biztosít a védjegyjog a védjegy tényleges használatára a használat elmaradásának esetére előírt jogkövetkezményekkel, mint a védjegytulajdonosok személyére vonatkozó korlátozások révén.
Mindezek alapján az új védjegytörvényben olyan szabályozást kell kialakítani, amely bárki, illetve bármely jogi személy vagy jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági társaság számára módot ad védjegyoltalom szerzésére. Ezenkívül az sem lehet feltétele az oltalomszerzésnek, hogy a bejelentő olyan árukkal, szolgáltatásokkal kapcsolatos tevékenységet folytasson, amelyekre a védjegy lajstromozását kéri. (A kollektív és a tanúsító védjegyek esetén a törvény bizonyos feltételekhez kötheti, hogy ilyen védjegyekre ki szerezhet oltalmat. E védjegyekről az előterjesztés külön fejezete szól.)
A védjegyoltalom szerzésére való jogosultsággal kapcsolatos másik kérdés az, hogy az új védjegytörvény miként szabályozza a külföldiek oltalomszerzési lehetőségét, illetve a külföldieknek adott oltalomból folyó jogokat. A Párizsi Uniós Egyezményben kimondott és a TRIPS-egyezményben, illetve az amerikai-magyar szellemi tulajdoni megállapodásban megerősített nemzeti elbánási elv erre a kérdésre világos választ ad. Hazai iparjogvédelmi jogalkotási hagyományunk szerint a külföldieknek biztosított nemzeti elbánásra iparjogvédelmi jogszabályaink külön nem utalnak. Elegendő ugyanis, hogy a Párizsi Uniós Egyezményt belföldi jogszabály kihirdette. Elvben feltehető az a kérdés, hogy a Párizsi Uniós Egyezmény 2-3. cikkei alapján a tagországokban nemzeti elbánásra jogosult személyeken kívüli külföldiek részére az új védjegytörvény csak viszonosság esetén biztosítson-e a belföldiekkel azonos jogokat vagy viszonosság híján is. A kérdés gyakorlati jelentősége azonban csekély, hiszen a Párizsi Uniós Egyezménynek több mint 120 ország a tagja és az egyezmény 3. cikke szerint az is jogosult a nemzeti elbánásra, aki az egyezményben nem részes ország állampolgára (vagy nem ott létesített jogi személy), de valamelyik tagország területén lakik vagy ott valóságos és működő ipari vagy kereskedelmi vállalkozása, telepe van. Emellett a TRIPS-egyezmény a Párizsi Uniós Egyezményben nem részes államok viszonyában is az utóbbiban foglaltakkal azonos tartalommal követeli meg a nemzeti elbánás biztosítását. A viszonosság kérdése tehát csak rendkívül szűk körben, elenyésző számú esetben vetődhet majd fel egyáltalán.
Figyelemre méltó, hogy az új német törvény mellőzte a korábbinak azt a szabályát, amely szerint külföldiek csak akkor szerezhettek védjegyjogot, ha ezt nemzetközi szerződés vagy viszonosság lehetővé tette. A változtatás indokaként a Párizsi Uniós Egyezmény széles körű tagságára és arra hivatkoztak, hogy a nem tagállamok viszonylatában pedig rendkívül körülményes és hosszadalmas a viszonosság megállapítása.
Célszerűnek tűnik ezért, hogy az új védjegytörvény a külföldiek számára minden esetben nemzeti elbánást biztosítson, függetlenül attól, hogy arra a Párizsi Uniós Egyezmény vagy a GATT TRIPS-egyezmény alapján, illetve viszonosságra hivatkozva igényt tarthatnak-e. Kodifikációs szempontból e követelmény érvényesítéséhez csupán az szükséges, hogy az új védjegytörvény - hasonlóan a hatályoshoz - ne tartalmazzon külön - az általános szabályoktól eltérő - rendelkezéseket a külföldiek jogairól, oltalomszerzési lehetőségeiről.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az új védjegytörvény ne élhetne a nemzetközi egyezményekben a nemzeti elbánás elve alól engedett kivételekkel (ld. a Párizsi Uniós Egyezmény 2. cikkének (3) bekezdését, a TRIPS-egyezmény 3. cikkének (2) bekezdését).

6.3. (Közös védjegyoltalom) Hatályos jogunk szerint egy védjegynek csak egy jogosultja lehet. A Vt. 4. §-ának (3) bekezdésében szabályozott együttes, avagy kollektív védjegyen kívül a magyar jog nem ad módot arra, hogy több bejelentő ugyanarra a védjegyre közösen szerezzen oltalmat. Míg tehát szabadalmi jogunk ismeri a közös szabadalmat, védjegyjogunk nem teszi lehetővé a közös védjegyoltalmat.
A nemzetközi egyezmények és az európai közösségi jogszabályok nem adnak eligazítást e kérdésben. Meg kell jegyezni azonban, hogy a közösségi védjegyről szóló rendelet végig egyes számban szól a védjegytulajdonosról, illetve a bejelentőről, és nem tartalmaz külön szabályokat a közös védjegyoltalomra. Még ha e körülményekből az a következtetés volna levonható is, hogy a közösségi védjegynek csak egy tulajdonosa lehet, ez nem akadálya, hogy a nemzeti jogszabály - akár EK-tagállam, akár kívül álló, társult ország esetében - ezzel ellentétesen rendelkezzen. A Közösségen belül ugyanis az egységes piac követelményei indokolttá tehetnek egy ilyen megszorítást a közösségi védjegy egységességének megőrzése érdekében. A nemzeti jogalkotásnak azonban e szemponttal nem kell számolnia.
A külföldi jogszabályok szemléje változatos képet mutat a közös védjegyoltalom lehetőségének kérdésében. A német jog nem zárja ki ezt a lehetőséget. A francia és az angol törvény pedig kifejezetten rendelkezik a közös védjegyoltalomról, a védjegy tulajdonostársairól. Ezzel szemben pl. az olasz és a svájci törvény nem szól a közös védjegyoltalomról.
A hazai vélemények is megosztottak a közös védjegyoltalmat illetően. Ellenzői azzal érvelnek, hogy a vállalat és a védjegy szoros kapcsolata fellazulna, meggyengülne a közös védjegyoltalom miatt, a jelenlegi hazai gazdasági viszonyok között pedig számos visszaéléssel, jogvitával járna, ha egy védjegynek több tulajdonosa lehetne. Ezzel szemben az hozható fel, hogy a védjegylicencia is lazít a vállalat és a védjegy kapcsolatán, hiszen annak alapján éppen olyan személy kap a védjegy használatára engedélyt, aki nem tulajdonosa a védjegynek, továbbá, hogy a közös szabadalommal kapcsolatos évtizedes tapasztalatok nem igazolják azt a feltevést, hogy a közös iparjogvédelmi oltalom eleve, szükségképpen jogvitába, visszaélésekbe torkollana.
Mindezekre figyelemmel az új védjegytörvényben célszerű módot adni közös védjegyoltalomra. A közös védjegyoltalom szabályozására a közös szabadalom (1995. évi XXXIII. tv. 26. §), illetve a közös tulajdon (Ptk. 139-148. §) analógiájának felhasználásával kerülhet sor. A közös védjegyoltalom bevezetése esetén szabályozni kell a tulajdonostársak helyzetét különösen az oltalom megszerzéséhez és fenntartásához szükséges eljárási cselekményekkel, az átruházással, a használati engedéllyel, a bitorlással szembeni fellépéssel kapcsolatban.
A kollektív védjegyekkel (és a tanúsító védjegyekkel) az előterjesztés külön fejezete foglalkozik. Meg kell azonban jegyezni, hogy a közös védjegy és a kollektív védjegy egymástól különböző fogalmak, az utóbbi vállalatok (vagy más személyek) szövetségét, érdekképviseleti szervezetét illeti meg, s azt a szövetség, szervezet valamennyi tagja használhatja. Ez utóbbi esetben tehát a védjegy közös használata nem tulajdonostársi viszonyon, hanem tagsági viszonyon alapul, amelynek többnyire feltétele meghatározott előírások és követelmények elfogadása. A védjegy tulajdonosa pedig a szervezet és nem annak - változó - tagsága, mely csak a védjegy használatára jogosult.

6.4. (A védjegyoltalom időtartama) A Vt. 6. §-a értelmében a védjegyoltalom a bejelentés napjától számított tíz évig tart, további tíz-tíz éves időtartamra pedig megújítással meghosszabbítható.
A Védjegyjogi Szerződés 13. cikkének (7) bekezdése hatályos jogunkkal azonos módon szabályozza a védjegyoltalom időtartamát, azzal az eltéréssel, hogy egyelőre a tagországok jogalkotására bízza annak megállapítását, hogy az oltalmi idő mikor veszi kezdetét (a bejelentéstől vagy a lajstromozástól számítódik-e).
A TRIPS-egyezmény 18. cikke szerint a lajstromozáskor keletkező és a megújított oltalomnak legalább hét évre kell szólnia. Az amerikai-magyar megállapodás III. cikkének 9. bekezdése értelmében a védjegy lajstromozása korlátlanul megújítható legalább tízéves időtartamokra, ha a megújítás feltételeinek eleget tesznek. A védjegyet első ízben pedig szintén legalább tíz évre kell lajstromozni. Az európai közösségi irányelv nem szabályozza az oltalmi időt, a közösségi védjegyről szóló rendelet 46. cikke azonban a közösségi védjegy oltalmi idejét a bejelentéstől számított tíz évben állapítja meg, lehetővé téve az oltalom további tíz-tíz éves időszakokra történő megújítását. A külföldi jogokban általánosnak tekinthető a tíz éves oltalmi idő és a további tíz-tíz évre való megújítás lehetősége.
Nemzetközi kötelezettségeink, illetve jogharmonizációs szempontok nem teszik tehát szükségessé az oltalmi időre vonatkozó hatályos szabályozás megváltoztatását. Sőt, annak fenntartását követelik meg. A hazai védjegyjogi hagyomány megőrzésének szempontja is a jelenlegi rendelkezések mellett szól. Az új védjegytörvényben mindezeknek megfelelően kell szabályozni a védjegyoltalom időtartamát.

7. A védjegyoltalom tartalma, a védjegybitorlás fogalma

7.1. (Bevezetés) A szoros tartalmi összefüggésre tekintettel célszerű együtt tárgyalni a védjegy tulajdonosát az oltalom alapján megillető kizárólagos joggal és az annak megsértésével, vagyis a védjegybitorlással kapcsolatos kérdéseket. A védjegybitorlás jogkövetkezményeiről a 9. pontban lesz szó.

7.2. (Hatályos jogunk) A Vt. 7. §-a értelmében a védjegyoltalom alapján a védjegyjogosultnak - a jogszabályok keretei között - kizárólagos joga van arra, hogy a védjegyet az árujegyzékben szereplő árukkal kapcsolatban használja, illetve használatára engedélyt (licenciát) adjon. A védjegyoltalom lényege a hatályos törvény szerint tehát a védjegy használatához való kizárólagos jog. A védjegyhasználat definícióját azonban a törvény nem e rendelkezéssel összefüggésben, hanem az oltalomnak a használat hiánya miatt történő megszűnésére vonatkozó szabályozás keretében állapítja meg. A Vt. 18. §-ának (1) bekezdése így a használat hiánya miatti megszűnés kérdéséhez kapcsolódva mondja ki, hogy védjegyhasználat a védjegy alkalmazása az árun, csomagolásán, továbbá a hirdetés és az üzleti levelezés során. A Vt. 13. §-ának (1) bekezdése viszont az oltalom tartalmát meghatározó 7. §-ra építve adja meg a védjegybitorlás fogalmát: védjegybitorlást követ el, aki a védjegy árujegyzékében szereplő vagy ahhoz hasonló áruval kapcsolatban jogosulatlanul használja más védjegyét vagy az ahhoz összetéveszthetőségig hasonló más megjelölést.
E fogalomrendszert a bírósági gyakorlat fejlesztette, gazdagította. Egyebek között egyértelművé tette, hogy a védjegyoltalomból folyó kizárólagos jog, a bitorlás szempontjából releváns védjegyhasználat fogalma kiterjed az olyan áru forgalmazására is, amelyen jogosulatlanul tüntetik fel a védjegyet (3.P.27126/1990.), valamint ide sorolta a bíróság a védjeggyel ellátott áru kirakatba helyezését is, kifejtve, hogy az alperes "a terméket árcédulával ellátva, értékesítési céllal helyezte a kirakatba, az árukkal tehát a piacon megjelent, azokat forgalmazta, függetlenül attól, hogy ténylegesen adott-e el belőlük" (3.P.23767/1986). A bírósági gyakorlat a forgalmazást folyamatnak tekinti, amelynek minden lényeges, tevékeny résztvevője forgalmazónak számít. Így forgalmazónak minősült a védjeggyel jogosulatlanul ellátott áru adásvételére saját nevében, de más javára szerződést kötő külkereskedelmi bizományos (3.P.27184/1990.). A bírósági gyakorlat tehát egységes abban, hogy az áru védjeggyel való ellátása mellett a védjeggyel ellátott áru forgalombahozatalát és árusítását is védjegyhasználatként kell értékelni. Nincs kialakult ítélkezési gyakorlat azonban abban a kérdésben, hogy a védjeggyel ellátott áru raktározása védjegyhasználatnak minősül-e. Mindazonáltal meg kell jegyezni, hogy abban az esetben, amikor a külföldi eladótól beszerzett áruk egy részét - minőségi reklamáció miatt - még a hazai nagykereskedő raktárából visszaszállították a külföldi eladónak, a Legfelsőbb Bíróság elvi éllel szögezte le: "a védjegybitorlás a Vt. 13. § (1) bekezdése szerint az áru tekintetében valósulhat meg. Az áru az a termék, amely a gyártótól a fogyasztóig terjedő gyártási, kereskedelmi, értékesítési láncolatban részt vesz. Ennek a láncolatnak a része az a szerződéses mozzanat is, amely a gyártótól a nagykereskedőkig, illetve onnan a kiskereskedőkhöz továbbítja az árut. Az alperesek a perbeli esetben ezt a közvetítő-továbbító tevékenységet látták el forgalmazási tevékenységük során ... Ez a tevékenység ezért az összes általuk továbbított termék tekintetében a védjegybitorlást önmagában megvalósíthatta" (Pf. IV. 21203/1991/2.).
Emellett a Legfelsőbb Bíróság a védjegybitorlás elkövetésének megállapításához szükséges (jogosulatlan) használatról szólva megállapította, hogy az "megvalósulhat egy adott árujelző más részére való engedélyezése útján is, vagyis ha a szerződő felek az egymás részére biztosított használati jogokkal és azok gyakorlásával harmadik személy védjegyoltalommal kapcsolatos érdekeit sértik". Egy másik ügyben hozott ítéletében pedig a Legfelsőbb Bíróság a védjegynek az áru csomagolásán való szerepeltetését minősítette védjegybitorláshoz vezető használatnak. Nem tulajdonított ügydöntő jelentőséget annak, hogy az alperes a szóvédjegy feltüntetésével a saját termékének lehetséges alkalmazási területét kívánta jelölni. Álláspontja szerint ugyanis a Vt. 13. §-ának (1) bekezdése értelmében "a más védjegyének árujegyzékében szereplő áruval azonos vagy hasonló termék forgalmazásakor tartózkodni kell az érintett védjegynek a jogosult hozzájárulása nélkül a terméken (csomagolásán, a termékkel kapcsolatos hirdetésben) való szerepeltetésétől, mert az alkalmas lehet arra, hogy a fogyasztók a termékeket és gyártóikat összetévesszék" (BH 1993/25.).
A védjegybitorlásnak fogalmi eleme az előzőek szerinti értelemben vett használat jogosulatlan volta is. Jogosulttá a védjegy használata lényegében csak a védjegytulajdonostól kapott engedély alapján válhat. Egységes a bírósági gyakorlat abban, hogy más védjegyének cégnévben történő használatára nem lehet jogot szerezni pusztán azzal, hogy a cégbíróság e néven a céget a céglajstromba bejegyezte (3.P.23862/1983.). Ellenben elvi jelentőségű, az oltalom lényegét érintő az a kérdés, hogy a saját védjegy oltalmára hivatkozhat-e a használat jogosultságának alátámasztása céljából az, aki ezzel egyúttal a más javára fennálló védjegyoltalmat is sérti. A válasz szempontjából döntő, hogy a védjegyoltalom lényegét abban látjuk-e, hogy a védjegytulajdonos jogosult a védjegy használatára, vagy abban, hogy mások nem jogosultak a védjegy használatára, vagyis őket a védjegy tulajdonosa eltilthatja a védjegy használatától. Az előbbi esetben a saját védjegy oltalmára való hivatkozás jogosulttá teheti más azonos vagy hasonló védjegyének használatát, az utóbbiban viszont nem. A Legfelsőbb Bíróság az előbbi álláspontot osztotta (Pf. IV. 21028/1988.): "a védjegy jogosultját a védjegy árujegyzékében szereplő áruval kapcsolatban a védjegy használata megilleti, és vele szemben védjegybitorlás megállapítására abban az esetben sincs lehetőség, ha a védett megjelölés más, egyébként ugyancsak oltalmazott megjelöléssel összetéveszthető. Amennyiben azonban a védjegyjog jogosultja a védjegy árujegyzékében nem szereplő, de más védjegy árujegyzékében szerepelő, vagy ahhoz hasonló áruval kapcsolatban is használja a megjelölést, és az ily módon más védjegyével összetéveszthető, úgy a védjegybitorlás megállapítása nem kizárt".

7.3. (Nemzetközi és jogharmonizációs kötelezettségeink) Mint arra az előterjesztés 4.2. pontja is utal, hatályos jogunk megfelel a Párizsi Uniós Egyezmény követelményeinek. Az egyezmény a védjegyoltalom tartalmát illetően azonban viszonylag kevés rendelkezést tartalmaz, és előírásai e tekintetben visszafogottak, szűkszavúak. Az egyezmény 6.bis cikke a közismert, notórius védjegyek oltalmáról rendelkezve - egyebek között - megköveteli a tagországoktól, hogy tiltsák meg a használatát annak a gyári vagy kereskedelmi védjegynek, amely összetévesztésre alkalmas másolata, utánzata vagy fordítása az adott országban közismert, azonos vagy hasonló áruk megjelölésére alkalmazott védjegynek. E szabályt alkalmazni kell akkor is, ha a védjegynek része csupán, de lényeges része a közismert védjegy másolata vagy utánzata. Ezenkívül a 6.sextes cikk értelmében az unió tagállamai kötelesek a szolgáltatási védjegyek oltalmazására is; lajstromozásukra nem. (A Védjegyjogi Szerződés követeli meg csupán jövőbeli tagországaitól, hogy a Párizsi Uniós Egyezménynek a csak az áruvédjegyekre vonatkozó rendelkezéseit a szolgáltatási védjegyekre is alkalmazzák.) Mindazonáltal az egyezménynek sem ez, sem pedig valamely más rendelkezése nem határozza meg közelebbről annak az oltalomnak a tartalmát, amelyet a tagállamok kötelesek a védjegyek számára biztosítani. Az idevágó rendelkezések szövegének elemzése legfeljebb arra a következtetésre ad alapot, hogy az egyezmény a védjegyoltalom lényegét a használat - a mások által történő védjegyhasználat - megtiltásában látja.
A Madridi Megállapodás és a Nizzai Megállapodás nem irányadóak az oltalomból folyó jogok kérdésében.
Az Európai Közösség védjegyjogi irányelve a meghatározó a védjegyoltalom tartalmára vonatkozó új szabályozás szempontjából. Az irányelv előírásainak - melyek között, mint arról már szó volt a 4.7. pontban, a tagállamokra kötelezőek és opcionálisan alkalmazhatóak is találhatók - megfelelő új rendelkezések megalkotása során azonban tekintettel kell lennünk a TRIPS-egyezmény és az amerikai-magyar kétoldalú megállapodás előírásaira is. Ez utóbbi megállapodással kapcsolatban érdemes emlékeztetni annak X. cikkére - melyet az előterjesztés 4.8. pontja részletesen ismertet -, amelynek értelmében európai jogharmonizációs kötelezettségeink teljesítése során az opcionális harmonizáció körében a kínálkozó alternatívák közül az amerikai-magyar megállapodással összhangban álló megoldást kell választanunk. Végül - szintén különösképpen az opcionális harmonizáció körében - a közösségi védjegyről szóló rendelet és a tagállami jogalkotás is fontos adalékot nyújt az irányelvben megengedett szabályozási változatok közül történő választáshoz.
Mindezekre figyelemmel a következőkben az európai közösségi irányelv (ld. a 4.7. pontot) rendelkezéseihez igazodó rendben teszünk javaslatot a védjegyoltalom tartalmának meghatározására.

7.4. (A védjegyoltalom lényege) Az irányelv - 5. cikkének megfogalmazásából kitűnően - egyértelműen azt a megközelítést teszi magáévá, amely a védjegyoltalom lényegét a védjegytulajdonos arra való felhatalmazásában látja, hogy másokat a védjegy használatától eltilthasson. A védjegytulajdonost megillető kizárólagos jog lényege e felfogás szerint az, hogy a védjegytulajdonosnak joga van eltiltani a védjegy használatától mindenki mást, akinek erre nem adott engedélyt. Ennek a megközelítésnek új védjegytörvényünkben is kifejezésre kell jutnia, ami egyértelmű szakítást jelent majd a jelenleg uralkodó felfogással, amely - egyebek között - a bírósági gyakorlatra is hatott (ld. a Pf. IV. 21028/1988. számú, korábban, a 7.2. pontban már ismertetett esetet). Ez tehát azzal a következménnyel is járhat, hogy a saját védjegy oltalmára való hivatkozás önmagában nem teszi majd feltétlenül jogosulttá más azonos vagy összetéveszthetőségig hasonló védjegyének használatát.

7.5. (A használat kereskedelmi jellege) Az irányelv a kereskedelem során (in the course of trade) történő védjegyhasználat megtiltására jogosítja fel a védjegytulajdonost, ami azt jelenti, hogy csak a gazdasági szempontból releváns használat számít a védjegytulajdonos hozzájárulásától függő védjegyhasználatnak.

7.6. (Az oltalomból folyó jogok) Az irányelv kötelező erővel írja elő a tagállamoknak, hogy a védjegytulajdonost jogosítsák fel másoknak a védjeggyel azonos megjelölés használatától való eltiltására olyan árukkal vagy szolgáltatásokkal kapcsolatban, amelyek azonosak azokkal az árukkal és szolgáltatásokkal, amelyekre a védjegyet lajstromozták. Szintén kötelező előírás, hogy a védjegytulajdonosnak olyan esetben is joga legyen valamely megjelölés más által történő használatának a megtiltására, amikor e megjelölés és a védjegy azonossága vagy hasonlósága, valamint az érintett áruk vagy szolgáltatások azonossága vagy hasonlósága miatt fennáll az összetévesztés valószínűsége, veszélye. Az összetévesztés egyik nevesített esetének minősíti az irányelv azt, ha annak valószínűsége állapítható meg, hogy a megjelölést és a védjegyet egymással kapcsolatba hozzák gondolattársítás (asszociáció) útján. Általános az a jogirodalmi felfogás, hogy az egyszerű összetévesztés, valamint a gondolattársítás útján történő összekapcsolásban kifejeződő összetévesztés valójában két külön tényállást képez, s hogy az utóbbi a bitorlás "legintelligensebb" fajtáját veszi célba, vagyis az asszociációs hatásra építő védjegybitorlást, amikor az utánzás csak addig terjed, hogy a megjelölés olyannak tűnjön, mintha a védjegy volna, s ezáltal a fogyasztókban azt a benyomást keltse, mintha a védjeggyel és az ahhoz hasonló megjelöléssel ellátott áruk vagy szolgáltatások között, illetve előállítóik, forgalmazóik között valamilyen kapcsolat állna fenn.
Az irányelv e rendelkezéseivel természetszerűleg valamennyi közösségi tagállam védjegyjogszabálya összhangban áll, és azonos szabályokat tartalmaz a közösségi védjegyről szóló rendelet is. A GATT TRIPS-egyezményének 16. cikke is gyakorlatilag ugyanilyen tartalmú előírásokat foglal magában, csupán a szabályozás követ valamelyest eltérő logikát: az azonos vagy hasonló áruk (szolgáltatások) tekintetében a védjeggyel azonos vagy hasonló megjelölés használatát elvileg minden esetben csak akkor teszi a védjegytulajdonos hozzájárulásától függővé, ha az ilyen használat az összetévesztés veszélyét idézi elő. Azonos megjelölés azonos áruk vagy szolgáltatások tekintetében történő alkalmazása esetén azonban az összetévesztés veszélyét vélelmezni kell. Ez a vélelem megdönthető, ennyiben tér el egymástól a TRIPS-egyezmény és az európai közösségi irányelv. Mivel azonban a TRIPS-egyezmény lehetővé teszi, hogy a részes államok az egyezményben előírtnál magasabb szintű védelmet biztosítsanak, nincs akadálya a közösségi irányelvben foglalt - vélelem nélkül érvényesülő - szabályozás átvételének az azonos árukkal kapcsolatban használt azonos megjelölések körében sem. (Meg kell viszont jegyezni, hogy több európai közösségi tagállam a TRIPS-egyezmény szabályozási megoldását követve tett eleget az irányelv követelményeinek.)
A hazai szabályozás reformja során biztosítani kell az új védjegytörvény és az irányelv említett rendelkezései közötti összhangot. Ez nem igényel, illetve nem eredményez a hatályos szabályozáshoz képest gyökeres változtatást, hiszen a Vt. 13. §-ának (1) bekezdése már ma is az irányelvben foglaltakhoz hasonlóan határozza meg a védjegybitorlás lehetséges eseteit. Mindazonáltal az új törvényben a harmonizációt teljessé kell tenni, ami egyrészt igényli az asszociatív összetévesztés lehetőségének szabályozását, másrészt annak kifejezésre juttatását, hogy mind az áruk (szolgáltatások), mind a megjelölések hasonlósága csak akkor releváns, ha összetéveszthetőséget eredményez.

7.7. (Az ismert védjegyek fokozott védelme) Az irányelv fakultatívan alkalmazható előírásai közé tartozik, vagyis az opcionális harmonizáció körébe esik az az előírás, amelynek értelmében a tagállamok feljogosíthatják a védjegytulajdonost, hogy olyan esetben is eltiltson másokat a védjegyével azonos vagy ahhoz hasonló megjelölés használatától, amikor az áruk (szolgáltatások), amelyekkel kapcsolatban ilyen megjelölést használnak, nem hasonlóak a védjegy árujegyzékében szereplőkhöz, de a védjegy ismert, jóhírnévvel, reputációval rendelkezik az adott tagállamban, és a megjelölés más által - megfelelő indok nélkül - történő használata tisztességtelenül kihasználja, illetve sérti, rontja a védjegy megkülönböztető erejét vagy ismertségét (reputációját). A közösségi tagállamok (így pl. a Benelux-országok, Dánia, az Egyesült Királyság, Franciaország, Németország, Olaszország és Spanyolország) éltek e szabályozási lehetőséggel. A közösségi védjegyről szóló rendelet is ezt az alternatívát választva szabályozza a közösségi védjegyoltalom tartalmát. A TRIPS-egyezményben és az amerikai-magyar megállapodásban vállalt kötelezettségeink sem mondanak ellent az irányelv e fakultatív szabályának.
Az ismert védjegyek ilyen módon kiterjesztett, illetve fokozott védelme lényegében a hírnév védelmét jelenti, annak megakadályozását célozza, hogy a védjegy hírnevét más jogosulatlanul, a versenyben tisztességtelen előnyt szerezve kihasználhassa. Az irányelv e rendelkezése tükrözi azt a szemléletváltozást is, amely az Európai Bíróság joggyakorlatában végbement a védjegyek gazdasági rendeltetésének, lényegi funkciójának megítélését illetően: az Európai Bíróság is fokozatosan jutott el ahhoz a következtetéshez, hogy a védjegy nem csupán az áru származásának jelölésére szolgál, hanem versenyeszköz is: "a védjegyhez fűződő jogok a ... zavartalan verseny rendszerének lényeges elemét képezik". A magyar gazdaságban még nem szilárdultak meg az üzleti tisztesség szabályai, számos vállalkozás alapozza gazdasági tevékenységét mások jóhírnevének tisztességtelen kihasználására. Ez a jóhírnév megteremtésével és fenntartásával kapcsolatos beruházások jogosulatlan elsajátításával jár, továbbá megrendítheti az eredeti áru (szolgáltatás) iránti fogyasztói bizalmat is (hiszen az ilyen jellegű védjegyhasználat többnyire gyenge minőségű árukkal, szolgáltatásokkal kapcsolatban valósul meg). Szükség van tehát arra, hogy az új védjegytörvény az ismert védjegyekre vonatkozóan az irányelv ismertetett fakultatív szabályával összhangban rendelkezzen. Tisztázni kell ugyanakkor az ismert védjegy oltalmára és a közismert védjegyre vonatkozó szabályok egymáshoz való viszonyát: a lajstromozatlan közismert védjegyeknek nem biztosítható az ismert és lajstromozott védjegyekéhez hasonló oltalom még akkor sem, ha az ismert védjegy oltalmának egyéb feltételei (a védjegy reputációjának tisztességtelen kihasználása vagy megsértése) fennállnak. Ez azonban nem zárja ki természetesen a versenyjogi alapon való fellépés lehetőségét a közismert védjegy utánzására épülő tisztességtelen versenycselekményekkel szemben. A lajstromozatlan közismert védjegyek tehát továbbra is a versenyjog szabályai szerint részesülhetnének jogi védelemben.

7.8. (Védjegyhasználat) A védjegyoltalom tartalmának meghatározásához hozzátartozik annak megállapítása is, hogy a védjegytulajdonos mely cselekmények megtiltására jogosult az oltalom alapján, vagyis, hogy mi számít az ő hozzájárulásához kötött védjegyhasználatnak. Az irányelv ennek definiálásakor a megjelöléssel és az áruval (szolgáltatással) kapcsolatos cselekményekkel egyaránt foglalkozik. Ez a megközelítés bizonyos mértékig különbözik hatályos jogunkétól, viszont közel áll az első védjegytörvényünkben (az 1890. évi II. törvényben) tükröződő - a védjeggyel ellátott áru forgalombahozatalára és a védjegy utánzására egyaránt összpontosító - felfogáshoz. Az irányelv 5. cikkének (3) bekezdése szerint a védjegytulajdonos megtilthatja a következő cselekményeket (azaz azok védjegyhasználatnak számítanak):
- a megjelölés elhelyezése az árun vagy csomagolásán;
- a megjelölést hordozó áru forgalombahozatala, eladásra való felkínálása, illetve ilyen célból történő raktározása; szolgáltatás nyújtása vagy annak felajánlása a megjelölés alatt;
- a megjelöléssel ellátott áruk behozatala vagy kivitele;
- a megjelölés használata az üzleti iratokon és a reklámozásban.
Az irányelvben adott e felsorolás azonban csak példálózó jellegű. Nem kizárt tehát, hogy a tagállamok a védjegyhasználat más eseteit is nevesítsék. Érdekes módon több tagállam (pl. Dánia, Németország) - teljes mértékben, szó szerint követve az irányelvet - szintén csak példálózó, nem kimerítő jellegű felsorolást adott a védjegyhasználat körébe eső cselekményekről. Ezt a módszert alkalmazza a közösségi védjegyről szóló rendelet is. A TRIPS-egyezmény és az amerikai-magyar megállapodás viszont nem határozza meg részletesen a védjegytulajdonos hozzájárulásától függő védjegyhasználat fogalmát. Mindezekre figyelemmel az új védjegytörvényben a közösségi irányelvvel összhangban célszerű megállapítani, hogy a védjegyoltalom mely cselekményekre terjed ki. A védjegytulajdonos hozzájárulásához kötött cselekmények felsorolásának azonban kimerítő jellegűnek, taxatívnak kell lennie. A példálózó felsorolás ugyanis egyrészt a hazai kodifikációs hagyományoktól idegen volna, másrészt olyan jogbizonytalansággal járna, amely hazai gazdasági viszonyaink között visszaélésekre adhatna alapot. Ezért a védjegytulajdonos hozzájárulásához kötött cselekményeket a törvénynek kimerítő jelleggel kell felsorolnia; a felsorolásnak természetesen lehetnek azonban olyan általánosan megfogalmazódó, rugalmasan alkalmazható elemei, amelyek révén a gazdasági szempontból releváns összes védjegyhasználati cselekményre kizárólagos jog biztosítható a védjegytulajdonosnak.

7.9. (A kizárólagos jog korlátai) A védjegyoltalom tartalma szempontjából lényegesek az oltalomból folyó kizárólagos jog korlátai is: az oltalom tartalmának meghatározásához nem elegendő a védjegytulajdonost megillető jogok definiálása, ki kell jelölni e jogok érvényesíthetőségének határait is. A TRIPS-egyezmény 17. cikke szerint a tagállamoknak - korlátozott mértékben - módjukban áll a védjegyoltalomból folyó jogok alól kivételt tenni (mint pl. a leíró jellegű kifejezések használata esetében), de e kivételek meghatározása során a védjegytulajdonos és a harmadik személyek törvényes érdekeire egyaránt tekintettel kell lenni. Az európai közösségi irányelv ennél részletesebben rendelkezik a védjegyoltalom korlátairól, a kizárólagos jog alóli kivételekről. Az irányelv 6. cikke szerint a védjegytulajdonos nem tilthat el mást attól, hogy a kereskedelemben használja
- saját nevét vagy címét;
- az áru vagy a szolgáltatás fajtájára, minőségére, mennyiségére, rendeltetésére, értékére, földrajzi eredetére, előállítási (szolgáltatásnyújtási) idejére vagy egyéb jellemzőjére vonatkozó jelzést;
- a védjegyet, ha az szükséges a termék vagy a szolgáltatás rendeltetésének jelzésére, különösen tartozékok vagy alkatrészek esetében.
Mindegyik felsorolt esetben szükséges azonban, hogy a használat az ipari és kereskedelmi ügyekben kialakult tisztességes gyakorlattal összhangban álljon.
A közösségi tagállamok jogszabályai természetesen megfelelnek az irányelv e kötelező erejű rendelkezésének, s a közösségi védjegyről szóló rendelet 12. cikke is azonos szabályokat foglal magában.
Új védjegytörvényünkben az irányelv e szabályaival összhangban célszerű az oltalom határait kijelölni. A védjegyoltalomból folyó kizárólagos jog alóli kivételek meghatározása ugyanis fokozza a védjegyekkel kapcsolatos cselekmények jogi megítélésének kiszámíthatóságát, növeli a forgalom biztonságát. Emellett az irányelv kétségkívül az üzleti élet gyakorlati igényeivel és a tisztességes piaci magatartás követelményeivel összhangban határozta meg a védjegyoltalom alóli kivételek körét. Ez igaz még akkor is, ha az áru rendeltetésének jelzésére szolgáló védjegyhasználat tekintetében a magyar bírói gyakorlat a hatályos jog alapján az irányelvben foglaltakkal ellentétes következtetésre jutott (ld. az előzőekben ismertetett BH 1993/25. esetet). Nem feltétlenül tisztességtelen, illetve nem eleve ellentétes a védjegytulajdonos üzleti érdekeivel az, amikor pl. a számítástechnika területén a termék más termékekkel való kompatibilitására utalnak a védjegy használatával (pl. IBM-kompatibilitás), vagy amikor a védjegyet annak jelzésére tüntetik fel, hogy az adott alkatrész vagy tartozék mely gépkocsikhoz használható.

7.10. (A védjegyjog kimerülése) Az irányelv 7. cikke foglalkozik a közösségi jognak az iparjogvédelmet érintő egyik fontos tételével, az ún. jogkimerülés doktrínájával. A jogkimerülés (avagy a jogelhasználódás) tana az Európai Bíróságnak az áruk szabad mozgása és a territoriális iparjogvédelmi oltalom közötti viszonyt értelmező határozataiban alakult ki, az irányelv 7. cikke pedig e döntések esszenciáját sűríti magába. A jogkimerülés tana a hazai jogban sem ismeretlen; jogirodalmi és joggyakorlati tételből a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1995. évi XXXIII. törvény révén emelkedett írott joggá. E törvény 30. §-a ugyanis már kimondta: a szabadalmi oltalomból eredő kizárólagos hasznosítási jog nem terjed ki a szabadalmas által vagy az ő kifejezett hozzájárulásával belföldön forgalomba hozott termékkel kapcsolatos további cselekményekre.
A szabadalmi és a védjegyoltalom kimerülése (elhasználódása) azonban nem feltétlenül esik egyforma jogi megítélés alá: a kétféle oltalom tárgya, tartalma nagyban különbözik. Ez tükröződik az irányelv 7. cikkében is, amely (1) bekezdésében ugyan rögzíti a jogkimerülés alapelvét: a védjegyoltalom nem jogosítja fel a védjegytulajdonost a védjegy használatától való eltiltásra olyan árukkal kapcsolatban, amelyeket a védjeggyel ő maga hozott forgalomba a Közösségen belül; (2) bekezdésében azonban enyhít a jogkimerülési elv szigorúságán: a jogkimerülési elv nem alkalmazható ugyanis, ha a védjegytulajdonosnak jogos indoka van arra, hogy az áruk további forgalmazását ellenezze, különösen akkor, ha az áru állagát, állapotát megváltoztatták, illetve megrongálták. Az irányelv e fordulatának hátteréül az Európai Bíróságnak az ún. újracsomagolási esetekben hozott döntései szolgálnak. E döntésekből (102/77 Hoffmann-La Roche ( Co. AG and Hoffmannn-La Roche AG v. Centrafarm Vertriebsgessellschaft Pharmazeutischer Erzeugnisse mbH [1978] E.C.R. 1139; 3/78 Centrafarm BV v. American Home Products Corp. [1978] E.C.R. 1823; 1/81 Pfizer Inc. v. Eurim-Pharm GmbH [1981] E.C.R. 2913) ugyanis az szűrhető le, hogy a két vagy több közösségi tagállamban oltalom alatt álló védjegyek jogosultja megakadályozhatja az egyik közösségi tagállamban a védjeggyel jogszerűen ellátott termékeknek a másik közösségi tagállamban történő forgalombahozatalát, ha azokat újracsomagolták és az új csomagoláson a védjegyet egy harmadik személy az engedélye nélkül helyezte el. Ellenben a forgalombahozatal ilyen címen történő akadályozása a Római Szerződés 36. cikkének második mondata értelmében a tagállamok közötti kereskedelem leplezett korlátozását képezi (vagyis jogkimerülésről van szó), ha:
- megállapítható, hogy a védjegyoltalomból folyó jog gyakorlása - a jogosult által választott kereskedelmi rendszerre figyelemmel - hozzájárul a tagállamok piacainak mesterséges szétválasztásához;
- kimutatható, hogy az újracsomagolás nem érintheti hátrányosan a termék eredeti állapotát;
- a védjegytulajdonos előzetesen tájékoztatást kap az újracsomagolt áru forgalombahozataláról, és
- az új csomagoláson feltüntetik, hogy a terméket ki csomagolta újra.
A közösségi tagállamok nemzeti védjegyjogszabályai az irányelvnek a jogkimerülést szabályozó e rendelkezését gyakorlatilag szó szerint vették át.
Célszerű, hogy új védjegytörvényünk is rendelkezzen majd e kérdésről, mégpedig az irányelv 7. cikkében foglaltakkal összhangban. Egyetlen - szükségszerű - eltérésként a magyar védjegytörvénynek azonban még nem az Európai Közösség területén, hanem csak a belföldön való forgalombahozatal tekintetében indokolt a jogkimerülés tételét rögzítenie; az Európai Unióhoz való csatlakozásunkig csak ilyen módon lehet e szabályt megfogalmazni.

7.11. (A belenyugvás szabályozása) Az irányelv 9. cikke rendelkezik a védjegyoltalomnak a hallgatólagos beleegyezés, belenyugvás folytán történő korlátozódásáról. E korlátozódás relatív hatályú, hiszen csak meghatározott védjegytulajdonossal, illetve védjegyhasználóval szemben következik be. Emellett nemcsak a használattól való eltiltásban korlátozza a védjegytulajdonost, hanem védjegytörlési eljárás indításában is.
Az irányelv 9. cikkének (1) bekezdése értelmében, ha a védjegytulajdonos valamely tagállamban öt egymást követő éven át belenyugodott egy későbbi, lajstromozott védjegynek a tagállamban történő használatába, noha tudomása volt e használatról, akkor elveszti jogát arra, hogy korábbi védjegye alapján akár a későbbi védjegy törlését kérje, akár fellépjen a későbbi védjegy használatával szemben. E jogvesztés csak akkor nem következik be, ha a későbbi védjegy lajstromozását rosszhiszeműen kérték. Az irányelv 9. cikkének (3) bekezdése továbbá azt is egyértelművé teszi, hogy az ismertetett esetben természetesen a későbbi védjegy jogosultja sem léphet fel a korábbi védjegy használata ellen. Az irányelv e rendelkezései a törlés tekintetében valamelyest emlékeztetnek a Vt. 19. §-ának (2) bekezdésében foglalt szabályra, amelynek értelmében a védjegy törlésének csak a közrendi klauzulára hivatkozva lehet helye, ha a lajstromozás óta öt év már eltelt és a védjegy a tényleges használat folytán ismertté vált. Az irányelvben szabályozott belenyugvás azonban nemcsak a törlés kezdeményezését, hanem a kizárólagos használati jog érvényesítését is kizárja. Emellett az irányelv rendelkezése csak relatív szerkezetű viszonyban - két meghatározott védjegytulajdonos kapcsolatában - értelmezhető, míg a Vt. idézett szabálya általános érvénnyel, abszolút jelleggel fogalmazódik meg. Az irányelvhez való közelítés érdekében tehát változtatnunk kell e kérdésben is tételes jogunkon.
Az irányelv 9. cikkének (1) bekezdésében foglalt - s az eddigiekben ismertetett - szabályt e cikk (2) bekezdése azzal a fakultatív normával egészíti ki, amely szerint a tagállamok előírhatják, hogy az (1) bekezdésben foglaltakat az ismert védjegyek, a lajstromozatlan védjegyek és egyéb árujelzők, valamint egyéb jogok (névjog, szerzői jog stb.) tekintetében is alkalmazni kell. A védjegytörvény kodifikációja során kell dönteni arról, hogy e szabályozási lehetőséggel a magyar jogalkotás éljen-e, s ha igen, milyen mértékben, mely esetekben.

7.12. (Egyéb kérdések) Célszerűnek tűnik, hogy az új védjegytörvénynek az oltalomból folyó jogokról és kötelezettségekről szóló rendelkezései - az eddigiekben felsorolt koncepcionális természetű kérdéseken kívül - térjenek ki a védjegyeknek lexikonokban, enciklopédiákban és más kézikönyvekben fajtanévként való szerepeltetése esetén nyújtható jogorvoslatra, valamint arra az esetre is, ha a védjegyet jogosulatlanul lajstromoztatja és használja az eredeti védjegytulajdonos képviselője, illetve ügynöke. E kérdésekről az irányelv nem rendelkezik, a közösségi védjegyről szóló rendelet (10., 11. és 18. cikkében) és számos nemzeti jogszabály viszont igen. Végül meg kell említeni, hogy az új törvényben is indokolt megtartani a nemleges megállapításnak a Vt. 15. §-ában szabályozott és a gyakorlatban bevált intézményét, amely módot ad a bitorlási per megelőzésére.

8. A védjegy és oltalma a vagyoni forgalomban

8.1. (A védjegyjog dinamikája és a szellemi tulajdon elmélete) A védjegyoltalom dinamikus oldalához tartozik annak vizsgálata, hogy a védjegy, illetve a védjegyoltalomból folyó kizárólagos jog milyen módon vesz részt a vagyoni forgalomban. Az új védjegytörvénynek e tekintetben szakítania kell a szellemi alkotások joga koncepciójával, amely ugyan erős gyökerekkel rendelkezik a magyar polgári jogi felfogásban, de gyakorlatilag értelmezhetetlen a védjegyre és a védjegyoltalomra vonatkozóan. A szellemi alkotások jogának követői ugyanis abból indulnak ki, hogy az iparjogvédelem és a szerzői jog lényege az alkotó személyiségből vezethető le, hogy a szellemi alkotás a személyiség objektiválódott megnyilvánulása, s hogy ennek következtében az iparjogvédelemmel és a szerzői joggal kapcsolatos jogok elválaszthatatlanok az alkotó személyétől és személyhez fűződő jogaitól. E megközelítés a védjegyekre és oltalmukra alkalmazhatatlan: noha a védjegyek egy része szellemi alkotás eredményeképpen születik, a védjegy vagyoni értéke nem ehhez, hanem a megjelölés megkülönböztető képességéhez és a fogyasztók körében kialakult reputációjához, jóhírnevéhez kapcsolódik. A védjegyoltalomnak sem az a lényege, hogy a védjegyet mint szellemi alkotást védje a jogosulatlan elsajátítással szemben, hanem az, hogy a védjegy jogosultja számára kizárólagos használati jogot biztosítson, ezáltal megvédve őt attól, hogy mások a versenyben az ő védjegyére építve jussanak indokolatlan versenyelőnyhöz, illetve, hogy a fogyasztóknak a védjeggyel kapcsolatos kedvező értékítéletét mások jogosulatlan védjegyhasználata csorbítsa. Emellett a védjegytulajdonost megillető kizárólagos jog a garancia arra is, hogy a fogyasztókat nem tévesztik meg a megjelölés jogosulatlan használatával. Mindezekre figyelemmel az új védjegytörvénynek egyértelművé kell tennie, hogy a védjegy vagyontárgy, a vállalat vagyonának része, s hogy a védjegyen fennálló oltalom a szellemi tulajdon egyik formája.

8.2. (Nemzetközi megfontolások) E megközelítés tükröződik - egyebek között - a TRIPS-egyezményben, valamint az amerikai-magyar kétoldalú megállapodásban is. A TRIPS-egyezmény 21. cikke lehetővé teszi ugyan a tagállamok részére, hogy megállapítsák a védjegylicencia és -átruházás feltételeit, azonban e szabályozási lehetőséget e rendelkezés korlátok közé szorítja: nincs mód a védjegyekkel kapcsolatban kényszerengedély adására, valamint a védjegy tulajdonosa számára a védjegy(oltalom) átruházását lehetővé kell tenni a vállalat, illetve a vállalat érintett része egyidejű átruházásának megkövetelése nélkül is. Az amerikai-magyar megállapodás III. cikkének 14. bekezdése pedig - rendkívül tömören - csupán annyit rögzít, hogy a lajstromozott védjegy átruházható. A III. cikk 13. bekezdése pedig szintén kizárja kényszerengedély adását védjegyre. E rendelkezések tovább mennek a védjegy átruházásának szabályozásában, mint a Párizsi Uniós Egyezmény 6.quater cikke, amely csupán azt az esetet szabályozza, ha az Unió valamely országa megköveteli a védjegy átruházásának érvényességéhez, hogy az egyidőben történjen a vállalatnak vagy az érintett üzletkörnek az átruházásával. Figyelmet érdemel viszont e cikk (2) bekezdése, amelynek értelmében az Unió országai nem tartoznak elismerni olyan védjegy átruházásának érvényességét, amelynek a jogszerző részéről történő használata ténylegesen alkalmas a közönség megtévesztésére.

8.3. (A közösségi jog megoldásai) Az európai közösségi irányelv nem szabályozza az átruházást, csak a védjegylicencia egyes kérdéseire tér ki. Az irányelv 8. cikke értelmében egyaránt adható licencia a védjegy árujegyzékének egészére vagy csupán az árujegyzékben szereplő bizonyos árukra vagy szolgáltatásokra is. Megengedi továbbá az irányelv licencia adását a tagállam területének egészére vagy annak egy részére kiterjedően is; ismeri továbbá a licencia kizárólagos és nem kizárólagos formáját is. Külön figyelmet érdemel az irányelv e cikkének az a rendelkezése, amelynek értelmében a védjegy tulajdonosa a védjegyoltalom alapján felléphet a licenciavevővel szemben, ha az utóbbi megszegi a licenciaszerződés valamely rendelkezését a licencia időtartama, a használandó védjegy formája, a licenciával érintett áruk, a licencia területi hatálya vagy az áruk (szolgáltatások) minősége tekintetében. E szabály tehát egyértelművé teszi, hogy az irányelv szerint a védjegy tulajdonosa ilyen esetben nemcsak a szerződésszegés jogkövetkezményeit érvényesítheti, hanem védjegybitorlás miatt is felléphet a licenciavevővel szemben.
A közösségi védjegyről szóló rendelet az irányelvnél részletesebben szabályozza a közösségi védjeggyel mint vagyontárggyal kapcsolatos kérdéseket. A rendelet 17. cikke egyrészt egyértelművé teszi, hogy a védjegy átruházható a vállalat vagy az üzletkör egyidejű átruházása nélkül is, valamint mind az árujegyzék egésze, mind pedig csupán bizonyos áruk vagy szolgáltatások tekintetében. Másrészt vélelmet állít fel arra nézve, hogy a vállalat egészének átruházása egyben a védjegy átruházását is jelenti, kivéve, ha ellenkezőleg állapodnak meg a felek, vagy a körülményekből egyértelműen más következik. A közösségi védjegy átruházása esetén érvényességi feltétel az írásbeliség, az átruházásból származó jogok pedig harmadik személlyel szemben csak a lajstromba való bejegyzést követően érvényesíthetők. A rendelet emellett kizárja az olyan átruházásnak a lajstromon való átvezetését, amely a köz félrevezetését eredményezheti az átruházással érintett áruk vagy szolgáltatások természetét, minőségét vagy földrajzi eredetét illetően. Ezenkívül a rendelet 19. cikke szól annak lehetőségéről is, hogy a közösségi védjegy (illetve a közösségi védjegy oltalma) biztosítékul is szolgálhat, illetve megterhelhető. A rendelet 20. és 21. cikkei pedig egyértelművé teszik, hogy a közösségi védjegy végrehajtás alá vonható, illetve, hogy a közösségi védjegy csőd-, felszámolási és más hasonló eljárásban az eljárás tárgyát képező vagyonhoz tartozik. Az ilyen eljárásokra azonban - jogharmonizáció hiányában - a tagállamok nemzeti jogszabályai az irányadók.

8.4. (Nemzeti jogszabályok) Az Európai Unió tagállamainak védjegy-jogszabályai az ismertetett nemzetközi egyezményekkel és közösségi jogforrásokkal összhangban szabályozzák a védjegyet és a védjegyoltalmat mint vagyontárgyat. Néhány nemzeti jogszabály azonban érdekes kiegészítéseket tartalmaz e normákhoz képest. A francia védjegytörvény pl. kizárja, hogy az átruházásra területi korlátozással kerüljön sor, valamint kifejezetten szól a védjegy(oltalom) zálogba adásának lehetőségéről. Az átruházási szerződés és a zálogszerződés írásba foglalása a francia jogban is érvényességi kellék. Az olasz védjegyjog a nem kizárólagos védjegylicencia lehetőségét csak abban az esetben ismeri el, ha a licenciavevő vállalja, hogy csakis ugyanolyan áruk vagy szolgáltatások tekintetében alkalmazza a védjegyet, mint a védjegytulajdonos, illetve a többi licenciavevő. Emellett az olasz jog mind átruházás, mind licencia esetén tiltja a fogyasztók megtévesztését eredményező szerződést vagy szerződési kikötést. A német védjegytörvény viszonylag részletes szabályozást ad a licenciáról. Definiálja a felek fő kötelezettségeit, meghatározza a licenciaszerződés legfontosabb tartalmi elemeit, beavatkozási jogot biztosít a licenciavevő számára a védjegy tulajdonosa által indított perben, valamint védi a licenciavevőt arra az esetre, ha a védjegytulajdonos személyében változás áll be. Az angol törvény kifejezetten tulajdon (personal property) tárgyának minősíti a védjegyet, s szintén elismeri annak lehetőségét, hogy a védjegy(oltalom) átruházására a hozzá tartozó goodwill átruházása nélkül is sor kerülhet.

8.5. (Hatályos jogunk) A magyar jogban a Vt. 8-11. §-ai szabályozzák a használati szerződést (védjegylicencia-szerződést), a Vt. 12. §-a pedig a védjegyoltalomban bekövetkező jogutódlásról szól. A licenciaszerződések diszpozitív szabályozás alá esnek, a Vt. pedig mind a használati szerződés, mind a jogutódlás tekintetében a Polgári Törvénykönyvre utal mint eltérő rendelkezés hiányában érvényesülő háttérszabályozásra. A Vt. mind a használati szerződésről, mind pedig a jogutódlásról rendkívül szűkszavúan rendelkezik. Kiemelést érdemel azonban a védjegylicencia-szerződések, illetve a védjegyoltalom átruházására irányuló szerződések semmisségének egy-egy esetét nevesítő két szabály. A Vt. 9. §-ának (3) bekezdése értelmében a használati szerződés semmis, ha megkötése vagy fenntartása megtévesztésre alkalmas. A Vt. 12. §-ának (2) bekezdése értelmében pedig az átruházásra irányuló szerződés semmis, ha a jogutód védjegyoltalmat nem szerezhet vagy, ha az átruházás folytán a védjegy az oltalomból kizárttá válik, különösen, ha az átruházás a megtévesztés veszélyével jár.
Emellett utalni kell a Gt. 22., 60., 162-163. és 253. §-aira, amelyek a nem pénzbeli betétet (hozzájárulást) képező szellemi alkotásokra és vagyoni értékű jogokra vonatkozó szabályokat tartalmazzák, továbbá az 1991. évi IL. törvényre, amely nem zárja ki a felszámolás körébe tartozó vagyonból a vagyoni értékű iparjogvédelmi jogokat.

8.6. (Kodifikációs javaslatok) Általános jelenség a külföldi jogrendszerekben is az elsődlegesen a licenciaszerződésekre (és átruházási szerződésekre) vonatkozó tételes jogi szabályozás szűkszavúsága. Ennek fő oka, hogy a licenciaszerződések rendkívül változatos viszonyokhoz igazodnak, a legkülönbözőbb formákat ölthetik, egyedileg változó tartalmúak lehetnek. Ennek ellenére az új védjegytörvényben a jelenleginél részletesebben indokolt szabályozni a licenciaszerződést és az átruházást (és más jogutódlást). Az új szabályozás kialakításakor - az előzőekben ismertetettekre figyelemmel, valamint tekintettel az új szabadalmi törvény, az 1995. évi XXXIII. törvény (Szt.) hasonló tárgyú rendelkezéseire is - célszerű a következő követelményeket érvényesíteni.

a) A licenciaszerződés és az átruházási szerződés szabályai továbbra is diszpozitívak legyenek.

b) A törvény kifejezetten utaljon a Polgári Törvénykönyvre mint e szerződések háttérszabályozására.

c) Az új törvény tegye egyértelművé, hogy a védjegyoltalomból folyó kizárólagos jog megterhelhető és biztosítékul adható. (A Ptk. 263-264. §-ai ma is szabályozzák az átruházható követelésen vagy jogon, valamint az olyan jogon szerezhető zálogjogot, amelynek gyakorlása átruházható. A Ptk. módosítására irányuló T/1592. számú törvényjavaslat pedig oly módon szabályozná a zálogjogot, hogy annak tárgya átruházható jog vagy követelés, valamint olyan jog lehet, amelynek gyakorlása átruházható. E törvényjavaslat szerint továbbá a zálogjog kiterjedhetne olyan jogra is, amelyre a kötelezett a zálogszerződés megkötése után szerez rendelkezési jogot, valamint a követelés biztosítékául a kötelezett gazdálkodó szervezet vagyona vagy annak meghatározott hányada is szolgálhatna. Jelzálogjog alapításához a zálogszerződés közjegyzői okiratba foglalása és a jelzálogjognak közhitelű nyilvántartásba való bejegyzése volna szükséges e törvényjavaslat szerint. A közhitelű nyilvántartás főszabályként a Magyar Országos Közjegyzői Kamaránál vezetett nyilvántartás; jogszabály azonban eltérően is rendelkezhet. Erre figyelemmel az új védjegytörvényben célszerű volna rendelkezni arról, hogy a védjegyoltalomból folyó jogot terhelő zálogjog alapításához a védjegylajstromba való bejegyzés szükséges.)

d) Indokolt fenntartani azt a szabályt, hogy a vállalat jogutódja a vállalattal együtt a védjegyoltalmat is megszerzi. Megfontolásra érdemes, hogy e szabályt a közösségi védjegyről szóló rendeletben foglaltakhoz hasonló feltételekhez és korlátokhoz kössük-e, azaz utaljunk-e az eltérő szerződési rendelkezés lehetőségére, valamint arra, hogy a körülményekből más is következhet.

e) Világossá kell tenni az új védjegytörvényben, hogy az átruházás megtörténhet a védjegy árujegyzékében szereplő áruk vagy szolgáltatások meghatározott csoportjaira nézve is, s nem csupán a teljes árujegyzék tekintetében.

f) A védjegylicencia-szerződések szabályozásának - a felek fő kötelezettségeinek megállapításán kívül - ki kell terjednie a jogszavatosság kérdésére, valamint rendelkezni szükséges a kizárólagos és nem kizárólagos védjegylicencia lehetőségéről és feltételeiről.

g) Szemben az új szabadalmi törvény hasonló tárgyú szabályaival, az új védjegytörvényben nem indokolt külön rendelkezni a védjegylicencia-szerződések és a versenykorlátozás tilalma közötti viszonyról, mert e kérdésben már a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló törvényjavaslat várhatóan általános, átfogó megoldást kínál.

h) Ellentétben egyes külföldi, illetve közösségi jogi példákkal, az új hazai védjegytörvényben nem volna célszerű az átruházási, illetve a licenciaszerződés érvényességét írásbeli alakhoz kötni. Ez nem érinti a védjegylajstrom közhitelességére vonatkozó, ma is meglévő rendelkezések fenntartásának szükségességét, valamint a más jogszabályból következő alaki követelmények érvényesülését (pl. egyes zálogszerződések írásba foglalását illetően).

i) Hatályos jogunkhoz, a közösségi jogszabályokhoz és a külföldi védjegytörvényekhez hasonlóan az új védjegytörvénynek ki kell zárnia, hogy a fogyasztók megtévesztésének veszélyét előidéző licencia- vagy átruházási szerződéshez joghatás fűződjön. A törvénynek tehát az ilyen szerződéseket semmisnek kell nyilvánítania.

j) Az új védjegytörvény tervezetének kidolgozása során indokolt megvizsgálni annak lehetőségét, hogy a törvény a védjegylicencia-szerződések egyik sajátos formájaként ne nevesítse-e és szabályozza-e külön az ún. franchise-szerződéseket. Mint ismeretes e szerződések egyik központi elemét képezi a franchise-adó védjegyére vonatkozó használati engedély. Emellett e szerződések természetesen számos más - részben iparjogvédelmi vonatkozású, részben az iparjogvédelemtől független - rendelkezést is tartalmaznak. Nem kizárt ezért egy olyan megoldás lehetősége sem, amely ugyan a védjegytörvény előkészítéséhez kapcsolja a franchise-szerződések szabályozását, de azt külön jogszabályra utalja, vagy a Ptk. kötelmi jogának különös részében helyezi el. A franchise-szerződések szabályozásakor kiindulási pontot jelenthetnek a Bizottság 4087/88/EGK rendeletében foglalt meghatározások.

k) Nem az új védjegytörvényre tartozó szabályozási kérdés, de az új szabadalmi törvény és az új védjegytörvény megalkotásával függ össze annak megfontolásra ajánlása, hogy a Ptk.-ban önálló, új szerződéstípusként nevesítsük a licenciaszerződést.

9. A védjegybitorlás jogkövetkezményei; a hatékony jogérvényesítés feltételei

9.1. (Gazdasági megfontolások) Az elmúlt években fokozatosan a nemzetközi érdeklődés középpontjába került a szellemi tulajdonjogok megsértőivel szembeni fellépés hatékonysága. A nemzetközi kereskedelemben az utóbbi évtizedekben fokozatosan nőtt az ún. tudásintenzív, a kutatás és a fejlesztés legfrissebb eredményeire támaszkodó, a csúcstechnológia körébe tartozó termékek aránya és fontossága. Az általános gazdasági és műszaki fejlődés mellett e jelenség arra is visszavezethető, hogy a hagyományos termékek piacán a fejlett országok komparatív előnyei jelentősen csökkentek a fejlődők javára. Ez a fejlett országokat arra indította, hogy erőforrásaikat a nagyobb komparatív előnyöket kínáló tudás- és kutatásintenzív - tehát a szellemi tulajdon védelmére szükségképpen nagymértékben építő - területekre csoportosítsák át. A csúcstechnológia területén ennek az erőforrás-átcsoportosításnak köszönhetően a termelési költségek már nem a legfontosabb összetevői a termék árában kifejeződő költségeknek. Lényegesebbek és számottevőbbek náluk az innovációs, azaz a kutatási és a fejlesztési költségek. Különösen igaz ez a csúcstechnika legfejlettebb területein: a gyógyszerek, a biotechnológiai termékek, a mikroelektronikai félvezető termékek, a szoftverek esetében. Más áruk és szolgáltatások költségei között pedig azok képviselnek igen jelentős arányt, amelyek az adott áru, illetve szolgáltatás ismertté tételével, goodwill-jének, fogyasztói reputációjának kialakításával kapcsolatban merülnek fel. A világkereskedelem mai körülményei között, a verseny ethoszával áthatott, globális piacon e költségek rendkívül magasra rúghatnak, pl. egy-egy popsztár divatossá tételével vagy egy franchise-szerződésekre építő gyorsétterem-hálózat védjegyének népszerűsítésével összefüggésben.
A kutatás és a fejlesztés, illetve a piaci bevezetés költségeinek hatványozódása mellett az elmúlt években élesen kirajzolódott egy másik, e költségek megtérülése ellen ható tendencia: a technikai fejlődés magával hozta a viszonylag olcsó utánzási, másolási módszerek és eszközök megjelenését is. A jogosulatlan utánzás, másolás, "kalózkodás" révén előállított termékek tisztességtelen versenyt támasztanak a világpiacon: áruk kedvezőbben alakítható, mint az eredetieké, mivel az utánzáshoz szükséges beruházások mértéke jóval alatta marad az eredeti termék kifejlesztéséhez és piaci bevezetéséhez szükséges ráfordításokénak. Nem beszélve arról, hogy az utánzók az új termék kifejlesztőinek, az új mű megalkotóinak kockázatában sem osztoznak, hiszen "biztosra mennek": tevékenységüket a már befutott, sikeres termékekre, művekre összpontosíthatják. A hamisított, "kalózkodással" előállított termékek forgalma óriási veszteségeket okoz világszerte - főként a fejlett országok húzóágazatai számára. Csupán néhány adat ennek alátámasztására: egy 1988. évi becslés szerint csak az USA-termékek jogosulatlan külföldi másolásának nagyságrendje meghaladta az évi 40 milliárd dollárt; a szórakoztatóipar becslése szerint a hangfelvételek jogosulatlan másolásából származó veszteségek túllépték az évi kétmilliárd dollárt, míg a szoftverkészítők évi 500 millió dollár veszteséggel számolnak a szerzői jogsértésekkel összefüggésben; az amerikai gyógyszeripart megfelelő külföldi iparjogvédelmi oltalom hiányában évi 1,9 milliárd dollár veszteség éri; az Európai Közösségnek a szellemi tulajdon megsértésével történő hamisítás és kalózkodás mintegy 100 ezer állás elvesztésébe "került"; az USA-beli vállalatok csupán 1986-ban 24 milliárd dollárnyi veszteséget szenvedtek a szabadalom- és védjegybitorlások, valamint a chipek és a szoftverek jogosulatlan felhasználása következtében. Egyes becslések szerint az 1980-as évek végén a világkereskedelem tíz százalékát már jogosulatlanul utánzott (másolt), ún. kalóz termékek tették ki. A kutatási és fejlesztési ráfordítások megtérülésének hiánya, illetve kétségessé válása, az említett veszteségek jelentkezése a csúcstechnikára alapozó iparágak, illetve a kulturális ipar (hangfelvételgyártók, filmgyártók stb.) jövőjét veszélyeztette és veszélyezteti ma is. Ilyen körülmények között szükségszerű és természetes volt az érintett üzleti köröknek az a törekvése, hogy kormányaikat arra ösztönözzék: a szellemi tulajdonjogok magas szintű és hatékony védelmének szempontját fokozottan vegyék figyelembe kereskedelempolitikájuk alakításában.

9.2. (Nemzetközi szerződések a szellemi tulajdonjogok hatékony érvényesítéséről) A szellemi tulajdonjogok hatékony védelmére, a jogsértőkkel szembeni fellépés eszközeire, valamint a gyors és eredményes jogérvényesítés feltételeire vonatkozó nemzetközi szerződések jellegzetesen a nemzetközi kereskedelem és a szellemi tulajdon szabályozásának metszéspontjain jöttek létre. E területen a szakosított ENSZ-intézményben, a Szellemi Tulajdon Világszervezetében egyelőre még nem értek el átütő sikert. A Párizsi Uniós Egyezmény 9. és 10. cikke ugyan előírja a védjeggyel, kereskedelmi névvel vagy származási jelzéssel ellátott áruknak a behozatalkor vagy belföldön történő lefoglalását, illetve ilyen áruk tekintetében behozatali tilalom érvényesítését, de ezenkívül nem tartalmaz a jogérvényesítés feltételeit közvetlenül szabályzó rendelkezéseket. A Párizsi Uniós Egyezmény említett cikkeihez hasonló szabályokat foglal magában az áruk hamis vagy megtévesztő származási jelzésének megakadályozására vonatkozó 1891. évi Madridi Megállapodás (1-2. cikkeiben). A Szellemi Tulajdon Világszervezete által igazgatott nemzetközi szerződésekben azonban mindezeken túlmenően nem található a szellemi tulajdonjogok érvényesítésével foglalkozó előírás. A világszervezet ugyan tett bizonyos lépéseket e téren (pl. 1988-ra modelljogszabály-tervezetet dolgoztak ki a szerzői jog megsértésével és a védjegybitorlással szembeni intézkedésekről, a szellemi tulajdonnal kapcsolatos államközi viták rendezéséről szóló egyezmény tervezete pedig jelenleg is megvitatás alatt áll), azonban a jogérvényesítés hatékonyságát szolgáló rendelkezések elfogadására, illetve elfogadtatására nagyobb esély mutatkozott a kereskedelmi tárgyú egyezményekhez kapcsolódóan. A szellemi tulajdon hatékony védelmének kérdése ugyanis ez utóbbi esetben a kereskedelempolitika átfogó összefüggésrendszerében jelentkezett, szélesebb alkufolyamat részét képezte.
Az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) és a szellemi tulajdon nemzetközi védelme összekapcsolásának gondolata már a GATT-tárgyalások Tokiói Fordulójában is felvetődött. Az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Gazdasági Közösség azonban 1978-89-ben még eredménytelenül próbálkozott egy hamisítás elleni kódex (Anti-Counterfeit Code) elfogadtatásával. Az Uruguay-i Fordulóban azonban már sikerrel jártak az ezirányú törekvések: a TRIPS-egyezmény nemcsak a védelmi minimum anyagi jogi normáit tartalmazza, hanem - igen részletesen és terjedelmesen - a jogsértésekkel szembeni fellépés hatékonyságát szolgáló intézkedésekre is kitér. Ez olyannyira hangsúlyos része az egyezménynek, hogy még annak hivatalos elnevezése is utal "a hamisított árukkal való kereskedésre" mint az egyezmény egyik fő szabályozási tárgyára. A TRIPS-egyezménynek a szellemi tulajdonjogok érvényesítésére vonatkozó III. része az általános kötelezettségek megállapításán kívül külön-külön fejezetet szentel a polgári és államigazgatási eljárásoknak és jogkövetkezményeknek, az ideiglenes intézkedéseknek, a határintézkedésekre (border measures) vonatkozó speciális követelményeknek, valamint a büntetőjogi eljárásoknak és jogkövetkezményeknek. A TRIPS-egyezmény e szabályai nagy hatást gyakoroltak mind a nemzetközi, mind a nemzeti jogfejlődésre.
A szellemi tulajdonról megkötött amerikai-magyar kormányközi megállapodáson is tetten érhető e hatás: VII. cikke ugyanis a szellemi tulajdonjogok érvényesítését a TRIPS-egyezményben foglaltakat tükrözve szabályozza.
Az Európai Megállapodáson alapuló iparjogvédelmi és szerzői jogi jogharmonizációs kötelezettségeink teljesítése szempontjából is kiemelkedően fontos a hatékony jogérvényesítés eszközeinek megteremtése: a megállapodás 65. cikke világossá teszi, hogy az Európai Közösségben érvényesülő védelemhez hasonló szintű védelem biztosításának követelménye különösképpen kiterjed a szellemi tulajdonjogok érvényesítéséhez szükséges - a Közösségben alkalmazottakhoz hasonló - eszközökre is. A Fehér Könyv ezzel teljes összhangban hangsúlyozza a TRIPS-egyezmény rendelkezéseinek való megfelelés fontosságát, külön felhíva a figyelmet az ideiglenes intézkedésekre, a határintézkedésekre és a büntetőjogi szankciókra. (Meg kell továbbá jegyezni, hogy az EFTÁ-val kötött szabadkereskedelmi megállapodásunk - melyet az 1993. évi LXXXIII. törvény hirdetett ki - szintén tartalmaz a szellemi tulajdonjogok hatékony érvényesítésével kapcsolatos szabályokat.)
Természetesen az egyes országok nemzeti jogalkotása az előbbiekben ismertetett nemzetközi jogfejlődéssel kölcsönhatásban alakult: egyes nemzeti jogszabályok meghozatala a nemzetközi harmonizációt tette szükségessé és sürgőssé, bizonyos országok pedig figyelemre méltó megoldásokat alkalmaztak nemzetközi szerződésben vállalt kötelezettségeik teljesítésére. Élenjárónak bizonyult e területen az Amerikai Egyesült Államok: e tekintetben elegendő talán a védjegybitorlás ellen 1984-ben meghozott törvényre (Trademark Counterfeiting Act), valamint a vámtörvénynek a határintézkedésekkel kapcsolatos rendelkezésére (337. cikkére) utalni. Követendő példaként emlegetik azt a törvényt, amelyet Németország fogadott el 1990-ben a bitorlás és a "kalózkodás" elleni intézkedésekről (Produktpirateriegesetz). Figyelemre méltó szabályokat tartalmaz e tárgyban továbbá - egyebek között - a francia, az olasz és a svájci védjegytörvény is.

9.3. (A hazai jog és intézményrendszer fejlesztésének szükségessége és területei) Az előző pontban bemutatott nemzetközi, illetve jogharmonizációs követelményeknek hatályos jogunk és jelenlegi intézményrendszerünk nem tesz kellő mértékig eleget. A változtatás szükségessége azonban nemcsak a viszonylag súlyos (pl. a TRIPS-egyezmény tekintetében a Kereskedelmi Világszervezet vitarendezési mechanizmusában érvényesíthető) nemzetközi jogi és kereskedelmi szankciók fenyegetéséből ered, hanem arra is visszavezethető, hogy az elmúlt években - mint arra az előterjesztés 2.5. pontja is utal - nőtt a jogsértések száma és ezzel összefüggésben egyre élesebben jelentkeztek a hatékony jogérvényesítés előtt álló akadályok.
A következő területeken szükséges - a védjegytörvényben vagy annak megalkotásával összefüggésben - változtatásokat véghezvinni:

a) a védjegybitorlás polgári anyagi jogi jogkövetkezményei;

b) ideiglenes intézkedés iparjogvédelmi és szerzői jogi ügyekben;

c) intézkedések a vámigazgatási eljárásban az egyes szellemi tulajdonjogokat sértő áruk forgalmának megakadályozására;

d) büntetőjogi szankciók.

Tekintettel a felsorolt kérdéskörök szerteágazó jellegére, az irányadó nemzetközi szerződések, európai közösségi és nemzeti jogszabályok nagy terjedelmére, a következő pontok csupán a legszükségesebb mértékben ismertetik a hatályos hazai jogot, valamint a nemzetközi, európai közösségi és nemzeti előírásokat, és esetenként csupán a változtatás fő irányait jelölik ki, utalva arra is, hogy mely kérdésekben van szükség további vizsgálatra.

9.4. (A védjegybitorlás polgári anyagi jogi jogkövetkezményei) A Vt. 13. §-ának (2) bekezdése értelmében a védjegyjogosult (illetve - a Vt. 14. §-ában megszabott feltételekkel - a védjegylajstromba bejegyzett használó) a bitorlóval szemben az eset körülményeihez képest a következő polgári jogi igényeket támaszthatja:

a) követelheti a védjegybitorlás megtörténtének bírósági megállapítását;

b) követelheti a védjegybitorlás abbahagyását és a bitorló eltiltását a további jogsértéstől;

c) követelheti, hogy a bitorló nyilatkozattal vagy más megfelelő módon adjon elégtételt és szükség esetén a bitorló részéről vagy költségén az elégtételnek megfelelő nyilvánosságot biztosítsanak;

d) követelheti a védjegybitorlással elért gazdagodás visszatérítését;

e) követelheti, hogy a bíróság rendelje el a védjegybitorlásra használt eszközök és a védjeggyel ellátott termékek lefoglalását.

A Vt. 13. §-ának (3) bekezdése szerint a bíróság az eset körülményeihez képest elrendelheti, hogy a lefoglalt eszközöket és termékeket jogsértő mivoltuktól fosszák meg, vagy azokat a bírósági végrehajtás szabályai szerint értékesítsék, ez utóbbi esetben a befolyó összeg felől ítéletében határoz.
Az előzőekben felsorolt jogkövetkezmények a bitorló magatartásának felróhatóságától függetlenül beállnak, ezért azokat ún. objektív jogkövetkezményekként tartják számon. A Vt. 13. §-ának (4) bekezdése szabályozza az ún. szubjektív jogkövetkezményt, a védjegybitorlással okozott kárért való felelősséget: ha a védjegybitorlás vagyoni kárt is okozott, a Polgári Törvénykönyv szabályai szerint kártérítés jár. A kár megállapítása során figyelembe kell venni a védjegybitorlásnak a vállalat egész gazdasági tevékenységére gyakorolt káros hatását.
Noha a védjegybitorláshoz fűzött jogkövetkezmények e rendszere alapvetően kiállta a több évtizedes gyakorlat próbáját, a megváltozott gazdasági és nemzetközi környezet szükségessé és indokolttá teszi a továbbfejlesztést.
A bitorlás polgári jogi jogkövetkezményeinek felülvizsgálata során elsősorban a TRIPS-egyezmény előírásaira és egyes nemzeti jogok megoldásaira érdemes tekintettel lennünk.
A TRIPS-egyezmény általános követelményül állítja, hogy a tagállamok nemzeti jogszabályai alapján megfelelő jogérvényesítési eljárások álljanak rendelkezésre annak érdekében, hogy az egyezményben szabályozott szellemi tulajdonjogok bármilyen megsértésével szemben hatékony fellépésre legyen mód, ideértve a jogsértések megelőzésére szolgáló azonnali és a további jogsértésektől visszatartó jogorvoslati lehetőségeket. Ezeket az eljárásokat azonban úgy kell alkalmazni, hogy ne váljanak a törvényes kereskedelem akadályává, és hogy megfelelő biztosítékok álljanak rendelkezésre a velük való visszaéléssel szemben (41. cikk). (Hasonló szabály található az amerikai-magyar megállapodás VII. cikke 1. bekezdésében). E követelményeket a TRIPS-egyezmény a polgári anyagi jogi szankciókat illetően úgy konkretizálja, hogy meghatározza a bitorlástól való eltiltásra, a kártérítésre, a többi jogkövetkezményre, valamint a visszaélésszerűen indított alaptalan bitorlási per alperesének járó kártérítésre vonatkozó részletes szabályokat.
Az egyezmény 44. cikke szerint a jogalkalmazó szerveknek hatáskörrel kell rendelkezniük arra, hogy kötelezzék a jogsértőt a bitorlástól való tartózkodásra. Így - egyebek között - módjukban kell álljon elrendelni (akár közvetlenül a vámkezelést követően) annak megakadályozását, hogy a valamely szellemi tulajdonjogot sértő áru belföldön kereskedelmi forgalomba, illetve a kereskedelmi forgalom "csatornáiba" kerüljön. Az egyezmény a bitorlással okozott kárért való felelősséget szintén szubjektív (lényegében felróhatósági) alapra helyezi, de a kár fogalmát - szemben a Vt.-vel - nem korlátozza a vagyoni kárra (45. cikk). Az egyéb jogkövetkezmények között a TRIPS-egyezmény a bitorlással érintett áruknak a kereskedelmi forgalmon kívüli és a bitorló kártalanítása nélküli értékesítését, valamint ezeknek az áruknak a megsemmisítését sorolja fel. Megköveteli továbbá, hogy a jogalkalmazó szervek rendelhessék el az elsődlegesen a bitorláshoz használt anyagok és eszközök kereskedelmi forgalomon kívüli értékesítését is, természetesen szintén a bitorló kártalanítása nélkül. Kifejezetten és kizárólag a védjegyekre vonatkozik az a szabály, amely szerint csak kivételes esetben lehet elegendő az árunak a kereskedelmi forgalomba történő "visszaengedéséhez", ha a jogosulatlanul elhelyezett védjegyet csupán egyszerűen eltávolítják. E jogkövetkezmények érvényesítése elé a TRIPS-egyezmény az arányosság mércéjét állítja: elrendelésük lehetősége függ a bitorlás súlyosságától, valamint a jóhiszemű harmadik személyek érdekeinek lehetőség szerinti megóvásától (46. cikk). A tagállamoknak csupán felhatalmazást adó, azokat azonban nem kötelező szabálya a TRIPS-egyezménynek, amely szerint a jogalkalmazó szervek hatáskörébe utalható annak elrendelése is, hogy a bitorló tájékoztassa a jogosultat a bitorlással érintett áruk (szolgáltatások) előállításában és forgalmazásában részt vevő személyek kilétéről, valamint az ilyen áruk terjesztésének csatornáiról. Végül az egyezmény 48. cikke a felperes kártérítési kötelezettségét állapítja meg arra az esetre, ha a jogosult visszaélésszerűen indított eljárást, melynek következtében az alperest eltiltották tevékenysége folytatásától vagy korlátozták abban.
A nemzeti jogszabályok feletti szemle is érdekes képet mutat. A dán védjegyjog - egyebek között - módot ad a jogosulatlanul elhelyezett védjegyek eltávolításának elrendelésére, de csak az olyan áruk tekintetében, amelyek a bitorló birtokában vannak vagy amelyekkel egyébként rendelkezhet. Emellett - szükség szerint - a bitorlással érintett áruk megsemmisítésére való kötelezést is lehetővé teszi. A német védjegytörvény a bitorolt védjeggyel ellátott tárgyak megsemmisítéséről szól, kifejezve azt, hogy nemcsak a termék, hanem a csomagolás megsemmisítésének is helye lehet. Feltétel nélküli megsemmisítési igénye van a védjegytulajdonosnak olyan berendezések, készülékek tekintetében, amelyek kizárólag vagy elsődlegesen azt a célt szolgálják, hogy azok segítségével a védjegyhamisítást műszakilag kivitelezzék. Ezenkívül a bitorló tájékoztatási kötelezettséggel is tartozik: a védjegytulajdonos igényelheti, hogy a bitorolt védjeggyel ellátott tárgy forgalmazója adjon azonnali tájékoztatást a beszerzési forrásokról és a továbbeladó kereskedőkről. Az olasz védjegytörvény szerint is helye lehet bitorlás esetén mind az áru, mind a csomagolás megsemmisítésének. A svájci védjegytörvény pedig a némethez hasonlóan szabályozza a bitorló információszolgáltatási kötelezettségét. A tanulmányozott nemzeti jogszabályok egyike sem korlátozza a bitorló kártérítési felelősségét a védjegytulajdonos vagyoni kárára.
Mindezekre, valamint a hazai joggyakorlat tapasztalataira tekintettel a védjegybitorláshoz fűződő polgári jogi jogkövetkezmények újraszabályozása során a következő követelményeket indokolt érvényesíteni.

a) Fenn kell tartani az objektív és a szubjektív jogkövetkezmények megkülönböztetésén alapuló rendszert. Az objektív jogkövetkezményeket ki kell egészíteni a bitorló információszolgáltatási kötelezettségének előírásával, valamint módot kell adni a védjegybitorlással érintett áru, illetőleg csomagolás megsemmisítésére.

b) Egyértelművé kell tenni, hogy a kizárólag vagy elsődlegesen a bitorlásra használt anyagok és eszközök lefoglalása és megsemmisítése iránt a védjegytulajdonosnak feltétel nélküli, mérlegeléstől nem függő igénye van.

c) A szabályozásnak célszerű kifejeznie, hogy a terméket (csomagolást) jogsértő jellegétől különösen a védjegy eltávolításával lehet megfosztani.

d) A bitorló tájékoztatási kötelezettségének szabályozása során biztosítani kell a magán- és az üzleti titok, valamint a személyes adatok védelmét.

e) A védjegybitorlással érintett áru (csomagolás) megsemmisítésének, illetve jogsértő jellegétől való megfosztásának elrendelése esetén gondoskodni kell a jóhiszemű harmadik személyek védelméről; ennek egyik lehetséges módja az, ha az említett intézkedésekre csak a bitorló birtokában lévő vagy egyébként a bitorló rendelkezése alá tartozó árukra és csomagolóanyagokra kiterjedően kerülhet sor.

f) A bitorló felelősségének ki kell terjednie a védjegytulajdonos nem vagyoni kárának megtérítésére is. Ez állna összhangban a Polgári Törvénykönyvnek a károkozásért való felelősségre vonatkozó szabályaival, valamint az Alkotmánybíróság 34/1992. (VI.1.) AB határozatában kifejtettekkel.

9.5. (Ideiglenes intézkedés iparjogvédelmi és szerzői jogi ügyekben) Iparjogvédelmi és szerzői jogi ügyekben különösen nagy igény mutatkozik az ideiglenes intézkedés alkalmazására, mert

a) viszonylag egyértelmű és nyilvánvaló esetekben is hosszadalmas és körülményes bizonyítási eljárás lefolytatására van szükség;

b) az alperesnek az átlagosnál több lehetősége van az eljárás elhúzására (pl. az oltalom érvényességének vitatásával);

c) a jogosultat mind ez idő alatt olyan jelentős, egyébként - gyors bírósági intézkedéssel - elkerülhető kár éri, amely nem tehető teljes mértékben jóvá, vagyis a sérelmes helyzetnek a per folyamán való fenntartása a jogosult számára súlyos, tevékenységét hosszabb távon is kedvezőtlenül befolyásoló hátrányokkal járhat;

d) a jogsértés gyors megakadályozása - különösen védjegyjogi és szerzői jogi esetekben - a fogyasztók érdekében is áll, megelőzhetővé teszi tömeges megtévesztésüket;

e) az iparjogvédelmi és szerzői jogi ügyekben is megjelennek mindazok a szempontok, amelyek általában szükségessé teszik a polgári eljárások gyorsítását és egyszerűsítését (ebből a szempontból különösen érdekesek a külföldi joggyakorlatra vonatkozó statisztikai adatok, amelyek szerint az ügyek nem jelentételen hányada - 50-80 százaléka - lezárul az ideiglenes intézkedéssel).

A Polgári Perrendtartás (Pp.) legutóbbi novelláris módosítása (az 1995. évi LX. törvény) korszerűsítette az ideiglenes intézkedés szabályait. Ennek megfelelően jelenleg a Pp. 156. §-a alapján a bíróság kérelemre ideiglenes intézkedéssel elrendelheti a kereseti kérelemben (viszontkeresetben), illetve az ideiglenes intézkedés iránti kérelemben foglaltak teljesítését, ha az közvetlenül fenyegető kár elhárítása vagy a jogvitára okot adó állapot változatlan fenntartása, illetve a kérelmező különös méltánylást érdemlő jogvédelme érdekében szükséges, és az intézkedéssel okozott hátrány nem haladja meg az intézkedéssel elérhető előnyöket. A bíróság az ideiglenes intézkedés elrendelését biztosítékadáshoz kötheti. A kérelmet megalapozó tényeket valószínűsíteni kell. Az ideiglenes intézkedés iránti kérelem a keresetlevél benyújtása előtt nem terjeszthető elő, viszont az ideiglenes intézkedésről a bíróság az első tárgyalás kitűzését megelőzően is dönthet. Az ideiglenes intézkedés tárgyában a bíróság soron kívül határoz, előtte azonban a feleket személyesen meghallgatja, illetve lehetővé teszi, hogy a kérelemre írásban nyilatkozzanak. A felek meghallgatása csak rendkívül sürgős szükség esetén, valamint akkor mellőzhető, ha a fél a meghallgatásra kitűzött határnapot, illetve határidőt elmulasztja. Az ideiglenes intézkedésről hozott végzés ellen ugyan külön fellebbezésnek van helye, az azonban előzetesen végrehajtható.
Említést kell még tenni a Pp.-nek az előzetes bizonyítást szabályozó 207-211. §-airól, amelyek értelmében az érdekelt fél kérelmére akár a per megindítása előtt, akár annak folyamatban léte alatt előzetes bizonyításnak van helye - egyebek között - akkor, ha valószínűnek mutatkozik, hogy a bizonyítás a per folyamán, illetve annak későbbi szakaszában már nem lenne sikeresen lefolytatható, vagy az jelentős nehézséggel járna, vagy ha a bizonyítás előzetes lefolytatását külön jogszabály megengedi. Sürgős esetben a bíróság az ellenfél meghallgatása nélkül is határozhat az előzetes bizonyítás tárgyában.
Az ideiglenes intézkedés szabályainak megváltoztatására részben az iparjogvédelmi és szerzői jogi ügyek tapasztalataira és az e területen jelentkező gyakorlati igényre tekintettel került sor. A Pp. említett módosítása előtt iparjogvédelmi és szerzői jogi ügyekben a bíróság ideiglenes intézkedést csak rendkívül kivételesen rendelt el: csak egyetlen olyan védjegybitorlási per (az ún. ORION-eset) vált ismertté, amelyben ideiglenes intézkedést alkalmaztak. A Pp.-módosítás a gyakorlat régi igényének tett eleget azzal, hogy lehetővé tette az ideiglenes intézkedés elrendelésének biztosítékadáshoz kötését, valamint, hogy módot adott - igaz, csak "rendkívül sürgős szükség" esetében - az intézkedés ex parte eljárásban való elrendelésére is.
A TRIPS-egyezmény 50. cikke foglalkozik az ideiglenes intézkedéssel, amelynek - az egyezmény szerint - kettős célja lehet: a szellemi tulajdonjog megsértésének megakadályozása (különösen az érintett áruk kereskedelmi forgalomba kerülésének megelőzésével), valamint az állítólagos bitorlásra vonatkozó bizonyítékok megőrzése. Ez utóbbi célt a magyar perjogban az előzetes bizonyítás szolgálja. Az egyezmény értelmében is módot kell adni az intézkedés inaudita altera parte történő elrendelésére, különösen akkor, ha a késedelem jóvátehetetlen kárt okozhat a jogosultnak vagy a bizonyítékok eltüntetésének kimutatható veszélye áll fenn. A TRIPS-egyezmény rendelkezései értelmében is - akárcsak a Pp. alapján - elegendő lehet a kérelem alapjául szolgáló tények valószínűsítése, de nem kizárt - ha a kérelem elbírálásához erre szükség van - bizonyítás lefolytatása sem, melynek során az ideiglenes intézkedést kérőt kötelezni lehet bizonyítékok szolgáltatására arra vonatkozóan, hogy valóban ő az oltalom (védelem) jogosultja és a jogát megsértik vagy annak megsértésére készülnek. Előírható továbbá, hogy az ideiglenes intézkedést kérő szolgáltasson adatokat az érintett áruknak az ideiglenes intézkedés végrehajtásához szükséges azonosításához is. A TRIPS-egyezmény is ismeri a biztosítékadás intézményét és szól az alaptalanul elrendelt vagy az ügy érdemének eldöntéséhez a kérelmező mulasztása folytán el nem vezető ideiglenes intézkedés folytán sérelmet szenvedő alperes kárának megtérítéséről is. A TRIPS-egyezmény továbbá számol annak lehetőségével, hogy a nemzeti jog módot adhat az ideiglenes intézkedés elrendelésére a per megindítása előtt (és előírja, hogy ilyen esetben a perindításra nyitva álló mely határidők elteltével veszti hatályát az intézkedés), a Pp. szerint azonban csak a keresetlevél benyújtása után van helye az ideiglenes intézkedés iránti kérelem előterjesztésének, az egyezmény e rendelkezései ezért a magyar jog szempontjából nem relevánsak.
A Pp. módosításával a magyar jog kielégítette a TRIPS-egyezmény 50. cikkéből adódó követelményeket. Érdemes azonban megvizsgálni annak lehetőségét, hogy iparjogvédelmi és szerzői jogi jogszabályainkba a szellemi tulajdonjogok megsértése esetén alkalmazható ideiglenes intézkedésre vonatkozó speciális szabályokat illesszünk, amelyek tükrözhetnék az ilyen ügyek sajátosságait. Az iparjogvédelmi és szerzői jogi ügyek "testére szabott" rendelkezések ugyanis előmozdíthatnák a hatékony és gyors jogérvényesítést és fokozhatnák a bíróságok készségét az ideiglenes intézkedés elrendelésére. E speciális szabályok - egyebek között - megszabhatnák a bitorlás (vagy a fenyegető bitorlás) valószínűsítésének rendjét, valamint az oltalom (védelem) érvényességének és annak igazolási módját, hogy a kérelmező az oltalom (védelem) jogosultja (vagy hogy - licenciaszerződés alapján - egyébként joga van a fellépésre), továbbá rendelkezhetnének arról, hogy a kérelmezőnek milyen adatokat kell szolgáltatnia az intézkedés végrehajtásához. Emellett megfontolásra érdemes az is, hogy az említett jogszabályok példálózva nevesítsenek egyes jellegzetes, az érintett ügyek sajátosságaihoz igazodó intézkedéstípusokat. Végül ki kell térni azoknak a javaslatoknak az értékelésére, amelyek azt szorgalmazzák, hogy iparjogvédelmi és szerzői jogi ügyekben a kérelem előterjesztésétől számított nyolc napon belül rendelje el a bíróság az ideiglenes intézkedést, s hogy - az ilyen intézkedés időbeli hatályának korlátozásával - legyen mód a keresetlevél benyújtása előtt is ideiglenes intézkedés elrendelésére. Az előzetes bizonyítást illetően pedig annak lehetőségét kell tanulmányozni, hogy annak elrendelését is biztosítékadáshoz kösse-e ezekben az ügyekben a szabályozás. Célszerű a vizsgálat során figyelembe venni a külföldi jogszabályokat és joggyakorlatot is, hiszen azok a megoldási lehetőségek egész tárházát vonultatják fel.
A német jogban az 1877. évi polgári perrendtartás (ZPO) szabja meg az ideiglenes intézkedés alkalmazásának általános követelményeit. A gyakorlatban e szabályok alapján az ideiglenes intézkedés egyik előfeltétele, hogy a jogellenes cselekmény ismétlődésének veszélye fennálljon, továbbá, hogy a kérelmező ne késlekedjen hosszabb ideig igényének érvényesítésével. A perrendtartáshoz képest lex specialis a tisztességtelen verseny elleni 1909. évi törvény (UWG), amely gyakorlatilag vélelmet állít fel versenyjogi deliktum esetén az intézkedés sürgőssége mellett, azaz a félnek azt még külön valószínűsítenie sem kell. A gyakorlat e szabály alkalmazását kiterjesztette a védjegytörvény alapján induló eljárásokra is. Részben ennek köszönhető, hogy a védjegybitorlási perek mintegy felében kértek ideiglenes intézkedést. Rendkívül figyelemre méltó, hogy az ügyek 90 százaléka az ideiglenes intézkedéssel elintéződött. A német védjegytörvény - a perrendtartás és a versenytörvény szabályai mellett - nem tartalmaz kifejezetten az ideiglenes intézkedésre vonatkozó rendelkezéseket. Ez jellemzi a dán védjegytörvényt is.
Ellenben a francia, az olasz és a svájci védjegytörvény részletesen szabályozza a védjegybitorlási ügyekben elrendelhető ideiglenes intézkedést. Különösen érdekes a francia megoldás, amely szerint ex parte eljárásban rendelhető el az ideiglenes intézkedés, s amely alapján a bírósági törvényszolgát (az ún. "huisser"-t, az angol bailiff megfelelőjét) bevonják a bitorlás megállapításához szükséges (gyakran helyszíni szemlével járó) bizonyítás, illetve lefoglalás lefolytatásába.
Az angolszász jog e tekintetben is távol áll a kontinentális hagyományt követő magyar jogtól, de azért említésre érdemes, hogy - miközben az Amerikai Egyesült Államokban a polgári eljárásnak a Legfelsőbb Bíróság által megállapított szabályai (Federal Rules of Civil Procedure) általában határozzák meg a rendes és a gyorsított ideiglenes intézkedés feltételeit - a védjegytörvény (Lanham Act, 1946.) 34. cikke külön, nevesítetten is rendelkezik arról, hogy a védjegyjogok megsértésének megakadályozása érdekében ideiglenes intézkedés rendelhető el. Az Egyesült Királyság pedig az iparjogvédelmi és a szerzői jogi ügyekben alkalmazott ideiglenes intézkedés "őshazájának" számít: a nevezetes Anton Piller Order nemcsak az angol joggyakorlat számára mutatta meg, hogy a hatékony jogérvényesítés, illetve bizonyítás milyen eszközökkel mozdítható elő. Érdekesség, hogy a Pp.-nek az intézkedéssel okozott hátrányok és a vele elérhető előnyök összevetésére vonatkozó előírása az angol jogban leli meg párját, hiszen ott a "balance of convenience" megtalálása éppen az ideiglenes intézkedést kérő és az ellenérdekű fél érdekeinek, a számukra jelentkező előnyöknek és hátrányoknak a mérlegelését feltételezi. Különösen figyelemre méltó, hogy 1980 és 1986 között 89 védjegybitorlási ügyben rendeltek el az angol bíróságok ideiglenes intézkedést és ezek közül csupán 14 ügyben született érdemi ítélet, a többi ügy lezárult az ideiglenes intézkedéssel.
Végül meg kell említeni, hogy a holland jogban - bizonyos ideiglenes intézkedések mellett - külön, az iparjogvédelmi és szerzői jog ügyekben is alkalmazható sommás eljárást (kort geding) alakítottak ki. Az ilyen eljárásban született határozatok 95 százalékát elfogadják a felek, vagyis nem indítanak rendes peres eljárást.

9.6. (Intézkedések a vámigazgatási eljárásban) A speciális prevenciót leghatásosabban az szolgálja, ha már a bitorlással érintett termékek belföldi forgalomba kerülését megakadályozzák. E felismerés vezetett el az Amerikai Egyesült Államok vámtörvényének értelemszerű módosításához, valamint a Tanács 3842/86/EGK rendeletének megalkotásához, amely a hamisított áruk szabad forgalomba kerülésének megakadályozását szolgáló intézkedéseket szabályozta. A TRIPS-egyezmény 51-66. cikkei e tekintetben igen részletes nemzetközi jogegységesítést valósítottak meg, amely az Európai Közösséget is új rendelet - a 4.7. pontban már bemutatott 3295/94/EK rendelet - megalkotására késztette.
A TRIPS-egyezmény értelmében a szerződő államok kötelesek olyan eljárásokat bevezetni, amelyek lehetővé teszik, hogy a jogosult írásban kérhesse a vámhatóságtól a hamisított védjeggyel ellátott termékek vagy a szerzői jogot sértő "kalóz" termékek belföldi forgalombahozatalának felfüggesztését. A kérelemben valószínűsíteni kell a jogsértést és kellő tájékoztatást kell adni a "kalóz" termékeknek a vámhatóság által történő azonosításához.
A hatóság biztosíték adását írhatja elő, hogy azzal az ellenérdekű felet, akivel szemben a vámhatósági intézkedés elrendelését kérik, védjék, valamint, hogy megakadályozzák a visszaéléseket. Ha viszont a vámhatóság ideiglenes intézkedését nem követi az érdemi döntésre jogosult hatóság (bíróság) intézkedése, akkor az áru tulajdonosa, az importőr, vagy a címzett kérésére - ugyancsak biztosíték ellenében - az áru felszabadítható. Az egyezmény előírja, hogy az áru forgalombahozatala engedélyezésének felfüggesztéséről az importőrt, valamint a kérelmezőt haladéktalanul értesíteni kell. Ha a felfüggesztésről szóló értesítést követő tíz munkanapon belül a vámhatóság nem kap tájékoztatást arról, hogy az ügyben érdemi döntésre jogosult hatóság (bíróság) előtt az eljárás megindult, az árut fel kell szabadítani. E határidő további tíz nappal meghosszabbítható.
Az érdemi döntésre hatáskörrel rendelkező szerv kötelezheti a vámhatósági eljárás kérelmezőjét, hogy térítse meg az importőrnek, a címzettnek vagy az áru tulajdonosának okozott kárt.
Mind a kérelmező, mind az importőr számára lehetővé kell tenni a vámhatóság által visszatartott áru megtekintését, valamint, ha az ügyben pozitív határozatot hoztak, a jogosulttal közölni lehet a feladó, az importőr és a címzett nevét és címét, és a szóban forgó áru mennyiségét.
Ha a tagállamok az érdemi döntésre jogosult szervet felhatalmazzák, hogy saját kezdeményezése alapján járjon el, az bármikor tájékoztatást kérhet a jogosulttól olyan tényekről, amelyek ismerete elősegítheti a hatósági jogkör gyakorlását; az eljárás alá vont személyt pedig haladéktalanul értesíteni kell a felfüggesztésről.
Az egyezmény előírásai szerint az érdemi döntésre hatáskörrel rendelkező szervnek meg kell adni a jogot a jogsértő termék megsemmisítésének elrendelésére. Hamis védjeggyel ellátott áru reexportálása nem engedélyezhető.
Az egyezmény még kimondja, hogy az utasforgalomban behozott, kis mennyiségben küldött, nem kereskedelmi áru (a bagatell behozatal) nem esik az egyezmény rendelkezéseinek a hatálya alá.
A Tanács 3295/94/EK rendelete is hasonló szabályokat tartalmaz. A rendelet értelmében a hamis, utánzott termékeket vagy a jogosulatlanul előállított másolatokat tilos az EK vámterületére bevinni, illetve onnét exportálni, reexportálni. A rendelet részletesen meghatározza, hogy mit kell utánzott termék és jogosulatlanul előállított másolat alatt érteni.
A TRIPS-egyezményhez hasonlóan a rendelet is kimondja, hogy a jogosult az illetékes vámhatóság intézkedése iránt kérelmet terjeszthet elő, ha fennáll annak gyanúja, hogy ilyen árukat az EK vámterületére bevisznek, vagy onnét exportálnak, reexportálnak. A rendelet szerint a kérelemnek tartalmazni kell a termékek részletes leírását és annak igazolását, hogy a kérelmező az árura vonatkozó oltalom (védelem) jogosultja. A jogosult köteles további közelebbi információkkal szolgálni, amennyiben azokról tudomása van. Ilyenek pl. az áru rendeltetési helye, a küldemény azonosítási jele, a használt szállítóeszköz, továbbá az importőr, az exportőr, az áru birtokosának a személye.
A tagállamok a kérelmező terhére eljárási illeték fizetését írhatják elő. A kérelem tárgyában hozott határozatot indokolni kell és biztosítani kell a jogorvoslat lehetőségét. A tagállamok a jogosultat biztosítékadásra is kötelezhetik.
A közösségi rendelet sok esetben a tagállamoknak választási lehetőséget biztosít, és a konkrét szabályozást a tagországok nemzeti jogszabályára bízza, mint például a vámhatóságok és a bíróságok illetékességének a kérdését.
A rendelet 4. cikke alapján a vámhatóság, ha a vámvizsgálat alkalmával nyilvánvaló jogsértést észlel, tájékoztathatja a jogosultat annak érdekében, hogy az kérhesse a vámhatóság intézkedését.
Ha megállapítható, hogy utánzott vagy jogosulatlanul előállított árukról van szó, a vámhatóság felfüggeszti azok forgalombahozatalát. Erről az érdekelteket haladéktalanul tájékoztatni kell. Ha a felfüggesztéstől számított tíz munkanapon belül a vámhatóság nem kapja kézhez az intézkedésre jogosult szerv határozatát, vagy az ilyen szerv által hozott ideiglenes intézkedésről szóló értesítést, az áru visszatartását megszüntetik. A tíz munkanap szükség esetén további tíz munkanappal meghosszabbítható. A rendelet a tagállamok nemzeti jogalkotására bízza az áru tárolási feltételeinek, az áru-visszatartás időtartamának szabályozását.
A rendelet 8. cikke tartalmazza a hamisítottnak bizonyult árukra vonatkozó rendelkezéseket, felhíva a tagállamokat saját jogi normáik kidolgozására. A tagállamok illetékes hatóságai részéről szükséges intézkedésnek minősíti a rendelet az ilyen áruk megsemmisítésének, forgalomból való kivonásának elrendelését.
A közösségi szabályozás semmiképpen sem tekinti megfelelő intézkedésnek az utánzott, vagy jogosulatlanul előállított másolatok változatlan állapotban történő reexportját, a jogellenes védjegy egyszerű eltávolítását az áruról, az áru más vámeljárás keretében történő vámkezelését.
Jelenleg hatályos vámjogszabályaink nem tesznek eleget sem a TRIPS-egyezményben foglalt előírásoknak, sem az EK-rendeletből adódó jogharmonizációs követelményeknek. A TRIPS-egyezmény tekintetében e mulasztás azért különösen súlyos, mert a magyar Országgyűlés már ratifikálta (a 72/1994. (XII.27.) OGY határozattal) a Kereskedelmi Világszervezet létesítéséről szóló egyezménycsomagot, amelynek elválaszthatatlan részét képezi a TRIPS-egyezmény is (ld. a 4.6. pontot), s mert a Kereskedelmi Világszervezeten belül viszonylag hatékony eszközök állnak rendelkezésre az egyezményekből adódó kötelességeik teljesítését elmulasztó államokkal szemben.
A 39/1976. (XI.10.) PM-KkM együttes rendelet 68. §-ának (4) és (5) bekezdése értelmében ugyan nem vámkezelhető a szerzői jogra vonatkozó szabályok megsértésével sokszorosított (kalóz) audio- és videokazetta, hangszalag, hanglemez (ideértve a CD lemezt is), és az ilyen árukat meg kell semmisíteni. Az ezzel kapcsolatban kialakított rendszer azonban, amelyben a Szerzői Jogvédő Hivatal, illetve a Magyar Hanglemezkiadók Szövetsége igazolja, hogy a kazetta, illetve lemez nem a szerzői jogra vonatkozó szabályok megsértésével készült, nemcsak a TRIPS-egyezménnyel nem konform, hanem indokolatlan nem-vámjellegű akadályt is képez az áruk szabad mozgása előtt, hiszen a nem jogsértő áruk forgalomba kerülését is hátráltatja az igazolás megkövetelésével. Emellett e vámjogszabályaink nem terjednek ki a védjegyekre és a szellemi tulajdon többi tárgyára, valamint számos olyan kérdésben nem rendelkeznek, amelyek pedig szabályozást igényelnének (és korántsem csak a TRIPS-egyezménnyel való összhang biztosítása miatt).
A vámjogról, a vámeljárásról, valamint a vámigazgatásról szóló 1995. évi C. törvény - amely ez év április 1-jén lép hatályba - szintén nem tartalmaz szabályokat a szellemi tulajdonjogot sértő árukkal szemben a vámigazgatási eljárásban alkalmazható intézkedésekről. A tervek szerint a törvény végrehajtási rendelete sem foglal majd magában ilyen tárgyú előírásokat. Figyelmet érdemel azonban, hogy a törvény 1. §-ának 9. pontja szerint vámigazgatási eljárás alá tartoznak a vámhatóság által a vámjogszabályokon kívüli jogszabályok rendelkezéseinek érvényesítése érdekében végzett cselekmények is, valamint hogy az 50. § (1) bekezdése értelmében az egyes áruknak az államhatáron át lebonyolódó forgalmát tiltó vagy korlátozó egyéb jogszabályok - ideértve a vonatkozó nemzetközi jogi kötelezettségeket is - rendelkezéseit a vámkezelés során érvényesíteni kell. Mindebből az következik, hogy mód és szükség van egy olyan külön jogszabály megalkotására, amely szabályozza a vámigazgatási eljárásban a szellemi tulajdonjogot sértő árukkal szemben alkalmazható intézkedéseket. E rendelet elfogadására halaszthatatlan szükség van.
Látni kell azonban, hogy a szellemi tulajdonjogot sértő árukkal szembeni vámintézkedések nemcsak szabályozási problémát jelentenek. Meg kell vizsgálni az ilyen szabályozás alkalmazásának tárgyi és személyi feltételeit is a vámhatóságnál. Szükség esetén haladéktalanul intézkedni kell e feltételek megteremtése érdekében.

9.7. (Büntetőjogi szankciók) A TRIPS-egyezmény előírja, hogy a tagállamoknak büntetőjogi jogkövetkezményeket is alkalmazniuk kell legalább a szándékos és kereskedelmi léptékű védjegyhamisításra és szerzői jogi "kalózkodásra". Az egyezmény olyan büntetés kilátásba helyezését követeli meg, amely megfelelő módon elrettentő, különösképpen a hasonló súlyú bűncselekményekre megállapított büntetésekkel összevetve.
Mind a TRIPS-egyezménnyel való összhang érdekében, mind pedig a súlyos jogsértések büntetőjogi szankcionálása iránt jelentkező hazai igényre tekintettel célszerű felülvizsgálni a Büntető Törvénykönyv (Btk.) irányadó szabályait. A Btk. 296. §-a és 329. §-a szabályozza ugyan az áru hamis megjelölését, illetve a bitorlást, azonban a piacgazdaságban szokásos jogsértésekkel összevetve e bűncselekmények törvényi tényállásai több problémát is felvetnek. Az áru hamis megjelölésének tényállása versenytársi viszonyt feltételez, ami kizárja számos védjegybitorlási esetben a büntetőjogi szankciót. Gondot okoz továbbá, hogy tényállási elem az is, hogy maga az áru is jellegzetes tulajdonságokkal rendelkezzen. A bitorlás tényállása pedig egyáltalán nem terjed ki az iparjogvédelmi és szerzői jogok piacgazdaságban leggyakoribb megsértési módjára, amikor e jogokba ütközően árukat állítanak elő, hoznak forgalomba, illetve szolgáltatásokat nyújtanak. E jogsértések lényege nem az, hogy valaki más szellemi alkotását "sajátjaként tünteti fel". Probléma az is, hogy a Btk. e rendelkezése szellemi alkotásról, találmányról, újításról vagy ipari mintáról szól, de nem említi az árujelzőket (a védjegyeket és az eredetmegjelöléseket), sem pedig az iparjogvédelem más tárgyait, mint például a használati mintákat, vagy a mikroelektronikai félvezető termékek topográfiáját.
A Btk. felülvizsgálata e kérdésekben különös körültekintést igényel, továbbá nem oldható meg elszigetelten. A célszerűség szempontja amellett szól, hogy az említett problémák megoldására a Btk. soron következő - más okból szükségessé váló - módosítása részeként kerüljön majd sor, figyelemmel a Btk. 329/A. §-ának alkalmazásával kapcsolatban szerzett tapasztalatokra is.

9.8. (Kodifikációs megfontolások) A védjegybitorlás polgári anyagi jogi jogkövetkezményeit az új védjegytörvényben kell teljes körűen szabályozni. Szükség esetén e törvénynek kell tartalmaznia a védjegybitorlási ügyekben alkalmazható ideiglenes intézkedés speciális szabályait és az új védjegytörvény záró rendelkezéseivel célszerű megfelelően módosítani e tárgyban a többi iparjogvédelmi és szerzői jogi jogszabályt. Az új védjegytörvénynek továbbá felhatalmazást kell adnia az egyes szellemi tulajdonjogokat sértő árukkal szemben a vámigazgatási eljárásban megtehető intézkedésekről szóló rendelet megalkotására. A büntetőjogi kérdésekre kiterjedő felülvizsgálat eredményeit pedig - szükség esetén - a Btk. következő módosítása alkalmával célszerű figyelembe venni.

10. Kollektív védjegy, tanúsító védjegy

10.1. (Hatályos jogunk és a továbbfejlesztés irányai) Új védjegytörvényünk megalkotása során figyelmet kell szentelni az ún. védjegyfajták szabályozásának, különös tekintettel a kollektív védjegyre és a tanúsító védjegyre.
Jelenleg hatályos törvényünk rendelkezik a kollektív védjegyről. A Vt. 4. §-ának (3) bekezdése értelmében vállalatok jogi személyiséggel rendelkező szervezetei (szövetség, érdekképviseleti szerv stb.) az érdekelt vállalatok által használható védjegyre együttes védjegyoltalmat szerezhetnek, ha az érdekelt vállalatok áruinak valamilyen közös jellemzője van (pl. tájjelleg), és ha az együttes védjegyet a vállalatok a szervezet ellenőrzésével használják. A Vt. az együttes védjegy vonatkozásában kivételt fogalmaz meg a Vt. 4. §-ának (2) bekezdésében kimondott általános szabály alól, hiszen együttes védjegyoltalmat szerezhetnek a vállalatok jogi személyiséggel felruházott olyan szervezetei is, amelyek gazdasági tevékenység folytatására nem jogosultak.
A Vt. nagyon szűkszavúan rendelkezik a kollektív védjegyről, ez mindenképpen bővítést igényel. Tekintettel az európai közösségi irányelvre, és a különböző országokban ebben a tárgyban kialakított szabályozásra, szükséges lenne a kollektív védjegy modern fogalmát bevezetni.
A piacgazdaság kiépülése és működése következtében előtérbe került a védjegy minőségjelző funkciója, és ezzel együtt fogyasztóvédelmi jelentősége. A termékek és szolgáltatások minőségét tanúsító megkülönböztető megjelölésekre számos országban speciális védjegyintézmény szolgál, a tanúsító védjegy intézménye. Hatályos törvényünk nem ismeri a tanúsító védjegyet, nem szabályozza ezt a védjegyfajtát. Bevezetésének célszerűségét az is alátámasztja, hogy az ilyen védjegyekre évtizedek óta lajstromozással is biztosítja az iparjogvédelmi hatóság az oltalmat, azonban - tanúsító védjegy elismerésének hiányában - csak mint szolgáltatási védjegyre. A kerülő úton való megoldás helyett e védjegykategória beiktatása megfelelő szabályozást nyújtana és eleget tenne a jogharmonizációs követelményeknek is.

10.2. (Kollektív és tanúsító védjegyek a nemzetközi szerződésekben, a közösségi jogban és a nemzeti jogszabályokban) A Párizsi Uniós Egyezmény 7. cikke tartalmazza az együttes védjegyre vonatkozó szabályokat. Az egyezmény a tagországokra bízza azoknak a feltételeknek a meghatározását, amelyek teljesítése esetén az együttes védjegy oltalomban részesíthető. Ha a védjegy közérdeket sért, az oltalom megtagadható. Az Egyezmény annyiban korlátozza a tagországokat, hogy nem tagadható meg az együttes védjegy oltalma az egyesülettől amiatt, hogy nincs telepe abban az országban, ahol az oltalmat igényli, vagy hogy szervezete nem felel meg az adott ország jogszabályainak. Mindez azonban csak olyan egyesületre vonatkozik, amelynek fennállása nem ellentétes a származási ország jogszabályaival. A Párizsi Uniós Egyezmény nem rendelkezik a tanúsító védjegyekről.
A Védjegyjogi Szerződés hatálya nem terjed ki az együttes (kollektív), a tanúsító és a garanciavédjegyekre, a TRIPS-egyezmény pedig nem tartalmaz rendelkezéseket ezekre a védjegyfajtákra vonatkozóan.
Az Európai Közösség Tanácsa által a tagállamok védjegyjogszabályainak közelítése tárgyában kiadott 89/104/EGK irányelv 15. cikke foglalkozik külön a kollektív, a garancia- és a tanúsító védjegy speciális szabályaival. Az irányelv szabad választást biztosít a tagállamok számára a kollektív, a garancia- és a tanúsító védjegy lajstromozásának engedélyezése tárgyában. Amennyiben a tagállamok joga szerint az ilyen védjegyek oltalomban részesíthetők, a tagállamok meghatározhatnak olyan külön, a kollektív, a garancia- és a tanúsító védjegyek speciális funkciójából adódó okokat - az irányelv 3. és 12. cikkében foglalt okokon túlmenően -, amelyek esetén a lajstromozást meg kell tagadni, illetve a védjegyet törölni kell.
Eltérően az irányelv általános szabályaitól, a tagállamok engedélyezhetik, hogy a kollektív, a garancia- vagy a tanúsító védjegy a termék vagy a szolgáltatás eredetét meghatározó megjelölés legyen. Ebben az esetben azonban a védjegy tulajdonosa nem tilthatja meg harmadik személynek, hogy kereskedelmi tevékenysége során ilyen megjelölést használjon, feltéve, hogy a tisztességes kereskedelmi gyakorlat szabályait betartja.
A közösségi védjegyről szóló 40/94/EK rendelet külön fejezetben szabályozza a közösségi együttes (kollektív) védjegyre vonatkozó előírásokat, de nem rendelkezik a tanúsító védjegyről. A rendelet szerint az együttes közösségi védjegy olyan közösségi védjegy, amelyet az oltalom iránti kérelemben annak jelölnek meg, és alkalmas arra, hogy valamely egyesület tagjainak termékeit és szolgáltatásait más vállalatok termékeitől és szolgáltatásaitól megkülönböztesse. Az egyesületnek jogi személynek kell lennie, tagjai termelők, szolgáltatók, kereskedők lehetnek. Az együttes (kollektív) közösségi védjegy tulajdonosa az egyesület.
Az együttes közösségi védjegy szabályozása során a Közösség átvette a 89/104/EGK irányelv által a tagállamok számára biztosított lehetőségnek megfelelő szabályozást, miszerint a közösségi kollektív védjegy lehet a termékek vagy szolgáltatások eredetét meghatározó megjelölés is. Ebben az esetben a védjegy tulajdonosa nem tilthatja meg harmadik személynek - aki jogosult földrajzi név használatára - ilyen megjelölés használatát, feltéve, hogy azt a tisztességes kereskedelem szokásain belül teszi. A rendelet továbbá kimondja, hogy a védjegybejelentési kérelemben a kollektív védjegy használatára vonatkozó rendelkezéseket meg kell határozni. Ezeknek az előírásoknak tartalmazniuk kell azoknak a személyeknek a megnevezését és telephelyét, akik jogosultak a kollektív védjegy használatára, valamint az egyesületi tagság és a védjegyhasználat feltételeit. Amennyiben a kollektív közösségi védjegy valamely termék vagy szolgáltatás földrajzi eredetét meghatározó megjelölés, bárkinek, akinek termékei vagy szolgáltatásai az adott földrajzi területről származnak, engedélyezni kell, hogy az egyesület tagja legyen.
Az általános okokon túlmenően a védjegybejelentést el kell utasítani, amennyiben a használatra vonatkozó rendelkezések ellentétesek a közérdekkel, az általánosan elfogadott erkölcsi alapelvekkel, valamint, ha megtévesztésre alkalmasak, így különösen, ha nem kollektív védjegy látszatát keltik. A rendelet szerint a használatra vonatkozó rendelkezések minden módosítását be kell jelenteni. A kollektív védjegy tulajdonosának joga van pert indítani azok ellen, akik a jogosulatlan védjegyhasználattal neki kárt okoztak. A rendelet a kollektív védjegy vonatkozásában az általános okokon kívül speciális törlési és érvénytelenségi okokat is megállapít.
A francia védjegytörvény rendelkezései közül figyelemre méltó az, amelynek értelmében csak olyan jogi személy kaphat kollektív tanúsító védjegyre oltalmat, aki nem gyártója, importálója vagy eladója a terméknek, illetve a szolgáltatásnak. A tulajdonoson túlmenően mindenki használhatja a kollektív tanúsító védjegyet, aki olyan árut vagy szolgáltatást nyújt, amely megfelel a használatra vonatkozó feltételeknek. A francia törvény szerint, amennyiben a tanúsító védjegy oltalma megszűnt, a megjelölés tíz évig nem lajstromozható és nem használható egyéb más célra. Fontos szabálya a francia törvénynek, hogy a kollektív tanúsító védjegy nem lehet átruházás, zálogjog és végrehajtás tárgya. Átruházásra egyedül akkor van lehetőség, ha megszűnik az egyesület, amely a védjegyoltalom tulajdonosa.
Az angol védjegytörvény - a kollektív és a tanúsító védjegy vonatkozásában - nagyon közel áll a közösségi védjegy szabályozásához. Az angol jogalkotás vonatkozó megoldásai a közösségi szabályozás alapján állnak, s mind tartalmukban, mind szerkezetükben világosak, áttekinthetők, pontos fogalommeghatározást adnak a kollektív védjegyre és a tanúsító védjegyre. A részletes szabályokról a törvény melléklete rendelkezik. A törvény - hasonlóan a közösségi védjegyről szóló rendelet megoldásához - élt azzal a szabályozási lehetőséggel, amelyet a 89/104/EGK irányelv biztosított a tagállamok nemzeti jogalkotása számára, vagyis, hogy lajstromozható a kollektív védjegy és a tanúsító védjegy akkor is, ha az az áruk és a szolgáltatások földrajzi eredetének megjelölésére szolgál. Az angol szabályozás is megköveteli mind a kollektív, mind a tanúsító védjegy vonatkozásában, hogy a védjegybejelentés tartalmazza a használatra vonatkozó előírásokat. A lajstromozást gátló, a törlési és az érvénytelenségi speciális okok megegyeznek a közösségi védjegy erre vonatkozó megoldásaival. Figyelemre méltó az a rendelkezés, amely szerint a kollektív védjegy használatára jogosult használó felhívhatja a védjegyoltalom tulajdonosát, hogy indítson eljárást a védjegyhasználatra vonatkozó előírások megsértése miatt. Ha a tulajdonos ezt nem teszi meg, a használatra jogosult használó saját nevében keresetet indíthat. A tanúsító védjegy vonatkozásában az angol törvény összeférhetetlenségi szabályt is tartalmaz, melynek értelmében nem lajstromozható a tanúsító védjegy, ha a védjegyoltalom tulajdonosa olyan üzleti tevékenységet folytat, amely magában foglalja olyan áruk és szolgáltatások nyújtását, amelyek minőségét a védjegy tanúsítja. A lajstromozott tanúsító védjegy átruházása csak akkor hatályos, ha az a nyilvántartó hatóság tudtával, beleegyezésével történik.
A német védjegytörvény a kollektív védjegyről szóló rendelkezéseket külön fejezetben állapítja meg. A törvény értelmében kollektív védjegy lehet minden olyan védjegyként oltalomban részesíthető megjelölés, amely alkalmas arra, hogy megkülönböztesse a védjegytulajdonos szervezet tagjainak áruit és szolgáltatásait - ipari vagy földrajzi eredetük, minőségük vagy más jellemzőik alapján - más vállalatok áruitól, szolgáltatásaitól.
Újítása a törvénynek, hogy a hagyományos áruvédjegy koncepcióját kiterjeszti a földrajzi eredetre utaló kollektív védjegyekre is. Ez a megoldás már a közösségi szabályozás hatását tükrözi.
A törvény kimondja, hogy a kollektív védjegyre vonatkozó bejelentéshez szabályzatot kell csatolni, és megállapítja azt a törvényi minimumot, amelyet a szabályzatnak tartalmaznia kell. Ezek a következők:
- a védjegytulajdonos szervezetének neve és székhelye,
- a szervezet célja és képviselete,
- a tagság feltételei,
- a kollektív védjegyhasználók körére vonatkozó meghatározások,
- a kollektív védjegy használatának feltételei,
- az érdekeltek jogai és kötelezettségei a védjegy bitorlása esetén.
Földrajzi származásra utaló kollektív védjegy esetén a szabályzatnak arról is rendelkeznie kell, hogy mindenki, akinek árui, szolgáltatásai az adott földrajzi területről származnak és megfelelnek a szabályzatban meghatározott feltételeknek, tagja lehet a kollektív védjegytulajdonos szervezetnek, és kérelme alapján oda fel kell venni. A szabályzat módosítását a német szabadalmi hivatalnak be kell jelenteni. Kimondja a német törvény azt is, hogy el kell utasítani a védjegybejelentést, ha a szabályzat a közrendbe vagy a jóerkölcs szabályaiba ütközik. Érdekes megoldás, hogy az általános okokon kívül törölni kell a kollektív védjegyet, ha az oltalom tulajdonosa nem tesz intézkedéseket az illetéktelen vagy a szabályzattal és annak céljával ellentétes használat ellen.
A német törvény a tanúsító védjegy intézményét nem vezette be.
Dániában külön törvényt hoztak a kollektív védjegy szabályozására. Ennek értelmében a kollektív védjegy lehet egyesületi védjegy vagy tanúsító védjegy; tehát a tanúsító védjegy a kollektív védjegy egyik fajtája. A dán törvény is elismeri a földrajzi eredetre utaló kollektív védjegyet. A kollektív védjegy átruházható, kivéve, ha az megtévesztést eredményezhet. Védjegybitorlás esetén csak a tulajdonos indíthat keresetet.
Svájcban a védjegytörvény szintén szabályozza a kollektív védjegyet, és a tanúsító védjegyet (az utóbbit szavatossági védjegynek nevezve). Érdekes összeférhetetlenségi szabály, hogy a szavatossági védjegyet nem lehet használni a védjegytulajdonos áruira, szolgáltatásaira, és olyan vállalatok áruira, szolgáltatásaira, amelyek a védjegytulajdonossal szoros üzleti kapcsolatban állnak. A kollektív és a szavatossági védjegy átruházása csak akkor érvényes, ha azt bejegyezték a nyilvántartásba.

10.3. (Kodifikációs javaslatok) A magyar védjegyjog újrakodifikálása alkalmával célszerű figyelembe venni a kollektív és a tanúsító védjegyre vonatkozó nemzeti jogalkotási tapasztalatokat, amelyek fontos tanulságokkal szolgálnak.
Az új védjegytörvényben pontos megfogalmazást kellene adni arra vonatkozólag, hogy mit értünk kollektív védjegy és mit tanúsító védjegy alatt.
A kollektív védjegy esetében a meghatározásnak tartalmaznia kellene, hogy a kollektív védjegy valamely egyesület, szövetség vagy érdekképviselet (a továbbiakban: egyesület) tagjainak termékeit, szolgáltatásait különbözteti meg más gazdálkodó szervezetek termékeitől, szolgáltatásaitól; továbbá, hogy a védjegyoltalom tulajdonosa az egyesület, az egyesület tagjai pedig gazdálkodó szervezetek vagy más személyek, és ezek jogosultak a védjegy használatára.
A tanúsító védjegy fogalmát is célszerű pontosan megállapítani: az ilyen védjegy tulajdonosa tanúsítja a minőségét azoknak a termékeknek és szolgáltatásoknak, amelyekkel kapcsolatban a védjegyet használják.
Feltétlenül szükséges mind a kollektív, mind a tanúsító védjegy esetében a védjegybejelentés feltételévé tenni a védjegy használatára vonatkozó előírások (szabályzat) meghatározását és a bejelentéshez való mellékelését. Célszerű kimondani, hogy enélkül a védjegy nem lajstromozható. A használatra vonatkozó részletes előírások a kollektív és a tanúsító védjegynek mint speciális védjegyfajtának a lényegét érintik, így az ilyen előírások (szabályzatok) megkövetelése nélkül a kollektív és a tanúsító védjegy intézménye nem működhetne. A kollektív védjegy esetén a használatra vonatkozó előírásoknak tartalmaznia kellene legalább a védjegytulajdonos egyesület nevét, székhelyét, a tagság feltételeit, a védjegyhasználat feltételeit, beleértve a tagok jogait, kötelezettségeit védjegybitorlás esetén. A tanúsító védjegy vonatkozásában szintén fontos annak meghatározása, hogy a használatra ki van feljogosítva, továbbá, hogy melyek azok a jellemző tulajdonságok, amelyeket a védjegy tanúsít, hogyan történik azok meglétének vizsgálata és a használat ellenőrzése. Mindezeket célszerű lenne a törvényben a használatra vonatkozó előírások minimális követelményeként meghatározni.
A tanúsító védjegy esetében a fogyasztók védelme érdekében szükséges lenne törvényi szabályozással biztosítani a védjegy átruházásának ellenőrzését, oly módon, hogy ahhoz a nyilvántartó hatóság (vagyis a Magyar Szabadalmi Hivatal) hozzájárulása legyen szükséges. A tanúsító védjegy bevezetése felveti az összeférhetetlenség kérdését is, melyre vonatkozó szabályozás a francia, angol és svájci törvényben is megjelenik. A tisztességes piaci magatartás megkívánná, hogy ne lehessen a tanúsító védjegy tulajdonosa az, aki tanúsított termék gyártója, importálója, forgalmazója.
Mindkét védjegyfajta esetében - speciális jellegükre tekintettel - az általános lajstromozási akadályokon kívül sajátos lajstromozási akadályok meghatározása is szükségessé válhat az új szabályozás során. Ezek az általános okokon túlmenő törlési okot jelentenének. Célszerű lenne ezek közé sorolni pl. azt az esetet, ha a kollektív vagy a tanúsító védjegy használatára vonatkozó előírások a közrendbe vagy a jó erkölcsbe ütköznek. Mindez a közösségi joggal is összhangban állna.
Fontos kérdés még, hogy ki jogosult bitorlás esetén fellépni. Megfelelőnek tűnik az a megoldás - amelyet a német védjegytörvény is követ -, hogy a védjegyhasználatra jogosultak csak a tulajdonos beleegyezésével indíthassanak bitorlási pert.
Megfontolandó probléma és eldöntendő kérdés, hogy megengedhető legyen-e a földrajzi eredetre utaló kollektív és tanúsító védjegy. A közösségi irányelv biztosítja a választási lehetőséget a tagállamoknak, és a közösségi együttes (kollektív) védjegy szabályozása él is a lehetőséggel. Az angol szabályozás is ezen az alapon áll. Érdekes, hogy a német jogalkotás is kiterjeszti a hagyományos áruvédjegy koncepciót a földrajzi eredetre utaló kollektív védjegyre, követve a közösségi megoldást. Felvetődik a kérdés, hogy a magyar szabályozás szakítson-e eddigi hagyományával, vagy áttörve azt, a közösségi szabályozáshoz közelebb álló megoldást válassza. Ez utóbbi esetben azonban a védjegyoltalom tulajdonosa nem tilthatná meg a megjelölés használatát olyan személynek, aki jogosult a földrajzi név használatára. Célszerű lenne az új szabályozás kialakítása során e kivételt megtenni, vagyis kollektív és tanúsító védjegy esetében megengedni a földrajzi eredetre utaló védjegy lajstromozását. Ez a megoldás nem érintené sem az eredetmegjelölések és más földrajzi megjelölések oltalmát, sem pedig annak a kérdésnek a mikénti eldöntését, hogy az új védjegytörvény tartalmazza-e az eredetmegjelölések (és esetleg más földrajzi megjelölések) oltalmára vonatkozó alapvető szabályokat is.

11. A védjegyoltalom megszűnése

11.1. (Megszűnési okok, a megszűnés hatálya) A védjegyoltalomból eredő kizárólagos jog - hasonlóan más iparjogvédelmi (szabadalmi, használati és ipari mintaoltalmi) jogokhoz - időben korlátozott jog, amely a hatósági eljárás eredményeként keletkezik (ld. a 6.1. pontot), s amely meghatározott okok bekövetkezése esetén a jövőre nézve (ex nunc) vagy visszamenőleges hatállyal (ex tunc) megszűnik. Szemben azonban a műszaki szellemi alkotásokon fennálló iparjogvédelmi jogokkal - a szabadalmi oltalommal, amelynek húsz éves, és a használati mintaoltalommal, amelynek tíz éves oltalmi ideje nem hosszabbítható meg, valamint az ipari mintaoltalommal, amelynek öt éves oltalmi ideje egy alkalommal újabb öt évre meghosszabbítható -, a védjegyoltalom tíz éves oltalmi ideje korlátlan alkalommal tíz-tíz évre megújítható (ld. a 6.4. pontot).
A műszaki szellemi alkotások záros időn belül lejáró és a védjegyjog elvben korlátlan ideig megőrizhető oltalmának különbsége arra vezethető vissza, hogy e jogok társadalmi-gazdasági rendeltetése alapvetően eltér egymástól. Amíg ugyanis a szellemi alkotások esetében az a társadalmi igény, hogy idővel bárki által hasznosítható közkinccsé váljanak, addig a védjegyek disztinktív funkciójának megőrzése és használat folytán történő erősödése a jogosultak és a fogyasztók érdekeit egyaránt szolgálja.
A szabályozási indítékok e különbsége ellenére - a törvényben meghatározott esetekben és hatállyal - a védjegyoltalom is megszűnhet. A megszűnésre vonatkozó szabályok lényeges rendelkezések, amelyek mind a védjegyjogosultak, mind a versenytársak jogait érintik; meghatározzák a védjegyjogosultnak az oltalom fenntartására irányuló magatartását, a jogérvényesítés korlátait, továbbá megszabják a versenytársak számára a jogaikba ütköző módon lajstromozott védjegyek elleni fellépés, illetve az adott megjelölések használatára vonatkozó lehetőségek kereteit.
A hatályos törvény a védjegyoltalom megszűnési okaiként az oltalmi idő megújítás nélküli lejártát, a jogosult lemondását, a védjegy használatának hiánya miatti megszűnést, a védjegyjogosult vállalat jogutód nélküli megszűnését, valamint a védjegy törlését szabályozza (Vt. 16-19. §). A védjegyoltalom lejárat miatt az oltalmi idő lejártát követő napon, lemondás esetén a nyilatkozat beérkezését követő napon vagy az abban megjelölt korábbi időpontban, használat hiánya esetén a megszűnést megállapító határozatban megjelölt időpontban, a jogutód nélküli megszűnés esetén a vállalat megszűnése napján, törlés esetén a bejelentés napjára visszaható hatállyal szűnik meg.
A védjegyjogosult elhatározásán múlik a megszűnés lejárat és lemondás esetén. Lejárat miatt mulasztással, vagyis úgy következik be a védjegyoltalom megszűnése, hogy a jogosult nem kéri a megújítást. A lemondás pedig a jogosultnak a Magyar Szabadalmi Hivatalhoz intézett, az oltalom megszüntetését célzó írásbeli nyilatkozata. A lemondás csak annak a személynek a hozzájárulásával hatályos, akinek jogszabályon, hatósági határozaton vagy szerződésen alapuló jogát a lemondás érinti; a lemondás visszavonásának pedig nincs jogi hatálya.
Az eredetileg jogszerűen lajstromozott védjegy oltalma hatályos jogunk szerint megszűnik a használati hiánya miatt és a védjegyjogosult jogutód nélküli megszűnése esetén is. A használat hiánya miatti megszűnés az előírt védjegyhasználati kötelezettséggel függ össze. A használat nem előfeltétele a védjegyoltalom megszerzésének (ld. a 6.1. pontot). Ilyen okból az oltalom akkor szűnik meg, ha a védjegyet az országban öt év óta nem használták. Védjegyhasználatnak minősül a védjegy alkalmazása az árun, a csomagoláson, továbbá a hirdetés és az üzleti levelezés során. Nem állapítható meg azonban ez okból az oltalom megszűnése, ha a védjegyjogosult a használat elmaradását kellőképpen igazolja. Az a rendelkezés, amely a védjegyjogosult jogutód nélküli megszűnéséhez az oltalom megszűnését fűzi jogkövetkezményként, a védjegyjog személyhez kötöttségének - mára túlhaladott - felfogását követi.
A védjegy törlését a hatályos jog értelmében keletkezésére visszaható hatállyal el kell rendelni, ha a védjegy nem felelt meg az érdemi oltalmi feltételek bármelyikének (Vt. 19. §). Akkor van tehát helye a védjegy törlésének, ha a megkülönböztető képesség hiányában, illetve valamely abszolút vagy relatív kizáró ok miatt eredetileg sem lehetett volna a megjelölést védjegyként lajstromozni, amennyiben ezt a lajstromozási akadályt az engedélyezési eljárásban - a vizsgálat korlátai miatt vagy bármilyen más okból - nem érvényesítették és a védjegyet lajstromozták. Ennyiben a lajstromozási akadályok és a törlési okok egybeesnek (ld. az 5.1. pontot). Ha azonban a lajstromozás óta öt év már eltelt és a védjegy a tényleges használat folytán ismertté vált, a védjegy törlésének már csak azon az alapon van helye, hogy használata jogszabályba vagy társadalmilag elfogadott erkölcsi szabályba ütközik (Vt. 19. § /2/ bek.). Ha pedig a törlési ok csak részben áll fenn, az árujegyzéket megfelelően korlátozni kell (Vt. 19. § /3/ bek.).
A törlési okok tipikus esete, amikor valamely más javára fennálló korábbi védjegyből eredő jogot érvényesítenek. A hatályos jog alapján nincs lehetőség a törlési eljárás során annak vizsgálatára, hogy a törlést kérő fél védjegyét az elmúlt öt év folyamán ténylegesen használták-e, holott ez a körülmény hatással lehet a védjegy oltalmára. Amennyiben a törölni kért védjegy jogosultja kétségbe kívánja vonni a korábbi védjegy használatát, erre csak a megszűnés megállapítására irányuló külön eljárás keretében van lehetőség. A törlési eljárást ilyen esetben az eljáró hatóság felfüggeszti, a megszűnésre vonatkozó eljárás jogerős befejezéséig; ez jelentősen meghosszabbítja a törlési eljárást (vö. a 12.5. ponttal).

11.2. (A megszűnés de lege ferenda) A védjegyoltalom megszűnésével kapcsolatos anyagi jogi szabályok újjáalkotása során a következő szempontok érvényesítése indokolt.
A hatályos törvényben szereplő megszűnési okok közül szükséges megőrizni a lejáratot, a lemondást, a törlést és a használat hiánya miatti megszűnést; viszont - tekintettel arra, hogy a koncepció (ld. a 6.2. pontot) szerint a védjegyoltalmi igény nem függhet a bejelentő gazdasági tevékenységre való jogosultságától - nem szükséges fenntartani a megszűnési okok között a védjegyjogosult jogutód nélküli megszűnésének esetét.
A megkülönböztető képesség utólagos elvesztésének esetét (ld. az 5.2. pontot) pedig újként szükséges a megszűnési okok közé felvenni. Az európai közösségi irányelv opcionális szabálya szerint ugyanis abban az esetben is megszüntethető a védjegy oltalma, ha jogosultjának magatartása miatt az üzleti forgalomban azoknak a termékeknek vagy szolgáltatásoknak a szokásos nevévé vált, amelyekre lajstromozták, vagy pedig megtévesztővé vált használata folytán, különösen a termékek és szolgáltatások jellegét, minőségét vagy földrajzi származását illetően. Ebben az esetben tehát az eredetileg oltalomképes védjegy utóbb válik az oltalomra alkalmatlanná. Ez a megszűnési ok a használat hiánya miatti megszűnéssel áll rokonságban, ezért a megszűnés nem hat vissza az oltalom keletkezésének napjára. A védjegyoltalom ilyen okokból történő megszűnésére vonatkozó szabályok megalkotását nemcsak a jogharmonizáció, hanem a versenyjog és a fogyasztóvédelem szempontjai is indokolják.
Dogmatikailag helyénvaló, hogy a használat hiányát és a megkülönböztetésre való alkalmasság elvesztését a törvény ne a törlési okok közé sorolja, hanem a megszűnés külön esetcsoportjaként kezelje. Tisztább és jobban kezelhető ugyanis a szabályozás, ha a törlési okok egybeesnek a lajstromozási akadályokkal, s az utóbb fellépő megszűnési okok fogalmilag elkülönülnek a törléstől.
A lejárat és a lemondás anyagi jogi szabályai tekintetében - ideértve a megszűnés időpontjának rendezését is - nincs szükség a Vt.-től való tartalmi eltérésre; az összhangban van az Szt. 39. §-ában foglalt új szabadalmi jogi szabályozásunkkal is.
A védjegy törlésére vonatkozó anyagi jogi szabályok körében jelentős változtatás szükséges annak megfelelően, ahogyan az előterjesztés 5. pontjában foglaltak szerint az oltalomképesség feltételeire vonatkozó szabályozás - főként az európai közösségi irányelvvel való harmonizáció igényével - továbfejlesztésre kerül. Ennek megfelelően valamennyi lajstromozási akadály egyúttal törlési okot képez majd az új törvényben.
Törlés folytán a védjegyoltalom az új törvény alapján is minden esetben keletkezésére - a bejelentési napra - visszahatóan (ex tunc) fog megszűnni.
Az irányelv fakultatív szabálya a használat elmaradásához nemcsak azt a jogkövetkezményt fűzi, hogy ebből az okból megállapítható a védjegyoltalom megszűnése, hanem azt is kimondja, hogy az előírt módon nem használt korábbi védjegyre tekintettel nem érvényteleníthető egy ütköző későbbi védjegy (11. cikk /2/ bek.). A nem használt védjegyre alapítható törlési ok kizárása egyszerűsíti a jogvita eldöntését is, mivel a törlési eljárásban kötelezhető a törlést kérő fél saját védjegye használatának igazolására, anélkül, hogy külön eljárást kellene kezdeményezni ellene a védjegy megszűnésének megállapítása iránt.
Az irányelv 9. cikkének (1) bekezdése - a rosszhiszemű későbbi lajstromozás esetét kivéve - a korábbi védjegyből eredő jogok érvényesítését abban az esetben sem teszi lehetővé, ha annak jogosultja tudott a későbbi védjegy lajstromozásáról, s a használatot öt éven keresztül megtűrte. Ez a kötelező irányelvi előírás különbözik a hatályos magyar jogban érvényesülő megtámadhatatlanságtól, ami öt év elteltével - a védjegy ismertté válása esetén - kizárja, hogy a védjegy törlését bárki kezdeményezze (Vt. 19. § /2/ bek.). Az irányelv fakultatív szabályai az öt évig eltűrt későbbi védjegy elleni fellépést a korábbi ismert védjegyek, nem lajstromozott árujelzők és egyéb jogok alapján sem teszik lehetővé (9. cikk /2/ bek.).
Indokolt a megtámadhatatlanságra vonatkozó hatályos előírások helyett az irányelv szerinti szabályozás bevezetése. A nemzeti szabályozás ilyen tartalmú harmonizációja tapasztalható az EU-tagországok - köztük az Egyesült Királyság, Franciaország és Németország - törvényeiben is. A védjegy törlését illetően - a Vt. 19. §-ának (3) bekezdésével és az irányelvvel összhangban - lehetővé kell tenni a törlést az árujegyzék egy részével kapcsolatban is, amennyiben az alapul szolgáló okok csak arra vonatkozóan állnak fenn; vagyis a törlési okkal nem érintett termékekre, illetve szolgáltatásokra az oltalom az árujegyzék megfelelő korlátozásával fenntartható.
A használat hiánya miatti megszűnés lehetősége a védjegylajstromok "zsúfoltságának" enyhítését célozza, a védjegy forgalmi funkcióihoz köti az oltalom fenntartását. A magyar védjegyjogba 1969-ben bevezetett jogintézmény annak idején a nemzetközi jogfejlődéssel való lépéstartás egyik példáját jelentette; a gyakorlatban azonban a szabályozás nem bizonyult kellően hatékonynak, részben a nem kellően szigorú használati követelmények (elegendő az egyszerű hirdetés, üzleti levelezés a használat igazolására), részben a használat hiánya miatti megszűnés időpontjára tekintettel, ami általában az eljárást befejező határozat meghozatalának az időpontja. Ez általában a kérelmező szempontjából hátrányos.
Az európai közösségi irányelv a használat hiányát a védjegyoltalom megszűnési okaként a Vt.-nél szigorúbban és árnyaltabban szabályozza; megkívánja a védjegy ún. "komoly" használatát azokkal a termékekkel és szolgáltatásokkal kapcsolatban, amelyekre az oltalom vonatkozik. A használat fogalmára vonatkozó előírások nem hagynak kétséget afelől, hogy a használat mindig kapcsolatban van a ténylegesen forgalmazott termékkel. A használat szempontjából mind az irányelv, mind a német jogszabály kielégítőnek tekinti viszont azt is, ha a védjegyet a terméken, annak kikészítésén vagy csomagolásán ugyan belföldön helyezték el, de kizárólag külföldi forgalombahozatal céljából.
A megszűnés időpontjáról az irányelv nem rendelkezik, a német védjegytörvény szerint az - ha az eljárás sikeres - a megszűnés megállapítására irányuló eljárás megindításának napjára visszaható hatályú.
A piaci verseny mai viszonyai között, a Magyarország iránti növekvő külföldi üzleti érdeklődés miatt ugrásszerűen megnövekedett védjegylajstromozási aktivitást figyelembe véve egyértelműbb, esetenként szigorúbb használati követelmények bevezetése indokolt az új törvényben.
Célszerűnek látszik először is egy olyan szerkezeti újítást alkalmazni, hogy a használati kényszerre vonatkozó rendelkezések ne a megszűnéssel kapcsolatos szabályok között, hanem a védjegyoltalomból eredő jogokról és kötelezettségekről szóló fejezetben kerüljenek elhelyezésre. E kötelezettség elmulasztásának szankcióit helyénvaló a megszűnés körében szabályozni.
Pontosítani kell, hogy az öt éves határidőt legkorábban a lajstromozástól (nem a bejelentéstől) lehet számítani. Indokolt, hogy a megszűnés időpontját is maga a törvény rögzítse; mégpedig - a német megoldást követve - a megszűnés megállapítása iránti eljárás megindításának napjára hasson vissza a megszűnés hatálya.
A "komoly", azaz a forgalomba hozott termékkel kapcsolatos használat fogalmát az irányelvvel összhangban célszerű meghatározni; de az exportra szánt termékekkel kapcsolatos védjegyhasználat is belföldi használatnak minősíthető. Ennek folytán nem lehetne a védjegyhasználatot igazolni azzal, hogy az évtizedek óta lajstromozott védjegyekkel kapcsolatban a jogosult néhány periférikus hirdetést tett közzé. Úgy tűnik ugyanakkor, hogy a használat komolyságát inkább annak volumenén, illetve rendszerességén kellene lemérni, nem pedig a használat módján. Így jogfenntartó használatnak kell tekinteni egyes olyan használati formákat (pl. a hirdetést) is, amelyekhez az európai felfogás szerint a védjegyjogosultnak kétségtelenül kizárólagos joga fűződik (ld. a 6.5. e) pontot). Megfontolandó, hogy az árujegyzék minden részére indokolt-e kiterjeszteni a használati kötelezettséget, s ehhez képest mennyiben lehet helye a védjegyoltalom korlátozásának.
A megkülönböztető képesség elvesztésével kapcsolatos megszűnési ok szabályozása során a megszűnés időpontját - a használat hiánya miatti megszűnéshez hasonlóan - a megszűnés megállapítására irányuló eljárás megindításának napjában helyes meghatározni. Ha a védjegy csak részben degenerálódik, csak az áruk, illetve szolgáltatások egy részére veszíti el megkülönböztető képességét, a védjegyoltalmat megfelelő korlátozással fenn kell tartani.
A védjegyjogosult a megjelölést jogosulatlanul használókkal szembeni fellépéssel hárítja el azt, hogy a védjegy elveszítse megkülönböztető képességét.
A védjegyoltalom megszűnésével kapcsolatos eljárási kérdéseket az előterjesztés 12.5. pontja tárgyalja.

12. A Magyar Szabadalmi Hivatal eljárása védjegyügyekben

12.1. (A védjegyeljárások általános szabályai) A magyar iparjogvédelmi jogszabályok szerkezeti felépítésében kialakult hagyomány és bevált gyakorlat az anyagi jogi és eljárási szabályok világos elkülönítése. Ezt a megoldást követi hatályos védjegytörvényünk, valamint - az európai jogharmonizáció jegyében fogant - új szabadalmi törvényünk, a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1995. évi XXXIII. törvény (Szt.); s ettől a védjegyjog reformja során sem célszerű eltérni.
A védjegyjogi eljárási szabályokra vonatkozóan európai közösségi jogi harmonizációs kötelezettségünk nincs, tekintettel arra, hogy az európai közösségi irányelv eljárási rendelkezéseket nem tartalmaz. A WIPO keretében létrejött Védjegyjogi Szerződés az egyetlen nemzetközi megállapodás, amely közvetlenül érinti a leendő tagországok védjegyeljárását. E szerződés célja pedig elsősorban egyes cselekmények és alaki követelmények egyszerűsítése, nem pedig valamely általános eljárási rend kialakítása, a lajstromozási eljárás szabályainak egységesítése.
Mindezekre tekintettel az újraszabályozásnak nemzetközi szempontból meglehetősen nagy mozgástere van. A jogharmonizációs követelmények mellett figyelembe kell vennünk a hazai és a nemzetközi jogfejlődés egyéb eredményeit is. Hazai vonatkozásban a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló új törvény eljárási rendelkezéseivel kell az összhangot megteremteni olymódon, hogy - lehetőség szerint - csak a védjegyügyek természetéből adódó eltérések vezessenek a szabadalmi jogtól eltérő eljárási szabályok megalkotásához.
A hatályos jog rendszere - amely szerint a védjegyeljárások részben államigazgatási, részben bírósági hatáskörbe tartoznak - nem igényel változtatást. (A bírósági útra tartozó védjegyeljárásokat a 13. pont tárgyalja.)
Az államigazgatási útra tartozó védjegyügyek közé a védjegy lajstromozása, a védjegy oltalmának megújítása, a védjegyoltalom megszűnésének megállapítása, a védjegy törlése, a nemleges megállapítás, valamint a védjegyek nyilvántartása tartozik a hatályos védjegytörvény 20. §-a szerint. Ezeket az ügyeket az új szabályozás során is államigazgatási hatáskörben indokolt tartani. Tekintettel azonban a korszerű információnak az iparjogvédelemben betöltött egyre fontosabb szerepére, a hatósági tájékoztatással - az új Szt. megfelelő rendelkezéséhez hasonlóan - az államigazgatási szerv hatáskörébe tartozó védjegyügyek körét ki kell bővíteni.
A védjegyügyek az iparjogvédelem országos hatáskörű államigazgatási szervének, a Magyar Szabadalmi Hivatalnak a hatáskörébe tartoznak (Vt. 20. §). Külön iparjogvédelmi hatóság fenntartásával az egységes belső piaci integrációnkról az Európai Bizottság által készített Fehér Könyv is számol; a védjegyügyeket a jövőben is e szervnek kell intéznie.
A Magyar Szabadalmi Hivatal előtti védjegyügyekben az államigazgatási eljárás általános szabályait kell alkalmazni, a védjegytörvényben meghatározott különös rendelkezéseknek megfelelő eltérésekkel (Vt. 21. §). Az új törvényben - az Szt. 45. §-ával egyezően - szintén elő kell írni az 1957. évi IV. törvény alkalmazását.
A védjegyügyek általános eljárási szabályainak körében az államigazgatási határozatokra, a tényállás megállapítására, a határidőkre, az igazolásra, a képviseletre, a nyelvhasználatra és a nyilvánosságra vonatkozóan kell szabályokat alkotni, az Szt. megfelelő rendelkezéseinek alapulvételével.
A védjegyügyekben a Magyar Szabadalmi Hivatal határozatait általában egy köztisztviselő hozza meg. Kivételt képez a törlésre, a használat hiánya, illetve a megkülönböztető képesség elvesztése miatti megszűnés megállapítására, valamint a nemleges megállapításra irányuló eljárás; ezekben az ügyekben háromtagú tanács jár el, amely szótöbbséggel határoz.
A hatályos joggal lényegében egyezően indokolt fenntartani az érdemi és az egyéb határozatok megkülönböztetését. Az érdemi határozatok a védjegy lajstromozása és megújítása, az oltalom megszűnésének megállapítása, a védjegy törlése és a nemleges megállapítás kérdésében hozott határozatok; ezek csak megváltoztatási kérelem alapján és annak a bírósághoz történő továbbításáig vonhatók vissza és módosíthatók. A nem érdemi határozatokat a Magyar Szabadalmi Hivatal visszavonhatja és módosíthatja. Az államigazgatási határozat a kézbesítésével emelkedik jogerőre, ha nem kérték a megváltoztatását.
A hivatali határozat megváltoztatására - amint erről a 13. pontban lesz részletesen szó - a polgári nemperes eljárás szabályai szerint kerülhet sor. Fejlődést jelent a hatályos joghoz képest, ha - az Szt.-hez hasonlóan - az érdemi határozatok mellett az eljárás félbeszakadását megállapító, az eljárást felfüggesztő és a védjegynyilvántartásokba való bejegyzés alapjául szolgáló határozatok megváltoztatását is kérni lehet a bíróságtól.
A jogbiztonság szempontjából fontos, hogy a Magyar Szabadalmi Hivatal az előtte folyó védjegyeljárásban a tényeket hivatalból fogja vizsgálni, vizsgálata nem korlátozódhat az ügyfelek állításaira vagy kérelmeire; határozatát olyan tényekre és bizonyítékokra alapozhatja, amelyekkel kapcsolatban az ügyfélnek módjában állt nyilatkozatot tenni. Az előterjesztett beadványokkal kapcsolatos hiányok pótlására az ügyfelet fel kell hívni, illetve figyelmeztetni kell.
Az eljárási határidők szabályait az új Szt.-vel összhangban célszerű a védjegyügyek vonatkozásában továbbfejleszteni. Így indokolt a törvényben meghatározott és a hivatalból kitűzött, illetve a nem hosszabbítható és a hosszabbítható határidők közti különbségtétel; továbbá megállapíthatók olyan határidők, amelyek elmulasztása esetén lehet, illetve, amelyek tekintetében nem lehet igazolással élni.
A törvény által meghatározott határidők nem hosszabbíthatók meg, s elmulasztásuk esetén a jogkövetkezmények külön figyelmeztetés nélkül is bekövetkeznek. Ahol nincs törvényes határidő, ott legalább harminc napos határidőt kell az ügyfél számára kitűzni a hiánypótlásra vagy a nyilatkozattételre. Ez a határidő a lejárat előtt előterjesztett kérelemre meghosszabbítható.
A védjegyeljárásokban - az Szt. 48. §-ának (3) bekezdéséhez hasonlóan - indokolt feloldani az 1957. évi IV. törvényben megállapított határidőszabályok alkalmazását.
Az igazolásra vonatkozó szabályokat is tovább kell fejleszteni az Szt.-vel összhangban. A hatályos jog (Vt. 24. §) szerinti tizenöt napos objektív igazolási határidőt szubjektív határidővé kell átalakítani, s meg kell határozni egy hosszabb, hat hónapos objektív határidőt is. Tekintettel arra, hogy az Szt. is szűkítette azoknak a határidőknek a körét, amelyekkel kapcsolatban kizárt az igazolás, a védjegytörvényt is ilyen irányban indokolt továbbfejleszteni. Nem szükséges fenntartani az igazolás kizárását az elsőbbséget igazoló okirat és a megújítási kérelem benyújtásával kapcsolatban.
Eszerint az új törvény az igazolást csak az alábbi esetekben zárná ki:
- az uniós elsőbbségi igény érvényesítésére megszabott hat hónapos és az elsőbbségi nyilatkozat előterjesztésére előírt két hónapos határidő elmulasztása esetén;
- a kiállítási kedvezmény érvényesítésére megszabott hat hónapos és a kiállítási nyilatkozat előterjesztésére előírt két hónapos határidő elmulasztása esetén.
A képviselet hatályos szabályai, amelyek szerint a belföldi ügyfelek számára nincs képviseleti kényszer, a külföldi ügyfelek viszont csak belföldi képviselő útján járhatnak el (Vt. 22. §), lényegében fenntarthatóak. A szabadalmi eljáráshoz (Szt. 51. §) hasonlóan azonban célszerű a külföldiek képviseletére jogosultak körét a szabadalmi ügyvivőre és az ügyvédre korlátozni. Más esetben pedig nem indokolt a képviseletre kötelezés lehetőségének fenntartása.
A képviseletre vonatkozó szabályok körében új elemként kell bevezetni, hogy a Magyar Szabadalmi Hivatal a szabadalmi ügyvivők és az ügyvédek közül ügygondnokot rendel ki az ügyfél részére, ha az ellenérdekű felek közötti - pl. védjegytörlési - eljárásban az egyik fél ismeretlen helyen tartózkodik, vagy ha a külföldi ügyfél meghatalmazott képviselővel nem rendelkezik.
A védjegyeljárások a hatóság előtt magyar nyelven folynak; azonban idegen nyelvű beadványok is benyújthatók, amelyekről szükség esetén magyar nyelvű fordítás kérhető.
A hatályos jogszabály nem tartalmaz az eljárás nyilvánosságára vonatkozó rendelkezéseket. Noha a védjegyügyekben általában nem fűződik különös érdek a bejelentés tartalmának titokban tartásához, mint ahogyan a találmányok szabadalmaztatása során, az iratokba való betekintés szabályait az Szt. 53. §-ával összhangban meg kell határozni. Ennek megfelelően a védjegy lajstromozásáig csak a bejelentő, a képviselő, az esetleges szakértő tekintheti meg az iratokat. A lajstromozást követően sem tekinthetők meg a határozatok tervezetei, az azokat és a szakértői véleményeket előkészítő, a felekkel nem közölt iratok, valamint az államtitkot képező iratok. A védjegyügyekben - a szabadalmi ügyekhez hasonlóan - az eljárást csak akkor indokolt nyilvánossá tenni, ha abban ellenérdekű fél is részt vesz.

12.2. (Védjegynyilvántartások, hatósági tájékoztatás) A védjegyügyek nyilvántartásának hatályos szabályait (Vt. 23. §) az új szabadalmi törvény szabályozási elveinek alapulvételével szükséges megújítani, figyelembe véve a Védjegyjogi Szerződés egyszerűsítő intézkedéseit.
A Magyar Szabadalmi Hivatalban két közhitelű védjegynyilvántartást kell vezetni: a bejelentési nyilvántartást és a védjegylajstromot. A nyilvántartásokba a védjegyügyekkel összefüggő tényeket és körülményeket be kell jegyezni; ezek körét - az Szt. 54. §-ának (2) bekezdéséhez hasonlóan - fel kell sorolni.
A lajstrombejegyzésnek az a hatálya, hogy jóhiszemű és ellenérték fejében jogot szerző harmadik személlyel szemben bármely jogra és teherre csak akkor lehet hivatkozni, ha azt bejegyezték a védjegylajstromba. A lajstrom nyilvános, annak adatairól - térítés ellenében - bárki számára másolatot kell adni. Garanciális jellege folytán fenn kell tartani azt a hatályos rendelkezést is, hogy a védjegylajstromba csak a Magyar Szabadalmi Hivatal vagy a bíróság határozata alapján lehet bejegyzést tenni.
A nyilvántartásba történő bejegyzés iránti kérelemmel kapcsolatban a Védjegyjogi Szerződésre tekintettel szükséges a hatályos szabályozás egyszerűsítése. A hatályos jog értelmében a védjegyekre vonatkozó jogokkal és tényekkel kapcsolatos lajstrombejegyzésre irányuló írásbeli kérelemhez csatolni kell az alapul szolgáló közokiratot vagy megfelelő bizonyító erejű magánokiratot. A védjegybejelentés részletes alaki szabályai szerint pedig a bejelentési, megújítási, illetőleg módosítási kérelmeket védjegyenként külön-külön kell benyújtani.
A Védjegyjogi Szerződés szerint a védjegyjogosult vagy képviselője nevének, címének változásával kapcsolatban nem követelhető meg a változást igazoló okirat benyújtása, csak abban az esetben, ha a kérelemben foglaltak valósága tekintetében alapos kétely támad. Amennyiben a védjegyjogosult személyében történt változás bejegyzését kérik, az új jogosult által aláírt kérelem mellett csak abban az esetben lehet egyéb okirat benyújtását előírni, ha a jogutódlás szerződés vagy cégek egyesülésének következménye. Mind a névváltozás, mind a jogutódlás több védjegyre vonatkozó bejegyzése is kérhető egy kérelemben, továbbá - összhangban a bejelentési feltételekkel - nem kérhetők a jogutód gazdasági tevékenységére vonatkozó adatok vagy igazolások.
Ezekkel a szabályokkal összhangban álló rendelkezések bevezetése a védjegybejelentők számára és a hatóság számára is előnyökkel jár. Egyszerűbb változásokkal kapcsolatban feleslegessé teszi okiratok benyújtását, ez nemcsak a költségeket, hanem az iratok tárolásának nehézségeit is megtakarítja, s a hatósági munkában kiküszöböli az okiratok érvényességének vizsgálatát. A jogbiztonság ugyanakkor nem csorbul, mert olyan esetekben, amikor a bejegyezni kért változás más személy jogait érinti (szerződésen alapuló jogutódlás), a megfelelő bizonyító erejű okirat benyújtása változatlanul megkövetelhető.
A számítógépes nyilvántartási rendszerek térhódítása mellett, s a "papírmentes" hivatalok jövőképét szem előtt tartva pedig az ügyenkénti külön-külön kérelem megkövetelése - ha ugyanannak a védjegyjogosultnak több, hasonló tárgyú kérelméről van szó - nemcsak elavult, hanem a hatóság érdekeivel ellentétes is.
A védjegylajstrom nyilvánossága mellett a korábbi jogokkal való ütközés előzetes kutathatóságához, valamint a védjegyjogosultak számára a jogaikat esetleg sértő későbbi bejelentések figyelemmel kíséréséhez is fontos érdekek fűződhetnek. A védjegybejelentések kutatási lehetőségének megteremtésére a védjegyügyekkel kapcsolatban is megfontolandó az adatközlés intézményének bevezetése. Ennek eszköze nem feltétlenül a hivatalos lap, hanem a köz számára hozzáférhető számítógépes hatósági adatbázis is lehet.
A magyar iparjogvédelmi hatóság hivatalos lapja az 1996-ban a 101. évfolyamába lépett Szabadalmi Közlöny és Védjegyértesítő, amelynek alapvető funkciója - az iparjogvédelmi jogszabályok, közlemények és tanulmányok megjelentetése mellett - az egyes iparjogvédelmi ügyekben előírt hatósági tájékoztatások közlése. A védjegyügyekre vonatkozó kötelező tájékoztatás törvényi szabályait az Szt. 56. §-ához hasonlóan kell megállapítani.

12.3. (A lajstromozási eljárás megindítása) Akárcsak az iparjogvédelmi eljárások általában, a védjegylajstromozási eljárás is a bejelentéssel indul meg.
Az eljárási szabályoknak egyfelől teljeskörűen meg kell határozniuk a védjegybejelentés kellékeit; az alapvető szabályokat a törvényben, a részletes alaki követelményeket külön jogszabályban szükséges megállapítani. Meg kell határozni továbbá azokat a minimális törvényi követelményeket, amelyek megléte nélkül nem tekinthető a bejelentés érvényesnek.
Az oltalmi igények egymás közti rangsorolására, az elsőbbségre és az azzal kapcsolatos okiratok benyújtására, továbbá a bejelentések hivatali vizsgálatára vonatkozó szabályok alkotják továbbá a bejelentési eljárással kapcsolatos legfontosabb rendelkezéseket. A hivatali vizsgálat szabályozása egyaránt kiterjed az alakiságokra, valamint a védjegy oltalomképességének érdemi feltételeire.
Hatályos védjegytörvényünk 26. §-a szerint a Magyar Szabadalmi Hivatal előtti védjegylajstromozási eljárást megindító védjegybejelentés a kérelemből, az előírt adatok közléséből és egyéb mellékletekből áll. Jogot pedig csak olyan bejelentésre lehet alapítani, amely legalább a bejelentő nevét és címét, a lajstromozni kért megjelölést és az árujegyzéket tartalmazza.
A Vt. 26. §-a (2) bekezdésének második mondata alapján az Országos Találmányi Hivatal elnöke az I-OTH-1970. hirdetményben a Magyar Közlönyben tette közzé a védjegybejelentés részletes alaki szabályait. A hirdetményben történő szabályozást lehetővé tevő fenti törvényi rendelkezést a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény (Jat.) 63. §-ának b) pontja időközben hatályon kívül helyezte. A Jat. 61. §-ának (2) bekezdése értelmében a korábban közzétett hirdetmény hatályban maradt; de az újbóli szabályozásra már csak megfelelő jogforrásban (rendeletben) kerülhet sor.
A részletes alaki követelményeket meghatározó hatályos hirdetmény 1. pontja szerint a védjegybejelentésnek a következő kellékeket kell tartalmaznia:
- magát a bejelentési kérelmet, az előírt igazgatási szolgáltatási díjjal,
- külön árujegyzéket, ha az áruk és szolgáltatások felsorolása hosszabb,
- képviselet esetén annak igazolását,
- a bejelentési napnál korábbi (uniós, kiállítási) elsőbbség igénylése esetén az azt igazoló iratot,
- ha ez szükséges, igazolást a származási országban fennálló oltalomról, valamint
- külön hivatali felhívásra igazolást arról, hogy a bejelentő gazdasági tevékenységre jogosult.
A bejelentési kérelemre részletesen előírt követelmények (hirdetmény 2. pont) közül ki kell emelni azt, amely szerint az árujegyzékben a Nizzai Megállapodásnak megfelelően kell az árukat és a szolgáltatásokat csoportosítani és felsorolni. Az újraszabályozás kapcsán figyelmet érdemel, hogy a bejelentési kérelemben a bejelentő tevékenységi körét is meg kell adni. A hirdetmény 3. pontja az ábrás, a színes, a térbeli, a hang- és a fényjelek bejelentésére vonatkozó különös szabályokat tartalmazza; előírja - többek között -, hogy e megjelöléseket milyen módon rögzítve kell a védjegybejelentéssel benyújtani.
Az együttes (kollektív) védjegy bejelentésére vonatkozó külön szabályok (hirdetmény 4. pont) megkívánják annak igazolását, hogy a bejelentő jogi személyiséggel rendelkező szervezet; továbbá be kell nyújtani a védjegyhasználati szabályzatot, amelyben rögzítették
- azt, hogy kik jogosultak az együttes védjegy használatára,
- azokat a közös jellemzőket, amelyekkel a kollektív védjeggyel ellátott terméknek, illetve szolgáltatásnak rendelkeznie kell,
- azt, hogy a védjegyjogosult milyen módon ellenőrzi az együttes védjegy szabályszerű használatát.
A védjegybejelentés benyújtására és kellékeire vonatkozóan az új szabályozás során a hatályos jog megoldásait az új szabadalmi törvényben alkalmazott elemekkel indokolt ötvözni, s figyelembe kell venni a Védjegyjogi Szerződés követelményeit.
A Magyar Szabadalmi Hivatalhoz benyújtott védjegybejelentés legfontosabb kellékeit - lényegében a hatályos joggal egyezően - kell a törvényben meghatározni. A részletes alaki szabályok megalkotását pedig - a szabadalmi, a használati mintaloltalmi és a topográfia-oltalmi ügyekben bevált rendszert (ld. 20/1995. (XII.26.) IM r., 20/1991. (XII.28.) IM r., 19/1991. (XII.28.) IM r.) követve - az igazságügy-miniszternek a Magyar Szabadalmi Hivatal elnökével egyetértésben kibocsátásra kerülő rendeletére kell bízni.
A Védjegyjogi Szerződés ún. "maximum" listát tartalmaz a bejelentési kellékekkel kapcsolatban: az abban foglaltaknál szigorúbb követelményeket nem lehet támasztani. Kifejezetten tiltja a Szerződés a bejelentő gazdasági tevékenységét igazoló cégbizonylat benyújtásának, vagy a bejelentő tevékenységi köre feltüntetésének a nemzeti jogok által való előírását. Ezzel összhangban annak igazolása sem követelhető meg, hogy a bejelentő az árujegyzékben foglalt termékekkel, illetve szolgáltatásokkal összhangban álló gazdasági tevékenységet folytat. A Védjegyjogi Szerződésnek ez a szabálya - anyagi jogi előírás nélkül, amilyent a Szerződés egyébként egyáltalán nem is tartalmaz - kényszeríti rá a tagországokat, hogy feladják a védjegynek a gazdasági tevékenységhez történő kötelező kapcsolását. Ez a kapcsolat a védjegyjog nemzetközi fejlődése folyamán egyébként fokozatosan lazult, pl. ma már az e tekintetben hagyományosan merev német jog is lehetővé teszi a védjegy üzletkör nélküli átruházását. Az oltalomnak a használat hiánya miatti megszűnésére vonatkozó előírások pedig ellensúlyozzák azokat az aggályokat, amelyek a gazdasági tevékenységtől függetlenül szerezhető védjegyoltalommal szemben felhozhatók.
A gazdasági tevékenység igazolására vonatkozó követelmény tehát az új magyar törvényben sem tartható fenn. Ez összhangban áll az anyagi jog azon tervezett rendelkezésével is, amely a védjegyoltalmi igényt nem köti a gazdasági tevékenységre való jogosultság feltételéhez (ld. a 6.2. pontot).
A védjegyeljárásokhoz is szervesen hozzátartozik a megfelelő igazgatási szolgáltatási díjak megfizetése; e díjakat külön jogszabály (jelenleg a 77/1995. (XII.29.) IKM rendelet) állapítja meg. A bejelentési díj megfizetésének kötelezettségét és határidejét az új védjegytörvényben - az Szt. 57. §-ának (4) bekezdéséhez hasonlóan - indokolt előírni.
Az Szt. 57. §-a (6) bekezdése vehető alapul a védjegybejelentés visszavonásával kapcsolatos rendelkezés megalkotása során, azzal a különbséggel, hogy a védjegybejelentés a lajstromozásig vonható vissza.
A Védjegyjogi Szerződés - követve a szabadalmakkal kapcsolatos számos nemzetközi szerződésben, köztük az európai szabadalmak engedélyezéséről szóló Müncheni Egyezményben foglalt megoldást - a jogalapításhoz szükséges követelmények rendszere helyett a bejelentési nap elismerését köti a legalapvetőbb kellékek meglétéhez. A lényeges különbség az, hogy a hiányos bejelentés sorsa nem az elutasítás, hanem az, hogy a bejelentőt fel kell hívni a hiányok pótlására, s ha a hiányokat pótolják, a hiánypótlás napját kell tekinteni az érvényes bejelentési napnak. Az Szt. 58. §-a a magyar szabadalmi jogban is erre a rendszerre tért át. Ehhez hasonlóan az új védjegytörvényben is célszerű bevezetni a bejelentési nap elismerésével kapcsolatos szabályokat. A bejelentési napnak a védjegyjogban is fontos szerepe van: ehhez igazodik az oltalmi idő kezdete és általában az elsőbbség napja, s egyes eljárási határidőket is a bejelentés napjától kell számítani.
Hatályos védjegyjogunk az elsőbbség három válfaját szabályozza: a bejelentési, az uniós és a kiállítási elsőbbséget (Vt. 27. §). Az uniós elsőbbségi igény - a Párizsi Uniós Egyezmény 4. cikke C) pontja (1) bekezdésének megfelelően - hat hónapon belül érvényesíthető a származási országban tett bejelentés napjától számítva; az igényt a védjegybejelentéssel egyidejűleg kell érvényesíteni, az elsőbbségi iratot a bejelentést követő három hónapon belül kell benyújtani. Kiállítási elsőbbség a Magyar Szabadalmi Hivatal elnökének a Magyar Közlönyben közzétett hirdetményében meghatározott kiállításokon történt bemutatás esetén, a megjelölés kiállításának első napjától számított hat hónapon belül, a védjegybejelentéssel egyidejűleg érvényesíthető; a kiállítási igazolás a bejelentés napjától számított három hónap elteltéig nyújtható be.
Az uniós és a kiállítási elsőbbség érvényesítésének szabályai szigorúak, minden egyes határidő elmulasztása esetén az igazolás ki van zárva; a mulasztás az elsőbbségi igény elvesztésével jár. A védjegybejelentések elsőbbségét mindenképpen rangsorolni kell; az ugyanazon a napon érkezett bejelentések elsőbbségét a hivatali iktatás sorrendje dönti el.
Új szabadalmi törvényünk - az európai jogi felfogással összhangban - jelentősen továbbfejlesztette az elsőbbségre vonatkozó szabályozást (Szt. 61. §). Ennek eredményeit célszerű figyelembe venni a védjegyjogi kodifikáció során is.
Indokolt megőrizni a bejelentési és az uniós elsőbbséget; az előbbit a bejelentési nap elismerésének újszerű tartalmával, az utóbbit a Párizsi Uniós Egyezmény szerinti változatlan tartalommal. A kiállítási elsőbbséget a korábbi jogok megítélése szempontjából irányadó - az Szt. 3. §-ának b) pontjában foglaltakhoz hasonló - kedvezmény válthatná fel a relatív kizáró okok körében (ld. az 5.4. pontot). Új elsőbbségi formává válhatna végül a belső elsőbbség, amely - meghatározott feltételekkel - egy folyamatban lévő azonos tárgykörű másik védjegybejelentésre alapozható.
Az új védjegytörvényben indokoltnak látszik a hatályos jog szigorát - az Szt.-hez hasonlóan - lényegesen enyhíteni az elsőbbség igénylésével kapcsolatban. Ezek szerint a bejelentés napjától számítva az uniós és a belső elsőbbség két hónapon belül igényelhető, az uniós elsőbbségi irat pedig négy hónap elteltéig nyújtható be. Az igazolást csak az előbbi két hónapos határidő elmulasztása, valamint a hat hónapos uniós időköz túllépése esetén szükséges kizárni (ld. a 12.1. pontot). Az egyazon napon tett bejelentések közötti elsőbbségi rangsortól - az új szabadalmi törvényt követve - célszerű eltekinteni.
A kiállítási kedvezmény igénylésének rendjét az elsőbbségi szabályokhoz, illetve az Szt. 64. §-ához hasonlóan kell meghatározni.
A hatályos védjegytörvény nem tartalmaz hasonló rendelkezést ahhoz, amelyben az Szt. 59. §-a a találmány egységét szabályozza. Ennek ellenére kétségtelen, hogy egy bejelentésben csak egyetlen megjelölésre lehet védjegyoltalmat igényelni. Megfontolandónak látszik, hogy tételes jogi rendelkezés is kimondja ezt az evidenciát.

12.4. (A védjegybejelentés vizsgálata, a lajstromozás) Hatályos törvényünk a védjegybejelentések minden lajstromozási feltételre, illetve akadályra kiterjedő vizsgálatát írja elő; felszólalásra sem a lajstromozást megelőzően, sem azt követően nincs mód. Amennyiben a lajstromozás annak ellenére történt, hogy a védjegy a jogszabályban előírtak alapján nem volt lajstromozható, törlési eljárás kezdeményezhető.
A védjegybejelentés alaki vizsgálata a kellékek meglétére és a formai követelmények betartására terjed ki (Vt. 28. §). A jog alapítására alkalmatlan - a bejelentő nevét, a megjelölést vagy az árujegyzéket nem tartalmazó - bejelentést felhívás nélkül el kell utasítani. Egyéb hiányok esetén felhívást kell kiadni a pótlásra; eredménytelenség esetén el kell utasítani a bejelentést.
Az érdemi vizsgálat keretében a Magyar Szabadalmi Hivatal a megkülönböztető képesség és az összes abszolút és relatív lajstromozási akadály, valamint az elsőbbségi igény jogossága szempontjából vizsgálja meg a védjegybejelentést (Vt. 29. §). Az észlelt akadály természete szerint hiánypótlásra vagy nyilatkozattételre kell felhívni a bejelentőt.
A vizsgálat egészének eredményéhez képest a védjegyet lajstromozni kell, illetve a bejelentést el kell utasítani (Vt. 31. §). Az eljárás során módosítási tilalom érvényesül, azaz sem a megjelölés nem változtatható meg, sem pedig az árujegyzék nem terjeszthető ki (Vt. 30. §). A törvény rendelkezik a védjegyokirat kiadásáról, a lajstrombejegyzésről és a lajstromozás meghirdetéséről (Vt. 32. §).
Az európai közösségi irányelv preambuluma kifejezetten a tagországokra bízza az eljárási módok megválasztását, e vonatkozásban nem célozza a harmonizációt. A közösségi védjegyről szóló rendelet szerint a védjegy lajstromozására irányuló eljárásban a korábbi jogok kutatása kötelező, a kutatás eredménye alapján nincs hivatali érdemi vizsgálat, felszólalás lehetséges. A korábbi jogok vizsgálata helyett tiszta felszólalási rendszer van pl. Németországban és Franciaországban, míg Nagy-Britannia mutat példát a hivatali vizsgálat és a felszólalás együttes alkalmazására.
A magyar jogi hagyomány az oltalomképességi feltételek mindegyikének a lajstromozást megelőző és hivatalból történő megvizsgálása mellett szól. Ezzel szemben álló érvek az új törvényi szabályozás előkészítése során sem kerültek előtérbe.
Felmerült ugyanakkor, hogy mennyiben volna célszerű bevezetni a felszólalás intézményét; amely - tudvalevően - a hazai védjegyjogi rendszerben korábban nem létezett, amelynek szabadalmi megfelelőjét az 1983. évi novella szüntette meg, s amely az új szabadalmi törvény kapcsán is elvetésre került.
A felszólalási eljárás lényege az, hogy a törvény a lajstromozási eljáráson belül egy külön eljárást létesít abból a célból, hogy - a hivatali vizsgálatot mintegy kiegészítve - bárki újabb lajstromozási akadályra irányíthassa a figyelmet; a felszólaló ügyféllé, a bejelentő ellenfelévé válik az eljárásban.
A felszólalás bevezetése mellett felhozott érvek közé tartozik, hogy a hivatalból történő vizsgálat - a fejlődő technikai lehetőségek ellenére - csak részben töltheti be feladatát, különösen a korábbi jogokkal való összehasonlítás terén. Egyre több ütközés merül fel a cégnevekkel, a földrajzi jelzésekkel is, amelyek a vizsgálati adatbázisban nem szerepelnek. Ez a javaslat egy három hónapos felszólalási időt iktatna a hivatali vizsgálatot követően a lajstromozási eljárásba. Olyan - jogi érvekkel kevéssé alátámasztható - felvetések is vannak, hogy a felszólalás bevezetése azért is szükséges, mert az nem olyan kemény, a bejelentőt kevésbé irritáló akció, mint az ugyanilyen okból kezdeményezett törlés; vagy pedig, hogy a későbbi azonos, illetve hasonló védjegybejelentés ellen benyújtható felszólalás a hosszadalmas törlési eljárás helyett a jogvita sommás elintézését teszi lehetővé.
Valójában a vélt vagy valós előnyök és a jelentkező hátrányok szembeállításával lehet a helyes álláspontot elfoglalni a felszólalás bevezetése kérdésében. Nem tagadható előnye, hogy olyan adatokat tár a hatóság elé, amelyek hozzájárulhatnak a lajstromozási akadályok objektívebb megítéléséhez; ezáltal erősítheti a jogbiztonságot. Ugyanakkor egyértelmű hátránya a felszólalásnak, hogy a külön eljárás beiktatásával minden egyes ügy elintézését elnyújtja, akár éltek felszólalással, akár nem. Az ún. átlagos átfutási időt az intézmény bevezetése nem csupán a felszólalásra nyitvaálló három hónappal, hanem egy legalább ekkora "technikai" időrárakódással is megterhelné. Jelentős ár ez akkor, ha - amint erre számítani lehet - a felszólalásoktól az ügyeknek alig egy, távlatilag is mindössze néhány százalékában várható a helyes, az igazságos eredmény elősegítése. Ez eleve legfeljebb akkor volna vállalható, ha a védjegyjog rendszere másként nem tudná érvényesíteni a felszólalási intézmény előnyeit, mégpedig az ügyek elhúzódásának jelzett veszélye nélkül.
A törlési eljárásnak a védjegyjogban kifejezetten az a rendeltetése, hogy a lajstromozási akadályokat bárki - ügyfélként történő bevonása mellett - érvényesíthesse; a védjegy törlését az új törvényben is feltétlenül lehetővé kell tenni a relatív lajstromozási tilalmak esetében is, beleértve a korábbi jogokkal való ütközést (ld. a 11.2. pontot). Nincs elvi alapja a lajstromozást gátló okok aszerint való szétválasztásának sem, hogy egyik részük felszólalási, másik részük törlési eljárásban legyen érvényesíthető. A jogalapok különbözősége nélkül pedig teljesen indokolatlan a törlési út mellett a felszólalás intézményét is megnyitni.
A törlési eljárást a lajstromozás, vagyis az alapeljárás befejezése után lehet indítani. Ezért - szemben a felszólalási rendszerrel - az ügyek elbírálásának időigényét egyáltalán nem növeli meg az eljárások 99 százalékában amiatt, hogy egy százalékukban igazságosabb döntést eredményezhessen. Nincs alapja sem a felszólalási eljárás "puhább", sem "sommás" elintézéséhez fűződő elképzeléseknek, mivel a kontradiktórius eljárásokat azonos törvényességi garanciákkal kell övezni, s ugyanúgy biztosítani kell a jogorvoslat lehetőségét is.
A szabadalmi jogban ismert és bevált lehetőség ugyanakkor az észrevétel nevesített formája, amely bárkinek módot ad arra, hogy az eljárás során közölje a Magyar Szabadalmi Hivatallal, hogy a találmány vagy annak bejelentése nem felel meg a törvényben meghatározott valamely oltalomképességi feltételnek. Az észrevételt a hivatali vizsgálat során figyelembe kell venni, az észrevételt tevő azonban nem válik ügyféllé, de értesíteni kell az észrevétel eredményéről (Szt. 71. §); mivel nem alakul ki egy külön eljárás, az észrevétel az átfutási időt nem hosszabbítja meg. Az észrevételt a közösségi védjegyről szóló rendelet is lehetővé teszi; szabályozza továbbá a francia, a brit és a német törvény is (observations, Bemerkungen).
Ami pedig a német Widerspruch intézményét illeti, az már csak a nevében hasonlít a magyar felszólaláshoz, mivel az 1994. évi törvény szerint annak a védjegy bejegyzése után van helye; a törlés pedig peres eljárás a német jogban. A francia opposition kapcsán úgy próbálják megoldani a jogbiztonság és a gyorsaság dilemmáját, hogy a törvény lehetővé teszi bizonyos esetekben, hogy a felszólalást a lajstromozás után bírálják el. A közösségi védjegyről szóló rendeletben a kutatás-közzététel-felszólalás kombináció a közösségi jellegből eredő speciális igényeket kezeli.
A kifejtettek tehát azt támasztják alá, hogy az új védjegytörvényben a lajstromozást gátló körülmények miatti fellépést nem a felszólalási intézmény bevezetésével, hanem az észrevétel és a törlés kombinációja révén kell lehetővé tenni. Ez a jogi megoldás az, amely egyformán képes biztosítani a jogbiztonsághoz és a lajstromozási eljárás gyorsaságához fűződő érdekeket.
A védjegylajstromozási eljárásban a vizsgálat és a lajstromozás rendjét a szabadalom megadására irányuló eljárás vonatkozó rendelkezéseinek (Szt. 65-78. §) értelemszerű figyelembevételével, ugyanakkor a védjegyügyek jellegéből eredő lényeges eltérésekkel indokolt szabályozni. A fontosabb eltérések közé tartozik, hogy nincs szükség a vizsgálati eljárás olyan szakaszolására, amely szerint az érdemi vizsgálatra csak a bejelentő külön kérelme alapján kerül sor (Szt. 74. § /1/ bek.). Nem kell beiktatni a közzétételt (Szt. 70. §), és ezzel összefüggésben ideiglenes oltalom sem keletkezik; nem kerül sor a lajstromozás előtti külön egyeztetésre sem a bejelentővel (Szt. 77. § /2/-/4/ bek.).
A vizsgálati-lajstromozási szakasz mérföldkövei - a szabadalmi törvény hivatkozott rendelkezéseihez hasonló szabályok kialakításával - a következők lennének: bejelentést követő vizsgálat (65., 66. §), az adatközlés (67. §), az alaki vizsgálat (68. §), a kutatás (69. §), az észrevétel (71. §), az esetleges megosztás (72., 73. §), az érdemi vizsgálat (74. § /2/ bek., 76. §), valamint a védjegy lajstromozása (77., 78. §; a hivatkozások az Szt. rendelkezéseire utalnak).
A bejelentés benyújtását követő vizsgálat arra terjed ki, hogy a bejelentés megfelel-e a bejelentési nap elismerésére előírt feltételeknek, s hogy megfizették-e a bejelentési díjat. Ha a bejelentési nap nem ismerhető el, harminc napon belüli hiánypótlásra kell a bejelentőt felhívni. Határidőben történő hiánypótlás esetén a pótlás beérkezési napját kell bejelentési napként elismerni; ellenkező esetben a bejelentést visszavontnak kell tekinteni. Ha a díjat nem fizették meg, két hónapon belül történő hiánypótlásra kell felhívni a bejelentőt; eredménytelenség esetén a bejelentést ugyancsak visszavontnak kell tekinteni.
Az adatközlést a bejelentési nap elismerését követően, a bejelentő nevének, a megjelölésnek és az árujegyzéknek a nyilvános hozzáférhetőségével kell teljesíteni. További megfontolást igényel, hogy az adatközlést a Magyar Szabadalmi Hivatal a hivatalos lapjában való közlés, vagy pedig egy nyilvánosan hozzáférhető adatbank útján biztosítsa.
Az adatközlést követően indokolt lehetővé tenni, hogy bárki észrevételt tegyen arra vonatkozóan, hogy a megjelölés vagy a védjegybejelentés nem felelt meg a törvényben meghatározott valamely oltalomképességi feltételnek. Az észrevételt a hivatalból végzett vizsgálat során figyelembe kell venni; az észrevételt benyújtó személy a lajstromozási eljárásban nem ügyfél, de őt az észrevétel eredményéről értesíteni kell.

Ha a védjegybejelentés megfelel a bejelentési nap elismerésével szemben támasztott követelményeknek, a Magyar Szabadalmi Hivatal elvégzi az alaki vizsgálatot. Hiány esetén annak pótlására kell felhívni a bejelentőt; eredménytelenség esetén el kell utasítani a bejelentést (elutasításra csak a felhívásban pontosan és határozottan megjelölt ok alapján kerülhet sor). Válasz híján a bejelentést visszavontnak kell tekinteni.

Ha a bejelentés megfelel a bejelentési nap elismerésével szemben támasztott követelményeknek, a Magyar Szabadalmi Hivatal a korábbi jogok feltárása tekintetében kutatási jelentést készít, amelyben meg kell jelölni azokat az adatokat, amelyek figyelembe vehetők a védjegybejelentés érdemi vizsgálata során. A kutatási jelentést - az Szt. 69. §-ának (3) és (4) bekezdésétől eltérően - nem kell külön megküldeni a bejelentőnek, és nem szükséges arról hatósági tájékoztatást közölni.

Az érdemi vizsgálat arra terjed ki, hogy a megjelölés kielégíti-e az oltalomképesség törvényi feltételeit, illetve, hogy bármilyen okból nincs-e kizárva az oltalomból, továbbá a bejelentés megfelel-e a törvényes követelményeknek. Hiányosság esetén a kifogás természete szerint felhívást kell kiadni; eredménytelenség esetén a bejelentést el kell utasítani (elutasításra csak pontosan és kellő alapossággal kifejtett ok alapján kerülhet sor). Ha a bejelentő a felhívásra nem reagál, a bejelentést visszavontnak kell tekinteni.

Hatályos törvényünk sem a védjegybejelentésekkel, sem a lajstromozott védjegyekkel kapcsolatban nem ad lehetőséget a megosztásra. A Védjegyjogi Szerződés viszont ezt megengedi, amit az új törvény megalkotásakor figyelembe kell venni. A megosztásra a különféle termékekre, illetve szolgáltatásokra bejelentett megjelölések, illetve lajstromozott védjegyek esetében van lehetőség. A megosztás az árujegyzék valamely részére az eredeti bejelentési nap - és adott esetben elsőbbség - megtartásával ugyanarra a védjegyre további bejelentést, illetve lajstromozást eredményez. A bejelentő szempontjából abban az esetben lehet előnyös a megosztás, ha az eljárás során felmerülő lajstromozási akadály csak az árujegyzék egy részét érinti. Ilyenkor - az eljárás elhúzódása nélkül - a kifogás alá nem eső árujegyzékkel a megosztott bejelentés révén oltalmat szerezhet. Hasonló módon a lajstromozott védjegy megosztása célszerű lehet a törlési eljárásokkal szembeni védekezésként, ha a törlési ok nem érinti a teljes árujegyzéket.

Ha a megjelölés és a bejelentés megfelel a vizsgálat körébe tartozó valamennyi követelménynek, a Magyar Szabadalmi Hivatal határozatot hoz a bejelentés tárgyának védjegyként való lajstromozásáról és védjegyokiratot ad ki a jogosultnak, továbbá kiállítja a védjegylajstromot és a lajstromozásról hatósági tájékoztatást közöl a Szabadalmi Közlöny és Védjegyértesítőben.

12.5. (Államigazgatási útra tartozó egyéb védjegyeljárások) A védjegy lajstromozásán kívül - az ugyancsak a Magyar Szabadalmi Hivatal hatáskörébe utalt - megújítási, megszűnés megállapítási, törlési és nemleges megállapítási eljárások törvényi szabályozása szükséges.

Ezekben az államigazgatási eljárásokban sem az európai közösségi irányelvből, sem egyéb irányadó nemzetközi szerződésből eredő harmonizációs kötelezettségünk nincs. Meglehetősen eltérő, a nemzeti jogrendszerek egymástól különböző jegyeit viseli magán az egyes országok szabályozása is. Emiatt e védjegyeljárások újraszabályozása során a bevált hatályos rendelkezések mellett - ahol ilyenek vannak -, az új szabadalmi törvény megfelelő megoldásait indokolt figyelembe venni.

A védjegyoltalom megújításának anyagi jogi kérdéseit - az oltalom időtartama keretében - a 6.4. pont tárgyalja.

A megújítási eljárás hatályos szabályozása (Vt. 33. §) szerint a védjegy megújítása - a lajstromszám közlésével - legkorábban az oltalom lejárta előtt egy évvel, és legkésőbb hat hónappal a lejárat után kérhető a Magyar Szabadalmi Hivataltól; a határidő elmulasztása igazolással nem orvosolható. A megújítás az előző lajstromozás végső állapotához képest módosítást nem tartalmazhat. A megújítási kérelem ügyében egy köztisztviselő határoz; a megújítást be kell jegyezni a védjegylajstromba és meg kell hirdetni a hatóság hivatalos lapjában. A megújítási kérelem megtagadása esetén megváltoztatási kérelemmel lehet fordulni a bírósághoz.

A megújítási eljárás új szabályozása keretében a kérelem benyújtására előírt határidők megőrzése mellett - a 12.1. pontban kifejtettekkel összhangban - indokolt feloldani az igazolás kizártságát. Megfontolást érdemel a merev módosítási tilalom enyhítése akár a megosztás (ld. a 12.4. pontot), akár a jogosultság változása esetén. Az igazgatási szolgáltatási díjfizetési kötelezettség törvényi szintű előírása is szükséges.

A védjegyoltalom megszűnésének anyagi jogi szabályozásával összefüggő kérdéseket a jelen koncepció 11. pontja elemzi.

A Vt. 34. §-a szerint a Magyar Szabadalmi Hivatal egyoldalú eljárásban és egy köztisztviselő által meghozott határozatban állapítja meg a védjegyoltalom megszűnését a jogosult lemondása és a jogosult jogutód nélküli megszűnése esetén; a határozattal szemben megváltoztatási kérelemmel lehet élni. A törvény rendelkezik a lajstrombejegyzés és a hivatalos lapban való meghirdetés felől.

Változtatás annyiban szükséges, hogy a kérdés anyagi jogi oldalának elemzése arra a következtetésre vezetett, hogy a védjegyjogosult jogutód nélküli megszűnését nem volna helyes az új törvényben a védjegyoltalom megszűnésének egyik eseteként szabályozni (ld. a 11.2. pontot); következésképpen az erre vonatkozó eljárásról sem kell rendelkezni.

Az ellenérdekű felek között folyó - a törlési, valamint a használat hiánya miatt történő megszűnés megállapítására irányuló - eljárásról a Vt. 35. §-a rendelkezik. A bárki által előterjeszthető kérelemben meg kell jelölni azokat az okokat, amelyekre a kérelmet alapozzák, továbbá csatolni kell az okirati bizonyítékokat. A Magyar Szabadalmi Hivatal három tagú tanácsban jár el, és írásbeli előkészítés után szóbeli tárgyaláson határoz a törlés, illetve a használat hiánya miatti megszűnés kérdésében.

A közérdekűség elvét érvényesítve az eljárásban nincs helye egyezségnek, s a kérelem visszavonása esetén hivatalból is folytatható az eljárás. Az ugyanazon védjegy ellen irányuló több kérelmet együtt kell elbírálni. A költségeket a vesztes fél viseli. A megszűnést ebben az esetben is be kell jegyezni a védjegylajstromba és meg kell hirdetni a Magyar Szabadalmi Hivatal hivatalos lapjában. Természetesen bírósági jogorvoslatnak is helye van. Végül a jogerős elutasító határozat kizárja, hogy azonos ténybeli alapon ugyanazon védjegy ellen bárki újabb törlési vagy megszűnés megállapítási eljárást indítson.

A védjegyjog újraszabályozása során nem szabad kikerülni azokat a felvetéseket, amelyek szerint a védjegy törlését - legalább részben - bírósági eljárásként, perként volna helyes szabályozni. E nézetek abból indulnak ki, hogy az európai közösségi irányelv markánsan jelzi azt a nemzetközi tendenciát, hogy a relatív lajstromozást gátló, egyben törlési okok körét a korábbiaknál szélesebben kell megvonni, s hogy az anyagi jognak erre a nagyobb ívű - polgári jogias és versenyjogias - szabályozására figyelemmel az eljárási rendszer hasonló kiszélesítése is indokolt, bár erről az európai közösségi irányelv nem rendelkezik (az eljárási jog harmonizálását egyáltalán nem tekinti feladatának).

A radikálisabb felfogás a törlési eljárásokat - mondhatni francia mintára - kizárólag bírói hatáskörbe utalná, feltételezve, hogy a felszólalási eljárásban ezeket a körülményeket a Magyar Szabadalmi Hivatal úgyis vizsgálhatja.

Az enyhébb nézet nem jut ilyen messzire, s inkább - a német jog példáját követve - a védjegytörlési pert csak olyan sajátos esetekre irányozná elő, mint a szerződésszegés, a tisztességtelen célzat és a károkozás. Ezen felül megengedné, hogy - angol mintára - a Magyar Szabadalmi Hivatal a bonyolultabb ügyekben, belátása szerint eleve perre utasítsa a kérelmezőt.

Az előbbiek azt mindenképpen alátámasztják, hogy "ahány ház, annyi szokás", s bizonyos, hogy a különböző országok megoldásaira pontos magyarázatot csak az említett jogrendszereknek a védjegyjogot messze meghaladó összehasonlítása adhatna.

Valójában az egyik modell szerint sem volna helyes a védjegytörlési pert bevezetni az új törvényben. Érdemben azért nem, mert a lajstromozás feltételei és a törlési okok e körben köztudottan azonosak, s az egyes ügyekben ugyanúgy jelentkeznek és ugyanúgy kell megítélni azokat, függetlenül attól, hogy a lajstromozási vagy a törlési eljárásban kerülnek terítékre. Pusztán logikai alapon tehát vagy azt kell elfogadni, hogy a Magyar Szabadalmi Hivatal a lajstromozás után, a törlési eljárásban is képes megítélni mindezeket a feltételeket, vagy azt, hogy a lajstromozási eljárásban is képtelen arra.

Abból kiindulva, hogy az iparjogvédelmi jogok megadása és megszüntetése (megsemmisítése, törlése) során ugyanazokat a tényeket ugyanolyan jogi megítélés szerint kell minősíteni, a magyar törvényalkotás hagyományosan és minden iparjogvédelmi területen egyformán alkalmazza azt a megoldást, hogy ezek az ügyek államigazgatási úton indulnak el, a Magyar Szabadalmi Hivatal hatáskörébe tartoznak. Az adott esetben valóban szükséges bírói judícium és a törvényességi garanciák érvényesülésének - nemzetközi összehasonlítást kiálló - megoldását a kétfokú bírósági jogorvoslati rendszer megfelelően képes biztosítani, az államigazgatási hatáskör átvétele nélkül is. Ezt a fórumrendszert erősítette meg legutóbb a szabadalmi ügyekre az 1995. évi XXXIII. törvény is.

A francia modell elfogadásának az is az akadálya, hogy a jelen koncepció nem javasolja a felszólalás bevezetését sem (ld. a 12.4. pontot). A felszólalás és a törlési per együttes bevezetése pedig olyan anomáliához is vezetne, hogy a bíróság ugyanazt a kérdést döntené el a törlési perben alapfokon, mint a felszólalási eljárásban jogorvoslati fórumként. Kérdéses, hogy a felszólalás kapcsán hozott bírói döntés jogereje hogyan hatna ki a törlési perre.

A német és az angol jogból merített kombináció egyrészt azzal, a magyar jogban szokatlan megoldással okozna képtelen helyzetet, hogy az államigazgatási szerv hatáskörét nem a törvény szabná meg, hanem a fórum maga választhatná meg azt, ezzel eldöntve egyben a bíróság hatáskörét is. Másrészt nem helytálló az a törekvés sem, amely a versenyjogias tényállási elemek miatt az ügyet közvetlenül bírói útra terelné, mert azoktól az még védjegyügy marad.

A kifejtettek szerint a kontradiktórius védjegyeljárások modernizálását nem a fórumrendszer átalakításával, hanem egyes részletszabályok továbbfejlesztésével kell elérni.

A 11. pontban tárgyalt anyagi jogi témával összefüggő terminológiai kérdés, hogy a törlési eljárásnak olyan ok alapján van helye, amely egyben lajstromozási akadályként is szerepel, a megszűnés megállapítási eljárás pedig a lajstromozást követően felmerült megszűnést eredményező okok érvényesítésének a kerete. Ez utóbbiak közül a hatályos törvény a használat hiánya miatti megszűnést megállapító eljárást szabályozta; az új törvényben ezen felül a megkülönböztető képesség utóbb történt elvesztése, "degenerálódása" (ld. az 5.2. pontot és a 12.2. pontot) miatti megszűnés megállapításáról is rendelkezni kell.

A törlési eljárások, valamint a használat hiánya, illetve a megkülönböztető képesség elvesztése miatti megszűnés megállapítására irányuló eljárások mindegyike az ellenérdekű felek jogvitájának a kerete, amire tekintettel a "bárki" által történő megindíthatóságot a védjegyjogosult kivételével kell érteni; a jogosult lemondhat az oltalomról. A más személy jogaival (korábbi védjegyével, névjogával) való ütközés esetén csak e személyt indokolt feljogosítani az eljárás megindítására.

A consentre javasolt megoldással (ld. az 5.6. pontot) összhangban a más személy jogaival való ütközés esetére fel kell oldani azt a rendelkezést, amely az eljárásban kizárja az egyezséget. A törlési eljárásban - a javasolt anyagi jogi rendelkezésekkel összhangban - célszerű a korábbi védjegy jogosultját kötelezni annak bizonyítására, hogy védjegyét az előírt módon (ld. a 12.2. pontot) használta.

A törlési, illetve a megszűnés megállapítási kérelmet elutasító határozat anyagi jogerejét megállapító rendelkezést nem az eljárási szabályok között, hanem - az Szt. 42. §-a (3) bekezdéséhez hasonlóan - az anyagi jogban kell elhelyezni.

Törlési és megszűnés megállapítási eljárást olyan védjeggyel szemben is lehet indítani, amely - keletkezésére vissza nem ható hatállyal - már megszűnt. Ilyen esetben ugyanis a védjegyoltalom fennállása idején adódhattak olyan körülmények (pl. használat), amelyek miatt indokolt lehet a keletkezésére visszaható megszűnés megállapításának kezdeményezése.

Végül elő kell írni a törlési és a megszűnés megállapítási eljárásokra az igazgatási szolgáltatási díjfizetési kötelezettséget.

A nemleges megállapításról a 7.12. pont szól. A hatályos jog (Vt. 36. §) szerint a nemleges megállapítási eljárás a használt vagy használni kívánt megjelölés és árujegyzék és a vonatkozó ellentartott védjegy feltüntetésével kérhető. Egy eljárásban csak egy védjeggyel kapcsolatban lehet nemleges megállapítást kérni. Az ügyben a Magyar Szabadalmi Hivatal tanácsban jár el és tárgyaláson határoz; a költségeket minden esetben a kérelmező viseli. A felek a hivatali határozat megváltoztatását kérhetik a bíróságtól.

A hatályos rendelkezések tartalmi szempontból megfelelő alapul szolgálnak a nemleges megállapítási eljárás újraszabályozásához. Az igazgatási szolgáltatási díjkötelezettséget célszerű a törvényben deklarálni.

13. Bírósági eljárás védjegyügyekben

13.1. (Hatályos jogunk) A védjegyügyekben folyó bírósági eljárások három fajtáját különböztetik meg hatályos jogunk alapján: a Magyar Szabadalmi Hivatal határozatainak megváltoztatására irányuló nemperes eljárást; a védjegybitorlás miatt induló védjegypert; valamint a védjeggyel kapcsolatos minden más jogvitás ügyet. Ezeket az eljárásokat a Vt., valamint a 4/1970. (VII.1.) IM rendelet szabályozza oly módon, hogy a nemperes eljárás, illetve a Polgári Perrendtartás (Pp.) szabályaitól való eltérésekről rendelkezik, egyekben azonban az általános polgári eljárási szabályok érvényesülnek.

A Vt. 37. §-a szerint a Magyar Szabadalmi Hivatal érdemi határozatainak megváltoztatását kérheti - a határozatnak a féllel való közlésétől számított harminc napon belül - az, aki a hivatali eljárásban félként részt vett, továbbá, akinek a határozat megváltoztatásához jogi érdeke fűződik, valamint az ügyész. A Magyar Szabadalmi Hivatal határozataival szemben ez az egyetlen jogorvoslati lehetőség. Az eljárás a Fővárosi Bíróság hatáskörébe és kizárólagos illetékessége alá tartozik, amely három hivatásos bírából álló tanácsban jár el. Másodfokon a Legfelsőbb Bíróság jár el. Az eljárásra a Vt.-ben és az említett IM-rendeletben foglalt eltérésekkel a nemperes eljárás szabályai, illetve a Pp. rendelkezései az irányadók (Vt. 38-40. §).

A védjegybitorlás miatt indított perek is a Fővárosi Bíróság hatáskörébe és kizárólagos illetékessége alá tartoznak. E perekre is a Pp. szabályait kell alkalmazni a védjegy-jogszabályokban meghatározott eltérésekkel. A védjegyekkel kapcsolatos minden más jogvitás ügyben a megyei bíróság, illetve a Fővárosi Bíróság jár el az általános szabályok szerint (Vt. 46. §).

13.2. (Nemzetközi körkép) Lényeges nemzetközi jogi kötelezettségekkel nem kell számolnunk a védjegyügyekben irányadó bírósági eljárás és fórumrendszer szabályozásában. Csupán a TRIPS-egyezmény 41. cikke tartalmaz egy olyan értelmező jellegű szabályt, amely egyértelművé teszi, hogy az egyezménynek a jogérvényesítésre vonatkozó szabályai nem kötelezik a részes államokat az általánostól elkülönülő bírósági fórumrendszer kialakítására a szellemi tulajdonjogok tekintetében, sem pedig arra, hogy a jogérvényesítés feltételeinek megteremtésére rendelkezésre álló erőforrásaik bizonyos hányadát a szellemi tulajdonjogok érvényesítésének előmozdítására fordítsák.

A nemzetközi szerződésekben adott szabadságot tükrözi a nemzeti jogrendszerek változatossága a védjegy- és egyéb iparjogvédelmi ügyek intézésére kialakított bírósági fórumrendszer tekintetében. Általában elmondható, hogy a választott megoldások erősebben kötődnek az egyes országok bírósági szervezetének és perjogának jellegzetességeihez, mint a különböző államokban megközelítőleg egységesen jelentkező iparjogvédelmi sajátosságokhoz.

13.3. (Kodifikációs javaslatok) Az előterjesztés 9.5. pontja - a védjegybitorlás jogkövetkezményeivel összefüggésben - részletesen szólt az ideiglenes intézkedés és az előzetes bizonyítás szabályozásának kérdéseiről. Az ott előadottakon kívül - figyelemmel az előző pontban foglaltakra is - a védjegyügyekben folyó bírósági eljárások szabályozásában radikális változtatásokra nincs szükség. Az új szabadalmi törvény (az Szt.) azonban - a Vt.-beli előírásokhoz képest - néhány nem jelentéktelen újdonsággal szolgált, amelyeket célszerű az új védjegytörvényben is szerepeltetni.

Az új védjegytörvény nem célozhatja a védjegyügyekben eljáró bíróságok fórumrendszerének megváltoztatását sem. Erre - mint arról már az új szabadalmi törvény előkészítése során döntés született - a bírósági szervezetrendszer és a Pp. átfogó reformja keretében kerülhet majd - szükség szerint - sor.

Nem szólnak jelentős érvek a Magyar Szabadalmi Hivatal határozatainak megváltoztatására irányuló eljárás nemperes jellegének módosítása mellett sem.

A főbb - többnyire az Szt. releváns szabályaival való összhangot célzó - változtatási javaslatok a következők.

a) Bővíteni kell azoknak a határozatoknak a körét, amelyek megváltoztatása kérhető a bíróságtól. Módot kell adni a jelenleg érdeminek tartott határozatokon kívül a védjegynyilvántartásokba történő bejegyzés alapjául szolgáló, valamint az államigazgatási eljárást megakasztó (a félbeszakadást megállapító, illetve a felfüggesztést elrendelő) határozatokkal szembeni jogorvoslatra is, hasonlóan az Szt. 85. §-ának (1) bekezdésében foglalt szabályozáshoz.

b) Az Alkotmánybíróság 1/1994. (I.7.) AB határozatában foglaltakra tekintettel, valamint az Szt. 85. §-ának (2) bekezdését alapul véve csupán meghatározott lajstromozási akadályok és törlési okok tekintetében indokolt megadni az ügyésznek a jogot arra, hogy a védjegyügyben hozott szabadalmi hivatali határozat megváltoztatását kérje a bíróságtól. Ezek a lajstromozási akadályok és törlési okok azok lehetnek, amelyek a közrenddel, illetve a közerkölccsel kapcsolatosak. A közrend és a közerkölcs szempontjai ugyanis azok, amelyeket egyedül az ügyészség mint kívülálló szerv érvényesíthet a védjegy lajstromozására irányuló "egyfeles" eljárásban. A kontradiktórius törlési eljárásban is fontos érdek fűződhet ahhoz, hogy az ügyész a nem általa indított eljárásban hozott hivatali határozat megváltoztatását kérhesse a közrend és a közerkölcs szempontjaira figyelemmel a bíróságtól. Az új védjegytörvény előkészítése során kell pontosan meghatározni, hogy mely lajstromozási akadályok és törlési okok tekintetében illesse meg a megváltoztatási kérelem benyújtásához való jog az ügyészt.

c) Meg kell szüntetni - ahogy az az Szt. esetében is megtörtént - a védjegyügyekben folyó bírósági eljárás indokolatlanul kétszintű szabályozását, eleget téve a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény 15. §-ának (2) bekezdésében és 18. §-ának (3) bekezdésében foglalt követelményeknek.

14. A földrajzi árujelzők és az eredetmegjelölések oltalma

14.1. (A helyzet értékelése és az alapvető fogalmak) Magyarország gazdaságában a mezőgazdaság és az élelmiszeripar különös fontosságú, úgyszintén a bortermelés. Emiatt a hazai és a nemzetközi piacon való sikeres részvétel szempontjából egyaránt fokozottan kell számolni annak a versenyeszköznek a szerepével, amelyet a földrajzi árujelzők és az eredetmegjelölések használata és jogi oltalma biztosíthat. Az ország-imágót testesítik meg az olyan megjelölések, mint pl. a magyar szalámi, a szegedi paprika, a gyulai kolbász, a makói hagyma, vagy pedig a tokaji bor, az egri bikavér.

Ennek ellenére a földrajzi árujelzők és az eredetmegjelölések hazai védelmi eszközei szegényesek; jelentős nemzetközi fejlemények is bekövetkeztek az utóbbi esztendőkben. Mindezek alapján a hazai és a nemzetközi jogfejlődés követelményei egyaránt szükségessé teszik a kérdés áttekintését és a korszerű szabályozást.

A feladatot az élelmiszertörvény előkészítésével kapcsolatban a 2191/1995. (VII.6.) Korm. határozat jelölte ki; s annak teljesítésére az árujelzőkre vonatkozó általános jogi szabályozás megújítása, az új védjegytörvény kidolgozása keretében kínálkozik a legmegfelelőbb lehetőség.

A földrajzi árujelzők fogalmát a magyar jogi szóhasználat általánosan, mindazoknak a megjelöléseknek a gyűjtőneveként alkalmazza, amelyeket a forgalomban a termékek földrajzi eredetének azonosítására használnak. Ezeknek a megjelöléseknek az oltalma iránti egyre növekvő igény mellett megállapítható, hogy jogi helyzetük korántsem rendezett. Először szükséges az ide tartozó fogalmak számbavétele, tisztázása és annak összefoglalása, hogy mi az egyes megjelölés-fajták által biztosított oltalom tartalma.

A Párizsi Uniós Egyezmény 1. cikkének (2) bekezdése az ipari tulajdon tárgyaiként sorolja fel a származási jelzéseket vagy eredetmegjelöléseket. Ezek azonban valójában nem egymást helyettesítő, tehát egymással nem vagylagos kapcsolatban álló kategóriák. A GATT keretében a szellemi tulajdonjogok kereskedelmi vonatkozásairól létrejött megállapodás, a TRIPS-egyezmény a földrajzi árujelzők oltalmáról rendelkezik, míg a mezőgazdasági termékek és az élelmiszerek eredetmegjelöléseinek és földrajzi árujelzőinek oltalmáról szóló 2081/92/EK rendelet különböztet e két megjelölés-fajta között (több közösségi rendelet külön szabályozza a borok megjelölését, nemcsak a földrajzi eredet tekintetében). Végül említést érdemel, hogy a Szellemi Tulajdon Világszervezetének a nemzetközi oltalom biztosítására kidolgozott szerződéstervezete a földrajzi árujelző fogalmát használja.

Származási jelzésként bármely földrajzi név használható, amely közvetlenül vagy közvetve kifejezi a termék származását. Az ilyen jelzések - amennyiben a valóságnak megfelelnek - bárki által szabadon használhatók, azaz nem sajátíthatók ki. Így, noha az iparjogvédelem tárgyai közé soroljuk őket, nem jellemző rájuk az iparjogvédelem egyéb tárgyaival kapcsolatban szerezhető kizárólagos jog.

Az eredetmegjelölések nemzetközi lajstromozásáról szóló Lisszaboni Megállapodás szerint eredetmegjelölés valamely ország, táj, helység neve, amelyet az onnan származó meghatározott termék megjelölésére használnak, és a termék tulajdonságait, minőségét kizárólag vagy lényegében az adott földrajzi környezet határozza meg. A földrajzi környezet tágan értendő, abba a természeti és az emberi tényezők - tehát a termelési kultúra, a hagyományok - is beletartoznak. Az eredetmegjelölésnek a származás feltüntetése mellett a minőséggel is szoros kapcsolata van, éppen ezért e megjelölések használatára csak azok szerezhetnek jogot, akiknek termékei az előírt követelményeknek megfelelnek. Az eredetmegjelölés tehát meghatározott jogosultak javára kisajátítható, lefoglalható megjelölés.

A földrajzi árujelző fogalmát - mezőgazdasági termékekkel és élelmiszerekkel kapcsolatban - a közösségi rendelet olyan régiók, meghatározott helyek, kivételes esetben országok neveként határozza meg, amelyet az onnan származó termékek megnevezésére használnak, ha a termékek különleges minősége vagy egyéb tulajdonsága a földrajzi eredetnek is tulajdonítható, és azok előállítása, illetve feldolgozása ténylegesen a meghatározott környezetben történik. Lényegében hasonlóan fogalmazza meg a TRIPS-egyezmény a földrajzi árujelző fogalmát, azzal, hogy az nemcsak mezőgazdasági termékekre és élelmiszerekre vonatkozik.

A lényeges különbség az eredetmegjelölés és a földrajzi árujelző között abban áll, hogy míg az előbbinél közvetlen és elválaszthatatlan kapcsolatnak kell lennie a termék minősége, tulajdonságai és a földrajzi környezet között, az utóbbinál ez a kapcsolat esetleges, azaz a termék köszönheti hírnevét, tulajdonságait a földrajzi környezetnek, függetlenül a természeti és emberi tényezőktől, amelyeknek az eredetmegjelöléssel kapcsolatban döntő szerepük van.

Az előzőekhez viszonyítva a WIPO szerződéstervezete a legtágabb értelemben használja a földrajzi árujelző kifejezést származási jelzésre, eredetmegjelölésre, valamint egyéb földrajzi eredetet jelölő megjelölésre, függetlenül attól, hogy azok tényleges földrajzi nevek vagy ún. hagyományosan ilyennek tekintett nevek, valamint, hogy milyen a megjelölés és a termék minőségének kapcsolata.

Az oltalom egyik lehetséges módja, hogy a földrajzi árujelző védelme nem hatósági határozaton, lajstromozáson, hanem a jogszabályok közvetlen alkalmazásán alapul. Nincsenek tehát meghatározott jogosultak javára nyilvántartott jogok; a valóságnak nem megfelelő megjelölések használata ellen azonban fel lehet lépni. Ilyen jogot biztosít a Párizsi Uniós Egyezmény 9. és 10. cikke, amely szerint, ha a termék származását közvetve vagy közvetlenül hamisan jelölték meg, az árut az abba az országba történő behozatalkor, amelyben a névnek törvényes oltalma van, le kell foglalni. A származási jelzések ily módon biztosított védelme nemzetközi szinten gyenge, mert csak olyan megjelölésekre vonatkozik, amelyeket valamely országban származási jelzésnek tekintenek, továbbá csak a megtévesztő használat ellen jelent oltalmat. Ha a valóságos származást is feltüntetik, az egyébként nem az adott földrajzi helyről származó árun a "hamis" származási jelzés használata megengedett. Az oltalom továbbá nem jelent védelmet az ellen, hogy az eredetileg származást kifejező név fajtanévvé váljon.

Lényegében hasonló az áruk hamis vagy megtévesztő származási jelzésének megakadályozására 1891-ben létrejött Madridi Megállapodás szerinti oltalom, amely a tagországokból származó árukkal kapcsolatban tiltja ezen országok vagy az országokban fekvő helyek nevének hamis avagy megtévesztő módon történő feltüntetését. E megállapodás alapján sem akadályozható meg - a borokat kivéve - valamely földrajzi név fajtanévvé válása, amennyiben a jogosulatlan használat ellen megfelelő időben elmulasztják a fellépést. Azt sem akadályozza meg az oltalom, hogy a földrajzi nevet "fajta", "típusú" vagy egyéb toldattal az egyébként nem a feltüntetett helyről származó árukon alkalmazzák.

Végül meg kell említeni a Párizsi Uniós Egyezménynek a tisztességtelen verseny tilalmára vonatkozó 10.bis cikkét, amelynek értelmében meg kell tiltani minden olyan cselekményt, amely alkalmas arra, hogy a versenytárs telepével való összetévesztésre vezessen. Az oltalom feltétele, hogy a földrajzi név ismertséggel, hírnévvel rendelkezzen. Ismertségre általában bizonyos ideig tartó, folyamatos használat révén lehet szert tenni, ami - a használat hiányában - el is veszthető. Országonként eltérő annak az ismertségnek a foka, amely a tisztességtelen verseny jogcímén történő eredményes fellépéshez elegendő. A tisztességtelen verseny elleni fellépés lehetősége sem alkalmas a földrajzi név fajtanévvé válásának megakadályozására.

Ismert megoldás a földrajzi árujelzők oltalmának biztosítása a védjegy eszközeivel. Ebben az esetben a földrajzi nevek egyéni kezdeményezés alapján, meghatározott jogosult javára lajstromozhatók, azaz kizárólagos jog szerezhető rájuk. Egyes országokban földrajzi névre az oltalom csak kollektív vagy ún. tanúsító védjegy formájában biztosítható. A védjegyjogosult szervezet bárkinek, aki eleget tesz a kollektív, illetve a tanúsító védjegy használatára vonatkozó feltételeknek, engedélyezheti a földrajzi név használatát, azokat pedig, akik nem tagjai a szervezetnek, illetve nem tesznek eleget a feltételeknek, eltilthatja ettől.

A speciális francia nemzeti oltalmi forma alapján létrejött Lisszaboni Megállapodás által biztosított oltalom az előbbieknél lényegesen erősebb. Az eredetmegjelölés bármiféle jogosulatlan használatát, utánzását tiltja, még abban az esetben is, ha a termék valóságos származását is feltüntetik, vagy ha az eredetmegjelölést a "fajta", "típusú" stb. toldatokkal együtt, sőt, még ha az "utánzat" szó feltüntetésével használják is. Az oltalom időben elvileg korlátlan, illetve mindaddig fennáll, amíg a származási országban az eredetmegjelölés oltalmat élvez. Ezen idő alatt nem válhat fajtanévvé, s a jogok érvényesítése érdekében bármely érdekelt személy felléphet és a szankciók széles köre érvényesíthető. Mindezen előnyök ellenére a Lisszaboni Megállapodás nem vált a szó valóságos értelmében nemzetközivé, a mai napig mindössze 17 tagállamot számlál, s a nemzetközileg lajstromozott eredetmegjelölések száma nem sokkal haladja meg a hétszázat.

A széles körű nemzetközi oltalom hiányát az érdekelt országok között számos kétoldalú megállapodás némileg pótolja ugyan, de egyúttal nehezen áttekinthetővé teszi ezt a területet; ez különösen a fogyasztók szempontjából kedvezőtlen. Ebből a szempontból jelent igen fontos előrelépést a közösségi rendelet.

Magyarországon a földrajzi árujelzők az iparjogvédelem mostohagyermekei közé tartoznak. Mind ez ideig nem alakult ki a speciális hazai jogintézmény a földrajzi árujelzők oltalmára; a tisztességtelen piaci magatartás tilalmáról szóló törvény ugyan biztosítja a Párizsi Uniós Egyezmény szerinti védelmet, de ez, amint láttuk sok szempontból elégtelen. Hazánk részese ugyan a Lisszaboni Megállapodásnak, s annak keretében 26 magyar eredetmegjelölés élvez nemzetközi lajstromozás révén oltalmat; ez az oltalom azonban csak a 17 tagországra terjed ki. (Így fordulhat pl. elő az, hogy az Amerikai Egyesült Államokban nem magyar eredetű borokra használják a Tokaj megjelölést.)

Néhány kétoldalú megállapodás egészíti ki a külföldi oltalomszerzés nemzetközi lehetőségét, ezek közül azonban - a közösségi rendeletre hivatkozva - az osztrák-magyar megállapodást a közelmúltban felmondták. A dereguláció pedig elragadta a Lisszaboni Megállapodás kihirdetésével kapcsolatos végrehajtási rendeletet, amely az eredetmegjelölések nemzetközi lajstromozása iránti kérelmekre vonatkozó előírásokat tartalmazta.

14.2. (A szabályozás harmonizációs szempontjai) Az Európai Megállapodásban foglalt általános jogharmonizációs kötelezettségünk szerint a földrajzi árujelzők oltalmát is a Közösségen belül érvényesülő szinten kell biztosítanunk. E kötelezettség teljesítése során elsőként célszerű figyelembe venni a közösségi rendeletet, amiatt külön is, mivel jelenleg még az Unión kívülállóként csak akkor szerezhetünk ebben a fontos régióban oltalmat, ha egyenértékű jogi védelmet biztosítunk az onnan származó megjelöléseknek.

A közösségi rendelet azonban csak egyike az igazodási pontoknak, s annak egyszerű átvétele márcsak azért sem jelentene megfelelő megoldást, mert annak körébe csak a mezőgazdasági termékek és az élelmiszerek tartoznak. (A rendelet megfogalmazását egyébként - pontatlansága miatt - a tagországok szakmai körei kifogásolják.) Az irányadó nemzetközi normák közül különös figyelmet érdemelnek továbbá a TRIPS-egyezmény rendelkezései, valamint a WIPO szerződéstervezete; s egyes nemzeti jogszabályok is tanulságokkal szolgálnak.

A közösségi rendelet szerint az Európai Unió területére kiterjedő hatályú lajstromozás révén oltalom szerezhető mind az eredetmegjelölésekre, mind a földrajzi árujelzőkre, továbbá bizonyos feltételek mellett egyéb hagyományos földrajzi és nem földrajzi nevekre is, amelyeket meghatározott régióból származó élelmiszerek megjelölésére használnak. A fajtanevek - amelyek listáját az Európai Közösség hivatalos lapjában a rendelet hatályba lépését megelőzően közzétették - pedig kizártak az oltalomból.

Az oltalom lényeges feltétele a rendelet 4. cikkében előírt termékspecifikáció, valamint az ellenőrzés a 10. cikk szerint. Ezeknek az előírásoknak az értelmében nem elegendő, hogy a terméket - amelyen a lajstromozott megjelölést használják - valóban az adott földrajzi környezetben termelték, állították elő vagy dolgozták fel, hanem annak meg kell felelnie a specifikációban leírt minőségnek. Az ellenőrzés során érintett hiányosságok esetén pedig a tagországok felszólíthatók a szükséges intézkedések megtételére. A nem a lajstromozásnak megfelelő használat miatti panaszok alapján sor kerülhet a lajstromozás törlésére is.

A közösségi rendelet a lajstromozott megjelölés számára igen széles körű oltalmat biztosít. A 13. cikk értelmében a lajstromozásból eredő jog megsértését jelenti

- az eredetmegjelölésnek vagy a földrajzi árujelzőnek a lajstromozással nem érintett termékkel kapcsolatos kereskedelmi használata, ha az áruk hasonlóak és a használattal a lajstromozott megjelölés hírnevét használják ki;
- bármilyen utánzás vagy az eredeti termékkel való összefüggés látszatának keltése, még akkor is, ha a termék valóságos származását is feltüntetik, vagy ha a védett nevet fordításban vagy különböző toldatokkal ("típusú", "módon készült" stb.) használják;
- bármilyen, a termék eredetével, természetével vagy lényeges tulajdonságaival kapcsolatos egyéb hamis vagy megtévesztő jelzés használata, bárhol legyen is az feltüntetve (a csomagoláson, a hirdetésben, a terméket kísérő dokumentációkon stb.);
- bármely egyéb, a fogyasztókat a termék valóságos eredetével kapcsolatban megtévesztő cselekmény.

A közösségi rendelet előírásai a földrajzi megjelölés és a védjegyek közti ütközésre is kiterjednek. Ennek megfelelően a korábban lajstromozott és a használat folytán ismertté vált védjegy az eredetmegjelöléssel vagy földrajzi árujelzővel szemben lajstromozási akadályt jelent, ha az utóbbi alkalmas a fogyasztó megtévesztésére. Amennyiben a földrajzi árujelző lajstromozása iránti kérelem benyújtása előtt jóhiszeműen történt a védjegy bejelentése, és a megtévesztés veszélye nem áll fenn, a két lajstromozás elvileg párhuzamosan fennállhat. A korábban lajstromozott eredetmegjelölés vagy földrajzi árujelző pedig megtévesztés esetében lajstromozási akadályt jelent a későbbi védjegybejelentéssel szemben. Ezek a rendezőelvek egyik iparjogvédelmi formának sem biztosítanak erősebb jogot a másikkal szemben, hanem az időrendi elsőbbséget és a fogyasztók megtévesztésének tilalmát tartják szem előtt.

A lajstromozási eljárás egyszerűsített szabályai szerint a közösségi rendelet hatálybalépésétől számított hat hónapon belül - ez az időszak 1994. január 26-ig terjedt - a tagországok közölhették az Európai Bizottsággal a területükön oltalmat élvező megjelöléseket. Ezeket az érdemi vizsgálat lefolytatásával - de a többi tagország kifogásolási lehetősége nélkül - lajstromozták. A fenti határidő letelte után pedig csak az esetleges kifogásokra rendelkezésre álló hat hónap elteltével, s a kifogásokkal kapcsolatos eljárás eredményétől függően szerezhető oltalom. Kifogás tehető mind azon az alapon, hogy a lajstromozni kért megjelölés nem felel meg az előírt feltételeknek, mind valamely korábbi joggal való ütközés alapján, vagy azért, mert a megjelölés fajtanév.

A közösségi rendelet szerint nemcsak a tagországok, hanem a harmadik országok megjelölései is lajstromozhatók. Ennek azonban több feltétele van: a kívülálló országnak biztosítania kell, hogy a megjelöléssel kapcsolatban a közösségi rendelet szerint megkívánt termékspecifikációval egyenértékű követelményeket támaszt, továbbá, hogy a termékek és a megjelölések használatának ellenőrzésére egyenértékű rendszert működtet, valamint, hogy a Közösségből származó mezőgazdasági termékeket és élelmiszereket egyenértékű oltalomban részesíti. Fontos rendelkezéseket tartalmaz a közösségi rendelet a nemzeti oltalom és a közösségi oltalom kapcsolatáról is, egyértelműen elsőbbséget adva az utóbbinak.

A TRIPS-egyezmény 22. cikke a tagországokat arra kötelezi, hogy teremtsék meg a megfelelő jogi eszközöket a földrajzi árujelzők jogi oltalmára. Ennek az oltalomnak az érdekeltek számára lehetővé kell tenniük, hogy megakadályozzák a megjelölés használatát olyan termékekkel kapcsolatban, amelyek nem a feltüntetett földrajzi helyről származnak, és a fogyasztókat ezzel kapcsolatban megtévesztik, valamint, hogy meggátolják bármely olyan használatot, amely a Párizsi Uniós Egyezmény 10.bis cikke szerint tisztességtelen versenycselekményt jelent.

Európában az eredetmegjelölések és a földrajzi árujelzők oltalma két, egymástól eltérő modell - a francia és a német - szerint fejlődött ki. E rendszerek versengése nagyban befolyásolta a nemzetközi jogfejlődést is. A bortermelő Franciaország és követői az eredetmegjelölések oltalmát favorizálják, amely forma a természeti és az emberi tényezők együttesét tekinti meghatározónak, szemben a borászatban alárendelt országokkal, élükön Németországgal, amelyek az emberi tényező elhanyagolása miatt alacsonyabb kategóriát képező földrajzi árujelzők mellett állnak ki; nem kis nehézség elé állítva ezzel az egységes közösségi rendszert is.

A magyar jogalkotás számára - a közösségi rendelettel, valamint a TRIPS-egyezménnyel való összhang megteremtésének alapvető követelménye mellett - tartalmi szempontból inkább a hagyományos francia felfogás érvényesítése látszik indokoltnak. Ez felel meg jobban a hazai bortermelés és általában a mezőgazdasági termelés jelentőségének és tagságunknak a Lisszaboni Megállapodásban.

A német megoldás, az 1994. évi védjegytörvény annyiban tűnik példaértékűnek, hogy inkorporálja a földrajzi árujelzőkre vonatkozó alapvető, garanciális rendelkezéseket, amelyek elvi alapjaikban nagyban rokonjellegűek a védjegyjog szabályaival; s csupán a már túlzottan speciális részleteket rendezi külön jogszabály.

A kifejtettek alapján a készülő védjegytörvényben célszerű megállapítani:

- az oltalom tárgyát, az oltalomképesség feltételeit olyan módon, hogy az - a szükséges különbségek rögzítése mellett - átfogja mind az eredetmegjelöléseket, mind a földrajzi árujelzőket, beleértve a minőségi követelmények és a védjegyekkel való ütközés szabályozását is;
- az oltalom tartalmát a közösségi rendelet fentebb ismertetett 13. cikkének megfelelően;
- a lajstromozásra, a használat ellenőrzésére, valamint a jogorvoslatra vonatkozó alapvető - köztük hatásköri - szabályokat; a lajstromozást a Magyar Szabadalmi Hivatal, a minőség, illetve a használat ellenőrzését a Földművelésügyi Minisztériumhoz tartozó szerv hatáskörébe indokolt utalni.

A törvény előkészítése során figyelembe kell venni az 1994. évi XI. törvénnyel kihirdetett - a bormegnevezések védelméről és ellenőrzéséről szóló - magyar-EGK megállapodást is.

A törvény felhatalmazása alapján kormányrendeletben szükséges intézkedni - egyebek mellett - olyan végrehajtást igénylő kérdésekben, mint az ellenőrzési mechanizmus működése.

15. Az újítások jogi szabályozásának felülvizsgálata

15.1. (Hazai és nemzetközi áttekintés) Az újítások hatályos szabályozása - az újításokról szóló 78/1989. (VII.10.) MT rendelet (Úr.) alapján - a gazdasági és politikai átalakulás kezdeti időszakában, annak a szemléletváltásnak a jegyében született, amely egy nemzetközileg nyitott piacgazdaság kiépítését tűzte ki célul, és e cél érdekében az általános deregulációs törekvések jegyében nagyobb mozgásteret kívánt biztosítani a gazdálkodó szervezetek számára. Mindemellett fontos volt az alkotói érdekek, az alanyi jogok megfelelő védelmének biztosítása. Ezért a korábbi merev (kogens) szabályokat egy olyan megengedő (diszpozitív) jellegű szabályozás váltotta fel, amely - az újítás fogalmának és az újítói jogviszonynak az új alapokra helyezésével és a részletes eljárási szabályok elhagyásával - változatlanul jogi garanciákat nyújt az újítók számára.

Az 1989-es időszakhoz képest a gazdasági környezet alapvetően megváltozott. A privatizáció és a külföldi tőke beáramlása átstrukturálta a gazdaságot, az állami nagyvállalati rendszer lebomlott, a gazdasági élet súlypontja a kereskedelemre, a szolgáltató és pénzügyi szférára terelődött, mindemellett számos magánvállalkozás folytat "termelő tevékenységet".

Polgári jogunk 1993-ban történt novelláris módosítása a gazdálkodó szervezetek szerződési szabadságának szélesítését, a magánszemélyek és a szervezeti formákban gazdálkodók közötti szabályozási különbségek enyhítését tűzte ki célul. E novella javaslatának indokolása szerint a szerződési szabadság elvét sérti, a felek magánautonómiáját kezdi ki minden olyan norma, amely - megfelelő jogpolitikai indok (mint pl. a fogyasztó védelmének vagy a gazdasági verseny szabadságának biztosítása) nélkül - kogens jelleggel, eltérést nem engedően fogalmazódik meg, s ezáltal a szerződés tartalmát akár a felek akarata ellenére is közvetlenül, kötelező jelleggel megállapítja. Ez a tétel olyan általános és alapvető jogi princípium, amely önmagán túlmutatva jelöli ki a jogalkotás számára a követendő utat, így - többek között - az újítások jogi szabályozása számára is.

Az újítási tevékenységet a hatályos jogszabály a korábbi tömegméretű mozgalmi tevékenységből - kétségkívül - tényleges gazdálkodási alapokra helyezett műszaki fejlesztési tevékenységgé változtatta. A nemzetgazdaságban lezajló alapvető változások közepette azonban az újítási tevékenység az elmúlt években ezt a racionális szerepét sem volt képes betölteni, gyakorlatilag az elsorvadás szélére sodródott.

Az újítási rendelet felülvizsgálata kapcsán a külön szabályozás fenntartása vagy megszüntetése kérdésében kell dönteni. A kérdés sokoldalú elemzésének eredményeként úgy tűnik, hogy az újítási tevékenység jogi szabályozása - a szükséges tartalmi változtatások végrehajtása, egy új jogszabály megalkotása esetén - továbbra is előmozdíthatja az átalakulóban lévő magyar gazdaság fejlődését azoknak a munkavállalóknak az elismerése révén, akik szellemi tőkéjük mozgósításával hozzájárulnak a gazdálkodás magasabb színvonalának kialakításához. Az újítási jog rekodifikációjával változatlanul megmaradnak a jogfejlődés során kikristályosult fogalmak, valamint jogi garanciák.

Az újítások jogi szabályozásának fenntartása - a gazdaságban jelen lévő állami beavatkozás jelenlegi szintjén - mindaddig szükséges, amíg a gazdasági és társadalmi változásokkal, a magángazdaság stratégiai gondolkodásmódjának átalakulása folytán az nem utalható át a vállalati autonómia szintjére.

A kisebbségi álláspont szerint napjainkra már megérett a helyzet az újítási rendelet hatályon kívül helyezésére. Az újítói jog e felfogás szerint nem iparjogvédelmi kategória, hiszen kizárólagos hasznosítási (használati) jog nem kötődik hozzá. Nem indokolt továbbá fenntartani a jogcímet a csupán vállalati szinten újnak számító "alkotások" díjazására; ha az ilyen típusú tevékenységet a gazdálkodó szervezet ösztönözni kívánja, arra módja van egyéb hatályos jogszabályaink alapján is. A találmánynál alacsonyabb alkotói színvonalat megtestesítő megoldások jórésze számára nyitva áll a használati mintaoltalom lehetősége. Külföldön nem jellemző az újítások központi jogszabályban történő szabályozása. A hatályon kívül helyezés emellett a hazai deregulációs törekvéseknek is megfelelne. Végül e kisebbségi nézet képviselői arra is felhívják a figyelmet, hogy az újítási tevékenység gyakorlatilag megszűnt hazánkban, a jelenlegi rendeletet még elvétve is alig alkalmazzák. Az előterjesztés a továbbiakban a többségi megközelítésnek megfelelő javaslatokat fejt ki; a határozati javaslat azonban döntési alternatívaként szerepelteti az újításokról szóló rendelet hatályon kívül helyezését.

Az újítási rendelet újjáalkotása során a hazai és nemzetközi jogfejlődés eredményeiből kell kiindulni.

Az iparjogvédelem terén - az Európai Megállapodás 65. cikkével összefüggésben - megindult kodifikációs munka jelentős lépéseként megszületett új szabadalmi törvény (az 1995. évi XXXIII. törvény) 9-17. §-ig terjedő része tartalmazza a munkavállalók találmányaival összefüggő jogokat és kötelezettségeket. Ez a szabályozás elsősorban a német jog megoldásaira épít, azonban hozzá kell azt tenni, hogy jogharmonizációs szempontból a nemzeti jogalkotás ezen a területen "szabad kezet" kapott, harmonizációs kényszer nem terhelte.

A törvény 9. §-a a "munkaviszonyból folyó kötelesség"-re alapozva határozza meg azt, hogy mely találmányok minősülnek "szolgálati"-nak és melyek "alkalmazotti"-nak. A 10. § (2) bekezdése szerint az alkalmazotti találmányra a munkáltatót hasznosítási jog illeti meg (egyszerű licencia). A 17. § pedig arról rendelkezik, hogy ha a találmányt közszolgálati vagy közalkalmazotti jogviszonyban álló vagy a fegyveres erők és a rendvédelmi szervek hivatásos állományához tartozó - szolgálati viszonyban álló - személy, vagy munkaviszony jellegű jogviszony keretében foglalkoztatott személy alkotta meg, a 9-16. § rendelkezéseit megfelelően alkalmazni kell.

A fejlett külföldi országok jogrendszerei általában nem rendelkeznek az újításokról, mivel a döntően magánszektorra épülő ipar alapvető érdeke az, hogy a vállalaton belüli szellemi erőforrások minél nagyobb mértékben hasznosuljanak, a munkatársak aktív résztvevői legyenek a szervezetfejlesztésnek és a termelésnek. A munkatársak javaslatait, ötleteit, kezdeményezéseit felhasználó szervezetek valamilyen belső szabályzat, illetve elbírálási és értékelési rendszer alapján döntenek a javaslatok felől, beleértve azok díjazását is. Így az "újítási tevékenység" a gyár kapuin belül marad, annak ösztönzése vagy visszafogása a vállalati önszabályozás körébe tartozó kérdés, a jogviták ezért nem vihetők bíróság elé.

A több mint egy évszázada kialakult "üzemi pályázati rendszer" tehát nemcsak a munkavállalók szellemi tőkéjének mozgósítását és az alkotó-gondolkodó munkaerő megbecsülését teszi lehetővé, hanem a közép- és nagyvállalatoknál - különösen az USA-ban - a vezetés eszközévé vált, általa a vállalatvezetés aktív ösztönző politikája könnyen a közös szervezeti-gazdasági célok irányába fordíthatja a munkatársakat.

Az Európai Unió államai közül Németországban jelennek meg a jogi szabályozás szintjén az újítások. A szolgálati találmányokról szóló törvény 20. §-a a "Javaslatok a technika fejlesztésére" címet viseli, s szövege szerint az olyan technikai fejlesztésre irányuló javaslatok tekintetében, amelyek a munkáltató részére valamely iparjogvédelmi oltalomból fakadó előnyhöz hasonló előnyt biztosítanak, a munkavállaló (alkalmazott) ésszerű díjazást követelhet, ha a munkáltató hasznosítja a javaslat tárgyát képező megoldást. A 9. és 10. §-nak a szolgálati találmányért járó díjazásáról szóló rendelkezéseit kell alkalmazni az ilyen (újítói) javaslatok esetén is. A 20. § (2) bekezdése a javaslatok kezelésének szabályozását a kollektív szerződések vagy belső megállapodások körébe utalja.

15.2. (A továbbfejlesztés irányai) A megalkotásra kerülő újítási rendeletben elsősorban az 1989 óta bekövetkezett jogi koncepcióváltást és a gazdaságban végbement strukturális változásokat kell figyelembe venni mindamellett, hogy az újítói jogviszony garanciális jellegű (alap)elemeit meg kell erősíteni.

Az Úr. 1. §-a a rendelet személyi hatályát illetően a Ptk. 685. §-ának c) pontjára hivatkozik, amely szerint gazdálkodó szervezet: az állami vállalat, az egyéb állami gazdálkodó szerv, a szövetkezet, a gazdasági társaság, a közhasznú társaság, az egyes jogi személyek vállalata, a leányvállalat, a vízgazdálkodási társulat, az erdőbirtokossági társulat, továbbá az egyéni vállalkozó. Az idézett rendelkezés az újítói jogviszony tekintetében indokolatlanul és értelmezhetetlenül tág körét sorolja fel a gazdálkodó szervezeteknek. Úgy tűnik, hogy e kört a kifejezetten gazdasági tevékenységet folytató szervezetekre, illetve a (non-profit jellegű) közhasznú társaságra indokolt korlátozni.

A személyi hatály másik kérdése annak a mögöttes jogviszonynak a meghatározása, amely az újítói jogviszony alapjául szolgál. Az Úr. 1. §-ának második fordulata munkaviszonyról, illetve munkavégzésre irányuló egyéb jogviszonyról tesz említést. Ezen utóbbi fordulat szintén pontosításra szorul, összhangban az új szabadalmi törvény (Szt.) 17. §-ának rendelkezésével. E szerint helyesebbnek tűnik a "munkaviszony jellegű jogviszony" használata, bár a különbség első ránézésre nem domináns, mégis a munkaviszonyt, mint mögöttes jogviszonyt erősíti az eltérő szóhasználat (a vállalkozási jogviszonyt például kizárja).

Az Úr. 2-4. §-ainak - az újítás fogalmának, az újítónak és az újítási javaslat minimális követelményeinek a meghatározására vonatkozó - rendelkezéseit változatlan tartalommal indokolt fenntartani a "gazdálkodó szervezet" fogalmi körének javasolt módosításával.

Az Úr. 5. §-a a munkaköri kötelesség körében, illetve a szervezet eszközeivel kidolgozott újításokat utalja a gazdálkodó szervezet rendelkezésébe. Ehelyett az Szt. 9. §-ával összhangban a "munkaviszonyból vagy munkaviszony jellegű jogviszonyból folyó kötelesség" kifejezés lenne indokolt.

Az Úr. 6. §-ának díjazási szabályai tartalmilag megfelelőek, az "előny" szó használata az Szt. 13. §-ának (8) bekezdésében említett "gazdasági előny" fogalmával váltható fel; az Szt. 13. §-a (7) bekezdésének a díjazás tekintetében a licencanalógiát bevezető új rendelkezése pedig megfelelően átvehető az új rendeletbe.

Az Úr. 6. §-ának (2) bekezdése a szabályozás diszpozitív jellegét támasztja alá; a szerződési szabadság érvényesülését az újítói jogviszony tartalma tekintetében továbbra is biztosítani kell, ez összhangban áll a hazai polgári jog fejlődésével. Az újító jogait ugyanakkor - az Szt. 15. §-a (2) bekezdéséhez hasonlóan - az egyoldalú kogencia kimondásával is biztosítani kell.

A közreműködésnek az Úr. 7. §-a szerinti szabályozását nem kell fenntartani.

Az Úr. 8. §-ának teljes egészében történő hatályon kívül helyezése pedig amiatt indokolt, mivel a magántulajdonosi gazdaságban a szervezetek működésének ellenőrzését a tulajdonosok megbízottai vagy választott testületei (felügyelő bizottságok, könyvvizsgálók stb.) végzik. A szervezetek belső autonómiája keretébe kell utalni az újítási szabályzatok megalkotását, a javaslatok benyújtásának, elbírálásának kialakítását; ezért indokolatlannak tűnik olyan díjazási "garanciák" rendelettel történő megállapítása is, amelyek a szervezetek belső ellenőrzési, elbírálási hatáskörébe tartoznak. Eshetőleges volna és bizonytalanságot teremtene a "munkáltatói jogokat gyakorló szerv" meghatározás is, mivel a jogszabályok csak a cégvezetés tekintetében rendezik a munkáltatói jogok gyakorlásának kérdéseit; a vezetők a szervezet egészéhez képest minősülnek "magasabb" vagy "alacsonyabb" vezetőknek (pl. részvénytársasági formában működő holding vagy egy betéti társaság esetén).

Az Úr. 9. §-ának (1) bekezdése a rendelet egyik legfontosabb garanciális szabálya, amely a bírósági út igénybevételének lehetőségét biztosítja, azzal a megkötéssel, hogy a bíróság nem kötelezheti a gazdálkodó szervezetet az újítás hasznosítására vagy átadására. E szabály megőrzése feltétlenül szükséges.


X X X


Az előterjesztés alapján a határozati javaslat meghatározza az új védjegytörvény előkészítésével kapcsolatos feladatokat, valamint állást foglal az új törvény koncepciójának legfontosabb és vitás kérdéseiben. Emellett rendelkezik a földrajzi jelzések és az eredetmegjelölések, továbbá az újítások szabályozásáról, valamint a szellemi tulajdonjogok hatékony érvényesítéséhez szükséges - jogi és egyéb - feltételek megteremtéséről. Végül szól hazánknak egyes védjegyjogi tárgyú nemzetközi szerződésekhez való csatlakozásáról is.


Budapest, 1996. február 28.

dr. Vastagh Pál

dr. Szarka Ernő