A Vt. és a Tpvt. közös célkitűzése, hogy nem csak a versenytársak egymás közti viszonyát, hanem a fogyasztók érdekvédelmét szolgálja. A Vt. a feltétlen kizáró okok között szabályozza azt a fogyasztóvédelmi rendelkezést, hogy az áru, illetőleg a szolgáltatás fajtája, minősége, földrajzi származása, vagy egyéb tulajdonsága tekintetében a fogyasztók megtévesztésére alkalmas megjelölés védjegy-oltalomban nem részesülhet (3. § (1) bek. d) pontja). A viszonylagos kizáró okok között is található olyan rendelkezés, mely a fogyasztók biztonságát emeli törvényi szintre, mégpedig a Vt. 4. § (1) bek. b) pontjában, mely szerint nem részesülhet védjegyoltalomban az a megjelölés, amelyet a fogyasztók összetéveszthetnek a korábbi védjeggyel a megjelölés és a védjegy azonossága vagy hasonlósága, valamint az érintett áruk, illetőleg szolgáltatások azonossága vagy hasonlósága miatt. A Tpvt. önálló fejezetet szentel a fogyasztói döntések tisztességtelen befolyásolása tilalmának. A fogyasztói érdekeket kifejezésre juttató III. fejezet 8. §-ának (2) bek. a) pontja harmonizál legjobban a védjegyjogszabályokkal, hiszen előírása szerint a fogyasztók megtévesztésének minősül különösen, ha az áru lényeges tulajdonsága, így összetétele, használata egészségre és környezetre gyakorolt hatása, valamint kezelése, továbbá az áru eredete, származási helye, beszerzési forrása vagy módja tekintetében valótlan tényt, vagy valós tényt megtévesztésre alkalmas módon állítanak, az árut megtévesztésre alkalmas árujelzővel látják el, vagy az áru lényeges tulajdonságairól bármilyen más, megtévesztésre alkalmas tájékoztatást adnak.

A "fogyasztó" definíciója

Mielőtt a két jogszabály párhuzamosságával foglalkoznánk, először is tisztázni szükséges, mit lehet érteni a fogyasztók körén. A fogyasztó definíciója első rálátásra igen egyszerűnek tűnik, hiszen a köznyelv a fogyasztó alatt azt a természetes személyt érti, aki gazdasági tevékenységének körén kívül árut vagy szolgáltatást vesz. A jogszabályok alapos vizsgálata azonban azt bizonyítja, hogy ez a fogyasztói kör sokkal szélesebb, mint az a fenti meghatározásból következhetne. A Vt. nem pontosítja a személyi kört, mégis megállapítható, hogy az Európai Közösség irányelveivel összhangban fogyasztó alatt érti az áru és szolgáltatás vevőjén túl az áru és szolgáltatás közvetlen vagy közvetett használóit, a fogyasztói láncolatba tartozó valamennyi személyt (pl. valaki továbbajándékozza az árut), illetőleg mindazon személyeket, akik az árut bármilyen jogcímen használják. A Tpvt. ezt a fogyasztói kört még tovább szélesíti, mert a fogyasztóvédelem szempontjából már nem csak az áru, illetőleg a szolgáltatás végső felhasználóját, hanem a vállalkozóval gazdasági kapcsolatba kerülő versenytársakat is a védelme alá vonja. Versenyjogi alapon tehát nem csak a magánszemély, hanem a gazdasági tevékenységgel foglalkozó jogi személy is - ha megrendelője vagy felhasználója az árunak - ugyanolyan jogi oltalomra tarthat igényt, mint az a természetes személy, aki adott esetben csak végfelhasználónak minősülne.

A megtévesztés jogi jellege

Különbség mutatkozik a két jogterületnek a fogyasztók védelmét szolgáló eszközrendszerében. Ennek oka, hogy a Tpvt. elsődlegesen a gazdasági versenyt, a piacot, és annak tisztaságát hivatott védeni és ezen közérdek védelmének zászlaja alatt biztosít érdekvédelmet az egyéni fogyasztónak is. A védjegyjog célja ugyanakkor az áruk és szolgáltatások megkülönböztethetősége, mely a versenytársak és a fogyasztók érdekeit szolgálja. A megtévesztés, illetőleg az összetéveszthetőség az a lényeges momentum, mely a védjegyjog, illetőleg verseny szempontjából szabályozásra szorul. A Vt. sajátos eszközeivel úgy próbálja megakadályozni a fogyasztók megtévesztését, hogy nem részesíti védjegyoltalomban azt a megjelölést ahol ez a veszélyhelyzet fennforoghat. A Tpvt. pedig már csak a bekövetkezett további visszásságokat, a piac tisztaságát veszélyeztető magatartást tudja meggátolni, illetőleg a jogszabály visszatartó erejénél fogva az ilyen versenyellenes magatartást megakadályozni. Eltérő továbbá a két jogszabály sajátosságánál fogva az összetéveszthetőség, illetőleg a megtévesztés jellege. A védjegyjogi szabályok objektív vizsgálatot írnak elő, azaz a Magyar Szabadalmi Hivatal dönt abban a kérdésben, hogy az összetéveszthetőség veszélye a fogyasztók szempontjából fennforog-e. Ebben a szakaszban nincs relevanciája a bejelentő szándékának vagy szándékos magatartásának. Nem kíván meg továbbá célzatot, illetőleg nem vizsgálja a bejelentő esetleges megtévesztésre irányuló szándékát, hanem kizárólag az objektív körülményeket veszi figyelembe. Ezzel szemben a Tpvt. aktív megtévesztési magatartást kér számon a gazdasági verseny szereplőjétől, méghozzá olyat, ahol a fogyasztói döntés befolyásolásával válik ezen magatartás tilossá. A régi versenytörvény (1990) vizsgálta a fogyasztó megtévesztésének konkrét célzatát, hiszen ott még tényállási elem volt az áru kelendőségének fokozása. A Tpvt. szélesebbre fogta a szabályozást, hiszen versenyjogi szempontból nem csak a forgalom növelése érdekében, hanem a gazdasági verseny egészének védelme érdekében határoz meg tiltott magatartásokat. Ugyanakkor nem feltétlenül szükséges a kelendőség fokozása mint célzat, a szándékos megtévesztés önmagában alkalmas a fogyasztói döntés tisztességtelen befolyásolására. A Tpvt. a fogyasztói döntések tisztességtelen befolyásolásának minősíti többek között az áru hamis, illetőleg megtévesztésre alkalmas árujelzővel való ellátását, illetőleg minden olyan tájékoztatást, amely az áru valamely lényeges tulajdonságával kapcsolatosan megtévesztésre alkalmas.

Az árujelző mint versenyjogi kategória értelmezése

A Vt. az árujelző kifejezést csak a földrajzi árujelzők vonatkozásában használja. A Vt. 103. §-a szerint földrajzi árujelzőként részesülhet oltalomban valamely termék földrajzi származásának feltüntetésére használt földrajzi jelzés és eredetmegjelölés. A földrajzi árujelző tehát olyan jogi kategória, mely jellegzetes földrajzi származást vagy eredetet részesít nevesített törvényi oltalomban. Az árujelzőt a Tpvt. más értelemben, többféle jelölést átfogó kategóriaként említi. Az árujelzők tehát versenyjogi értelemben olyan megkülönböztető jellegzetességeket hordozó jelzések, melyeket az árun, a csomagoláson és a hirdetéseken használnak az áruk, illetőleg szolgáltatások megkülönböztetésére. Az árujelzők célja versenyjogi értelemben egyrészről a fogyasztók megbízható eligazítása a termékek származása, minősége, alkalmazhatósága stb. vonatkozásában, másrészről pedig megkülönböztető eszközök a versenytársak termékei között.

A fogyasztók megtévesztése védjegybitorlással

A fogyasztók megtévesztése több módon is megvalósulhat. Gyakori tényállási elem, amikor a gazdasági élet szereplője az áru lényeges tulajdonsága és minősége vonatkozásában téveszti meg a fogyasztókat. A megtévesztő magatartás ilyenkor akként valósul meg, hogy saját termékét vagy szolgáltatását egy-egy elismert védjegyhez köti. Önmagában a védjegy természetesen nem ad minőségi garanciát, de tény hogy a piacon olyan pozitív értékítélet kapcsolódhat egy-egy védjegyhez, mely a fogyasztók számára a megbízhatóságot, a jó minőséget jelenti. A Vt. bevezette a jó hírű védjegy fogalmát, mely azon védjegyeknek kíván az átlagosnál erősebb oltalmat biztosítani, melyek nem csak hosszú jelenlétükkel, hanem a piacon a fogyasztóközönség értékítélete alapján elért magas minőségi színvonalukkal garanciát jelentenek a terméket megvásárlók számára. A versenyjogi sérelem ott állhat elő, ha a védjegy használatára nem jogosult személy a védjegyet arra használja fel, hogy saját termékét hozzákapcsolja az egyébként jó hírű védjegyhez. Különösen az autógyártás és az autók szervizelése vonatkozásában lehet találkozni ilyen, a fogyasztót megtévesztő magatartással, amikor pl. egy Ford vagy Fiat emblémát tesz ki az autószerelő a védjegyjogosultak hozzájárulása nélkül, azt a látszatot keltve, hogy a szervizben a védjegyjogosult védjegyéhez kapcsolódó kiváló minőségben végzik a szolgáltatásokat. A védjegybitorlás és a fogyasztók megtévesztése tehát párhuzamos tényállásként is fennáll, a jogosult fellépése esetén mindkét jogszabály, azaz a Vt. és a Tpvt. alapján is jogi következmények alkalmazásának van helye. Ilyen esetekben a védjegybitorlás eszköze a fogyasztók megtévesztésének, de mivel a védjegybitorlási ügyek álláspontunk szerint nagy bírósági múlttal és az ügyek számára is figyelemmel kialakult gyakorlattal rendelkezik, a Vt. hathatósabb védelmet nyújt a versenytárssal szemben, mint a versenyjog. Azoknál a tényállásoknál azonban, ahol a versenyjogi sérelem nem illeszthető be a védjegyjog keretei közé, ott is támaszkodhatnak a versenyjoggal foglalkozó bíróságok a védjegyeljárásokban kialakult gyakorlatra. Más a helyzet akkor, ha olyan védjegy felhasználásával tévesztik meg a fogyasztókat, melynek magyarországi oltalma még nincs. Ebben az esetben természetesen csak a Tpvt. rendelkezései állnak nyitva a lajstromozni kért védjegy jogosultja számára. Megállapítható tehát, hogy bár a védjegy elsősorban a megkülönböztetést szolgálja, közvetetten mégis az áru minőségére is kihat, tehát a védjegy jogosulatlan használata a fogyasztók megtévesztésére alkalmasságát is eredményezheti.

Bizonyítási eszközök a fogyasztók megtévesztése esetén

A Vt. a lajstromozási eljárásnál a Magyar Szabadalmi Hivatalra bízza annak vizsgálatát, hogy az abszolút vagy relatív lajstromozási akadályokra figyelemmel egy megjelölés oltalmát elismeri vagy megtagadja-e. Ez utóbbi ellen természetesen a Fővárosi Bírósághoz lehet fordulni, a Magyar Szabadalmi Hivatal határozatának megváltoztatását kérve. A bírósági eljárásban már lehetőség nyílik bizonyításra, mellyel azonban a bejelentők nem túl gyakorta élnek. Megítélésünk szerint az összetéveszthetőség vonatkozásában a bizonyítás egyik leghatásosabb eszköze a közvéleménykutatás lehet. Abban a kérdésben ugyanis, hogy az összetéveszthetőség a fogyasztóknál miként jelentkezik, döntően csak a fogyasztók állásfoglalása adhat kielégítő választ. Ugyanígy a közvéleménykutatást tartjuk a bizonyítás egyik legfontosabb eszközének a versenyeljárásokban ott, ahol kétely merülhet fel a fogyasztók megtévesztésére vonatkozó alkalmasság tekintetében. (Ennek célszerűségét már több tanulmány is bizonyította. Legutóbb: Vida: Versenyismeret, 1997. január, 93. o.) A gyakorlatra vár annak kidolgozása, hogy a bírák mely ügyekben döntik és dönthetik el saját tapasztalatuk és gyakorlatuk alapján az összetéveszthetőség és a megtévesztés nehéz kérdését, és mely ügyekben vesznek igénybe olyan szakértői és közvéleménykutatói szervezeteket, melyeknek szakvéleménye a sérelmet szenvedő fél állítását alátámasztják vagy megcáfolják. A közvéleménykutatások metodikájának és eredményének peres ügyekben történő elfogadhatósága még számos vitát válthat ki. A fogyasztók megkérdezése azonban a fogyasztói érdekek érvényesítése körében álláspontunk szerint elengedhetetlen.

Alapelvek

Az áruk szabad mozgása a gazdasági verseny alapvető feltétele. Gazdasági verseny nélkül pedig a társadalom alkotó erői kellően nem mozgósíthatók. Ezért a versenyjog tilalmaz minden olyan piaci magatartást, mely az áruk szabad mozgását akadályozza, torzítja vagy veszélyezteti, illetve arra alkalmas. A Tpvt-ben ez a versenykorlátozó megállapodások (kartellek) és az erőfölénnyel való visszaélések tilalmáról szóló rendelkezésekben, valamint a versenyellenes vállalati összefonódások esetén alkalmazható állami jogosultságokban jut kifejezésre. E három szabályrendszer - melyet tágabb értelemben a versenykorlátozások jogának is nevezhetünk - logikus összhangban határozza meg azt a határvonalat, melyen belül az állami szerveknek joga és kötelessége a piaci folyamatokba való beavatkozás. A társadalmi-gazdasági folyamatokba való állami beavatkozás soha nincs veszteség nélkül. A versenykorlátozásokat kiküszöbölni vagy megelőzni hivatott szabályok rendszerében a legnagyobb potenciális veszteségfaktor a technikai-műszaki fejlődés akadályozása lehet, pont az, aminek kiküszöbölését a versenykorlátozás elleni tilalmak célozzák. Ha a vállalkozók bizonytalanságba kerülnek a tekintetben, hogy találmányaik, újításaik, gyártási és egyéb ötleteik hasznát tisztes, rendezett körülmények között élvezhetik, ha nem látják elég szilárdnak ennek jogi biztosí- tékait, eljárási szabályait, akkor lefékeződik a technikai haladás és a befektetés. Ez indokolja, hogy a megszerzett ipari jogokkal való élés lehetősége a versenykorlátozások tilalmának rendszerében ne csak általános elvi megfogalmazásban, hanem konkrétan, a gyakorlatban alkalmazható módon is biztosítva legyen.

Csoportmentesítés

Az iparjogvédelmi jogok érvényesíthetősége, illetve annak esetleges korlátai a versenyszabályok rendszerében legnyíltabban és legkonkrétabban a kartell-csoportmentességek szabályozásán keresztül mutatkozik meg. A kartellszabályok között elhelyezkedő csoportmentesítés lehetőségét nálunk a Tpvt. teremtette meg. E törvény vezette be ugyanis a teljes és általános kartelltilalmat, ami - az előbb említett okokból - szükségszerűvé tette a társadalmi-gazdasági szempontból egyértelműen hasznos megállapodások kivételét a tilalom alól. (A törvény más kivételeket is tesz - pl. a kisvolumenű, vagy a nem független vállalatok közötti megállapodásokat is kiveszi a tilalom alól -, de ezek témánkon kívül esnek.) Ezzel a törvény egyik fő célja éppen az volt, hogy a versenyjog oldaláról is egyértelművé tegye: az ipari és szellemi tulajdonjogok törvényes keretek között való gyakorlása nem minősülhet tiltott versenykorlátozásnak. A Tpvt. ezt oly módon oldja meg, hogy

A Tpvt. nem biztosít abszolút mentességet a fenti a)-c) alatt említett versenykorlátozások alól. A Tpvt. előírásai alapján a rendeleteknek különböző jogi "biztosítékokat" is tartalmazniuk kell: olyan feltételekhez és tiltó előírások betartásához kell kötni a mentesülést, melyek kellő biztosítékot nyújtnak ahhoz, hogy az említett lényeges versenykorlátozások mentesülése valós iparpolitikai célokat szolgáljon és ne adjon alkalmat az ipari jogokkal való vissza élésre. Fel kell sorolni továbbá azokat a versenykorlátozó kötelezettségeket, melyekre semmilyen jogcímen - iparjogvédelem címén se - lehet automatikus mentességet kapni. (Ez utóbbiakra csak egész kivételesen, különösen kedvező műszaki-gazdasági hatások esetén kapható egyedi mentesség.) Ilyen körülmények lehetnek különösen az alább tárgyaltak. A licenciatípusú szabályozások mindenekelőtt csak az ipari-szellemi tulajdonjogok által ténylegesen védett, és a megállapodás teljesülése szempontjából meghatározó jelentőségű eredmények hasznosítása esetén biztosítják a szóban forgó versenykorlátozások mentesülését. (Az iparjogvédelem nem "falazhat" a versenykorlátozásnak.) A csoportmentesség nem érvényes akkor, ha a felek versenytársak a megállapodás tárgyát képező termék piacán. Még nem látni annak a problémának a kimenetelét a szabályozásban, mely a mentesülést bizonyos piaci részesedéstől teszi függővé. Feltehetőleg olyan megoldásra kerül sor, hogy valamely előre meghatározott - erőfölényre utaló - piaci részesedés (pl. 30-40%) fölött a mentesülés nem automatikus, hanem kérni kell majd a Gazdasági Versenyhivataltól, amely a megállapodás előnyös hatásai alapján egyedileg engedélyezheti azt. Nem mentesülnek az olyan - egyébként a megállapodáscsoport fogalmi körébe tartozó - megállapodások, amelyekben az egyik fél a másikkal szemben méltánytalan, egyoldalú előnyöket kényszerít ki, valamint az olyanok, melyekkel a szállító (a licenciaadó) a vevőt a megállapodásból adódó érdekeken túlmenően korlátozza ügy felei kiválasztásában, vagy amelyekkel meghatározza a vevő továbbadási árait, illetve alapvetően befolyásolja árpolitikáját. Ha a megállapodás szerinti termék harmadik személytől is beszerezhető, a felek nem vállalhatnak olyan kötelezettséget, hogy a beszerzést a másik fél vagy a vevők számára megnehezítik. A szabadalmi licencia adása és a know-how közlése tárgyában kötött megállapodásnak nem lehet célja, hogy az ipari és szellemi tulajdonjogokkal visszaélve a harmadik személyektől való beszerzést nehezítsék. A harmadik féltől történő beszerzés lehetősége a hálózati megállapodások esetén (pl. a franchise-nél) a hálózaton belül mindenképpen biztosítandó.

A csoportmentesítés hatálya

Mint említettük, a kartell-csoportmentességek intézményét és szabályozásának elveit az Európai Közösség jogrendszeréből vettük át. Az EK-ban a csoportmentesítő rendeletek - az elsődleges versenyszabályokkal azonosan - a közösségi szintű megállapodások esetén hatályosak. Az Európai Megállapodás e rendeletek elveinek alkalmazását kiterjesztette a Közösség és Magyarország közötti kereskedelmet érintő megállapodásokra. Az Európai Megállapodás alapján a magyar kormány vállalta, hogy biztosítja a csoportmentességi rendeletekben foglalt elvek alkalmazását [230/1996. (XII. 26.) Korm. rendelet]. A Tpvt. és a kiadásra került (illetve kerülő) kormányrendeletek alapján azonban ezek az elvek, sőt konkrét szabályok a magyar jogrendszer szerves részévé válnak, tehát nemcsak a Magyarország és az Európai Közösség közötti kereskedelmet érintő megállapodások esetén alkalmazandók, hanem minden olyan megállapodás esetén is, amelynek hatása a magyar piacon érvényesülhet, mégpedig akkor is, ha csak magyar vállalkozások egymás közti, vagy azoknak nem közös piaci vállalkozással kötött megállapodásáról van szó. A mentesülések feltehetőleg mégis nagyobb jelentőségét fognak nyerni az EK licenciaadók és a hazai licenciavevők közötti megállapodásokban.

Felhasznált irodalom

Beck Salamon: Magyar versenyjog, Budapest, 1934 (Polgári jog könyvtára sor.) 1934. Bp.

Gazda István - Kövesdi Dezső - Vida Sándor: Találmányok, szabadalmak - Műszaki alkotások jogvédelmi és értékesítése, Budapest, 1985

Kaszainé Mezei Katalin - Miskolczi Bodnár Péter: Kézikönyv a versenyjogról, Budapest, 1997

Szamosi Katalin: A védjegyhasználat kérdésének gyakorlati problémái, Védjegyvilág, 1996. szeptember