Szemle > 2004. 04.

Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle

Elektronikus publikáció

TANULMÁNYOK

DR. GONDA IMRE

A közösségi és a tagállami védjegyjog kapcsolata az Európai Unióban*

1. Jogharmonizáció, közösségi oltalom
2. A közösségivédjegy-oltalom főbb jellemzői
3. A közösségi védjegy kapcsolata a tagállami védjegyjoggal
4. Konzekvenciák a magyar védjegyjog tekintetében
Zárszó

A közösségi védjegy olyan jogi instrumentum az Európai Unióban, amely az egységes belső piac létrehozásában és annak fenntartásában jelentős szerepet vállal. A közösségi védjegy az egyik legfontosabb árujelző - a védjegy - oltalmának tagállami határokon átnyúló biztosításával az áruk és szolgáltatások szabad áramlását szolgálja.

A szellemi tulajdon védelmének jelenleg nincs még egy olyan területe, ahol olyannyira kiteljesedett volna a közösségi jogalkotás és az ahhoz kapcsolódó joggyakorlat, mint a védjegyek esetében. Ennek ellenére a tagállamok védjegyjogának közelítése, valamint a közösségi védjegy létrehozása nem a teljes jogegységesítés jegyében fogant, hanem szem előtt tartotta a nemzeti védjegyoltalmi rendszerek sokszínűségének fenntartását azok további önálló működésének biztosítása útján. Ez utóbbi törekvés a közösségivédjegy-oltalom koegzisztenciális jellegében testesül meg, ami azzal a sajátossággal jár, hogy a közösségi és a tagállamok nemzeti védjegyrendszerei a tényleges működés során számos ponton hatással vannak egymásra. A tanulmány kifejezetten azokat a pontokat szándékozik megvilágítani, amelyeknél tetten érhető a közösségi és a tagállami védjegyjog kapcsolata.

1. Jogharmonizáció, közösségi oltalom

A tagállamok védjegyjogának közelítéséről, illetve a közösségi oltalom kialakulásáról számos publikáció látott napvilágot, azonban a címben megjelölt téma szükségessé teszi a közösségi rendszer kialakulásának rövid áttekintését.

1.1. A védjegyoltalom harmonizálása a közös piacon

Az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó Római Szerződés alapvető célkitűzése volt a tagállamok közötti kereskedelem akadályainak megszüntetése. Az iparjogvédelmi jogok, így a védjegyoltalom is territoriális jellege miatt a tagállamok közötti kereskedelem akadályát, illetve annak torzítását eredményezheti. Mint ismeretes, a Római Szerződés régi 36. cikke feloldja a közösségi versenyjog és az iparjogvédelmi jogok között fennálló ellentétet azzal, hogy az ipari vagy kereskedelmi jogok tekintetében elismeri a korlátozást az áruk szabad áramlásával szemben, amennyiben ez nem válik hátrányos megkülönböztetés eszközéve a tagállamok közötti kereskedelemben. Azonban a problémát ezzel csak időlegesen sikerült megoldani. Hosszú távon a kérdésre megnyugtató választ egyrészt a tagállami oltalmi rendszerek harmonizálása, másrészről egy egységes, közösségi szintű oltalmi rendszer, a közösségivédjegy-oltalom létrehozása jelenthetett. Ezt az érintett szakemberek már a Közösség létrehozásakor észlelték, és tekintettel a védjegyoltalom mint versenyeszköz a piacgazdaságban betöltött, kiemelt szerepére - már egészen korán - 1959-ben kezdeményezték egy munkacsoport létrehozását, amelynek a feladata a közösségi védjegy oltalmi rendszerének kidolgozása volt. Ebben a korai időszakban nem közösségi jogi alapokon képzelték el a közösségi rendszert, hanem multilaterális nemzetközi egyezményben szerették volna megalkotni azt, hasonlóan a jelenleg hatályos Európai Szabadalmi Rendszerhez¹. 1964-ben készült el az első tervezet, azonban a további munkálatokat Franciaországnak az akkori, az Európai Gazdasági Közösséggel szembehelyezkedő politikája meghiúsította. Mégsem tekinthető eredménytelennek ez a próbálkozás, hiszen néhány koncepcionális kérdésben már ebben a korai fázisban konszenzus alakult ki a tagállamok szakemberei között. A legfontosabb ilyen elem a nemzeti oltalmi rendszerek párhuzamos fenntartása a közösségi szintű oltalom mellett.

Tizenöt évvel később került újra napirendre a kérdés, a koncepció² azonban alapvetően megváltozott. A tagállamok az európai szabadalomtól immár teljesen eltérő alapokon kívánták létrehozni a közösségivédjegy-oltalmi rendszert. A Bizottság nyilvánosságra hozta az 1964-es tervezetet, majd 1976-ban memorandumot fogadtak el egy közösségi szintű rendszer létrehozásáról. A memorandum célkitűzése volt a megjelöléssel ellátott termékek és szolgáltatások szabad piacának megteremtése, egyben a tagállamokban különböző védjegyjogosultak javára fennálló védjegyoltalmak összeütközéséből adódó visszás helyzetek megszüntetése.

Meg kell említeni, hogy a hetvenes évek második felére tagállami szinten is jelentős változásokon ment keresztül a védjegyjog, különösen az ötvenes évekbeli állapotához képest. Egyrészről több tagállamban újrakodifikált védjegytörvény lépett hatályba - így Franciaországban vagy a Benelux államokban - illetve új jogintézményeket vezettek be, például Németország esetében a használati kényszert. Másrészről nemzetközi szinten változást jelentő új multilaterális szerződésekhez csatlakoztak a tagállamok, amelyek közül kiemelkedő jelentőséggel bírt a Védjegyjogi Szerződés³. Ezek a tényezők jelentős befolyással bírtak a tervezet tartalmának kialakítására. Nagy előrelépésként értékelhető az ún. Madridi Jegyzőkönyv⁴ létrehozása, ami lehetővé tette az angol nyelv használatát a nemzetközi védjegyeljárásban.

A közösségivédjegy-rendszer létrehozására irányuló folyamat két nagy fázisra bontható, az első a tagállamok nemzeti védjegyjogának harmonizálása, ami lehetővé tette a második lépést, a közösségivédjegy-oltalmi rendszer felállítását.

A Bizottság 1980-ban nyilvánosságra hozta a nemzeti védjegyjogok közelítéséről szóló irányelv (a továbbiakban: Irányelv) tervezetét, amelyet több tartalmi módosítást követően 1988-ban fogadott el a Tanács 89/104/EK számon. Az irányelv rendelkezései szerint a tagállamoknak 1992. december 31-ig kellett eleget tenniük jogharmonizációs kötelezettségüknek. A határidő lejárta előtt azonban csupán három tagállam harmonizálta védjegyjogát, legkorábban Spanyolország, ahol néhány eltéréssel, de túlnyomórészt szó szerint átültették az Irányelv szövegét a nemzeti jogszabályba. Végül 1996-ra az összes tagállam eleget tett az Irányelvben megfogalmazott követelményeknek.

Tartalmát tekintve az Irányelv elsősorban a védjegyoltalom megszerzése, illetve annak fennállása tekintetében állapít meg anyagi jogi szabályokat. A kötelező elemek mellett számos opcionális rendelkezést is tartalmaz. Ez utóbbiak tekintetében az érintett tagállam jogalkotóinak szándékára volt bízva, hogy a fakultatív elemeket beemelik a nemzeti jogba vagy sem. A jogharmonizációra elsősorban azért volt szükség, mert a védjegyjog területén nagy eltérések voltak tapasztalhatóak a tagállamok nemzeti szabályozása között. Az eltérő jogszabályi háttér - a tagállamok iparjogvédelmi hatóságai összevetésében - még nagyobb differenciákat felmutató hivatali joggyakorlatot generált.

Több tagállam - jellemzően az Egyesült Királyság, illetve Dánia - csak a kötelező elemeket implementálta. Ezzel szemben Spanyolország és Németország a fakultatív elemek többségét beemelte a saját nemzeti jogába.⁵

1.2. A közösségivédjegy-oltalom kialakulása

Már az ötvenes években eldőlt, hogy a közösségi rendszer kialakításával egyidejűleg nem kívánják megszüntetni a tagállami szintű oltalmat, hanem azt fenntartva, a közösségivel párhozamosan működve képzelték el. Ezért a közösségivédjegy-oltalom kialakítását megelőzően szükséges volt a nemzeti védjegyjogok harmonizálása, az előző pontban tárgyaltnak megfelelően. Az a kérdés azonban nem volt tisztázva, hogy a közösségi rendszert milyen formában kívánják megvalósítani. A kezdeti időszakban felmerült, hogy az Európai Szabadalmi Rendszerhez hasonló regionális egyezmény formájában hozzák létre, vagy a közösségi jog alapjain és annak eszközeinek felhasználásával. A választ a már említett 1976-os memorandum adta meg, egyben világossá tette, hogy a Közösség az utóbbi megoldást látja indokolnak. A döntés már csak azért is különösen érdekes, mert az iparjogvédelmi oltalmi formák közül elsőként a védjegyek tekintetében valósították meg a közösségi szintű egységes oltalmat.⁶

A Bizottság 1981-ben dolgozta ki a közösségi védjegyre vonatkozó rendelet tervezetének első változatát, amit 1984-ben jelentősen módosítottak. Végül az eredeti tervezetet, három átdolgozás után, a közösségi védjegyről szóló 40/94 EK rendelet (a továbbiakban Rendelet) formájában fogadta el a Tanács. 1986-ban kezdődtek meg a Rendelet végrehajtási rendeleteinek kidolgozására irányuló munkálatok.

A Rendelet megalkotásakor több politikai színezetű kérdés is felmerült, amelyek közül kettő különösen nagy vitát váltott ki a tagállamok között. Az első a nyelv kérdése volt. Már a Rendelet tervezetének kidolgozásakor világos célkitűzésként fogalmazta meg a Bizottság, hogy a közösségi védjegy lajstromozására, valamint a lajstromozást követő egyéb, a közösségi védjegy státuszát érintő eljárások nyelve tekintetében korlátozásokat fognak bevezetni. Az Unió hivatalos nyelvei közül ki kell majd választani néhányat, amelyeket az eljáró hivatalban munkanyelvként fognak alkalmazni. A nyelvi kérdés az Unióban egyéb területeken is kényes. Közismert a francia nyelv használatáért erélyesen fellépő Franciaország politikája, ezúttal azonban Németország is határozottan igényt tartott saját nyelvének munkanyelvként történő elismerésére. A német és a francia nyelven túl már szinte természetesnek tűnhet, hogy szóba került az angol nyelv alkalmazása. Az Unió déli bővítését követően tovább bonyolította a problémát, hogy Spanyolország is kiállt a spanyol nyelv munkanyelvként való elismeréséért. Végül a létrejött kompromisszum értelmében öt munkanyelvet ismertek el, az angol, a német és a francia mellett a spanyolt és az olaszt. Mindemellett a közösségivédjegy-bejelentést az Unió bármely hivatalos nyelvén meg lehet tenni.

A másik, nagy vitákat kiváltó kérdés a Közösségi Védjegyhivatal székhelyének a kiválasztása volt. Az Európai Szabadalmi Hivatal székhelye München, és mint ilyen Németország jó esélyekkel pályázott hivatkozva arra, hogy logikus megoldás lenne, ha az iparjogvédelmi hatósági tevékenységeket végző hivatalokat egy helyre koncentrálnák a Közösségben. Emellett Portugália és Dánia is igényt tartott arra, hogy a hivatal székhelyét az illetékességi területén belül helyezzék el. Franciaország Strasbourgban szerette volna elhelyezni a hivatalt, míg Hollandia Hágában. A fentieken túl igényét jelentette be az Egyesült Királyság London, Spanyolország Madrid megjelölésével. Végül, de nem utolsósorban az Európai Unió Bíróságának székhelye, Luxemburg is felmerült potenciális helyszínként, hivatkozva az esetleges vitarendezésnél felmerülő földrajzi előnyökre. Végül a létrejött megállapodás értelmében Spanyolország kapta meg a jogot arra, hogy meghatározza a Közösségi Védjegyhivatal székhelyét. A spanyol döntés - némiképpen meglepő, és belpolitikai megfontolásokat nem nélkülöző módon - nem a korábban megjelölt Madridra, hanem Alicante városára esett.

Védjegyjogi kérdésekben különösen az alábbi három tekintetében jelentkeztek nézetkülönbségek a Tanácsban:⁷

• a viszonylagos kizáró okok meghatározása,

• a költségek megállapítása,

• valamint a Közösségi Védjegyhivatal döntéseivel szemben a jogorvoslat eljárásjogi és intézményi hátterének a rendezése.

Mindhárom kérdés szoros kapcsolatban áll a nemzeti védjegyjoggal, ezért az alábbiakban csak rövid összegzés lesz található, a részletes ismertetésre a későbbiekben kerül sor.

A viszonylagos kizáró okok körében anyagi jogi és eljárásjogi kérdések is felmerültek, nevezetesen, mely korábbi nemzeti jogokat kell figyelembe venni a későbbi közösségivédjegy-bejelentéssel szemben, illetve ezt milyen eljárás, felszólalási vagy hivatalból végzett vizsgálat keretében kell elbírálni.

A második kérdés a kontradiktórius eljárások során a felek oldalán felmerült költségek viseléséről szól. Ebben a tekintetben jelentős eltérés volt tapasztalható a tagállamok központi iparjogvédelmi hivatalainak eljárásjogi szabályozása között. A megoldást a hazai gyakorlatnak is megfelelő modell jelentette: az eljárásban vesztes fél viseli a másik fél oldalán az eljárással összefüggésben felmerült költségeket.

1.3. A közösségi védjegyre irányadó jogszabályok

A közösségi védjegy oltalmára, illetve az azzal összefüggő eljárásokra vonatkozó jogszabályok három csoportba sorolhatók.

Az első csoportba azok a közösségi jogszabályok tartoznak, amelyek közvetlenül meghatározzák a közösségi védjegy oltalmát, illetve az oltalom megadásával és fennállásával összefüggő eljárásokat. Ide kell sorolni az alábbi jogforrásokat:

• a Tanács közösségi védjegyről szóló 40/94/EK rendelete,

• a közösségi védjegyről szóló 40/94/EK tanácsi rendelet végrehajtásáról szóló 2868/95/EK tanácsi rendelet (a továbbiakban: Végrehajtási Rendelet),

• a Belső Piaci Harmonizációs Hivatal részére fizetendő díjakról szóló 2869/95/EK tanácsi rendelet,

• a Belső Piaci Harmonizációs Hivatal Fellebbezési Tanácsának eljárási szabályairól szóló 216/96/EK tanácsi rendelet.

A második csoportba azok a közösségi jogszabályok tartoznak, amelyek ugyan közvetlenül nem határozzák meg a közösségi védjegy oltalmát, azonban bizonyos esetekben olyan kérdés eldöntését eredményezi az alkalmazásuk, amely közvetlen hatással lehet az oltalomra. Ide tartozik például a közösségi formatervezési mintáról szóló 6/2002 EK tanácsi rendelet, vagy a mezőgazdasági termékek és az élelmiszerek földrajzi jelzéseinek, illetve eredetmegjelöléseinek oltalmáról szóló 2081/92 EK tanácsi rendelet.

A harmadik csoportba elsősorban az olyan tagállami és közösségi jogszabályokat soroljuk, amelyek bizonyos kérdések elbírálásánál közvetett hatással lehetnek egy közösségi szinten lajstromozott védjegy oltalmának megszűnésére. Ezek a nemzeti védjegytörvények, a hozzájuk kapcsolódó végrehajtási rendeletek, valamint az Unióban megvalósított védjegyjogi harmonizáció alapját képező Irányelv.

2. A közösségivédjegy-oltalom főbb jellemzői

A Közösség megalakítása óta elsődleges gazdasági célkitűzés egy egységes belső piac megalkotása a tagállamok közötti kereskedelem akadályainak a lebontása útján. Iparjogvédelmi szempontból határozottan állítható, hogy az alapító szerződésekben meghatározott célok eléréséhez az egyik hatékony eszköz a közösségivédjegy-rendszer felállítása volt, amelynek kettős dimenziója van,⁸ egyrészt a tagállami védjegyjogok közelítése útján felszámolni a tagállamok oltalmi rendszerei között fennálló olyan eltéréseket, amelyek az áruk és szolgáltatások szabad áramlásának akadályát képezhetik, másrészt pedig a közösségi szintű egységes védjegyoltalom létrehozása. Mindkét elem ugyanazon célt szolgálja, az egységes belső piac megteremtését és működésének fenntartását.

A fenti megfontolások kezdettől fogva determinálták a közösségivédjegy-rendszer kialakítására irányuló munkálatokat, és ezáltal meghatározták a közösségi szintű oltalom három fő jellemzőjét, ezek az egységesség, az autonómia és a koegzisztencia.

2.1. Egységesség

A Rendelet 1. cikkének (2) bekezdése szerint a közösségi védjegy egységes jellegű. A közösségi védjegy a Közösség egészén belül azonos hatályú: lajstromozni, átruházni, lemondani az oltalomról, a megszűnését megállapító vagy törlő határozatot hozni, a használatát megtiltani kizárólag a Közösség egészére vonatkozóan lehet. Ha e rendelet másképpen nem rendelkezik, ezt az elvet kell alkalmazni.

A közösségivédjegy-oltalom egységessége annyit jelent, hogy az oltalmat területi alapon nem lehet megosztani. Az egységesség elve kifejezetten az egységes belső piac követelményeivel összhangban hatja át a Rendelet egészét. Az egységesség elvének gyakorlati érvényesülését biztosítja, hogy az oltalom keletkezése, illetve a közösségivédjegy-lajstrom vezetése központilag, az OHIM-nál történik. Ennek megfelelően a közösségi védjegy lajstromozására irányuló eljárás, valamint a közösségivédjegy-bejelentéssel szemben benyújtott felszólalás elbírálása kizárólag az OHIM előtt történhet. Ezzel szemben a közösségi oltalom státusát érintő eljárások tekintetében csupán főszabályszerűen érvényesül az egységesség.

A Rendelet 1. cikke (2) bekezdésének idézett szövege alapján megállapítható, hogy a közösségi védjegy lajstromozására vagy oltalmának megszüntetésére irányuló eljárásokat kizárólag az Unió egész területe tekintetében lehet lefolytatni. Ennek megfelelően kizárt például, hogy egy korábbi tagállami jog alapján, az érintett tagállam területe tekintetében részlegesen töröljenek egy közösségi védjegyet. Ilyen esetben a közösségi védjegy "egészét" törölni kell, és az oltalom megszűnését követően csupán arra van lehetősége a jogosultnak, hogy kérje a megszűnt közösségi védjegy nemzeti védjegybejelentéssé történő átalakítását, a Rendelet 108. cikkének megfelelően. Ha a kérelem megfelel a Rendeletben meghatározott feltételeknek, akkor az OHIM továbbítja azt a megjelölt tagállamok központi iparjogvédelmi hivatalaihoz, ahol a bejelentést nemzeti úton tett védjegybejelentésként kezelik azzal a kedvezménnyel, hogy megtarthatja az eredeti, közösségi bejelentéskor érvényesített elsőbbségét.

A Rendelet olyan kérdésekben, ahol ez a gyakorlati szempontok érvényesítésével túlzottan ellentétes volna, kivételeket enged meg az egységesség elvének alkalmazása alól. Jellegzetesen ilyen a védjegy használatának engedélyezése. A Rendelet 22. cikkének (1) bekezdése a közösségi védjegy használatának engedélyezését nemcsak az árujegyzék egy részére, hanem a Közösség valamely tagállamának területére korlátozva is lehetővé teszi. Nyilvánvalóan indokolatlan lett volna az egységesség elvének érvényesítése a licenciaszerződések esetében, hiszen ez túlzott beavatkozást jelentett volna a magánjog alanyainak akarata által meghatározott kötelmi jogi jogviszonyba.

Az egységesség elve sérül a Rendelet 106. cikkének (1) bekezdésében szabályozott intézmény következtében, amelynek értelmében a korábbi tagállami jog alapján meg lehet tiltani a közösségi védjegy használatát azon tagállam tekintetében, amelynek területén a későbbi akadályozó jog oltalma fennáll. Ilyen esetben a közösségi védjegy oltalma nem szűnik meg, azonban a továbbiakban kizárólag a többi tagállam területén használható. A korábbi tagállami védjegyrendszereknek a közösségi oltalom mellett való párhuzamos fenntartása indokolta ezt a kivételt az egységesség elve alól.

A közösségi oltalomból eredő jogok megsértése esetén alkalmazásra kerülő szankciókat maga a Rendelet nem tartalmazza. A közösségi védjegy bitorlása esetén a tagállami jogok alkalmazását rendeli el. Ebben a tekintetben azonban jelentős eltérések mutatkoznak a tagállami szankciók rendszere és azok mértéke, valamint az egyes tagállamok eljárási gyakorlata között, ezért nem lehet azt állítani, hogy a közösségi védjegy bitorlása esetén az egységesség elve érvényesülne.

A közösségi oltalom megsértése miatt indult eljárások azonban egy másik érdekes sajátosságot is felmutatnak, ugyanis egy ilyen eljárásban az alperes viszontkereset formájában kérheti a közösségi védjegy törlését vagy megszűnésének megállapítását közvetlenül a közösségi védjegybíróságtól is. Ebben az esetben a közösségi oltalom státusáról nem az OHIM, hanem a közösségi védjegybíróság, azaz egy tagállami bíróság dönt. Ez utóbbi mindenképpen figyelemre méltó sajátossága a rendszernek.

2.2. Autonómia

A Rendelet 14. cikke (1) bekezdésének első mondata szerint a közösségi védjegyhez fűződő joghatásokat kizárólag e rendelet rendelkezései szabályozzák.

Az autonómia elve annyit jelent, hogy a közösségivédjegy-oltalommal összefüggő kérdéseket a közösségi jog releváns forrásai - elsősorban a Rendelet - szabályozzák. A tagállamok nemzeti joga nem lehet hatással a közösségi védjegy intézményére. Az oltalom keletkezését, az oltalom tartalmát, az oltalom terjedelmét, valamint az oltalom megszűnését valóban maga a Rendelet szabályozza, azonban a gyakorlat oldaláról is alaposan megvizsgálva a rendszert, rá lehet mutatni több olyan kérdésre is, amelyek közvetlenül a Rendeletből nem válaszolhatóak meg. Tipikusan ilyen a közösségi oltalom megsértésének jogkövetkezményei, amit a tagállamok nemzeti joga határoz meg.

A közösségi oltalom korlátai között tartják számon a belenyugvás intézményét. A Rendelet 53. cikke szerint ha a közösségi vagy tagállami védjegy jogosultja öt éven át eltűrte a későbbi közösségi védjegy használatát, és erről a jogosultnak tudomása volt, akkor nem tilthatja meg a későbbi közösségi védjegy használatát, illetve ezen saját korábbi jogára hivatkozva nem kérheti a későbbi közösségi védjegy megszüntetését.

A hivatkozott cikk azonban csak a későbbi közösségi védjegy használatáról rendelkezik, nem tartalmazza azt az elemet a tényállás, amikor a későbbi védjegy, amelynek a használatába "belenyugszik" a közösségi védjegy jogosultja, tagállami védjegy. Ez utóbbi eset számos kérdést felvet. Elsőként azt, van-e lehetősége a későbbi tagállami védjegy jogosultjának a belenyugvás jogkövetkezményeit alkalmazni a korábbi közösségi védjeggyel szemben. Amennyiben erre a kérdésre igenlő a válasz, akkor nem teljesen világos, hogy milyen szabály szerint jár el a tagállam iparjogvédelmi hatósága, ha a korábbi közösségi védjegy jogosultja a tagállami hivatal előtt a későbbi nemzeti védjegy törlését kéri. Másként megfogalmazva a kérdést, milyen szabály alapján tudja a nemzeti hatóság a közösségi védjegy jogosultjának a törlési kérelmét a belenyugvásra hivatkozva elutasítani. Első megközelítésben a nemzeti jog nem adhat választ a kérdésre, hiszen ez a belenyugvás a közösségi oltalmat érinti, és mint ilyenről - az autonómia elvének megfelelően - csak a közösségi jog rendelkezhet. Ezzel szemben a belenyugvás intézményét egy közösségi jogforrás, az Irányelv 9. cikke vezette be az európai országok védjegyjogába, és az általános jogi alapelvekkel ellentétes volna, ha a közösségi jogi alapokon nyugvó belenyugvást egyoldalúan - a közösségi oltalmat felértékelve - kellene alkalmazni. Mindezen megfontolásokat alapul véve mégis a nemzeti jognak kell választ adnia a kérdésre, ahogyan azt Magyarország esetében az egyes iparjogvédelmi és szerzői jogi törvények módosításáról szóló 2003. évi CII. törvény hatálybalépését követően meg is fogja tenni. A hivatkozott jogszabály 38. §-a azzal egészíti ki a védjegytörvényt, hogy a 76/C § (5) bekezdésében a belenyugvás szabályainak alkalmazását rendeli el a korábbi közösségi védjeggyel szemben is. Természetesen ez utóbbi kényes kérdéssel nemcsak a tagállami hivatalok, hanem a közösségivédjegy-bíróság is szembesülhet, hiszen előfordulhat, hogy a közösségi védjegy bitorlása miatt indult eljárásban az alperes későbbi azonos vagy hasonló védjegye tekintetében belenyugvásra hivatkozik.

Visszakanyarodva az autonómia elvéhez, eltérő megoldást tartalmaz a közösségi földrajzi árujelzők oltalmáról szóló 2081/92/EK rendelet, amely az autonómia elvét abszolút értelemben valósítja meg. A 2081/92/EK rendelet szerint lajstromozott földrajzi árujelző oltalmát kizárólag a rendelet határozza meg, és bár nem kifejezetten, de gyakorlatilag kizárja a nemzeti oltalom párhuzamos létét.

Fentiek alapján megállapítható, hogy a közösségivédjegy-oltalom csak korlátozott autonómiát valósít meg, mert több kérdésben támaszkodik a tagállamok nemzeti jogának szabályozására. Mindez, hasonlóan az egységesség elvének korlátainál elmondottakhoz, szoros összefüggésben áll a koegzisztencia elvével.

2.3. Koegzisztencia

A koegzisztencia elve talán a közösségivédjegy-oltalom legérdekesebb és legjellemzőbb elve. Azon a megfontoláson alapszik, hogy a közösségi oltalmat a nemzeti oltalom fenntartása, mintegy annak kiegészítéseként kívánták létrehozni. A jelenlegi állapot szerint egymás mellett párhuzamosan funkcionál a közösségi és a tagállami oltalmi rendszer. Amennyiben valaki egy megjelölésre valamely uniós tagállamban védjegyoltalmat szeretne szerezni, akkor három lehetőség áll rendelkezésére. Az első az érintett tagállam központi iparjogvédelmi hivatalánál közvetlenül benyújtott bejelentés útján nemzeti védjegyoltalmat, második az ún. Madridi rendszerben⁹ nemzetközi védjegybejelentés útján, az érintett tagállamot megjelölve, harmadik lehetőség közösségi úton a Rendelet előírásainak megfelelően benyújtott közösségivédjegy-bejelentés útján oltalmat szerezni.

A közösségi oltalom kialakításakor komoly kihívást jelentett a törvényhozók számára annak a kérdésnek a megválaszolása, hogyan lehet a korábbi nemzeti jogok és a későbbi közösségi védjegyek közötti ütközéseket feloldani. A védjegy, különösen oltalmi ideje miatt, kilóg a többi iparjogvédelmi oltalmi forma közül, hiszen elméletileg végtelen hosszú ideig is fenn lehet tartani az oltalmát. Ennek megfelelően a potenciális ütközések más védjegyekkel vagy árujelzőkkel és az ebből fakadó jogviták száma nagyságrendileg nagyobb, mint bármely más oltalmi forma esetében. A vitarendezésben komoly szerepet kap a védjegyek elsőbbségének az intézménye, amelynek alkalmazásával sok ütközést megnyugtató módon rendezni lehet. Az elsőbbség szerepe ezért kiemelt és egyben eltérő is, mint például a szabadalmak vagy a használati minták esetében, ahol rendszerint a közzétételt követően egységesen újdonságrontó lesz a korábbi bejelentés a későbbiekre nézve. Ezzel szemben a védjegyeknél, az eltérő funkció miatt, az újdonság nem releváns kritérium a viták rendezésében, és könnyen elképzelhető, hogy ugyanazon védjegynek két országban eltérő személy a jogosultja.

Visszakanyarodva a közösségivédjegy-oltalomhoz, adott volt tizenöt tagállam a nemzeti szinten lajstromozott védjegyeivel. A közösségi oltalom kidolgozására irányuló munkálatok kezdetétől fogva a Bizottság határozott álláspontja az volt, hogy a közösségi védjegy nem fogja felváltani a nemzeti oltalmat. A lehetséges ütközések száma így nyilvánvalóan magas volt, amellett, hogy az elsőbbség egyértelműen a tagállami úton oltalom alatt álló védjegyek oldalán jelentkezett volna. Ezért ha a klasszikus modell szerint szerették volna létrehozni a közösségi oltalmat, akkor a kezdetektől fogva halálra lett volna ítélve a rendszer, hiszen a közösségi bejelentések zömét a nemzeti jogok alapján el lehetett volna utasítani.

A probléma megoldására több sajátos intézményt alakítottak ki a jogalkotók. A megoldás abból indul ki, hogy a nemzeti jogok alapján fel lehet lépni a közösségi oltalommal szemben. A koegzisztencia tehát a rendszerek párhuzamos léte mellett azt is jelenti, hogy a nemzeti jogok egyenértékűek a közösségivel, hiszen lehetőség van arra, hogy a korábbi nemzeti jog jogosultja felszólaljon a közösségivédjegy-bejelentéssel szemben, a lajstromozást követően korábbi jogára hivatkozva kérje a közösségi védjegy törlését stb.

A felszólalási rendszer alkalmazása is a probléma megoldása felé tett lépés, hiszen teljesíthetetlen feladat elé állította volna az OHIM-ot egy hivatalból végzett vizsgálati rendszer, ahol az összes korábbi tagállami jogra hivatalból kellett volna vizsgálatot végeznie.

Speciális intézmény a Rendelet 34. cikkében szabályozott szenioritás - a korábbi azonos nemzeti védjegy elsőbbségének az igénylése, valamint a Rendelet 108. cikke szerinti konverzió, amelyekről a 4. részben lesz bővebben szó.

Összefoglalva, a koegzisztencia elve különösen az alábbi pontokon érvényesül a Rendeletben:

• a korábbi nemzeti jogok mint viszonylagos kizáró okok elismerése,¹⁰

• a korábbi nemzeti jog alapján megtiltható a közösségi védjegy használata az érintett tagállam tekintetében,¹¹

• a korábbi azonos nemzeti védjegy elsőbbségének igénylése a közösségi védjegynél (szenioritás),¹²

• bitorlási perben viszontkeresetben lehet kérni - a korábbi nemzeti jogra hivatkozva - a későbbi közösségi védjegy törlését,¹³

• azonos közösségi védjegy és azonos nemzeti védjegy alapján különböző tagállamok bíróságai előtt indult eljárások kizárása.¹⁴

3. A közösségi védjegy kapcsolata a tagállami védjegyjoggal

3.1. Az OHIM előtt zajló védjegyeljárások

Az OHIM előtt zajló eljárásokat alapvetően két nagy csoportba lehet sorolni. Az elsőbe a közösségi védjegy lajstromozására irányuló, valamint az ahhoz szorosan kacsolódó egyéb eljárások tartoznak, a másodikba pedig minden olyan eljárás, amely a közösségi védjegy lajstromozását követően folytatható le. Ilyen például a közösségi védjegy megújítása, átruházásának tudomásulvétele, a megszűnésének megállapítására irányuló eljárás vagy a törlési eljárás.

Sajátos helyzete miatt a fenti szerkezetben nehezen helyezhető el a közösségi védjegy nemzeti védjegybejelentéssé alakítása, mivel a konverzióra a védjegy lajstromozására irányuló eljárás során, illetve a megszűnés bizonyos formáinál a közösségi védjegy lajstromozását követően is sor kerülhet. A konverzió a nemzeti védjegyeljárások szempontjából egyértelműen a bejelentési eljáráshoz kötődik, ezért az egyszerűség kedvéért jelen tanulmány is a bejelentési eljárásnál tárgyalja ezt az intézményt.

A konverzióhoz hasonlóan a védjegyhasználat elmulasztásának következményei több eljáráshoz is kapcsolódhatnak. Jellemzően a kontradiktórius eljárásokban kell ezt az intézményt alkalmazni. Némiképpen önkényesen ugyan, de a magyar védjegyjogi hagyományokat követve a törlési, illetve a megszűnés megállapítására irányuló eljárásoknál kerül majd sor a tárgyalásukra.

3.1.1. A közösségi védjegy lajstromozására irányuló eljárás

A közösségi védjegy lajstromozására irányuló eljárás a közösségi oltalom koegzisztenciája miatt több ponton is kapcsolatba kerülhet egyrészt a tagállamok nemzeti védjegyszabályozásával, másrészt a tagállamok iparjogvédelmi hivatalainak és illetékes bíróságainak nemzeti joggyakorlatával, a korábbi azonos nemzeti védjegy elsőbbségének igénylése, a korábbi nemzeti jogok mint viszonylagos kizáró okok kapcsán, illetve a közösségi védjegy nemzeti védjegybejelentéssé alakításával összefüggésben.

3.1.1.1. Szenioritás

A Rendelet 34. cikke alapján a közösségi védjegy bejelentője igényelheti a korábbi elsőbbségű, tagállamban oltalmat élvező azonos védjegyének a szenioritását. A szenioritás kettős tartalommal bír.

Az egyik egy kedvezmény a nemzeti védjegyek jogosultjainak, hogy a közösségi védjegy lajstromozására irányuló eljárásban az azonos nemzeti védjegy elsőbbségét fogja tovább vinni a közösségivédjegy-bejelentés. Ennek feltétele az, hogy a korábbi védjegy megjelölése azonos legyen a későbbi közösségivédjegy-bejelentésben szereplő megjelöléssel, továbbá az árujegyzékben szereplő áruk és szolgáltatások listáján a későbbi bejelentés ne terjeszkedjen túl. A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy a valamely tagállamban több évtizede oltalmat élvező védjegy eredeti elsőbbségét kapja meg a közösségivédjegy-bejelentés, és ezt kell figyelembe venni a későbbiekben az esetleges ütközések elbírálásánál. A szenioritás elsőbbségre vonatkozó eleme a közösségi oltalom koegzisztenciális jellegéből fakad, és kimondatlanul is arra ösztönzi a tagállami szinten oltalmat élvező védjegyek jogosultjait, hogy a nemzeti oltalmat váltsák ki közösségi szintűvel. Hosszú távon ez - különösen az ismertebb és több tagállamban oltalom alatt álló védjegyek esetében - a közösségi védjegyek irányába ható folyamat egyben a párhuzamos oltalom megszűnését fogja eredményezni a közösségi védjegy javára.

Ez utóbbi tendenciát erősíti a szenioritás másik arca, amit a Rendelet 34. cikkének (3) bekezdése tartalmaz. A rendelkezés szerint ha a szenioritás igénylését követően a nemzeti védjegy megszűnik, utólag a nemzeti hatóságnál a megszűnt védjegy törlését, illetve megszűnésének megállapítását lehet kérni. Az első ránézésre meglepő szabály tényleges tartalma arra irányul, hogy a már megszűnt nemzeti védjeggyel szemben lefolytatott eljárás útján közvetve a közösségi védjegy szenioritását lehet megtámadni. Amennyiben egy ilyen eljárás a kérelmező sikerével zárul, a közösségi védjegy elveszíti a szenioritás útján igényelt előnyeit. A szabály tényleges alkalmazása megkövetelte a tagállamok nemzeti védjegytörvényeinek módosítását azzal, hogy külön szabály útján lehetővé kellett tenni nemzeti szinten az ilyen eljárás lefolytatását. Másrészről a Rendelet 34. cikkének (3) bekezdése kifejezetten abba az irányba hat, hogy hosszabb távon ne legyen érdekelt a közösségi védjegy jogosultja az azonos nemzeti oltalom fenntartásában, hiszen szenioritás által mindazokat az előnyöket élvezi közösségi szinten, mint a nemzeti védjegye a tagállamban, továbbá a megszűnt védjegyet valamilyen formában továbbra is nyilvántartják az érintett tagállamban. Mindezeken felül a védjegyjogosultnak ez a tagállam iparjogvédelmi hivatala irányába egy fillérjébe sem kerül.

A közösségi érdekek hatékony érvényesítését valósítja meg a szenioritás intézménye, ami jelentős kedvezmények útján a közösségi oltalom igénybevételére ösztönzi a jogosultakat, egyben a tagállamok iparjogvédelmi hivatalainak a munkaterheit növeli anélkül, hogy ehhez financiális értelemben kompenzációt biztosítana az OHIM bevételeiből.

A valóságtól elrugaszkodott elképzelés volna azonban azt feltételezni (és a közösségivédjegy-rendszer elindulása óta eltelt hét év tapasztalatai sem ezt mutatják), hogy tömegével üresednének ki a tagállamok nemzeti védjegylajstromai. A védjegyjogosultak az irányú döntéseit, hogy az általuk használt árujelzőnek milyen formában kérjék a védjegykénti lajstromozását - közösségi védjegyként, tagállami nemzeti védjegyként, netán nemzetközi védjegybejelentés útján egy vagy több tagállam megjelölésével lajstromozott védjegyként - nem kizárólag védjegyjogi, sokkal inkább gazdasági megfontolások determinálják. Ilyenek lehetnek az érintett piaci szereplő mérete, financiális háttere, potenciális piacai, ahol az adott termékkel meg kíván jelenni stb.

A szenioritás intézménye az ismertetett elemeken túl nemzeti védjegyjogi konzekvenciákkal is bír. Tekintettel arra, hogy a szenioritás alapja mindig egy tagállami védjegy, ez magában hordozza a tagállamok védjegyjogi gyakorlatai között fellelhető eltéréseket, amelyek a közösségi védjegy útján közösségi szinten is jelentkezhetnek. Mindez abból fakad, hogy ezeket a védjegyeket eredendően a nemzeti hatóság saját jogforrásai alapján és saját gyakorlatának megfelelően lajstromozta. Igaz, hogy az OHIM-hoz benyújtott közösségivédjegy-bejelentést a Rendelet előírásainak megfelelően vizsgálják meg, és adott esetben lajstromozzák. Azonban előfordulhat, hogy egy olyan megjelölés kap közösségi oltalmat, amely egy adott tagállamban korábban nem kaphatott volna oltalmat valamely abszolút kizáró ok fennállása miatt, mégis az OHIM lajstromozhatónak találja. Az érintett tagállam iparjogvédelmi hivatala természetesen semmilyen befolyással nem bír a közösségivédjegy-bejelentés érdemi vizsgálatára, míg a közösségi oltalom kiterjed a tagállam területére is. A helyzetet súlyosbíthatja, ha az adott védjegyet a védjegyjogi harmonizációt megelőző időkben lajstromozták valamely tagállamban, mert az esetleges eltérések akkor még nagyobb mértékben voltak jelen a nemzeti védjegyjogok között. Ez a folyamat kétirányú, egyrészt hatással van a nemzeti hivatalok gyakorlatának alakítására, másrészt a közösségi gyakorlatot is befolyásolhatja a nemzeti jog bizonyos elemeinek az átvétele útján.

A tagállamok védjegyjogi szemlélete közötti eltérések a feltétlen lajstromozást gátló okok körében különösen a megkülönböztető képesség hiánya kapcsán érzékelhetők. Ezt igyekezett az Irányelv áthidalni azzal, hogy meghatározta, milyen védjegyformák alkalmasak arra, hogy védjegyoltalom tárgyát képezzék, azonban a konkrét esetek szintjén ez nem mindig ad elegendő eligazítást, például az egy színből álló színvédjegyek oltalomképessége tekintetében. A nehezebben feloldható problémák körébe kell sorolni az ún. deszkriptív vagy leíró megjelölések oltalomképességének kérdését, mert egy adott nyelvterületen, illetve kulturális környezetben jelentéssel bíró szó fantáziaszónak minősülhet egy eltérő hivatalos nyelvvel rendelkező másik tagállamban. Az Unió jellemzően gazdag és sokszínű kultúrával, valamint egymástól nagyban eltérő hivatalos nyelvekkel rendelkezik, ami nem könnyíti meg a közösségivédjegy-bejelentések abszolút lajstromozást gátló okok tekintetében történő vizsgálatát.

3.1.1.2. Korábbi elsőbbségű nemzeti jogok

A közösségi védjegy lajstromozására irányuló eljárásban a korábbi nemzeti jogok alapján a Rendelet 42. cikkével összhangban felszólalásnak, illetve a Rendelet 52. cikke alapján a lajstromozott közösségi védjegy törlésének lehet helye.

Ezek a rendelkezések a közösségi oltalom egységességének elvéből is fakadnak, hiszen ha a közösségivédjegy-bejelentés valamely korábbi tagállami jogba ütközik, akkor felszólalás alapján az egész bejelentést el kell utasítani és nincsen lehetőség a közösségi védjegyet csak annak a tagállamnak a tekintetében elutasítani, amelyben fennáll a kizáró ok.

Korábbi nemzeti jogként - elsősorban - az alábbi jogokat kell figyelembe venni. A közösségivédjegy-bejelentés elsőbbségénél korábbi:

• a tagállamban nemzeti úton benyújtott védjegybejelentés vagy lajstromozott védjegy,

• olyan nemzetközi védjegy, amelynek oltalma kiterjed a tagállamra, beleértve az ilyen védjegybejelentést is,

• a tagállamban ténylegesen használt lajstromozatlan megjelölés,

• a tagállamban jóhírű védjegy.

A fenti jogok esetében nyilvánvaló a tagállam nemzeti védjegyjogának, valamint saját gyakorlatának az érintettsége. Kiindulva a tagállamokban oltalmat élvező védjegyek nagy számából, arra a következtetésre is juthatnánk, hogy tömegével érkeznek felszólalások, illetve törlési kérelmek, amelyek elbírálása során az OHIM akaratlanul is megismeri a tagállami gyakorlatot. A valóság némiképpen messze áll ettől. Meg kell jegyezni, hogy a korábbi jogok a közösségi védjegy lajstromozására irányuló eljárásban csak felszólalás útján érvényesíthetőek, és akkor is kizárólag a korábbi jog jogosultja vagy annak használatára jogosult személy kezdeményezheti az eljárást. A felszólalás, illetve a törlési eljárás nem elhanyagolható eljárási költségvonzattal jár, ráadásul az eljárást az öt munkanyelv egyikén kell lefolytatni. A financiális terhek, valamint az eljárás - mind földrajzi, mind nyelvi szempontból megmutatkozó - nehézségei a gyakorlatban lecsökkentik a tagállami jogok, mint lajstromozást gátló okok érvényesülésének lehetőségét. Nyilvánvalóan kevesebb nemzeti jog jogosultja szólal fel ütköző közösségivédjegy-bejelentéssel szemben, mint ahány ilyen korábbi akadályozó jog létezik.

3.1.1.2.1. Lajstromozatlan megjelölés

Figyelemre méltó, hogy a tagállamban oltalmat élvező védjegyek mellett az ún. lajstromozatlan megjelölések alapján is biztosított a fellépés lehetősége egy közösségivédjegy-bejelentés, illetve lajstromozott közösségi védjeggyel szemben. Mindez két okból is érdekes. Egyrészt mert a lajstromozatlan megjelölések bizonyos fokú oltalmát tagállamonként eltérő módon biztosítják, másrészt pedig azért, mert az ilyen megjelölések köre a tagállamok összevetésében változó lehet.

Az OHIM illetékes szervezeti egysége - attól függően, hogy felszólalásról vagy törlési eljárásról van szó - a Rendelet 8. cikke (4) bekezdésének megfelelően az adott eljárásban a tagállam nemzeti joga alapján állapítja meg azt, hogy a korábbi jog az érintett tagállamban valóban élvez-e valamilyen oltalmat, és ha igen, akkor a korábbi jog jogosultja ezen az alapon felléphet-e a későbbi védjegybejelentéssel szemben.

A Rendelet alapján a lajstromozatlan korábbi jog csak akkor vehető figyelembe, ha a helyi jelentőséget meghaladó mértékben ismert. E nem túl precízen megfogalmazott feltétel pontos tartalmát a gyakorlat alakítja, formálja. A helyi jelentőséget meghaladó ismertséget közösségi viszonylatban kell vizsgálni, az alkalmazott áru vagy szolgáltatás fogyasztóinak körében mérve. Pontos arányokról nem beszélhetünk, azonban annyi bizonyos, hogy ha az ilyen típusú megjelölést az adott tagállam egészében ismertnek tekintik, akkor nagyobb mint helyi jelentőségűnek kell tekinteni,¹⁵ és mint ilyet figyelembe lehet venni a közösségi védjeggyel szemben folytatott eljárásban. Amennyiben ez az ismertség a releváns fogyasztók körében csak a tagállam egy részében állapítható meg, akkor az eset körülményei alapján kell elbírálni a kérdést.

Néhány tagállamban az ilyen típusú korábbi jogot csupán a védjegybejelentéssel szembeni felszólalás útján lehet érvényesíteni, és a már lajstromozott védjeggyel szemben törlési kérelem jogalapjaként nem jelölhető meg. Amennyiben a korábbi lajstromozatlan megjelölést ilyen tagállam területén használják, akkor - összhangban a Rendelet 8. cikke (4) bekezdésének b) pontjával - az OHIM ennek megfelelően, a tagállam nemzeti jogát szem előtt tartva, csak felszólalás esetén veszi figyelembe ezt a korábbi jogot. Ezzel szemben, ha ennek a korábbi jognak az oltalma egy olyan tagállam területén áll fenn, ahol törlési jogcímként jelölhető meg a ténylegesen használt lajstromozatlan megjelölés, helye lehet a közösségi védjegy törlésének, és az OHIM a nemzeti jog vizsgálatát követően köteles lefolytatni a kért törlési eljárást.

Az OHIM eljárását nem könnyíti meg az a körülmény, hogy tagállamonként eltérő az ilyen típusú korábbi jogok köre. A hazai jogalkalmazóknak nem jelent meglepetést, hogy ide kell sorolni a Vt. 5. §-a (2) bekezdésének a) pontjában szabályozott lajstromozatlan megjelöléshez hasonló intézményeket. Ennél meglepőbb elem, hogy egyes tagállamok hasonló keretek között biztosítanak oltalmat - ezért a Rendelet 8. cikkének (4) bekezdésére hivatkozva élveznek oltalmat - az ún. kereskedelmi szimbólumok [pl. Finnországban a védjegytörvény 14. §-ának (7) bekezdése szerint], a kereskedelmi jelzések (pl. Németországban a védjegytörvény 12. §-a szerint), illetve a lajstromozatlan jóhírű védjegyek [pl. Portugáliában a védjegytörvény 191. cikke, illetve az Egyesült Királyságban a védjegytörvény 6. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerint].

A hazai szabályozást vizsgálva megállapítható, hogy ez a tényállás önmagában is elég összetettnek nevezhető. A Vt. 5. §-a (2) bekezdésének a) pontja több konjunktív feltétel együttes fennállása esetén alkalmazható, nevezetesen ha a korábbi lajstromozatlan megjelölést ténylegesen használták azonos vagy hasonló áruk tekintetében - a megjelölések azonossága mellett - és a bejelentő engedély nélküli megjelöléshasználata jogszabályba ütközik. Ez utóbbi jogszabály a legtöbb esetben a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény 6. §-a.

Nem minden tagállam követi ezt a szabályozási példát. Szembeállítva a magyar szabályozással, az ír védjegytörvény (Trade Marks Act, 1996) 10. §-a (4) bekezdésének a) pontja akkor alkalmazható, ha a korábbi lajstromozatlan megjelölés tényleges használata olyan mértékű, hogy a használó ez alapján meg tudná tiltani a későbbi védjegy használatát, ezáltal nem a jogszabályban nevesíti, hanem a joggyakorlatra bízza a további a szükséges feltételek meghatározását. A német védjegytörvény (BGBI 1194, 3082) 4. §-a a védjegyoltalom keletkezésénél - a lajstromozás útján létrejött oltalom mellett - külön nevesíti, hogy a használat útján is keletkezhet oltalom, és a viszonylagos kizáró okoknál csak visszautal a megjelölésnek ilyen formában fennálló oltalmának lehetőségére (12. §).

Összefoglalva a fentieket megállapítható, hogy a lajstromozatlan megjelölések elbírálásánál az OHIM a tagállamok sokszínű nemzeti szabályozásának alkalmazásával jár el, és ezekből merítve próbál egy közösségi gyakorlatot kialakítani, aminek azonban a sarokpontjai tisztán még nem láthatóak.

3.1.1.2.2. Jóhírű nemzeti védjegy

Hasonlóan az előző pontban elhangzottakhoz, a Rendelet lehetővé teszi, hogy egy korábbi tagállami jóhírű védjegy alapján a korábbi jog jogosultja felszólaljon közösségivédjegy-bejelentéssel szemben, illetve ugyanezen alapon kérje a közösségi védjegy törlését.

Itt is felmerül a kérdés, hogy a védjegy jó hírnevének - annak pozitív szempontú ismertsége a releváns fogyasztók körében - milyen mértékűnek kell lennie, illetve az ilyen ismertségnek minimálisan milyen földrajzi kiterjedésűnek kell lennie. A jó hírnév pozitív asszociációt feltételez a fogyasztók tudatában, amit az áru tekintetében az érintett védjegy idéz elő. A nemzeti védjegyeljárásokban is egy különösen nehezen megítélhető kérdésről van szó, ezért a közösségi védjegy szintjén is nagy kihívást jelent a megfelelő gyakorlat kialakítása.

A védjegy jóhírűségének kérdésében az Európai Bíróság irányadó döntése az ún. Chevy-ügyben¹⁶ született. Itt a német Legfelsőbb Bíróság által feltett kérdések között az elsőként szerepelt, hogy melyek a jóhírűség vizsgálatának szempontjai.

Az Európai Bíróság a döntésben kifejtette, hogy nem lehet százalékos - a teljes lakosságra vetített ismertség - arányban megállapítani a jóhírűség "határértékét". Az érintett védjegy jóhírűségét mindig a konkrét ügy összes sajátosságának a figyelembevételével, az árujegyzékben szereplő áruk és szolgáltatások tükrében kell megállapítani.

Eligazítást nyújt a döntés 27. pontjában felsorolt kritériumok rendszere, amelyeknek a vizsgálata útján megállapítható egy védjegy jóhírűsége. Ezek a szempontok az alábbiak:

• a védjeggyel jelölt áru vagy szolgáltatás piaci részesedése,

• a védjegyhasználat intenzitása,

• a védjegyhasználat földrajzi kiterjedése,

• a védjegyhasználat időtartama,

• végül a védjegyjogosultnak a védjegy népszerűsítésére fordított beruházásainak összege.

3.1.1.3. Átalakítás/konverzió

Az egységesség elve kapcsán már esett szó a konverzió intézményéről. A Rendelet 108. cikke alapján lehetőség van az elutasított, a visszavont, és a visszavontnak tekintett közösségivédjegy-bejelentés, továbbá a törölt és a megszüntetett közösségi védjegy nemzeti védjegybejelentéssé történő átalakítására. Kizárt a konverzió, ha az annak alapjául szolgáló közösségi védjegy:

• használat hiánya miatt szűnt meg, kivéve azt a tagállamot, ahol ténylegesen használták, illetve

• ha törölték, annak a tagállamnak a területére, ahol a törlési ok fennáll.

A konverzióra irányuló kérelmet a fentieknek megfelelően megvizsgálja az OHIM, majd továbbítja azt a kérelemben megjelölt tagállam központi iparjogvédelmi hivatalához. A tagállami hivatalok a konverziós kérelmet nemzeti úton tett védjegybejelentésként kezelik, és ennek megfelelően a tagállami normák lesznek irányadóak az eljárásra. Két kivétel tekintetében a közösségi jogot kell alkalmaznia a tagállami hivatalnak. Az első esetben - mintegy előkérdésként - a nemzeti hivatal jogosult megvizsgálni a konverzióra irányuló kérelmet abból a szempontból, hogy az nincs-e kizárva a Rendelet 108. cikkének (1) bekezdése alapján. A másik esetben a konverzióra irányuló kérelem alapjául szolgáló közösségi védjegy elsőbbségét ismeri el a tagállam iparjogvédelmi hatósága a Rendelet 108. cikkének (3) bekezdését alkalmazva. Ez utóbbi szabály komoly kedvezmény a közösségi védjegy bejelentőjének, hiszen ha valamilyen okból kifolyólag nem kapja meg a közösségi oltalmat, annak az elsőbbségét felhasználva kérheti a konverziót az általa megjelölt tagállamok területére. Ezenfelül további előnyt jelent, ha a közösségi védjegy bejelentője a szenioritást is igénybe tudja venni, hiszen a Rendelet 108. cikkének (3) bekezdése szerint akár ezt az elsőbbséget is igényelheti a konverzióra irányuló kérelemben. Igaz, ez utóbbit csak abban az országban igényelheti a konverzió kérelmezője, amely országban a szenioritás alapjául szolgáló védjegy oltalma fennállt.

A konverzióra irányuló kérelem további elbírálása a tagállam hivatala előtti eljárásban, mint azt már említettük, a nemzeti jogszabályok által meghatározott eljárási rend szerint történik. Azonban néhány tagállam a nemzeti szabályozásában a kapcsolódási szabályok között további kedvezményt is biztosít.

A konverzió szempontjából sajátos megoldást tartalmaz a német védjegytörvény, amely a konverzió alapján indult nemzeti védjegyeljárásban különbséget tesz a közösségivédjegy-bejelentésen és a megszűnt közösségi védjegyen alapuló konverzió között. Az első esetében az eljárás hasonlóan zajlik, mint a nemzeti úton tett védjegybejelentés esetében. Az utóbbi tekintetében azonban - a német védjegytörvény 125d (4) szakasza szerint - nem kerül sor a bejelentés érdemi vizsgálatára, ahogyan felszólalást sem lehet benyújtani vele szemben. Gyakorlatilag az alakiságok, valamint a kérelem közösségi jogi vizsgálatát követően minden további vizsgálat nélkül bejegyzik a védjegyet a lajstromba. E látszólag leegyszerűsített megoldás mögött az a nagyon gyakorlatias szemlélet húzódik meg, hogy a lajstromozott közösségi védjegy lajstromozására irányuló eljárása során már megvizsgálta az OHIM, hogy a védjegybejelentés nem ütközik-e valamilyen abszolút lajstromozást gátló okba - amelyek között természetesen a Német Szövetségi Köztársaságra vonatkozó szempontok is szerepeltek - továbbá a védjegybejelentéssel szemben a közösségi eljárásban lehetőség volt felszólalni, akár német korábbi védjegyek alapján is. Megállapítható, hogy nincs olyan szempont, amit a közösségi eljárásban ne vizsgáltak volna - német vonatkozásban is -, ráadásul az érintett közösségi védjegy oltalmának a hatálya a lajstromozást követően már egyszer kiterjedt Németország területére, ezért felesleges minden további vizsgálat.

3.1.2. A közösségi védjegy törlésére, illetve megszűnésének megállapítására irányuló eljárás

A közösségi védjegy lajstromozását követő, az annak státuszát érintő kontradiktórius eljárásokban több ponton is tetten érhető a tagállamok nemzeti jogának alkalmazhatósága, és ennek következtében a tagállami jogszabályok közvetett befolyása.

3.1.2.1. Védjegyhasználat

Röviden érintettük már a védjegyhasználat elmulasztásához fűződő hátrányos jogkövetkezményeket. Ezt az intézményt széles körben alkalmazza a Rendelet a különböző védjegyeljárások során. Klasszikusan ilyen a közösségi védjegy használat hiánya miatti megszűnésének megállapítására irányuló eljárás, ahol a támadott védjegy használatának elmulasztása alapozhatja meg a megszűnést. Ilyenkor az OHIM - kérelemre - egy kontradiktórius eljárást folytat le, amelynek tárgya a támadott védjegy használata a lajstromozást követő öt évben, illetve ha a lajstromozás óta több mint öt év eltelt, akkor a megszűnés megállapítására irányuló kérelem benyújtásának napját megelőző öt évben. Az eljárásban természetesen a támadott közösségi védjegy jogosultjának kell bizonyítania a védjegy használatát. Normatív alapon jelen eljárásban a használati cselekményeket a Rendelet alapján kell értékelni, így a tagállami védjegyjogi gyakorlat kevésbé érintett a kérdés elbírálásában. Sokkal inkább a felszólalási, illetve törlési ügyek kapcsán.

A közösségi védjegy lajstromozására irányuló eljárás során a korábbi jog jogosultja felszólalás útján érvényesítheti az oltalomból eredő jogait a későbbi ütköző bejelentéssel szemben. Az elv, hogy a nem használt védjegy alapján ne lehessen fellépni a későbbi védjeggyel szemben, a felszólalási és a törlési eljárás esetében is egy új előkérdést vet fel, ha a támadott védjeggyel szemben a felszólalás vagy a törlési kérelem alapjául egy korábbi azonos vagy az összetéveszthetőségig hasonló védjegyet jelölnek meg. Ilyen esetben a felszólalás, illetve a törlési kérelem érdemben történő vizsgálatát megelőzi a korábbi, ellentartott védjegy használatát igazoló bizonyítás. Erre azonban csak akkor kerül sor, ha - a Rendelet 56. cikkének (2) bekezdése alapján - a támadott közösségi védjegy jogosultja hivatkozik a korábbi ellentartott védjegy használatának elmulasztására.

Amennyiben ez a korábbi jog egy korábbi közösségivédjegy-bejelentés vagy korábbi lajstromozott közösségi védjegy, akkor a tagállami jog érintettsége a használati cselekmények elbírálása szempontjából nem nyer értelmezést. Fordított a helyzet, ha a korábbi jog egy tagállami védjegy vagy árujelző. Ilyenkor a korábbi védjegy használatát az érintett tagállam nemzeti joga szerint kell elbírálnia az OHIM eljáró tanácsának. Hasonló a helyzet, ha a korábbi jog egy lajstromozatlan megjelölés, mert ekkor - az 1.1.2.1. pontban kifejtetteknek megfelelően - az eljáró tanács a Rendelet 8. cikkének (4) bekezdése szerint a tagállam nemzeti szabályozása szerint megvizsgálja, hogy a megjelölés oltalmat élvez-e az adott tagállamban, és ha igen, akkor a jogosultja erre hivatkozva megtilthatja-e a későbbi megjelölés használatát. Többnyire a lajstromozatlan megjelölések tagállami oltalmának feltétele a megjelölés tényleges használata, ezért vélelmezhető, hogy az ilyen esetek többségében a megjelölés használatát is vizsgálja az eljáró tanács.

Az OHIM, mint minden olyan kérdésben, ahol a nemzeti szabályok alkalmazásával kell eljárnia, közösségi gyakorlat kialakítására törekszik, ami többnyire a tagállamok releváns gyakorlatából építkezik. Mindemellett már az Irányelv 10. cikke tartalmazta azokat a sarokpontokat, amelyek meghatározzák a védjegyhasználat legfontosabb kérdéseit.

A OHIM gyakorlata szerint a védjegyhasználat vizsgálata tekintetében az alábbi elemeket kell vizsgálni:

• a használt megjelölés viszonya a lajstromozott védjegyhez, illetve annak árujegyzékéhez,

• a használat mértéke, intenzitása,

• a használat földrajzi kiterjedése,

• a használat időtartama,

• esetleges kimentési okok.

A védjegyet gyakran a védjegylajstromban szereplő állapotához képest eltérő formában használják. Ebben a tekintetben felmerül a kérdés, mekkora az az eltérés, ami még elfogadható. A Rendelet 15. cikke (2) bekezdésének a) pontja megengedi az eltérést, azonban csak a megkülönböztető képességet nem érintő elemek tekintetében. Ez problémás lehet, mivel ugyanazon védjegy esetében a megkülönböztető képesség megítélése, a különböző nyelv és kultúra miatt, tagállamonként jelentős eltéréseket mutathat.

Fontos elem az első kritérium tekintetében, hogy a védjegyhasználatot mindig az árujegyzékében szereplő áruk és szolgáltatások szempontjából kell vizsgálni. Ha ez a használat csak az árujegyzék egy részére valósul meg, a fennmaradó rész vonatkozásában el kell utasítani a felszólalást vagy törlési kérelmet.

A második kritérium a védjegyhasználat intenzitására vonatkozik, amit a Rendelet egyszerűen úgy foglal össze, hogy a használatnak ténylegesnek kell lennie. Ez annyit jelent, hogy az árujegyzékben szereplő áruk és szolgáltatások jellegéből kiindulva meg kell vizsgálni, hogy az adott piaci szegmensben szokásoshoz képest indokolt volt-e a használat mértéke. A valóságtól elrugaszkodott elképzelés lenne pontos határértékek vagy arányok felállítása (például éves szinten értékesített minimális darabszám vagy piacirészesedés-küszöb), amelyek alapján megállapítható lenne a használat intenzitása, mert szinte minden áru vagy szolgáltatás piaca sajátosságokat mutathat fel, továbbá a piaci résztvevők teljesítménye sem kiegyensúlyozott. Ennek megfelelően elvi éllel nem lehet kizárni, hogy bizonyos áruk vagy szolgáltatások tekintetében (például komplett gyártósorok vagy különleges műszerek) akár egy értékesített darab is igazolhatja a védjegy használatát. Különösen fontos a használat ténylegességének a vizsgálata. Ellenkező esetben a jogosult könnyen "színlelhet" védjegyhasználatot, például olyan számla kiállításával, amely mögött tényleges gazdasági aktivitás nincsen. Összességében megállapítható, hogy a használat mértékét mindig az adott ügy sajátosságaira tekintettel lehet és kell megállapítani.

A használat földrajzi kiterjedése a használat intenzitásának más szempontból történő vizsgálata. Ebben a tekintetben az érintett tagállam gyakorlata az irányadó. Ennek a kérdésnek a megválaszolásánál sem szabad az árujegyzék sajátosságait figyelmen kívül hagyni. A közösségi védjegyek esetében - mint arról már korában volt szó - egy tagállam területén megvalósuló használatot már el lehet fogadni a Közösségen belül történő használatnak. Ezzel szemben a korábbi tagállami védjegy tekintetében a tagállami gyakorlatot kell figyelembe venni, amely meghatározza az adott állam "jelentős részén megvalósuló használat" kritériumait.

A Rendelet 15. cikkének (1) bekezdése alapján a használat elmulasztásának hátrányos jogkövetkezményeit nem kell alkalmazni, ha a védjegy jogosultja méltánylást érdemlő okból mulasztotta el a védjegy használatát. Ezek a kimentési okok széles körűek lehetnek, ezért mindig a konkrét ügy tekintetében kell vizsgálni azok indokoltságát.

3.1.2.2. Különböző tagállamokból eredő bizonyítási eszközök

A különböző védjegyeljárások gyakran a védjegyjogtól messze eső jogterületeket is érintenek. Csupán a legjellemzőbbeket említve versenyjog, társasági jog, szerzői jog, kötelmi jog, polgári eljárásjog vagy akár a büntetőjog. Ezen területek normáinak alkalmazására jellemzően a kontradiktórius ügyekben kerül sor. A Közösségben a jogegységesítés és jogközelítés a különböző jogterületeken eltérő mértékben valósult meg. Nyilvánvalóan mindez részben politikai, részben praktikus megfontolásoknak köszönhető.

Az OHIM előtt zajló kontradiktórius ügyekben az ellenérdekű felek gyakran nem ugyanabban a tagállamban honosak. Logikus, hogy az eljárásban részt vevő ügyfél a saját tagállamának fóruma által elfogadott bizonyítási eszközöket fogja alkalmazni. Ezért előfordulhat, hogy az OHIM eljáró tanácsa a bizonyítékok értékelésénél a különböző tagállamok jogrendjének a közvetett kollíziójával kell, hogy szembesüljön. A kérdés gyakorlati nehézségének érzékeltetéséhez elegendő, ha a kontinentális és a common law jogrendszerek, valamit azok joggyakorlatának különbségére gondolunk, példaként említve a közjegyző előtt, eskü alatt tett nyilatkozatot.¹⁷ Ez utóbbi bizonyítási eszközt az angolszász jogászok gyakran alkalmazzák valamely nyilatkozatban szereplő tény bizonyítására. A kontinentális jogrendszerekben ez csupán annyit bizonyít, hogy a nyilatkozatot az iraton feltüntetett személy tette. Ha ez a kérdés egy konkrét ügy kapcsán merül fel, az OHIM eljáró tanácsának döntenie kell abban, hogy ezt a nyilatkozatot bizonyítékként fogadja el vagy sem, ezáltal kimondatlanul is egyfajta választást valósítva meg a különböző jogrendszerek között. A Rendelet 97. cikke - amely az alkalmazandó jogról rendelkezik - ebben a körben nem segít eligazodni, hiszen az kizárólag a közösségi védjegybíróság eljárására vonatkozik.

Az OHIM ebben a tekintetben is igyekszik egyfajta közösségi gyakorlatot kialakítani, ez azonban különösen kényes kérdéseket érinthet, és határozott gyakorlatról még jó ideig nem beszélhetünk. Dicséretes törekvés a közösségi hivatal részéről, hogy a felszólalási, törlési, illetve fellebbviteli ügyeket, valamint az Európai Bíróság és néhány tagállami bíróság elvi jelentőségű döntését teljes terjedelemben publikálja, egyben hozzáférhetővé teszi honlapján¹⁸.

3.1.2.3. Az OHIM határozatainak végrehajtása a tagállamokban

Hasonlóan a bitorlási ügyekhez, az OHIM határozatainak a végrehajtását is a tagállamokra, illetve a nemzeti eljárási jog hatálya alá rendeli a Rendelet 82. cikke. Ennek értelmében az OHIM olyan ügydöntő határozatait, amelyek költséget állapítanak meg, a tagállam nemzeti joga szerint és releváns intézményei előtt kell végrehajtani. Ilyen határozat például a felszólalás, a törlési kérelem, vagy a megszűnés megállapítására irányuló kérelem tárgyában hozott ügydöntő határozat, amely az eljárás költségeinek viselése tekintetében is tartalmaz rendelkezést. A hatékony végrehajtás szükségessé teszi a tagállam nemzeti jogának módosítását illeszkedési szabály megalkotásával, mert az érintett személynek kell közvetlenül az illetékes szerv előtt jelentkeznie igényével.

Az OHIM határozatának mellékletét képezi a végrehajtást elrendelő határozat, ami a Rendelet 82. cikkének (2) bekezdésében rögzített feltétel kivételével végrehajtható. A végrehajtás tekintetében a Rendelet megalkotásakor nem hagyatkoztak kizárólag a tagállamok jogára, hanem nagyon hatékony módon a Rendelet 90. cikkével a határozatok elismerését és azok végrehajtását a Brüsszelben 1968. szeptember 27-én aláírt polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló egyezmény hatálya alá rendelték.

3.2. A közösségi védjegy oltalmából fakadó jogok érvényesítése a tagállamok szintjén

A közösségi oltalomból fakadó jogok érvényesítésénél jelentkezik a legkézzelfoghatóbb formában a közösségi rendszer kapcsolata a nemzeti szintű szabályozással. Ez némiképpen ellentmond az autonómia és az egységesség elvének, hiszen a tagállamok nemzeti szabályozása a jogközelítés ellenére eltéréseket mutat, ami az illetékes intézmények rendszere, valamint azok eljárási gyakorlata tekintetében élesen megmutatkozik. Mindez hátrányos folyamatot eredményezhet, és arra ösztönözheti a közösségi védjegy jogosultját, hogy abban az államban indítson eljárást, ahol hatékonyabban érvényesítheti az oltalomból eredő jogait. A forum shopping az egységes belső piac céljaival ellenkező hatást fejt ki, és a tagállamok között fennálló különbségek fenntartását eredményezheti.

A Bizottság - felismerve ezt a hiányosságot - 2002-ben kidolgozott egy irányelvtervezetet, amely a szellemi tulajdonból eredő jogok érvényesítésére irányul. A tervezet hatálya mind az iparjogvédelmi oltalmi formákból, mind a szerzői jog által védett tárgyakból eredő jogok érvényesítésére kiterjed. A tervezet a jogérvényesítés tekintetében anyagi jogi és eljárásjogi normákat is tartalmaz. A különféle iparjogvédelmi formák, valamint a szerzői jog különbségei a jogérvényesítés során is megmutatkoznak, ezért nem könnyű feladat a szellemi tulajdon tárgyait egységesen, ugyanazon irányelvben szabályozni. Ellenben a szellemi tulajdonból eredő jogok megsértésével szemben a hatékony jogérvényesítés szükségessé teszi a releváns tagállami jogszabályok közelítését.

A közösségivédjegy-oltalomból fakadó jogok tagállami szinten történő érvényesítése a leggyakrabban az alábbi két esetkörben jelentkezik:

• a tagállam iparjogvédelmi hatósága előtt zajló lajstromozási eljárás során, ahol a korábbi közösségi védjegyet mint lajstromozást gátló okot kell figyelembe venni, illetve

• a közösségi védjegy oltalmának megsértése esetén a közösségivédjegy-bíróság előtt indított bitorlási perben.

3.2.1. Közösségi védjegy mint korábbi jog

A védjegy lajstromozására irányuló eljárásban a viszonylagos kizáró okok tekintetében alapvetően két eljárási modellt lehet megkülönböztetni, a hivatali vizsgálatot és a felszólalást.

Az első esetében az illetékes iparjogvédelmi hivatal megvizsgálja a védjegybejelentést abból a szempontból, hogy a korábbi védjegyek, illetve védjegybejelentések között található-e olyan, amely a védjegybejelentéssel azonos vagy azzal az összetéveszthetőségig hasonló. Amennyiben a vizsgálat feltár egy korábbi akadályozó jogot, és a védjegybejelentő nem tudja elhárítani ezt - például a korábbi védjegy jogosultjának hozzájáruló nyilatkozatával - akkor az iparjogvédelmi hivatal elutasítja a bejelentést.

A felszólalási rendszerben - a védjegybejelentés feltétlen kizáró okokra történő vizsgálatát követően - meghirdetik a védjegybejelentést, és egy meghatározott határidőn belül a korábbi jog jogosultja felszólalhat a bejelentéssel szemben. A felszólalási rendszer a korábbi jog jogosultjának éberségét követeli meg, és az ő feladatává teszi, hogy őrködjön saját jogainak védelme felett, aminek az indoka az, hogy a viszonylagos kizáró okok magánérdeket testesítenek meg, aminek az érvényesítésében az állam szerepvállalása nem feltétlenül szerencsés vagy legalábbis vitatható.

Azokban a tagállamokban, ahol a viszonylagos kizáró okok tekintetében a tagállam központi iparjogvédelmi hivatala hivatalos vizsgálatot folytat, a korábbi közösségi védjegyek tekintetében ex officio vizsgálatot folytatnak le. Azonban a tagállamok többségében a védjegyek lajstromozására irányuló eljárásban felszólalási rendszer működik, ezért a korábbi közösségi védjegy jogosultja felszólalás útján érvényesítheti az oltalomból eredő jogait. Ilyenkor a tagállam nemzeti védjegyjoga, illetve - jogorvoslat esetében - egyéb nemzeti eljárásjogi normái az irányadóak az eljárásra, ami természetesen tagállamonként változó.

Tovább nehezíti a közösségi védjegy jogosultjának a helyzetét az a körülmény, hogy a tagállam hivatalos nyelvének használatán túl célszerű járatosnak lennie az adott tagállam iparjogvédelmi hivatalának és bíróságainak eljárásjogi gyakorlatában is. Igaz, ez utóbbi probléma könnyen áthidalható egy helyi képviselő meghatalmazásával, ami természetesen a jogérvényesítés költségeinek a megnövekedését eredményezi.

Egy korábbi védjegyre - esetünkben korábbi közösségi védjegyre - alapított felszólalás elbírálásakor a leggyakrabban felmerülő kérdés az összetéveszthetőség vizsgálata, amelynek megítélésében is jelentős eltérések mutatkozhatnak. Mindez fakad a tagállamok kulturális sokszínűségéből, ami a legkézenfekvőbben a nyelvi különbségekben tapasztalható. Hasonlóan a feltétlen kizáró okok vizsgálatához, itt is fontos elem lehet, hogy az érintett megjelölés a tagállam hivatalos nyelvén milyen jelentéssel bír, hiszen ez adott esetben segíthet egy hasonló védjeggyel szemben az elhatárolásban, vagy ellenkezőleg, megalapozhatja az összetéveszthetőség olyan fokát, ami kizárhatja a későbbi megjelölést az oltalomból.

Az összetéveszthetőség kérdése még ugyanazon tagállamok különböző fórumai előtti eljárásokban is nehezen megítélhető, ezért nagy jelentőségű az Európai Bíróságnak a PUMA/SABEL-ügyben¹⁹ született irányadó döntése. Az Európai Bíróság a döntés 23. pontjában határozta meg azt a három fő kritériumot, amelynek vizsgálata alapján az összetéveszthetőség veszélyének fennállása vagy annak hiánya megállapítható. Az ítélet alapvetően a védjegyek összbenyomásának vizsgálatából indul ki. Az összetéveszthetőség szempontjából azonban vizsgálni kell az összbenyomást meghatározó elemeket, amelyek a megjelölések:

• vizuális,

• hangzásbeli, illetve

• fogalmi/jelentéstartalmi hasonlóságai.

Amennyiben a fenti szempontok vizsgálatának eredményeként megállapítható, hogy az érintett megjelölések hasonlósága olyan mértékű, amely alkalmas a fogyasztók megtévesztésére, akkor a későbbi védjegy kizárt az oltalomból.

Az összetéveszthetőséget is minden esetben a védjegyhez kapcsolódó árujegyzékben szereplő áruk és szolgáltatások vonatkozásában kell vizsgálni. A fogyasztó megtévesztésének a veszélye az árujegyzékből kiindulva megállapított, ún. releváns fogyasztói kör tekintetében kell, hogy fennálljon. Az összetéveszthetőség veszélyét a releváns fogyasztói körnek az érintett árura vagy szolgáltatásra vonatkozó általános ismeretanyagából kiindulva kell értelmezni.

A gyakorlatban előfordulhat, hogy az összetéveszthetőség vizsgálatánál egy feltétlen lajstromozást gátló ok - a megkülönböztető képesség fennállása, illetve annak erőssége - előkérdésként jelentkezik. A magyar védjegyjogi gyakorlatban is találkozhatunk olyan védjegyekkel, amelyek ugyan bírnak az oltalom megszerzéséhez szükséges megkülönböztető képességgel, de annak mértéke a tényleges forgalomban csekély. Az ilyen védjegyeket nevezi a német vagy az angol szaknyelv ún. gyenge megkülönböztető képességű védjegyeknek. Ez utóbbiak hátránya, hogy egyes tagállamokban nehéz fellépni a későbbi hasonló védjegyekkel szemben, ha az ütközést kizárólag a gyenge megkülönböztető képességgel bíró elem azonossága vagy hasonlósága alapozza meg.

Ezt az esetkört kívánja szemléltetni az osztrák T-ONE/ONE- jogeset²⁰, amelyben ugyan két nemzeti úton lajstromozott védjegyről van szó, azonban az ellentartott védjegy több tagállamban is oltalom alatt áll. A támadott védjegy a későbbi elsőbbségű ONE védjegy, míg a korábbi elsőbbségű, ellentartott védjegy a T-ONE. Mindkét védjegy árujegyzéke azonos, a Nizzai Megállapodás²¹ szerinti 9., a 38. és 42. osztályba sorolt árukra és szolgáltatásokra terjed ki, továbbá mindkettő stilizált betűs, ábrás védjegy, azonban az alkalmazott betűtípusok önállóan nem bírnak megkülönböztető képességgel. Nyilvánvalóan megállapítható a ONE szóelemek vizuális, fonetikai, tartalmi azonossága. Az eltérő elem az ellentartott védjegy szókezdő T betűje, ami azonban a vizuális benyomás tekintetében elhanyagolható distinkciót valósít meg, míg hangzásbeli, illetve jelentésbeli szempontból szintén nem biztosít megfelelő elhatárolást a későbbi védjegytől. A fentiek alapján megállapítható, hogy a védjegyek összbenyomása alapján fennáll az összetéveszthetőség veszélye.

Azonban az osztrák Legfelsőbb Bíróság hivatkozott döntése ellentétes a fenti érveléssel, és a végzésében kimondja, hogy az összetéveszthetőség veszélye nem áll fenn. Az összetéveszthetőséget a közösségi gyakorlatnak megfelelően az összbenyomás alapján kell megállapítani, amit az eset összes körülményének figyelembevételével kell megvizsgálni. Az osztrák - és a közösségi gyakorlat szerint is - minél erősebb egy védjegynek a megkülönböztető képessége, annál kisebb fokú hasonlóság is megalapozhatja az összetéveszthetőség veszélyét. Mindezt alátámasztja a közismert védjegy fokozott védelme. Ha ezt a nézetet elfogadjuk, akkor az ellenkező állítást is igaznak kell tekintenünk, azaz ha csak csekély mértékben bír megkülönböztető képességgel egy védjegy, akkor egészen nagyfokú hasonlóság sem alapozza meg az összetéveszthetőség veszélyét. Jelen ügyben a korábbi védjegy jogosultja a Deutsche Telekom, aki több országban jelen levő és kiterjedt marketingtevékenysége során előszeretettel használja T-összetételben különböző lajstromozott védjegyeit. Ebből következően a védjegyben a megkülönböztető képességgel bíró elem a T-betű. A ONE szóelem csupán csekély megkülönböztető képességgel bír. Jelentését tekintve a ONE szóelemet még a német nyelvterületen jellemző átlagos nyelvtudással bíró fogyasztó is az egy, vagy asszociatív alapon az "első" tartalommal párosítaná. Az osztrák Legfelsőbb Bíróság szerint a fentiek alapján megállapítható, hogy az átlagfogyasztó a két védjegyet látva nem feltételezi, hogy az adott szolgáltatás azonos szolgáltatótól származhat.

Felmerül a kérdés, hogy milyen döntés született volna egy olyan állam eljáró fóruma előtt, ahol nem értelmezik az erős, illetve a gyenge megkülönböztető képességgel bíró védjegyek kategóriáját, illetve ahol a korábbi védjegy jogosultja nincs olyan intenzitással jelen piacon, mint a német nyelvterületen.

3.2.2. A közösségivédjegy-bíróság, a közösségivédjegy- oltalom megsértésének következményei

A Rendelet 91. cikkének (1) bekezdése szerint minden tagállamnak fel kell állítania a saját területén ún. közösségivédjegy-bíróságokat, amelyeknek a hatáskörét a 92. cikk határozza meg:

• közösségi védjeggyel kapcsolatos minden bitorlási per, illetve annak kísérlete,

• nemleges megállapítási per,

• a Rendelet 9. cikkének (3) bekezdésben említett cselekmények,

• közösségi védjeggyel kapcsolatos bitorlási per, a közösségi védjegy törlése, használatának megállapítására irányuló viszontkereset.

A közösségivédjegy-bíróság - a Rendelet 97. cikke szerint - a Rendelet normáit alkalmazva köteles eljárni, azonban olyan kérdésekben, amit a Rendelet nem szabályoz, a fórum helye szerinti tagállam jogszabályait kell alkalmaznia, beleértve annak nemzetközi magánjogát is.

A Rendelet egy tagállamoktól független közösségi oltalmat hozott létre anélkül, hogy az abból fakadó jogok érvényesítésére nemzeti jog felett álló vitarendezési fórumrendszert alkotott volna. Az a paradox helyzet alakult ki, hogy amíg a közösségivédjegy-oltalmának földrajzi hatálya túlnyúlik a tagállam területén, addig a közösségivédjegy-bíróságok javarészt az érintett nemzeti jogot alkalmazva járnak el, ami a klasszikus iparjogvédelem territoriális elvéből indul ki.

Problémákat vet fel ez a helyzet a közösségi védjegy bitorlása esetén, mivel az ilyen bitorlási ügyek egyre inkább tagállami határokon túlnyúló jelenséggé válnak. Ezzel szemben a bitorlási perben eljáró közösségivédjegy-bíróság a tagállami jogot alkalmazva egyáltalán nem, vagy csak kis hatékonysággal tud olyan kérdésekben dönteni, mint például a több tagállamban megvalósuló bitorlással okozott kárigény. Itt nyilvánvalóan sérül a közösségi védjegy autonómiájának, valamint egységességének elve, hiszen az oltalmat meghatározó önálló jogforrás nem biztosítja a jogérvényesítést, illetve azt a nemzeti jogra történő utalással tagállamonként nem egységes formában biztosítja. A problémát a közösségi nemzetközi magánjog hatályos forrásai igyekeznek feloldani.²²

A közösségi rendszer egységessége kapcsán már említésre került az a figyelemre méltó sajátossága a Rendeletnek, hogy a közösségi védjegy érvényességének kérdésében - bizonyos feltételek fennállása esetén - a közösségivédjegy-bíróság is határozhat. Másként megfogalmazva, a közösségi oltalom érvényességének a tárgyában indított eljárásokra - törlési, illetve megszűnés megállapítására irányuló eljárások - nincsen kizárólagos hatásköre a közösségi hivatalnak. A közösségi védjegy oltalmának a megsértése miatt indított eljárás esetén az alperes - egy viszontkeresetben - hivatkozhat a közösségi védjegy érvénytelenségére. A viszontkereset tárgyában - főszabályszerűen - az eljáró közösségivédjegy-bíróság határoz. Igaz, a Rendelet 96. cikkének (7) bekezdése biztosítja az eljáró bíróság számára annak a lehetőségét, hogy kérje az alperestől a megszüntetésre irányuló kérelem közvetlenül az OHIM-hoz történő benyújtását, de a bíróság nem köteles erre. A közösségivédjegy-bíróság belátására van bízva, hogy saját maga kívánja elbírálni a közösségi oltalom érvényességét megkérdőjelező kérelmet, vagy az egységesség elvét tiszteletben tartva inkább a közösségi hivatalra bízza ennek eldöntését. Mindenképpen nagy érdeklődésre tart számot az első olyan eljárás, amelyben egy közösségi bíróság magára vállalja a viszontkereset érdemi elbírálásának a terhét, és ennek megfelelően aggodalommal tölti el a közösségi oltalom egysége felett őrködő OHIM-ot az első ilyen ügy.

4. Konzekvenciák a magyar védjegyjog tekintetében

Magyarország csatlakozása az Európai Unióhoz védjegyjogi szempontból jelentős előkészületeket tett szükségessé. Első lépésként a Vt. 1997-ben lezajlott újrakodifikálása útján az Irányelvben megfogalmazott kötelezettségek nagy részével összeegyeztethetővé vált a hazai védjegyjogi kódex. Azonban a közösségi védjegy koegzisztenciális jellege, illetve hazánk közelgő csatlakozása miatt a közelmúltban további jogközelítés is időszerűvé vált. A jogközelítés második nagy lépése az egyes iparjogvédelmi és szerzői jogi törvények módosításáról szóló 2003. évi CII. törvény hatálybalépésével fog realizálódni, ez a Magyar Köztársaságnak az Európai Unióhoz történő csatlakozásáról szóló nemzetközi szerződést kihirdető törvény hatálybalépésének napjához van kötve. A témában több részletes és szakmailag magas szintű publikáció látott napvilágot, ezért csupán a legjelentősebb elemekre utalunk az alábbi felsorolással.

Az illeszkedési szabályok különösen az alábbi területeken érintik a Vt.-t:

• a közösségi védjegy mint korábbi jog elismerése,

• a közösségi védjegy szenioritására, illetve konverziójára vonatkozó illeszkedési szabályok beiktatása,

• a jogkimerülés területi hatályának kiterjesztése,

• a közösségi védjegyre vonatkozó használati kényszer, illetve a belenyugvás tekintetében utalás a közösségi jog releváns forrásaira,

• a Magyar Szabadalmi Hivatalhoz benyújtott közösségivédjegy-bejelentés továbbítására vonatkozó eljárási szabályok,

• közvetve a közösségi rendszerből eredő gyakorlati megfontolások alapján a felszólalás intézményének bevezetése.

A védjegy lajstromozására irányuló eljárásban a felszólalás bevezetésében rejlő szemléletváltás jelentőségét érzékelteti az a tény, hogy ezzel a több mint száz éves hazai védjegyjogi gyakorlatnak fordítunk hátat, hiszen mostanáig a viszonylagos kizáró okok tekintetében ex officio vizsgálatot folytatott le a Magyar Szabadalmi Hivatal. Az új intézmény hazai bevezetése ugyan nem a közösségivédjegy-rendszerből eredő kötelezettség, de több gyakorlati szempont is indokolja a változtatást. A törvényjavaslat általános indokolása szerint:

"A közösségi védjegyrendszer hazánkra való kiterjedése is a felszólalás bevezetése mellett szól. Egyenlőtlen - a hazai vállalkozások számára hátrányos - helyzetet eredményez ugyanis az MSZH előtti és a közösségi védjegyhatóság előtt folyó lajstromozási eljárás különbözősége. A viszonylagos kizáró okokra is kiterjedő teljes ex officio vizsgálatnak a magyar jogban való fenntartása ugyanis azt eredményezné, hogy a közösségi védjegyeket mint korábbi jogokat az MSZH a nála tett - többnyire hazai vállalkozásoktól származó - védjegybejelentésekkel szemben a bejelentő költségén érvényesítené, és ezzel megtakarítaná a közösségi védjegy jogosultja számára a felszólalással összefüggő költségeket, miközben az MSZH-nál lajstromozott védjegyek jogosultjainak a közösségi védjegyhatóság előtt minden esetben fel kellene szólalniuk annak érdekében, hogy jogaikat a későbbi közösségi védjegybejelentéssel szemben érvényesíthessék. A Vt.-nek a felszólalást bevezető módosítása enyhítheti ezt az egyenlőtlenséget, és kiigazíthatja a költségeknek az ebből eredő, a hazai bejelentők számára kedvezőtlen eloszlását."

Zárszó

Az Irányelv alapján korábban elvégzett jogharmonizációs feladatok megoldásával, illetve a jelenleg is folyamatban levő törvénymódosítással még nem zárult le a közösségivédjegy-rendszerhez történő csatlakozás folyamata. A munka súlyponti része ezután következik, nevezetesen a hazai jogalkalmazóknak a módosított jogszabályok alapján kell majd a napi gyakorlatukban eljárniuk, és ezen jogforrásokon felül ismerniük és alkalmazniuk kell a közösségi jog releváns forrásait, illetve adott esetben az Európai Bíróság elvi jelentőségű ítéleteit.

Bármilyen szokatlanul hangzik, de a folyamatnak létezik egy olyan oldala is, amely szerint bizonyos ügyekben az OHIM-nak kell alkalmaznia majd a magyar védjegyjog forrásait, figyelembe véve annak magyarországi gyakorlatát. A koegzisztencia elvének érvényesülése útján - közvetve - a hazai védjegyjogi kultúra is hozzájárulhat a közösségi jog e nagyon jelentős szegmensének az alakításához, fejlődéséhez.

Lábjegyzetek:

* - Az ELTE Jogi Továbbképző Intézete európai jogi szakjogász posztgraduális képzése keretében készült szakdolgozat szerkesztett változata.

1 - Az európai szabadalmak megadásáról szóló 1973. október 5-én Münchenben aláírt egyezmény (kihirdette a 2002. évi L. törvény)

2 - Alexander von Mühlendahl: Das künftige Markenrecht der Europäischen Gemeinschaft, GRUR Int., 1989, 5. szám

3 - 1999. évi LXXXII. törvény a Szellemi Tulajdon Világszervezetében létrejött Védjegyjogi Szerződés kihirdetéséről

4 - 1999. évi LXXXIII. törvény a védjegyek nemzetközi lajstromozásáról szóló Madridi Megállapodáshoz kapcsolódó 1989. évi Jegyzőkönyv kihirdetéséről

5 - Dr. Vida Sándor: Harmonizációs adottságok és opciók a védjegyjogban. Iparjogvédelmi Szemle, 1995. október

6 - Kronológiailag a legkorábban a földrajzi árujelzők vonatkozásában valósult meg a közösségi szintű oltalom 1992-ben, azonban ez csak a mezőgazdasági és az élelmiszer-ipari termékek tekintetében érvényes; a Tanács 2081/92/EK rendelete a mezőgazdasági termékek és az élelmiszerek földrajzi jelzéseinek, illetve eredetmegjelöléseinek oltalmáról.

7 - Alexander von Mühlendahl: Das künftige Markenrecht der Europäischen Gemeinschaft. GRUR Int., 1989, 5. szám

8 - Ruiz-Jarambo Colomer ügyésznek az ún. "BRAVO"-ügyben (C-517/99) elhangzott állásfoglalása nyomán.

9 - A védjegyek nemzetközi lajstromozására 1891. április 14-én kötött Madridi Megállapodás vagy a Madridi Megállapodáshoz kapcsolódó 1989. évi Jegyzőkönyv szerint tett védjegybejelentés alapján.

10 - Rendelet 8. cikke

11 - Rendelet 106. cikke

12 - Rendelet 34. cikke

13 - Rendelet 96. cikke

14 - Rendelet 105. cikke

15 - Anette Kur: Der Schutz nicht eingetragener Marken. GRUR Int., 1987, p. 560-570

16 - C-375/97 számú ügy

17 - ún. affidavit sworn

18 - www.oami.eu.int

19 - C-251/95

20 - Az ítélet száma: Oberster Gerichtshof, Uhrteil v. 12.2.2001-4 Ob 325/00, Austria

21 - A védjegyekkel ellátható termékek és szolgáltatások nemzetközi osztályozására vonatkozó, 1957. június 15-én kötött, Stockholmban 1967. július 14-én és Genfben 1977. május 13-án felülvizsgált és Genfben 1979. szeptember 28-án módosított Nizzai Megállapodás.

22 - Winfried Tilmann: Gemeinschaftsmarke und Internationales Privatrecht. GRUR, 2001, 8-9. sz.