Jelentés¹
a szolgálati és az alkalmazotti találmányokra vonatkozó szabályozás felülvizsgálatával foglalkozó munkacsoport tevékenységéről és következtetéseiről

I. Bevezetés
II. A hatályos szabályozás nem vitatott részei
III. Az Szt. vitatott szabályai és megfelelő értelmezésük
IV. Bevezetés

I. Bevezetés

1.1. A munkacsoport a Magyar Szabadalmi Hivatal elnökének felkérésére alakult meg a következő szervezetek képviselőiből: Gazdasági Minisztérium, Igazságügyi Minisztérium, Oktatási Minisztérium, Magyar Szabadalmi Hivatal, Amerikai-Magyar Kereskedelmi Kamara, Magyar Feltalálók Egyesülete, Magyar Innovációs Szövetség, Magyar Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Egyesület, Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, Nemzetközi Vállalatok Magyarországi Társasága, Szabadalmi Ügyvivői Kamara. A munkacsoport létrehozását elsősorban az indokolta, hogy a Gazdasági Minisztérium és az Oktatási Minisztérium kezdeményezte a szolgálati és az alkalmazotti találmányokra vonatkozó szabályozás felülvizsgálatát, figyelemmel azokra az észrevételekre és javaslatokra, amelyeket az egyik nemzetközi vállalat fogalmazott meg Magyarországra vonatkozó kutatási és fejlesztési terveinek kialakítása kapcsán. E konkrét észrevételek és javaslatok megvizsgálása mellett a szabályozás hatályosulásának átfogó értékelésére is alkalmat kínált a munkacsoport megalakítása.

1.2. Mindezekkel összhangban a munkacsoport feladata annak megvizsgálása volt, hogy a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1995. évi XXXIII. törvény (Szt.) irányadó rendelkezései (9-17. §) mennyiben segítik elő vagy akadályozzák a kutatási-fejlesztési célú beruházásokat, illetve milyen mértékben és hogyan érvényesülnek a gyakorlatban. A vizsgálat során elemezni és értékelni kellett a hazai tapasztalatokat (a gazdálkodó szervezetekét és a feltalálókét egyaránt), a külföldi jogi példákat és az európai szabályozási törekvéseket.

1.3. A munkacsoport e jelentés összeállításáig három ülést tartott. Az első ülés a feladat azonosítására, valamint a munka főbb irányainak és módszereinek meghatározására szolgált. A második ülésen - írásbeli előkészítést követően - a szabályozás, illetve a felülvizsgálat érdemi kérdéseit vitatták meg, valamint megegyeztek azoknak a következtetéseknek a tartalmi elemeiről, amelyeket e jelentés foglal össze. A harmadik ülésen a munkacsoport e jelentés tervezetét tárgyalta meg és fogadta el a tagok által indokoltnak ítélt módosításokkal, illetve kiegészítésekkel.

1.4. A munkacsoport - tükrözve a megbeszélések eredményeit - tevékenységéről a következő rendben számol be. E jelentés mindenekelőtt - szükség szerint magyarázó jellegű megjegyzésekkel kiegészítve - felsorolja azokat a rendelkezéseket, amelyek a felülvizsgálati munka során nem váltak vitatottá, azaz, amelyekre vonatkozóan sem kifogás, sem módosítási javaslat nem fogalmazódott meg. Ezt követően a vitatott szabályokat illetően ismerteti a helyes jogértelmezést tükröző, a szabályok pontos tartalmát feltáró azon megállapításokat, amelyekre figyelemmel a hatályos szabályozás fenntartásáról vagy módosításáról döntést lehet hozni. A jelentés végül - ismét a szükséges magyarázatokkal együtt - kodifikációs javaslatokat tesz, valamint felvázolja a munka folytatásának lehetséges főbb irányait.

II. A hatályos szabályozás nem vitatott részei

2.1. Az Szt.-nek a következő tárgyú rendelkezései nem váltak vitatottá (lásd az 1.4. pontot) a felülvizsgálati munka során:

• a szolgálati és az alkalmazotti találmány fogalma (Szt. 9. §);
• a feltalálót terhelő ismertetési kötelezettség és a munkáltató nyilatkozattételi kötelezettsége, valamint e kötelezettségek elmulasztásának jogkövetkezményei (Szt. 11. §);
• a találmányi díjfizetés jogcímeinek meghatározása, a hasznosításnak előnyös piaci helyzet teremtése vagy fenntartása érdekében történő mellőzésével, valamint a külföldi szabadalom után járó találmányi díjjal összefüggő értelmezési kérdések kivételével [Szt. 13. § (1)-(5) bek.];
• az írásbeliség alaki követelménye [Szt. 15. § (1) bek.];
• a találmányi szakértői testület [Szt. 16. § (2)-(3) bek.];
• a szabályozás hatályának kiterjesztése (Szt. 17. §).

A felsorolt témákban az Szt. szabályai beváltak, velük kapcsolatban sem kifogás, sem módosítási javaslat nem érkezett. Megváltoztatásukra sem rövid, sem középtávon nincs szükség, kisebb kiigazításuk - az összefüggésekre tekintettel - legfeljebb a többi rendelkezés módosítása miatt válhat indokolttá.

2.2. Külön figyelmet és említést érdemel, hogy a munkacsoportban az Szt. rendelkezéseinek koncepcionális alapja sem vált kérdésessé. A munkacsoportból senki sem igényelte a szolgálati és az alkalmazotti találmányokra vonatkozó szabályozás polgári jogi jellegének megváltoztatását, azaz a feltaláló és a munkáltatója közötti viszonyra a munkajog alkalmazását. Hasonlóképpen, a munkacsoport egyetlen tagja sem vonta kétségbe, hogy a feltalálónak a szolgálati találmány létrehozásáért külön - a munkabért meghaladó - díjazás jár.

Mindez annak ellenére megállapítható, hogy a munkacsoportban megoszlottak a vélemények a magyar műszaki alkotói réteg megfelelő megbecsülésének és ösztönzésének, valamint a kutatási és fejlesztési tevékenység, a vállalati innováció előmozdításának gazdasági szempontból optimális módszereiről, megoldásairól.

Az egyik vélemény szerint a magyar műszaki alkotók is elsősorban abban volnának érdekeltek, hogy megfelelően rugalmas szabályozási környezet teremtésével minél több olyan kutatóközpontot vonzzunk Magyarországra, amelyek munkabér formájában magas összegű, rendszeres jövedelmet garantálhatnak számukra, igaz a kiugró mértékű találmányi díj esélye nélkül.

A másik nézet szerint valamely találmány létrehozása sohasem lehet közvetlen munkajogi kötelezettség, hiszen ilyesmire senkit sem lehet munkaszerződésben kötelezni. A találmányi díjazás a munkavállaló feltaláló számára nem egyszerűen csak új megoldások, hanem a munkáltatónak időlegesen piaci monopolhelyzetet biztosító - azaz szabadalmazható - megoldások létrehozására nyújt ösztönzést, egyes hazai vállalati tapasztalatok szerint kellő hatékonysággal.

A találmányi díj intézménye nem okoz hátrányt Magyarországnak a kutatási és fejlesztési (vagy akár egyéb) célú beruházások iránti nemzetközi versenyben, hiszen egyrészt a munkabéren túlmenő díjazás kontinentális hagyományként szinte egész Európában érvényesülő követelmény, másrészt a találmányi díjak magyarországi mértéke aligha befolyásolhatja számottevően a nagyságrendekkel nagyobb összegű beruházási döntéseket.

E két ellentétes álláspont bővebb kifejtése vagy értékelése azért nem szükséges, mert mindkét megközelítés hívei úgy ítélik meg: az Szt.-ben foglalt szabályozás kellően rugalmas vagy legalábbis megfelelő módosításokkal kellően rugalmassá tehető ahhoz, hogy gazdasági és innovációs felfogásuk a szabályozás keretei között a gyakorlatban érvényesülhessen.

III. Az Szt. vitatott szabályai és megfelelő értelmezésük

3.1. Az 1.1. pontban említett nemzetközi vállalati észrevételekből az OM-ben készített tartalmi kivonat szerint szükséges volna az Szt. olyan módosítása, amely "lehetővé tenné, hogy a szolgálati és alkalmazotti találmányok tulajdonosa is egyértelműen az alkalmazó vállalat legyen, és ez a vállalat csak arra legyen köteles, hogy az alkalmazottat munkaviszony keretében előre meghatározott feltételek, illetőleg mértékek szerint javadalmazza. ... A szabadalom tulajdonviszonyait illetően bizonytalanság uralkodik."

A munkacsoport álláspontja szerint e kritika nem megalapozott, valószínűleg félreértésre épül.

Az Szt. 1996. január 1-jei hatálybalépését megelőzően a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1969. évi II. törvény (azaz a "régi Szt.", a továbbiakban: Rszt.) 9. §-ának (2) bekezdése szabályozta a szolgálati találmányok tekintetében a szabadalmi igényjogosultságot (a "szabadalom tulajdonviszonyait"). E bekezdés értelmében a szolgálati találmányra a szabadalom a munkáltatót (vagy más jogviszony alapján jogosultat) illette meg.

Noha az Rszt.-ben foglalt szabályozás sem hagyott bizonytalanságot afelől, hogy a szolgálati találmányra kit illet meg a szabadalom, az Szt. egyrészt egyértelműbb, világosabb helyzetet teremtett a munkáltató igényjogosultságának jogcímét illetően, másrészt árnyaltabbá tette a szabályozást az alkalmazotti találmány fogalmának bevezetésével, és az ilyen találmányra vonatkozó vagyoni jogok megoszlásának meghatározásával.

Az Szt. 10. §-ának (1) bekezdése nemcsak azt teszi egyértelművé, hogy a szolgálati találmányra a szabadalom a munkáltatót illeti meg, hanem kapcsolatot teremt a munkáltató jogszerzése és a szabadalmi igényre vonatkozó általános szabály [a 8. § (1) bekezdése] között is, mivel megjelöli a munkáltató szabadalmi igényjogosultságának jogcímét is. Az Szt. e rendelkezése folytán a szolgálati találmányra vonatkozó szabadalmi igényjogosultság ex lege, a törvény erejénél fogva száll át a munkáltatóra, amint a szolgálati találmányt a feltaláló megalkotja. Ezt fejezi ki a 10. § (1) bekezdésének az a fordulata, hogy a munkáltatót a feltaláló jogutódjaként illeti meg a szabadalom a szolgálati találmányra. E rendelkezés tehát nemcsak a szabadalom "tulajdonviszonyait", hanem a jogátszállás jogcímét illetően sem hagy semmiféle kétséget.

Az Szt. az Rszt.-nél [lásd az Rszt. 9. §-ának (1) bekezdését] differenciáltabban csoportosítja a munkavállalók által alkotott találmányokat. A munkaviszonyból eredő kötelezettség teljesítéseként kidolgozott, azaz szolgálati találmányokra vonatkozóan a szabadalmi igény - amint az az előzőekből is kitűnt - a munkáltatót illeti meg. A szolgálatinak nem minősülő, de a munkáltató tényleges tevékenységi körébe tartozó, ún. alkalmazotti találmányok esetében a rendelkezés joga a feltalálót illeti meg, a munkáltatónak azonban ex lege - nem kizárólagos és forgalomképtelen - hasznosítási joga van a találmányra [lásd az Szt. 9. §-ának (2) bekezdését és 10. §-ának (2) bekezdését]. Az alkalmazotti találmányokra vonatkozó vagyoni jogoknak a feltaláló és a munkáltató közötti megoszlását az Szt. tehát világosan, egyértelműen határozza meg. Nem ismert olyan jogvita, amely e rendelkezésekre, illetve az értelmezésükkel kapcsolatos bizonytalanságra lett volna visszavezethető.

A jogösszehasonlító elemzések is azt mutatják, hogy Európában nem szokatlan, sőt elterjedtnek mondható a szolgálati, az alkalmazotti és az ún. szabad (tehát sem szolgálatinak, sem alkalmazotti találmánynak nem minősülő) találmányok megkülönböztetése, illetve a vagyoni jogok megoszlásának az Szt.-ben is megjelenő szabályozása.

A munkabizottság ülésén felvetődött annak az elvi lehetősége is, hogy a szolgálati találmány fogalmán belül egy szűkebb kategóriát alakítsunk ki arra az esetre, amikor valamely konkrét - később szabadalmazhatónak bizonyuló - megoldás kidolgozására kifejezett utasítást, pontos "megrendelést" ad a munkáltató. Ilyen "megrendelt" szolgálati találmányokat ismer pl. a francia jogrendszer. Kérdéses azonban, hogy a szolgálati találmányok egy részének e szűkebb kategóriába való besorolása milyen jogkövetkezményekkel járhatna. Maga után vonhatná-e pl. azt, hogy a feltalálót ilyen találmányok után nem illetné meg díjazás a találmány hasznosítása, azaz az Szt. 13. §-a (2) bekezdésének a) pontjában szabályozott értékesítési mód esetén, és díjazás csupán a más részére adott licencia vagy az átruházás [azaz a 13. § (2) bekezdésének b) és c) pontja] alapján járna? Vagy esetleg e speciális szolgálati találmánytípus nevesítése csupán a díjazás mértékében eredményezne további különbségtételt?

A munkacsoport e kérdésekre nem talált kielégítő és megnyugtató választ, ezért középtávon további vizsgálódást javasolt e külön kategória bevezetésének lehetőségéről és szükségességéről. A munkacsoport több tagja is óvatosságra intett és jelezte aggályait azzal kapcsolatban, hogy a munkaviszonyban létrehozott találmányok újabb - a szolgálati és az alkalmazotti találmány mellett immár harmadik - kategóriájának bevezetése mennyiben segítené elő a biztonságos jogalkalmazást, az említett találmányok jogi minősítésével összefüggő szilárd, kiszámítható joggyakorlat kialakulását.

3.2. A munkacsoport részéről megvizsgált kifogások között szerepelt az is, amely szerint számos feltaláló követelte az érintett nemzetközi vállalattól a szabadalmazott találmány hasznosítását, holott a vállalati összérdek más technológia alkalmazását igényelte volna.

E kifogással kapcsolatban a munkacsoport elvi éllel mutat rá arra, hogy a munkáltatót sem a hatályos jog (az Szt.), sem a korábbi jogszabályok alapján nem terheli, nem terhelte a szolgálati találmány hasznosításának (vagy - szélesebben - értékesítésének) kötelezettsége.

Bár a szolgálati találmánnyal való rendelkezés joga - az Szt. 11. §-ának (4) bekezdésében szabályozott esetben - átszállhat a feltalálóra, ez a joghatás nem a szolgálati találmány hasznosításának, illetve értékesítésének elmulasztásához fűzött jogkövetkezmény, és a munkáltató az Szt. 11. §-ának (2) bekezdése szerinti nyilatkozatával e joghatás beállását minden esetben megakadályozhatja. A találmány hasznosításának elmulasztásához - bizonyos feltételek megléte esetén - a szabadalmi jog ugyan kapcsol jogkövetkezményt [lásd az Szt. 31. §-át], de a kényszerengedély kérésének lehetősége fogalmilag, természeténél fogva nem válhat arra szolgáló eszközzé, hogy a szolgálati találmány feltalálója a munkáltatóját a hasznosításra rákényszeríthesse.

A hatályos jog alapján egyébként a szolgálati találmány feltalálója díjazáshoz juthat a találmány tényleges hasznosításának hiányában is, hiszen az Szt. 13. §-a (2) bekezdésének a) pontja értelmében a szolgálati találmány értékesítésének kell tekinteni a találmány hasznosításának előnyös piaci helyzet teremtése vagy fenntartása érdekében történő mellőzését is. A munkacsoport ez utóbbi szabály helyes értelmezése érdekében hangsúlyozza: nem elegendő a találmányi díj iránti - e rendelkezésre alapított - igénynek az alátámasztásához pusztán az, illetve pusztán annak igazolása, hogy a munkáltató - bár a találmányt nem hasznosítja - a szabadalmat megszerzi és fenntartja, illetve, hogy a találmányt titokban tartja. Elengedhetetlen az is, hogy minderre piaci előny szerzése vagy fenntartása érdekében kerüljön sor, azaz bizonyítani kell az előnyös piaci helyzet kialakulását, meglétét, és a szolgálati találmány szabadalmazásával vagy titokban tartásával való okozati összefüggését is.

Végül - a további félreértések elkerülése végett - a munkacsoport az Szt. 12. §-ának (2) és (5) bekezdésében foglalt rendelkezésekre is felhívja a figyelmet, amelyek lehetővé teszik a munkáltató számára, hogy eltekintsen a szolgálati találmány szabadalmazásától. Szemben az Rszt. alapján korábban fennálló helyzettel, a feltaláló immár - mögöttes bejelentési és eljárási jogosítványok híján - nem kényszerítheti a munkáltatót a megoldás szabadalmaztatására.

3.3. A legsúlyosabb kritika az Szt. 13. §-ának (6)-(9) bekezdésében és 15. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezéseket érte. A kifogások a következők voltak:

a) Az Szt. kiszámíthatatlan és bizonytalan viszonyokat teremt a munkáltatók számára, mivel a 13. § (7) és (8) bekezdésében rögzített arányossági követelmény túl általános és a törvény nem ad további támpontokat a díj mértékének kiszámításához.

b) Az Szt. minden egyes szolgálati találmányt illetően, minden egyes feltalálóval egyedi tárgyalásra és megállapodásra kényszeríti a munkáltatót, ami indokolatlanul növeli a vállalati költségeket.

c) Az Szt. nem veszi figyelembe, hogy a szolgálati találmány a munkáltató és a munkavállaló feltaláló együttes teljesítménye, amelynek értékesítése közös érdek.

d) Az Szt. nem tiszteli a munkáltató és a feltaláló közötti szerződést, "nyílt végű" díjazási rendszert vezetett be, amely - a bíróságokra hagyva a végső szót - a díjperek állandó, véget nem érő, rendszeres veszélyének teszi ki a munkáltatókat.

A munkacsoport e kifogásokat alaposan megvizsgálta és az alábbi következtetésekre jutott.

ad a) A szolgálati találmányokért járó díjazás mértékének meghatározása régi problémája a magyar iparjogvédelmi jogalkotásnak. A probléma gyökerét ott találjuk, hogy a találmányi díjszerződés megkötésére általában akkor kerül sor, amikor az egyik fél - a feltaláló, aki ráadásul tipikusan a "gyengébb" fél - már teljesítette a szolgáltatását: megalkotta és munkáltatójával ismertette a találmányt. E szolgáltatás teljesítését - a találmány ismertetését - nem tarthatja vissza, nem halaszthatja addig, amíg az ellenszolgáltatásról, vagyis a találmányi díjról a munkáltatójával meg nem állapodik; ezt mind a munkajog, mind a szabadalmi jog kizárja. A munkáltatót pedig a szolgálati találmány feletti rendelkezési jog attól függetlenül megilleti, hogy a találmányi díjról megállapodott-e a feltalálóval. Másfelől a találmányi díjszerződések az átlagosnál nagyobb kockázatot hordoznak mindkét fél számára. Mindezt a Legfelsőbb Bíróság is hangsúlyozta az egyik találmányi díjperben hozott ítéletében.²

E körülményekre vezethető vissza két sajátosság is. Egyrészt az, hogy az elmúlt években az e tárgyban hozott jogszabályok különféle kísérleteket tettek az arányos találmányi díj meghatározására. Másrészt az, hogy e jogszabályok abban megegyeztek: a szolgálati találmány feltalálóját megillető díjazással kapcsolatos viták bírósági útra tartoznak; a találmányi díj, vagyis az ellenszolgáltatás mértékéről végső soron a bíróság dönt a szolgáltatás teljesítését (a találmány megalkotását) követően, a szolgáltatás ismeretében, de nem szükségképpen abban a helyzetben, hogy valamennyi későbbi kockázati tényezőt kizárhasson.

A szolgálati találmányért járó díjazásról és a találmányokkal kapcsolatos egyes intézkedésekről szóló 11/1983. (V.12.) MT rendelet 4. §-a a találmányi díj mértékének a meghatározásához - növelhető, illetve csökkenthető - "díjkulcsokat" szabott meg (pl. a találmány hasznosítása esetén az öt évi hasznos eredmény nyolc százalékát) és példálózó felsorolást adott a díjkulcsnövelő és -csökkentő tényezőkről. E rendelet 2. §-ának (4) bekezdése is azonban alapvetően a találmányi díjszerződésre hagyta a díj mértékének a meghatározását, miközben a rendelet 1. §-ának (1) bekezdése megjelölte az általános arányossági követelményt (a feltalálót a "hasznos eredménnyel" arányos találmányi díj illette meg).

A szolgálati találmányért járó díjazásról és a találmányokkal kapcsolatos egyéb intézkedésekről szóló 77/1989. (VII. 10.) MT rendelet 3. §-ának (1) bekezdése értelmében a feltalálót az előnnyel és az annak eléréséhez nyújtott feltalálói hozzájárulással arányos találmányi díj illette meg. E § (4) bekezdése pedig úgy rendelkezett, hogy a feltaláló díjazására a munkáltatóval, a hasznosító szabadalmastárssal, illetőleg a jogszerzővel kötött szerződése irányadó; a szerződésben, illetőleg a díjazásra kötelezett fél által alkalmazott általános szerződési feltételekben a rendelettől el lehetett térni.

Mindkét előbb említett rendelet alkalmazását elősegítették jogi kötelező erő nélküli dokumentumok. Az 1983-ban kiadott rendelethez irányelveket adtak ki, míg a későbbi rendelethez az Országos Találmányi Hivatal és a Magyar Iparjogvédelmi Egyesület készített útmutatót. Ez az útmutató is megerősítette: a rendeletnek a díjazásra vonatkozó szabályai csak szerződés vagy általános szerződési feltétel eltérő rendelkezése hiányában alkalmazandók, azaz szerződéspótló, diszpozitív jellegűek (lásd az útmutató 2.2. pontját). Sőt, az útmutató 12.10. pontja arra is rávilágított: a díjazásra vonatkozó rendelkezések diszpozitív jellegére tekintettel olyan szerződés is köthető volt, amelynek alapján a feltaláló - a munkaviszonyból származó jövedelmére tekintettel - külön találmányi díjra nem tarthatott igényt. Az ilyen szerződés megkötésével a feltaláló nem mondott le a díjazás iránti igényéről, hanem a szerződés értelmében olyan mértékű munkabérre volt igénye, amely magában foglalta e díjakat is. Nem volt tehát lehetőség a díjigény kizárására; a rendszeres jövedelemben kimutathatónak kellett lennie az arányos találmányi elismerésnek.

Az Szt. a korábbi jogszabályokban is kifejeződő arányossági követelmény alkalmazásához új - a piacgazdaság logikájával még inkább összeegyeztethető - számítási, vetítési alapot adott az ún. licenciaanalógia módszerének bevezetésével. Az Szt. 13. §-ának (7) bekezdése e módszer alkalmazását az értékesítési formák közül a hasznosítás ellenében járó találmányi díj megállapítására vonatkozóan írta elő. Ez a módszer éppen a szubjektív elemeket szűri ki a találmányi díj megállapításából. Nehezen képzelhető el, hogy valamely - munkavállalókat kutatási és fejlesztési céllal is alkalmazó - vállalat (különösen, ha multinacionális vállalatról van szó) ne ismerné vagy ne ismerhetné meg a fejlesztései szempontjából fontos műszaki területen kialakult licenciaforgalmat, hogy ne tudná: e licenciakereskedelemben milyen árakat szabnak.

A díjazás mértékének a forgalmi viszonyokra építő meghatározása, azaz az alapvető polgári jogi arányossági követelmény ily módon való kifejezése összhangban van a Ptk. 201. §-ának értelmezésére és alkalmazására kialakult bírósági gyakorlattal is (PK 267. sz., BH 1986/16. stb.). Emellett a licenciaanalógia módszerét alkalmazzák más európai országokban (pl. Németországban) is.

Kötött vagy akár csak irányadó díjkulcsok meghatározása - a korábban hatályos hazai jogszabályok alkalmazása során szerzett tapasztalatok szerint - nem bizonyult sem kellően rugalmasnak, sem hatékonynak. Nem is mutatkozik ma valódi igény ilyen "díjkulcsok" bevezetése iránt. A jogösszehasonlítás is azt mutatja, hogy a szolgálati találmányért járó díjazás mértékét az európai országokban ahhoz hasonló általános fogalmak segítségével határozzák meg, mint amelyet az Szt. 13. §-ának (7) bekezdése tartalmaz (még akkor is, ha nem a licenciaanalógia módszerét alkalmazzák).

A munkacsoport arra is rámutat, hogy a licenciaanalógia módszerével nem összeegyeztethetetlen az egyösszegű díjazás, hiszen ilyenfajta díjazásra a licenciaszerződések is számos példát mutatnak. Nem szükségképpen - és önmagában biztosan nem - sérti az Szt. 13. §-ának (7) bekezdésében foglaltakat a szolgálati találmány feltalálójának a hasznosítás ellenében, akár a hasznosítás megkezdése előtt megállapított egyösszegű ("lump sum") díjazás. A munkacsoport szerint a licenciaanalógia módszerének alkalmazásával a találmányi díj maximumának előzetes meghatározása is összeegyeztethető, ha a licenciakereskedelmi viszonyok ismeretében bizonyossággal megállapítható a technológiának a piacon elérhető legmagasabb "ára", értéke.

Az előzőek értelemszerűen vonatkoznak az Szt. 13. §-ának (8) bekezdésére is, amely a munkáltatóhoz befolyó - tehát konkrét összegként megjelenő - ellenértékből, "vételárból" való részesedést írja elő, ami szintén nem jár kiszámíthatatlansággal.

ad b) Számos szerződéskötési "technika" ismert, amelynek révén az egyedi tárgyalásokkal és szerződéskötésekkel együtt járó költség és bizonytalanság egyaránt csökkenthető. Az Szt. 13. §-ának (6) bekezdése szerint a feltaláló díjazására a munkáltatóval kötött szerződése (a találmányi díjszerződés) az irányadó. Ez a szerződés több találmányra is vonatkozhat, illetve több feltalálóval is megköthető, valamint öltheti átalányszerződés formáját éppúgy, mint ahogy létrejöhet a munkáltató által megszabott (pl. belső szabályzat formájában megjelenő) általános szerződési feltételek alapján is.

A munkacsoport külön megvizsgálta azt a kérdést, hogy a szerzői jogi felhasználási szerződésekhez hasonlóan, amelyek köthetők jövőben megalkotandó műre vagy művekre is (lásd az Szjt. V. fejezetét), lehet-e találmányi díjszerződést kötni a munkavállaló jövőben megalkotandó találmányaira is. A munkacsoport egyértelműen arra az álláspontra helyezkedett, hogy az Szt. 13. §-ának ezt kizáró, megtiltó rendelkezése híján érvényesen köthető ilyen találmányi díjszerződés, hiszen ez azt jelenti, hogy az Szt.-nek e kérdésben nincs - a feltaláló érdekének védelmét szolgáló - olyan szabálya, amelytől az Szt. 15. §-ának (2) bekezdése értelmében nem lehet eltérni. Természetesen a jövőben megalkotandó találmányokra vonatkozó díjszerződések esetében a felek kockázata még nagyobb, amit az arányossági követelmény teljesülésének vizsgálatakor úgy kell értékelni, hogy a feltűnő értékkülönbség megállapításához az átlagosnál - vagyis a már létrejött szolgálati találmány ellenében járó díjazást meghatározó szerződés tekintetében érvényesülőnél - nagyobb mértékben kell megbomlania a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás egyensúlyának.

ad c) A munkacsoport nem találta helytállónak azt a vélekedést sem, amely szerint az Szt. nem számol azzal, hogy a szolgálati találmány a munkáltató és a munkavállaló együttes teljesítménye, amelynek értékesítése közös érdek. Az Szt. 13. §-ának (9) bekezdése pontosan e körülményekkel számol, amikor előírja: a találmányi díj mértékét a munkáltatónak a találmány megalkotásához nyújtott hozzájárulására és a feltaláló munkaviszonyból eredő kötelezettségeire figyelemmel kell meghatározni. A munkacsoport tagjainak véleménye azonban megoszlott arról, hogy valóban e tényezőket, illetve, hogy kizárólag e tényezőket indokolt-e figyelembe venni a találmányi díj mértékének meghatározásakor. E kérdés részletes vizsgálatát - egyebek között az Szt. e szabályainak alkalmazásával kapcsolatos joggyakorlati tapasztalatok majdnem teljes hiányára tekintettel - a munkacsoport mindazonáltal középtávon elvégzendő feladatnak tekinti.

ad d) A munkacsoport szükségesnek ítélte, hogy tisztázza az Szt. 15. §-ának (2) bekezdésében foglalt - egyoldalú kogenciát bevezető - szabály viszonyát az Szt. 13. §- ának (7)-(9) bekezdésében található rendelkezésekhez.

Az Szt. 15. §-ának (2) bekezdése alapján egyértelműen semmisnek minősülnek a munka- vagy egyéb szerződésekbe foglalt olyan kikötések, amelyekben a munkavállaló előre lemond a találmányi díj iránti igényéről. Hasonlóképpen semmis az a szerződési kikötés, amely az Szt. 13. §- ának (7)-(8) bekezdésében előírt arányosság érvényesülését kifejezetten kizárja, illetve az arányossági követelménnyel nyilvánvalóan ellentétesen rendelkezik. Ilyen esetekben a szerződési kikötés - függetlenül attól, hogy milyen szerződés részét képezi - polgári jogi értelemben semmis, azaz [mivel az Szt. 15. §-ának (2) bekezdésébe ütközik] a Ptk. 200. §-ának (2) bekezdése értelmében tilos szerződésként, illetve szerződési kikötésként minősül semmisnek. A szerződés semmisségére bárki határidő nélkül hivatkozhat [Ptk. 234. § (1) bek.].

Ezzel szemben az a találmányi díjszerződés, amely az előbb említett kikötések valamelyikét nem tartalmazza, nem minősül az Szt. 15. §-ának (2) bekezdése miatt semmisnek pusztán azért, mert a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás között a találmányi díjszerződés megkötésének időpontjában feltűnően nagy az értékkülönbség. Ilyen esetben csupán a szerződés megtámadására nyílik lehetőség a Ptk. 201. §-ának (2) bekezdése alapján. Az érvénytelenség jogkövetkezménye csak az előírt határidőn belül, sikeresen megvalósuló megtámadáshoz fűződik. A felek szolgáltatásainak feltűnő aránytalansága esetén irányadó - egy éves - megtámadási határidőt a Ptk. 236. §-ának (1) bekezdése, valamint e § (2) bekezdésének c) pontja és (3) bekezdése szabályozza.

Figyelmet érdemel továbbá, hogy

• a Ptk. 236. §-ának (4) bekezdése szerint a megtámadás joga megszűnik, ha a megtámadásra jogosult a megtámadási határidő megnyílta után a szerződést írásban megerősíti, vagy a megtámadásról egyébként írásban lemond;
• az állandó bírói gyakorlat szerint a feltűnő értékkülönbségre alapított eredményes megtámadás esetén a szerződés érvényessé nyilvánításakor [Ptk. 237. § (2) bek.] a bíróságnak az ellenszolgáltatást nem a jogosult által követelt teljes forgalmi érték alapján, hanem csak olyan mértékben kell megállapítania, hogy ez a feltűnően nagy értékkülönbséget megszüntesse (lásd pl. BH 1992/256.);
• a korábban hatályos jogszabályok alapján kialakult joggyakorlat ma is figyelembe vehető támpontokat nyújt a találmányi díjszerződéseknek a feltűnő értékkülönbségre alapozott megtámadása esetén (lásd pl. BH 1989/227., BH 1989/308., BH 1985/470.).

A munkacsoport érzékelte mindazonáltal, hogy az Szt. 13. §-ának (7) és (8) bekezdéséhez és 15. §-ának (2) bekezdéséhez fűzött együttes - az előzőekben kifejtett - értelmezés nem következik nyilvánvalóan, "első ránézésre" a szabályozásból. Emellett a munkacsoport figyelembe vette azt is, hogy valójában csak az Szt. 13. §-ának (7)-(9) bekezdései számítanak szerződéspótló szabályoknak, azaz, hogy csak e rendelkezések tekintetében képzelhető el az Szt.-től eltérő szerződési rendelkezés.

Mindezekre figyelemmel teszi meg a munkacsoport a jelentés 4.1. pontjában ismertetett kodifikációs javaslatát az Szt. 15. §-a (2) bekezdésének módosítására. A javasolt módosítás nemcsak a jogi helyzet szükségesnek látszó tisztázását mozdítaná elő - anélkül, hogy a szolgálati találmányok feltalálóinak helyzetét érdemben hátrányosabbá tenné -, hanem jobban kifejezné a szolgálati találmányokra vonatkozó szabályozás polgári jogi jellegét, illetve a Ptk. mint mögöttes jogszabály szerepét is (pl. a Ptk. 202. §- ában szabályozott uzsorás szerződés tekintetében). Hangsúlyozza továbbá a munkacsoport, hogy megegyezés, találmányi díjszerződés híján a szolgálati találmány feltalálója az Szt. 13. §-ának (7)-(9) bekezdése szerinti mértékű díjazást követelhet.

A munkacsoport tagjai egyetértettek abban, hogy sem alkotmányosan megengedhető nem volna, sem indokoltnak nem volna tekinthető a bírói út kizárása a szolgálati találmány feltalálóját megillető díjazással kapcsolatos jogvitákban. Középtávon elképzelhetőnek ítélte azonban a munkacsoport, hogy e kérdéskörben javítsuk és fokozzuk a bíróságon kívüli vitarendezés lehetőségét. Ehhez analógiaként felhasználhatók a fogyasztóvédelmi békéltető testületek, illetve a szerzői jogi egyeztető testület szabályai (lásd a fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény 18-37. §-át és az Szjt. 102-105. §-át). A vitarendezés fórumaként pedig a Találmányi Szakértői Testület kerülhetne szóba, ami az Szt. 16. §-a (2)-(3) bekezdésének módosításán kívül a 79/1995. (XII. 29.) IKM rendelet felülvizsgálatát is igényelné.

IV. Kodifikációs javaslatok

4.1. A munkacsoport az Szt. 15. §-a (2) bekezdésének módosítását rövid távon elvégezhető változtatásnak ítéli. Javasolja, hogy e módosítás kerüljön be az ipari minták oltalmáról szóló - várhatóan 2001. szeptember 1-jén hatályba lépő - új törvény záró rendelkezései közé.

A munkacsoport a módosításra a következő szöveget indítványozza: a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1995. évi XXXIII. törvény 15. §-ának (2) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép:

"(2) A felek a találmányi díjszerződésre vonatkozó rendelkezésektől egyező akarattal eltérhetnek, ha jogszabály az eltérést nem tiltja. A találmányi díjszerződésre az e törvényben nem szabályozott kérdésekben a Polgári Törvénykönyv rendelkezései az irányadók."

4.2. A munkacsoport középtávon a következő kérdésekben tart indokoltnak további vizsgálódást:

• a "megrendelt" szolgálati találmányok kategóriájának bevezetése és a hozzá fűződő jogkövetkezmények;
• a külföldi szabadalom után járó találmányi díjjal összefüggő értelmezési (elsősorban nemzetközi magánjogi) kérdések;
• az Szt. 13. §-ának (9) bekezdésében meghatározott szempontok felülvizsgálata;
• a találmányi díjjal kapcsolatos viták bíróságon kívüli rendezésének új módjai.

¹ A jelentést az iparjogvédelmi Szemle a munkacsoport tagjainak hozzájárulásával, a Szemle számára dr. Ficsor Mihály által szerkesztett változatban közli.

² "A találmányi szerződések más díjszerződésekhez képest számos eltérő sajátossággal rendelkeznek. Az eltérés elsősorban abból származik, hogy a feltaláló díjkövetelése általában jövőbeli bizonytalan eseménytő, a szolgálati találmány értékelésétől függően kerül meghatározásra, és ez önmagában is kockázati elemeket tartalmaz. További sajátossága e szerződésnek, hogy a szolgálati találmánnyal, illetve az elnyert szabadalommal a jogszabály [Szt. 9. §-ának (2) bekezdése] rendelkezése folytán a munkáltató (a szerződés egyik alanya) rendelkezik, ezért az ellenszolgáltatás (a díj) mértékének meghatározásánál a hagyományos értelemben vett forgalmi értékviszonyok nem jöhetnek szóba." (BH 1989/227.) A határozat még az Rszt. alapján született.